Egy innovatív horrornak álcázott sötét kétszemélyes családi dráma thriller és horrorelemekkel.
A történet szerint egy nő hét éve vesztette el a férjét tragikus módon balesetben, mikor az a kórházba sietett vele, hogy megszülje a gyereküket. A nő és a baba túlélték, viszont Amelia sohasem tette túl magát a férje elvesztésén, Samuel, a kisfiú pedig viselkedési problémákkal küzd. Miután felfedeznek egy gyermekkönyvnek álcázott rémtörténetkönyvet, a dolgok valahogy elkezdenek még rosszabbra fordulni. Samuel erőszakosabb lesz és saját készítésű fegyvereivel akarja megvédeni anyját és magát a könyvben említett szörnytől, Mr. Babadooktól. Hamarosan az iskolából is kikényszerül, Amelia pedig álmatlansággal küzd.
A film egyik legfontosabb sajátossága, hogy majdnem teljesen kétszemélyes, az anya és a fiú karakterére épít. Az érdekesség ebben az, hogy mindkettejük zseniális színész, néhány manírosságot eltekintve a nő gyötrelme hihető, a kisfiú pedig annyira agyrepesztően idegesítő és kiborító a hisztijeivel, hogy az már színtiszta profizmus egy gyerekszínésztől. Viszont, nem tudom, hogy direkt vagy önkéntelenül, de nincs köztük anya-fia kémia, végig idegeneknek tűnnek egymás mellett. Annak is lenne oka, ha direkt lenne így, ugyanis a film másik legnagyobb tulajdonsága, hogy két jelentésrétege van: az egyik egy természetfeletti szörny megjelenése az amúgy is zavarodott és diszharmónikus családban VAGY egy asszony feldolgozatlan gyásza által egyre jobban elharapódzó mentális betegség, ami a fiára is kivetül és mindkettejüket szörny formájában kínozza.
Na most, ez az allegória hatalamat és újdonságérzetet kellene hogy adjon a filmnek, de számomra nem adott. Én halálra untam magam a sötétszürke képivilágú, viszonylag eseménytelen filmen, amiben a horrorelemek gagyik és klisések (újra feltünedező tárgy, kísérteties hangok, ijesztő álmok, önbeteljesítő jóslat, démonmegszállás, stb), a dráma viszont nem volt eléggé szimpatikus. Abban az értelemben, hogy én nem tudtam eléggé sajnálni az anyát a férje miatt, a kisfiú viszont simán csak idegesített. Ha picit közelebb hozták volna a nézőhöz a családot, mondjuk előzményeket bemutatva a férjjel együtt, vagy több színt vittek volna bele a kapcsolatukba, akkor legalább egy jó családi dráma lehetett volna belőle, de így annak is gyenge volt, mert nem tudtam a szereplőkkel együttérezni. Nekem összességében egyáltalán nem tetszett, és nagyon unottan csak két részletben tudtam végignézni. Még azt sem mondanám, hogy elbaltázott lehetőségek tárháza, ugyanis szerintem egy ilyen fúziós filmet két jelentésréteggel csak egy géniusz tudott volna ettől jobban megcsinálni, és ez most nekem nem jött be.
Szóval, magyar berkekben nem tudom, mennyire vált híressé ez a videó, de azt tudom, hogy a CNN-en és óriási hírportálokon lehozták Amerikában, pár nap alatt húszmilliós nézettséget generált a facebookon és kétmilliós nézettséget a youtubeon. Erről a videóról, Nicole Arbour kövér emberekhez szóló videójáról van szó.
Azért beszélek erről, mert egyrészt érdekesnek tartom a különböző reakciókat és megközelítéseket, másrészt pedig a videó tökéléletes célszemélye vagyok 35-40 kg túlsúllyal.
Személy szerint én nem tudom, ki ez a lány, nem vagyok feliratkozva a csatornájára, nem halottam még róla soha ezelőtt. Amit ránézésre el tudok mondani, az az amit sokan emlegetnek is, hogy szinte cringeworthy módon hasonlítani akar a tőle sokkal híresebb és elismertebb nagy női youtuberre, Jenna Marblesra. A haját olyan módon állította be, a sminkjét úgy csinálta meg, mint Jenna, a hanghordozását, bevágásait és vicctípusait is utánozza, bár sokkal elnagyoltabb és feleannyira vicces. Meg ha már láttál valamit és annak az olcsó kínai változatát látod, akkor nagyon feltűnik a minőségkülönbség, ez itt is így van. A poénjai néha simán csak gyengék és nagyon erőltetettek.
Legelső poénos hozzászólása a kövérekkel kapcsolatban, hogy egy kövér elől nem is kéne elfutnia, elég elgyalogolnia, olyan lassúak a túlsúlyosak. Bár persze unalmas Social Justice Warriorként meg klisésként úgy kezdeni a mondatot, hogy "Nem minden...", de tényleg nem minden túlsúlyos ember van rossz kondiban. Vannak, akik gyors tempóban tudnak futni, el tudják kapni ezt az igénytelen Jenna Marbles-klónt... :D
Előhozza érvként, hogy a "fat shaming" azaz a kövérek megszégyenítése, lejáratása valójában nemlétező dolog, és hogy csak le kéne állni az evéssel. A mondat első felére annyival reagálnék, hogy aki kerekdedként járta ki az ovit és az általános iskolát, az tudja, hogy létezik kövérszégyenítés. Aki valaha használta már az internetet és látott már nem nádszálkarcsú emberek képei alatti kommenteket, az szintén tudja, hogy létezik. Tagadni ugyanúgy felesleges, mint a napsütést. A reneszánsz és barokk festészet óta nem vonzó kövérnek lenni, így akinek a korabeli szépségsztenderdektől nagyon eltérő alakja van, az óhatatlanul fog kapni negatív kommentárokat a súlyára. Ez jó dolog vagy rossz? Hát, ha a hatását nézzük, akkor azt kéne mondanom, hogy rossz, ugyanis egyrészt berakja egy negatív skatulyába az illetőt ("jaj kövér vagyok, ilyen vagyok, undorító vagyok"), másrészt elszigeteli a közösség többi tagjától (berakja abba a kasztba, amibe a külsőleg vagy valamilyen tekintetben hátrányos helyzetű emberek vannak). Tehát ahelyett, hogy az inzultálás hatására az illető venne egy szatyor salátát, répát, céklát és retket, valamint beiratkozna Rubint Réka aerobikóráira, mert önreflektált és látja, hogy mennyire rossz ez a helyzet, inkább elkönyveli magát javíthatatlannak és csődtömegnek, és "úgyismindegy" alapon eszik még egy kis csokit. Legalább is úgy gondolom, hogy az esetek túlnyomó többségében abszolút fordított hatásról van szó. Viszont akkor feltehetjük a kérdést, hogy ha valaki iránt felebaráti szeretettel aggódunk, és mondjuk látjuk, hogy jó néhány kilóval meghaladta az egészséges határt vagy a saját átlagsúlyát, akkor maradjunk csendben és ne szóljunk semmit? Hát, ezt nem tudom. Feltételezem, hogy sokaknak ezerszer rosszabbul esne, ha a saját anyukája, párja, gyermeke, barátja ülne le vele komolyan beszélgetni, úgy kezdve a felvetést, hogy "Figyelj, aggódom miattad..." vagy hasonlók. Lehet, hogy az első reakció a kövér személy részéről az lenne, hogy beismerné a problémát és elkezdene módszereket keresni a lefogyásra, viszont ha emiatt kezdi el, akkor valószínűleg pár hét után abba is fogja hagyni. A lefogyás sokkal inkább mentális dolog mint fizikai, és speckó tudatállapot kell hozzá, de erre esetleg kitérek a későbbiekben. Annyit még a mondat második felére, vagyis hogy "le kéne állni az evéssel", hogy az a módszer simán csak nem működik, és hosszútávon nagyobb károkat okoz. Nagy butaság koplalásra biztatni valakit, ugyanis a szervezet megtanul alkalmazkodni ahhoz, hogy a kis mennyiségeket is eltartalékolja, és ha az illető besokall és egyszerre sok ételt visz be nagy kiéhezés után, sokkal többet hízik vissza, mint amit leadott.
Nicole felhozza mintegy védekezésként, hogy nem azokhoz az emberekhez szól, akiknek valamilyen egészségügyi probléma miatt van túlsúlya. Először is, valljuk be, hogy ha ránézünk valakire és az illető kövér, akkor nem tudjuk ránézésre megállapítani az egészségügyi állapotát. Egyrészt lehetséges, hogy most adott le 15 kilót, lehetséges, hogy régóta küzd a súlyával, vagy hogy épp jojóeffektben van a koplalás miatt, és most pont ott tart, hogy többet szedett fel, mint amennyit lefogyott. Vagy éppen bizonyos hormonok nem működnek sztenderd módon a szervezetében, anyagcsereproblémái vannak, neadjisten Down kóros. Ha egy kövér ember háttal áll nekünk, csak annyit fogunk fel a helyzetéből, hogy nagydarab, de az okokat, és hogy mi játszódik le az illető fejében, nincs lehetőségünk megvizsgálni. Még ha az ember olyan kultúrában szocializálódott is, hogy bemegy a Walmartba és négyszer akkora emberek járkálnak családostul, mint ő, akkor sem állíthat örök érvényű igazságokat senki más egészségéről ránézésre. Persze, tekinthetjük a kövérséget vizuális környezetszennyezésnek, de ez megint csak relatív dolog. Volt olyan kor, amikor a fodrozódó háj volt vonzó, és olyan is, mikor a kiálló végtagízesülések és bordák. Sajnos a közösségi lét arról szól, hogy azokat az embereket is kénytelenek vagyunk elviselni, akiknek a jelenléte irritál, zavar minket.
Félig-meddig poénként azt is eldurrantja, hogy a kövér emberek a parkolókban külön helyet kapnak, mint a fogyatékkal élők, hogy ne kelljen annyit gyalogolni. Erről őszintén nem tudok semmit, de nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy Amerikában tényleg így van-e, és szívesen megnéznék pár forrást, ami alátámasztja ezt az információt.
A videó nagyrészt arra az elméletre épít, hogy a kövér ember nincsen tudatában annak, hogy mennyire egészségtelen, és hogy szív-és érrendszeri betegségek sorozatának növeli a kockázatát a túlsúlyával, ezáltal potenciálisan csökkenti az élete éveit. Ezzel kapcsolatban meg kell fogalmaznom a kétkedésemet: szerintem a legtöbb túlsúlyos ember igencsak tisztában van az egészségügyi kockázatokkal, hiszen élete során számtalanszor végighallgat műsorokat, reklámokat, orvosi szentbeszédeket, elolvas cikkeket, könyveket, amik imitt-amott az egészséges életmódról, táplálkozásról és az elhízás veszélyeiről szólnak. Ahhoz csukott szemmel kell élni egy barlangban áram nélkül, hogy az ember ne tudjon a túlsúly kockázatairól. Viszont, mint ahogy eddig is mondtam, ez önmagában nem elegendő motiváció a lefogyáshoz. Szívesen megtekintenék néhány tanulmányt arról is, hogy a cigarettásdobozokra nyomtatott ijesztgető állítások - miszerint a dohányosok korábban halnak, a dohányzás férfi potenciavesztést okozhat, a dohányzás sok százalékkal növeli a rák (főként tüdőrák) kockázatát - milyen módon befolyásolják a vásárlási szokásokat. Van egy olyan sejtésem, hogy vagy semennyire, vagy inkább növelik a fogyasztást. Sokkoló kijelentések vagy csak tényszerű tájékoztatás egy embert, akinek mondjuk függősége van vagy begyepesedett egy negatív szokásrendszerbe, nem fognak kihozni abból az állapotból, amiben benne van. Mint ahogy a dohányos tudja, hogy rossz cigizni, a kövér is tudja, hogy rossz kövérnek lenni. Mégis dohányos marad a dohányos, és kövér marad a kövér.
Negatív kritikát fogalmaz meg a #bodypositivity-vel azaz a test pozitivitással szemben is, amivel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. A testpozitivitás olyan szemlélet, miszerint fogadd el magad, ne a mérleg mondja meg az értékedet a világban és a magad szemében, szeresd magad kinézettől függetlenül. Egyrészt nagyon szép lenne, ha a dolog tényleg így működne, és az ember egy döntéssel képes lenne elérni, hogy pozitívan tekintsen magára, másrészt viszont itt a kövérellenes oldalnak adok valamennyire igazat abban, hogy bizonyos állapotokat nem feltétlenül kell elfogadni. Ha az embernek egészségügyi problémát okoz a kinézete (egyrészt mondjuk cukorbetegség-veszélyt, vagy magas vérnyomást, lábfájást, stb), akkor nem biztos, hogy célszerű arra biztatni, hogy fogadja el magát úgy, ahogy van. Ezzel kapcsolatban kicsit megoszlik a véleményem. Persze szeretnék igazat adni annak az állításnak, hogy ha te elfogadod magad és erővel ruházod fel magad, akkor kívülről is úgy tekintenek rád, mint egy erős, potens, vonzó személyre, de van az a szint, ahol a külső alapján rögtön ítéletet hoznak valakiről, és mondjuk lehetőséget sem kap bizonyítani, akármennyire potens úgy egyébként. Például ezért van az, hogy ha egy fogatlan, kócos, koszos hajléktalant beküld valaki munkára jelentkezni, akkor nem fogja megkapni az állást, ha viszont megfürdetik, megcsinálják a haját, fogát, felöltöztetik, akkor sokkal nagyobb esélye van elnyerni. Sajnos vagy épp szerencsére a társadalom elsőre külső alapján ítél, ráadásul ha ez még nem lenne elég, valamilyen furcsa oknál fogva az adott kultúrkör az ember személyes szexuális vonzalmának tárgyát is erőteljesen befolyásolja (erre talán még visszatérek valamikor, mert nagyon érdekesnek találom).
A Plus size kifejezést is mélyen aláássa és betegségekkel, rossz szokásokkal kapcsolja össze, holott ha mondjuk a plus size modellekre gondolunk, akkor jóérzésű átlagemberként megegyezhetünk abban, hogy egyrészt nem extrém a méretük a többségi társadalomhoz képest (ilyen nőket gyakrabban látunk, mint átlagos modelleket), másrészt a plus size-ot sok értelemben lehet használni. Nem várhatjuk el, hogy minden ember alávesse magát egy sztenderdnek, és beleférjen a nem plus size méretekbe. Mint ahogy eddig mondtam, a közösségi lét sajátossága, hogy azokkal is együtt kell élned, akik irritálnak, akiket nem kedvelsz, akik vizuálisan felháborítanak, akiknek nem értesz egyet az életmódjával, stb. Az emberi génkészlet csodája, hogy egyes emberek kék szeműek és szőkék, mások kreolok és barna szeműek, megint mások vörös hajúak és szeplősek. Ilyen a génekben hordozott testalkati hajlam is, amit bizonyos körülmények kihozhatnak vagy elnyomhatnak. Nem várhatod el, hogy csak neked tetsző emberek létezzenek.
Nicole felhoz egy személyes példát is azzal kapcsolatban, hogy a repülőtéren elé engedtek egy kövér családot, akik nem bírták a sorban állást, aztán golfautóval mentek el a repülőig séta helyett, és beültettek mellé egy kövér embert akinek a hája ráfolyt az ölére, mert nem fért el a saját székében. Na most, én egész biztos vagyok benne, hogy ezek a privilégiumok amerikai sajátosságok, és valóban nem tartom fairnek, hogy valakinek feleakkora ülésen kell utaznia egy nagydarab ember miatt. Erre viszont mondjuk ki kellene találni megoldásokat, például plus size üléseket az extrémen kövér utasoknak.
Azt is megemlíti, hogy azért ennyire bárdolatlan, mert ezt valójában mindenkinek a barátainak kellene megtennie. Hát, a barátság általánosan elfogadott definíciója szerint a barátaidat el kell fogadnod úgy, ahogy vannak. Még ha nem is értek ezzel egyet, vagy még ha úgy is gondolom, hogy esetleg ráfér valakire egy fejmosás, nem vagyok abban biztos, hogy "A" személy "B" személy súlyával kapcsolatos aggályait olyan módon kellene kifejezni, mint ahogy Nicole Arbour teszi ebben a videóban. Lehet, hogy van az a barátság, ami elbírja ezt, de szerintem a többség nem. Meg azt is gondolom, hogy az ember nem barátkozik olyanokkal, akik mondjuk zsigeri undort váltanak ki belőle, legalább is jó esetben és érdek nélkül nem.
Nicole azzal zárja a videóját, hogy "szeretlek bármitől függetlenül, de nagyon remélem hogy ez a nagy igazságbomba belerobban az arcodba, felszívódik a lelkedbe és eléri hogy egészségesebb akarsz lenni". Hát, mint ahogy korábban többször kifejtettem, ez nem így működik. Inzultáló és lejárató kommentárok nem fognak belső elhatározottságot létrehozni sokakban, hogy megváltoztassák az életmódjukat.
Összességében azt gondolom erről a videóról, hogy jó, hogy létezik. Egyrészt fontos egészségügyi problémára hívja fel a figyelmet - főleg Amerikában, ahol nagyon aktuális a téma -, másrészt vannak benne érdekes felvetések és poénba burkolt társadalom/és egyéni kritikák. Vitaindítónak nem utolsó és szerintem fontos is beszélni ezekről a dolgokról. A videó negatív oldala, hogy egyoldalúan közelíti meg a problémát és törődésnek álcázza a szarkasztikus humort, ami egyébként gyengécske, mint vöröshagymában a proletáröntudat. Az is feketepont, hogy a lány levette a kommentálást és értékelési lehetőséget a videójáról, amivel azt mutatja, hogy nem bír el azzal a reakcióáradattal, amit lényegében a saját trollkodása váltott ki. Ha valaki ilyen megosztó témájú videót csinál, akkor legalább álljon ki a saját véleménye mellett, és hagyja, hogy az emberek elmondhassák, hogy ők mit gondolnak. Ne bújjon el a kövek elől, ha ő maga ágyúval bombázza a célközönséget.
Ez volt a legeslegutolsó alkalom, hogy bármi hitelt is adtam volna a kritikusoknak a filmek minőségét illetően. Az, hogy egy csapat eltartott kisujjú fizetett sznob a saját ízlésének megfelelően filmművészeti remeknek ítél egy alkotást, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a film érdekes, jó karakterei vannak, ad bármit is az alaptörténet, vagy sajátos hangulata van. Egyszerűen a kritikusok értékelései függetlenek attól, hogy egy film jó-e, vagy tűzre való igénytelen összefércelt zagyva szarság, ami elvesz az ember drága életéből egy-két órát, plusz azt az időt, amit azzal tölt, hogy negatív érzéseket táplál valami iránt, amit nem lett volna muszáj megnéznie, de embertársi kötelességének érzi, hogy értékelje mások számára is. Ez egy hosszú mondat lett, de érteni lehet a lényeget.
Na szóval, It follows. A kritikusok által 96%-ra, a közönség által 65%-ra értékelt film a rottentomatoeson. Abba a 35%-ba tartozom a fentiek alapján sejthetően, akik nem értettek egyet a kritikusokkal. Miért nem? Mert ez a film egy semmi. Egy nulla. Van pár jellegtelen tinédzser, akik úgy múlatják az idejüket, mintha a szüleik minimum azért fizetnék őket, hogy egybegyűlve egy házban feküdjenek az ágyon és a kanapén. Jay, a 19 éves szőke lány végre talál egy neki tetsző srácot, akivel egy randi során megtörténik, aminek meg kell történnie. Igen ám, csak utána a srác elkábítja, lekötözi és elviszi egy lerobbant romhoz, ahol elmondja neki, hogy innentől kezdve valaki követni fogja és meg fogja ölni, hacsaknem szexszel át nem adja valaki másnak az átkot. Ez eddig totálisan vígjátékosan hangzik, de sajnos nem az. A csaj halálra rémülve konstatálja, hogy tényleg mindig valaki jön felé, és mások nem láthatják ezt, csak akin rajta volt vagy van épp az átok. A srác felszívódik, és kezdődik az agónia, hogy kitaláljon valamit az átok ellen való elmenekülésre.
Először is, álljunk meg egy pillanatra, és jó magyar ember módjára konstatáljuk az ijesztőségfaktort. Úgy gondolom, felekezettől és politikai hovatartozástól függetlenül magyarként nem sok dolog van, amitől megijednénk. (A természetfelettiben is csak pongyolán hiszünk, addig, míg segítséget remélünk tőle. Ezt mutatja, hogy a magyar ember általában csak néhányszor jár templomban: keresztelésekkor, mások és a saját esküvőjén, valaki halálakor és osztálykirándulásokon.) Ahhoz, hogy valami ijesztő legyen, minimum az a veszély kell, hogy még többet elvesznek az anyagi javainkból vagy szabadságunkból, mint eddig. Az amerikaiak viszont nem ilyenek. Nekik elég, ha valaki FELÉJÜK SÉTÁL, akit nem ismernek. Ők képesek arra egy HORRORFILMET felépíteni, hogy a főszereplő bárhova megy, egy gyanús, karikás szemű ember követi őket. Hadd ne mondjam, már maga az alaptörténet olyan iszonyatosan gyenge, mint vöröshagymában a proletáröntudat. Emellé jönnek még az elviselhető szintű tiniszínészek, akik valahogy egész értelmesek ahhoz képest, hogy mire lenne módjuk, de baromi színtelenek és unalmasak, olyanok mint egy pasztellblog a tumblren. A hangulat az egyetlen, ami ér valamit, de hiába, ha az alaptörténet és a karakterek langymeleg lábvíz. Nem tudok ezzel a filmmel mit kezdeni, borzasztóan kevés benne a kakaó, fájdalom volt nem is végignézni, hanem a végén konstatálni, hogy ennyi volt az egész. Aki ettől fél vagy megijed, azt mélyen tudom sajnálni, mert az idegrendszere nem bírna ki egy alsó középosztálybeli egyetem utáni álláskeresést Délkelet-Magyarországon.
Óh, a sokk. Óh, az érzelem. Na, ha az előző könyv kiszámítható és langymeleg átmenet volt, akkor ez a tökéletes ellentéte. Olyan gyorsasággal történtek benne az agy- és szívfacsaró plot twistek, hogy ez a könyv... not for the faint of heart. Én óriási vizuális és egyéb képzelőerővel rendelkezem, és ha benne vagyok egy történetben, akkor teljesen benne vagyok. Káromkodtam, kiáltoztam, hüledeztem, számhoz és homlokomhoz csaptam a kezem... szóval valamit Suzane Collins néni nagyon eltalált.
A sztoriban most már ott tartunk, hogy teljesen kitört a forradalom mindenhol (kivéve a Capitolt és a bázisát), a 13. kerületben szerveződik az ellenállás, a 12. kerület megmaradt túlélői és az aréna ikonikus győztesei itt próbálnak új életet kezdeni és hozzájárulni a forradalomhoz. A föld alatt élnek, a fejadagok kiporciózottak, minden polgárnak tintával fújják fel a karjára a napirendjét, amit órára pontosan beosztanak. Katniss a Quarter Quellben történtek óta mentálisan instabil, de sajnos már nincs mit tenni, neki kell az ikonikus szimbólumnak, a forradalom eszmei vezetőjének lennie, akkor is, ha belül egyáltalán nem biztos a 13. kerület elnökében, Coinban. Rengeteg hosszú és részletes csatajelenet van a könyvben, ami néhol unalmas volt, viszont tökéletesen indokolt és logikus. Többek között egy csavar a két fiú egyikével kapcsolatban különösen kegyetlen és szívhez szóló. Aki mint én, az elejétől Peetát szeretné Katniss mellett látni Gale helyett, az egy ponton összetört szívvel és mélabús tekintettel fogja olvasni a könyvet. Elértünk oda a háborúban, hogy sem a Capitol, sem a 13. kerület nem válogat már azon módszerek között, hogy ki hogyan öli meg a másikat, vagy hány embert nyomorítanak meg mentálisan és fizikálisan. Bár, mint ahogy sejthetjük, jól végződik a történet, már sem a happy endet, sem a könyv végén összejövő párt nem tudjuk Effie Trinket-es szárnyaló bolgogsággal fogadni, hiszen részletekbe menően láttuk őket teljesen széthullani és megtörni, amit lényegében nem fognak kiheverni.
Meg kell hagyni, a könyv vége egy külön teljesítmény az írónő részéről. Nagyon nehéz erről spoiler nélkül beszélni, de ez a típusú könyv az ilyen típusú szereplőivel egyszerűen kiáltozott egy klisés befejezés után. Ha klisé szerint lett volna a lezárás, akkor tudjuk, melyik fiúval jön össze Katniss, és a másikkal mi történik. De, mint többnyire az összes többi csavarral, ezzel a befejezéssel is sikerült meglepnie, mert nem engedte, hogy úgy történjen a lezárás, ahogy "adja magát". Emiatt és a könyv lebilincselő csavarai miatt azt mondanám, hogy a széria erős kezdése és a langymeleg második kötet után meg főleg: hihetetlenül erős lett a lezáró kötet. Mindent kaptunk, amire szükségünk volt.
Szinte biztos vagyok benne, hogy ennek a drámaiságnak a felét sem tudták átvinni filmre, de mivel az első Mockingjay film valahol a könyv felénél véget ér, egyelőre csak a történet bizonyos részét fogom tudni review-olni, ha megnéztem a filmet. Viszont ez a könyv segített eldönteni, hogy a lezáró Mockingjayt már moziban fogom megtekinteni november 20-án, a premieren. Ki nem hagynám azt a befejezést nagyképernyőn.
A film - abból is az első (2014)
Az eseményeket megintcsak szabadosan követő, új karaktereket és történéseket szerepeltető, a könyvi hangulatot csak nyomaiban tartalmazó alkotásról van szó. Rádaásul, mivel egy regényt szakít ketté, pont olyan eseményeknek lehetünk tanúi, amit egy háromórás filmbe a könyv második felével kényelmesen össze lehetett volna rakni. Tehát gyakorlatilag felesleges volt - marketing okokból persze nem - kettészakítani az utolsó részt. Ráadásul csakhogy fokozzuk a hatásvadászatot, pont olyan résznél szakították meg a történetet, aminek muszáj megnézni a folytatását, és a következő rész értelmetlen lesz azok számára, akik csak úgy betérnek a fan barátjukkal a moziba. Számtalan jelenet hozott felesleges lebutított szentimentalitást például a lázadókkal kapcsolatban, viszont pár fontos rész meg nem szerepelt benne. Néhány robbantgatáson meg filmforgatáson, egy -két a könyvben nem szereplő forradalmi jeleneten kívül gyakorlatilag semmi sem történt az egész filmben. Egy bazinagy üresjárat az egész, és csak azok számára lehet érdekes, akik egyébként rajonganak a történetért, és jól ismerik az előéletét ennek a filmnek. Meg merem kockáztatni, hogy sokan még azok közül is, akik látták a többi Hunger gamest filmen, elégedetlenkednek ezen a részen, joggal. Nincs benne semmi.
Egy erős kezdés után a Hunger games széria második kötete sajnos az erősen kiszámítható kategóriába esett. A történet viszonylagos tömörsége ellenére sok esemény nem is történt, ráadásul teljesen átvezető jellegű volt a kezdet és a kirobbanó fontos események között. A könyv tetemes része arról szól, hogy győzelmet aratott párosunk partikra és interjúkra jár szépen kiöltözve, ahol saját bőrükön tapasztalják, hogy forradalmi hangulatot szítottak a kerületekben. Azután következik a Quarter Quell csavar, egy íróilag silány trükk arra, hogy visszahozzák a párt az arénába, ahol egyébként szinte semmi dolguk nincsen a védelmező szövetségéseik miatt. Egy-két meglepő dolgon kívül gyakorlatilag teljesen kiszámítható a sztori, magának Katnissnek is elég későn esnek le a dolgok, és akinek eddig nem volt szimpatikus, annak most kezd csak igazán irritálóvá válni a karaktere. :D Nem hinném, hogy a 12. kerületben vannak pszichológusok, de ha lennének, hát én elküldeném Katnisst, hogy kerüljön tisztába az érzéseivel. Minden karakteren bontanak ki egy kicsit, Gale még kívánatosabb, Katniss még zavarodottabb, Peeta még inkább erkölcsi bástya. Lassan elkezd twilightos szerelmi háromszöggé formálódni az érzelmi rész.
Hát, teljes mértékben lekötött, de ennek ellenére nem vagyok elragadtatva ettől a résztől. Ha valami érdekeset akart volna írni Suzan Collins, akkor megöli az egyik fiút és a másikat mondjuk berakja a forradalom ellen, míg Katniss a vállán viseli az egészet. Vagy rögtön elkezdődik a forradalom. Vagy akármi. De ez most egy erőteljes vihar előtti csendnek tűnt.
A film
Hát, meg kell hagyni, filmben élvezhetőbb a formátum, mint könyvben, mégpedig azért, mert arra vagyunk utalva, amit látunk. Filmben meg lehet tenni, hogy a forgatókönyvíró az események 70%-án átteker, vagy új szereplőket, jeleneteket csempész bele, esetleg teljesen kiforgat egy-egy jelenetet és máshogy mutatja be. Mostanra rájöttem, hogy mi a logika ebben: egyrészt újat akar mutatni azoknak is akik olvasták, másrészt olyan az egész, mintha egy történetet huszadszorra mesélnének újra szájról szájra, és minden mesélő valamit megmásít rajta. Néha a változtatások kellemesek és üdítőek, néha nagyon indokolatlanok és szembeköpik az eredetit. (Például mint az első részben a Mockingjay kitűző mögötti sztori. Aki nem olvasta a könyvet: mély jelentősége van annak, hogy a könyvben Katniss Madge-től, a polgármester lányától kapja ajándékba, akinek a nagynénje meghalt a Hunger gamesben. A filmben a feketepiacon kapja ajándékba a kitűzőt.) Egyébként most is, mint az első résznél, kicsit úgy éreztem, hogy egy-két dolgot mintha elbagatellizáltak volna. A film is elkap pár dolgot a könyv sajátos hangulatából, de közel sem hűen adaptálja azt. A Peacekeeperek és a bemutatókör az izzó ruhákkal nagyon ott volt a szeren, de például a Capitol parti és a film eleje... hiányérzetem volt. Ha lehet, még problémamentesebb volt az aréna, mint a könyvben. Az elsőt talán lehetetlen is überelni... Mindenesetre szórakoztatónak az volt, de az elsőhöz képest mind a film, mind a könyv gyengébb. A filmen kevésbé voltam frusztrált, mint a könyvön, egy adaptálóra kevesebb oka van az embernek felháborodni, mint az eredeti szerzőre. :D
Avagy disztópikus világban játszódó történet középpontjában egy fiatal lánnyal, aki figyelemre méltó pályát fut be egy életre-halálra szóló viadal során. Katniss, csakúgy mint sokak a körzetében, hátrányokkal indul az életben. Apja halála után neki kell eltartania anyját és a húgát, nem sok lehetőség van élelemszerzésre a környéken, és bár megtanul ügyesen vadászni, így is gyakran korgó gyomorral térnek nyugovóra. Van egy vadásztársa, a lányok által kedvelt, de a központi hatalom ellen lázadó Gale, akivel közösen együttműködve biztosítanak élelmet a családjaiknak. A jövőbeli Észak-Amerikában, Panem országában a központi hatalom minden évben megszervez egy véres játékot, hogy megmutassa a korábbi háborúban legyőzött és leigázott körzeteknek a lázadásuk következményét, a többi gazdagabb körzetet pedig egy realityvel szórakoztassa mindez alatt. 12 és 18 között a leigázott körzetekből minden fiatal neve bekerül egy sorsolásra; évente 24 fiú és lány vesz részt a Hunger gamesen az adott körzetekből, ahol egy nyílt terepen kvázi gladiátor módjára kell megküzdeniük addig, míg marad egyetlen győztes.
A történet settingje már önmagában is érdekes, ugyanígy a politikai szerkezet is, bár kicsit részletesebb is lehetne a kibontása. A regény elején megismerjük a 12. körzetet, Katnisst és környezetét, és látjuk, milyen nehéz boldogulni a bányászkörzetben szegényes körülmények között, szinte az ősközösségi szinten megrekedve, ahol nem meglepő a gyakori éhhalál. Kicsit betekintést nyerünk a múltjába, kapcsolataiba, és a személyisége egy részébe. Ezután következik az ominózus kiválasztás, majd a fővárosi életbe való bepillantás, ami gyökeresen különbözik a szegény 12. körzeti élettől. Megismerjük a főváros csillogását, a felsőbb osztályok könnyű életét, és már majdnem kezdünk átállni, mire jön a Hunger games. Részben Robinson Crusoe-féle túlélési stratégia, részben test test ellen, mesterséges természet ember ellen harc, részben pedig érzelmi hullámvasút a viadal időszaka. Katniss eljut arra a pontra, hogy már maga sem tudja, mi jön szívből és mit csinál a közönség és a támogatók kedvéért.
Az események izgalmasak, és bár az írónak szinte folyamatos a próbálkozása a történetet feszültség alatt tartani (hiszen a reality nézők sem unatkozhatnak), mégis van bennük egyfajta kiszámíthatóság is. Gyakorlatilag végig tudjuk, ki fog nyerni, és a szerelmi szál kicsit elviszi a történetet egy izgalmas survivoros eseményekkel felturbózott proto-Twilight irányba, amikor is szinte sejtjük, hogy ebből még kínos szerelmi háromszög lesz a későbbiekben.
A vége bár teljesen jogos és ésszerű volt, mégis kicsit szíven szúrt, mert az sosem esik jól az embernek, ha a shipjét meglékelik. Mégis úgy érzem, a következő könyvek alkalmával be lesz még foltozva bőven. :D
Könyv vagy film?
Hát, ha arra kellene válaszolnom, hogy melyik volt jobb, akkor azt kell mondanom, hogy a regény egy jó könyv, a film pedig egy jó, és >>viszonylag<< könyvhű adaptáció. Itt a viszonylagon van a hangsúly, ugyanis bizonyos események és karakterek bár benne voltak a filmben is (sőt, még újakat is kapunk!), teljesen más megvilágítást kaptak a könyvben, mint a filmben. Ebből az egyik legszembetűnőbb Peeta karaktere, akit máshogy mutattak be az elejétől kezdve. Már a korábbi kenyérdobálós emléktől kezdve a forgatókönyvíró mintha kipécézte volna magának, és nagyon sok fontos párbeszéd egyszerűen nem játszódik le a barlangban például. A magánélet és a közönségnek játszott szerelmi történet, valamint a belső vívódás maximum nyomaiban tűnt fel a képernyőn. Úgyhogy bár alapjaiban ugyanaz történik a filmben, nem ugyanúgy, és semmiképpen sem olyan részletesen, mint a könyvben. Részletessége miatt érthetőbb is, meg hát mégis csak az eredetiről beszélünk, ahol nincs két-három órára limitálva a karakterek kibontása és a kapcsolataik alakulása. Tehát konklúzióként annyit mondok, hogy ha tehetjük, akkor könyv és film együtt, de tudom, milyen lustának lenni, és a film magában is igencsak élvezhető. :)
A nagyon népszerű dzseniferlaurenszes széria első része. Több ismerősömtől halottam már, hogy tetszene nekem, és mivel nem egyedül kellett néztem, könnyen belevágtam. A történet szerint egy alternatív országban 12 körzetre osztva élnek az emberek, és minden körzet más tevékenységet folytat, pl halászat, bányászat, stb, és eltartják a gazdagokat, akik velük ellentétben jól élnek. Minden évben egy reality keretében kiválasztanak körzetenként egy fiatal lányt és egy fiút, akiknek gladiátorszerűen életre-halálra meg kell küzdeni az összes többi körzetbelivel és a saját körzetükből lévővel is. Csak egy maradhat életben, de azt hősként tisztelik.
Ebbe a világba csöppenünk bele, amikor Katniss önként jelentkezik a kishúga helyett a játékba. Vele küldik a számára múltbéli okokból unszimpatikus Peetát, aki esetlenül próbál felkészülni a tortúrára.
Az alaptörténet tehát egészen érdekes, és miután megérkezünk a viadal helyszínére, akciódús is. Persze érdekes végignézni, hogy egy ilyen helyzetben hogyan viselkednek az emberek, de azért a valósághűségtől távol állnak az események. Azon kívül, hogy felüdítő egymást az erdőben különböző akadályok között öldöklő kamaszokat nézni, van benne még egy dolog, ami kissé szöget ütött a fejembe. Az pedig az idézőjeles szerelmi szál volt. A film elején sejtjük, hogy a Liam Hemsworth által játszott szívtiprónak valami komolyabb köze van Katnisshez, de mindezt ki kell radírozni egy ilyen életre-halálra szóló csata közben, és a nézők kedvére kell tenni, ha Katniss támogatókat akar szerezni. Amit a képernyőn látunk kapcsolatilag, az olyan rossz, hogy már jó. Legalább is én így éreztem. Takartam a szemem az ominózus barlangos jelenetnél, de azon kaptam magam, hogy sokkal jobban szurkolok annak, hogy tényleg legyen valami, mint hogy Katniss visszamenjen a szívtiprójához. Én is egy lettem a gazdag nézők közül, ami azt jelenti, hogy valaki valamit nagyon jól csinált. Pedig a srác karaktere még a legjobb indulattal is hagy kívánnivalókat maga után emberileg... Megnézésre mindenképp alkalmas azoknak, akik szeretik a disztópiát, az öldöklős, erdőben menekülős témát. Ez alatt a rész alatt sajnos még nem volt lehetőség mélyebb gondolatokra, de remélhetőleg a későbbiekben lesz.
The ninth gate/ A kilencedik kapu (1999)
Régebbi Johnny Depp film misztikus színezettel és egy kellemesen antihős főszereplővel. Dean Corso lényegében egy erkölcstelen antik könyvekkel seftelő szakértő, aki minél több pénzért sokáig képes elmenni. Megbízást kap az egyik ügyfelétől, Balkantól, aki egy mocskosul gazdag idősödő könyvgyűjtő furcsa érdeklődéssel: az ördögről halmozott fel magának többszázéves, jó állapotban lévő, felbecsülhetetetlen köteteket. Érdekes módon egy férfit, aki öngyilkos lett, pont a halála előtt tudott meggyőzni arról, hogy adja el neki a Kilencedik kapu című könyvet, aminek a megírásában állítólag maga Lucifer segédkezett. Annyi az aggodalma, hogy van két másik példány, és úgy gondolja, valamelyik hamisítvány. Meg akar róla bizonyosodni, hogy vajon az övé eredeti-e. Ehhez a nagyszabású, több országon átívelő projekthez kéri Corso segítségét, aki elvállalja, ám szinte rögtön meg is bánja, mert elkezdenek körülötte hullani az emberek, őt ültözik, és egy furcsa, szép nő folyamatosan követi. Bár Corso szkeptikus, megszaporodnak a furcsa dolgok, és a könyv két másik példányáról is érdekességek derülnek ki, mikor sikerül sajátkezűleg megvizsgálnia őket. Úgy tűnik, tényleg van természetfeletti hatalmuk, és egyszerre többen is pályáznak erre.
A film a végéig pozitív csalódás volt. A trailer megnézése után bennünk volt egy erős előítélet a nagyon 90-es évekbeli gagyi látványvilág miatt, ami a filmben sokkal kevésbé tűnt rossznak, talán mert érdekes volt a történet és lebilincselő a hangulat. Van benne egy amolyan kézzelfogható sötét misztikum, ami például végighúzódik a Devil's Advocate-en és a Constantine-on is, csak mégis más. Erre a színek is teljesen ráerősítenek, Corso karaktere pedig nagyon kellemes. Meg sem próbálnak azonosítani minket vele, és ez szimpatikus. A baj a pénzsóvárságával jön be az ajtaján, és mégis ő jön ki belőle jól... már amennyire sejteni lehet. Ugyanis a film vége kvázi lezáratlan, nem tudjuk, hogy mégis mi történt, vagy mi fog történni. A nézőnek kell hozzáképzelni a befejezést... ez pedig esetemben egy mínuszpont. A hangulat viszont tényleg elég jó volt, úgyhogy a misztikus, ördögös témákat, vagy a fentebb említett filmeket kedvelő nézőknek tudnám ajánlani.
Adott egy horror, ami 67. a rottentomatoes top 100-as listáján. Bár ez önmagában nem jelent semmit, az imdb-n is aránylag jó 7,2 értékelést, a filmkatalóguson pedig 5-ből 3,8-at kapott. Tehát a közönségnek tetszett. Nézzük, milyen volt...
A sztori szerint egy baráti társasággal folytatott vadvízi evezéses túrázás után Sarah, férje és kislánya hazafelé tartanak, mikor sajnálatos baleset történik és egyedül Sarah marad életben. Egy évvel az események után, igyekezve, hogy kilábaljon a veszteségből, úgy dönt, elmegy a barátnőivel túrázni megint, ezúttal nem vadvízi evezésre, hanem barlangtúrára. Igen ám, csakhogy az egyik smartass barátnője, a túramester Juno olyan barlangot választ, ami kicsit feladja nekik a leckét. Amellett, hogy nem ismerik a kijáratokat, félelmetes lények kezdenek el rájuk vadászni a sötétből. Ooh, spooky.
A történet alapvetően a karakterekre, a kapcsolataikra és a hangulatra alapoz. A film kb. első negyven percében gyakorlatilag semmi nem történik. Járkálnak a barlangban, többször bajba kerülnek a saját hülyeségük miatt, aztán kicsit elkezdenek durvulni az események. Kicsit? Hát, inkább átkapcsolunk végtagtépkedésbe és vértengerbe, gátlástalanul sok művérrel, csontokkal és gumihullákkal. Ami alapvetően nem is lenne baj, a lényeken kívül nem béna a látvány, de mégis valami óriási hiányérzetem támadt. Meg kell vallanom, a lényekig candy crushoztam, megszakítottam a filmet és elmentem főzni, stb... Kicsit sem kötött le. Harmincéves nők barlangban drámáznak azon, hogy olyasmit vállaltak be, amivel nem tudnak elbánni. Nem tudom, mi volt ezzel a filmmel a bajom, hiszen a kezdeti eseményhiány és aztán a darabolás ugyanígy jellemző pl az Alien-filmekre, azok mégis szintben a Kobe marha szintjén állnak ehhez a Spar budgetes marhapárizsihoz képest.
Olyanoknak ajánlanám, akik nem néznek sok horrorfilmet, és valami undorítóval vegyes ijesztgetésre vágynak. Számomra tömény unalom volt ez a 140 perc, de a többségnek az értékelések és kommentek alapján vérfagyasztó szórakozás.
Míg a Virgin Suicidesba véletlenül futottam bele egy
megosztott cikk miatt, a Black Swant hosszas keresgélés előzte meg. Érdekes,
hogy pont így jött össze ez a kis filmes alkalom, hiszen alapvetően hasonló
témákkal foglalkoznak ezek a filmek.
Virgin Suicides (1999)
A sztori a ’70-es években játszódik, kertvárosi amerikai
keresztény család öt tündéri szőke lánnyal, 13-tól 17 évesig. A problémával rögtön
az elején szembesülünk, Cecilia, a legkisebbik öngyilkosságot kísérel meg, felvágja
az ereit, miközben egy Szűz Máriás kártyát szorongat. Ekkor még túléli, azonban
a dolgok dominószerűen beindulnak. A szülőkből nem sokat látunk azon kívül,
hogy szigorúak és korlátozóak, és mindig minden alkalmat, amikor a lányok
szórakozhatnának vagy másokkal, többek közt fiúkkal barátkozhatnának,
igyekeznek alaposan megakadályozni. A környéken élő, a lányokkal egykorú srácok
próbálják összerakni a történetet és elmesélni, hogyan következett be, hogy mind
az 5 Lisbon lány öngyilkos lett. A puzzle-ből sok darabka hiányzik, és az
egyetlen dolog, amit biztosan bennünk hagy ez a film, az a kellemetlen
nyugtalanság.
Említést érdemel az erőteljesen hetvenes évekbeli hangulat:
az őrült férfi frizurák, a bársony zakók, a keresztény szigorúság jegyében
átszabott hálóingszerű fehér habos-babos zsákruhák, és a nemcsak említés
szintjén jelenlévő, hanem a történetben aktívan is részt vevő zenei betétek.
Van egy sajátos, lebegő érzés a filmben, amit a világos színek és nagy amerikai
terek adnak, és mintegy alternatív valóságként belekerülünk mi is a filmbe, és
átéljük a szereplőkkel a gyermekkorukat. Viszont tipikus regényfilmként könnyen
észrevehetik a szemfülesebbek, hogy a narrátor karakterek mind jóval érettebben
jelennek meg, mint ahogy azt átlagos amerikai kistiniktől elvárhatnánk –
rengeteg szó és gondolat van az igenis felnőtt és mondanivalót szuggeráló író
által a szájukba adva. Érdekes élmény betekinteni egy ilyen eszmerendszer által
gúzsba kötött és halálra ítélt családba, és a film végére egyre inkább szimbolikussá
válik minden, míg a kisvárost bűzlő zöldes algapára lepi el - elgondolkoztatva
minket a szülői szeretetről, elvekről és annak relevanciájáról a
gyereknevelésben.
Black Swan (2010)
Avagy történet egy mentális problémákkal küzdő, teljes
kontroll alatt tartott balett-táncosnőről, és álmai szerepéről. Ninát követjük,
mialatt ízületeket és lelket nem kímélve próbál, küzd, és igyekszik megkapni az
(évadzáró) óriási újrafeldolgozott darabban, a Hattyúk tavában a főszerepet.
Ebben a balettben két hattyú, egy ártatlan, szűzies fehér hattyú és egy démoni,
csábító fekete hattyú verseng egy herceg szívéért. Nina folyamatosan nyomás
alatt van egyrészt az anyja felől, aki nem engedi felnőni, 28 évesen kislányként
tartja a saját ambíciói kiélése céljából, és darab rendezője felől is, aki látni
akarja benne a démoni femme fatale-t, mert rabul kell ejtenie a közönséget a
csábításával. Mindezen nem segít, hogy
mentálisan beteg, és olyan dolgokat lát, amik nincsenek, vagy nem úgy vannak
ott, ahogy látja őket. Éppen ezért sosem tudhatjuk, hogy éppen mi igaz és mi
nem. (Most utánanézve több helyen horrornak és thrillernek sorolják be ezt a
filmet, de mikor néztük, erre nem gondoltunk közben, csak arra, hogy a
végletekig nyugtalanító és hátborzongató néha.)
Kétféle oldalról tehát két ellentétes nyomást tapasztal, és
meghasad alatta. Akárhogy is próbálkozik, lesz, akinek nem fog megfelelni. Elnyomott
szexualitását, erőszakkal felszínen tartott kislányi mivoltát a rendező
igyekszik szenvedélyes csókokkal és sértegetésekkel előcsalni, míg egy
táncostársa, a Mila Kunis által játszott Lily inkább tudatmódosítókhoz
folyamodik ugyanezért. Lebilincselő, de egyben a végletekig nyugtalanító
végignézni Nina vergődését, amit gyenge, szürke kislányból megtesz a teljes
mentális széthullásig és a fekete hattyú megtestesítéséig.
A film zavaróan nyitva hagyott végén túl számomra sajnos nem
volt szimpatikus a gyomorforgató kamerakezelés sem, a kamera folyamat jelleggel
cikázott a táncmozdulatokkal és lépésekkel megegyező gyorsasággal, és nem
egyszer körbe is pördült. Ez adott egy egyéni ízt a filmnek, de nekem sem ez,
sem a Natalie Portman által eljátszott Nina, sem a végkifejlet nem nyerte el a
szubjektív tetszésemet. Ettől függetlenül jó és kötelező.
Ketrecben a női szexualitás – rite of passage és az azt
akadályozó anyák
Abban mind a két film tökéletesen egyezett, hogy erősen
kontrolláló anyák voltak a lányaik mögött, akik az erkölcseiket, vagy talán a
személyes csődjüket próbálták kivetíteni rájuk, és ezáltal jobb életet
próbáltak teremteni nekik. A szexualitás minden lány életében a felnőtté válás természetes része, és azt, hogy valaki ivaréretté válik és érdeklődik a másik (vagy épp a saját) nem iránt, nem egy olyan dolog, amit meg lehet akadályozni, de még csak megpróbálkozni sem érdemes vele. Ebben a két extrém esetben azt láthattuk, hogy mit tehet egy ilyen konzervatív nevelés: egyik esetben öt lányt taszított öngyilkosságba, a másikban 28 éves koráig teljes kontroll alatt tartott egyet, aki az első megpróbáltatás során meghasadt a nyomás alatt. Hálásak lehetünk, hogy még ha korlátozott formában és sikerességgel is, de létezik feminizmus, modern pszichológia, családsegítés, és ha komoly gond van, akkor van lehetőség kiútra. A terrorizáló elvhű nevelés azonban ma is jelen van, így nagyon is relevánsak ezek a történetek. Többek között elgondolkodtatnak arról, hogy miért van egy nő érettsége, szexuális érdeklődésének és aktivitásának kibontakozása ekkora megvetéssel sújtva, míg a férfiakat mióta világ a világ, elég elintézni annyival, hogy "boys will be boys". Fiúknak nincsen purity ringjük és balljuk Amerikában, őket nem adják fehér fodros ruhában, liliomok közt szimbolikusan hozzá az édesanyjukhoz, még a gondolat is taszítónak tetszik. Ha nőkről van szó, akkor viszont évszázadok óta aktívan jelen van a kulturális tudatban, hogy egy nő "tisztasága", erényessége a szexualitás el nem kezdésével jelent egyet, és ha már el is kezdte, nem "illik" több partnerrel együtt lenni, komoly szándékok és elkötelezettség nélkül pedig aztán főbenjáró bűn. Ezek olyan elvek és kulturális oszlopok, amiket a mai társadalomnak meg kell kérdőjelezni, le kell dönteni, és újakat kell alkotni helyettük...
Elérkezett arra az idő, hogy kitakarítsam a filmes mappámat a gépen, hiszen kell a hely új dolgoknak, és feleslegesen foglalják a tárhelyet a filmek. Egyébként is azért hagytam fenn őket a gépen, mert nem akartam addig letörölni őket, míg kritikát nem írok róluk, aztán egyre inkább telt az idő, és most már csak haloványan él bennem, hogy melyik miről szól... Tehát ez most egy "mit néztem, milyen volt, vagy miért dobtam" című poszt lesz, nem sok konkrétummal, inkább impressziókkal.
1408 (2007)
Ezt még régebben láttam egy kedves barátommal, azt hiszem, azonos című Stephen King regényből készült. Ahhoz képest, hogy a témája kicsit cheesy - kísértetkönyeket író novellista meglátogatja azt a szobát egy hotelben amit még soha senki sem élt túl - nem vállalhatatlanul rossz. Inkább csak középszerű. Azért még egyszer nem nézném meg.
Cabin Fever (2002)
Középszerű undorítóskodós horror a szokásos klisével: tinédzserek kimennek hétvégi házba bulizni, aztán elszabadul a pokol. (Egyébként határozottan az az érzésem, hogy ezekről írtam már, de sebaj. Most törlés előtt egy second opinion nem árthat.) Rohadó és vért hányó emberek vannak benne.
Antichrist (2009)
Horror és dráma, ami dán, német, francia, svéd... Valamiért úgy gondoltam, hogy ez jó lesz nekem. Lehet, hogy az is lenne, de egyedül nem tudom magam rávenni, hogy megnézzem. Kénytelen leszek most letörölni, és várni valakit, akivel mindketten nagyon unatkozunk és nincs jobb ötletünk.
Collateral (2004)
A film, amiben Tom Cruise-nak világos a haja, ám ez nem igazán tűnik fel, ugyanis szinte végig sötét van a filmben. Valószínűleg csak a pontszám miatt töltöttem le, mert egy gengszteres krimiről van szó, feltehetőleg sok benne az autósüldözés és a lövöldözés, ami messze esik az érdeklődési körömtől.
Donnie Darko director's cut (2001)
Azt gondoltam, hogy miután egyszer már láttam és nem értettem ezt a filmet, még egyszer meg kell majd néznem (és megint nem értenem). Értem én, művészfilm, meg párhuzamos univerzumok, meg időutazás, TE NEM ÉRTHETED, mert nem vagy elég intelligens, érett, jártas a HÁTTÉRANYAGBAN... Hadd mondjak erről valamit. Egy jó film a háttéranyag ismerete nélkül is jó. Ha önmagában élvezhetetlen az, amit nézek, mert történnek dolgok a képernyőn, de csak vajmi kevés összefüggés van köztük, nincs érdekes cselekmény... akkor az a film szar. Pont.
Europa Report (2013)
Téma alapján már rég látnom kellett volna, hiszen a filmkatalógus szerint: "Hat kutatótiszt egy űrhajóban olyan hosszú útra indul, mint még senki előtte, a Jupiter negyedik holdja az úticéljuk. Céljuk, hogy mintákat gyűjtsenek a hold jegéből és jege alól, arra keresve a választ, alakulhatott-e ki ott is élet. Miután leszállnak a hold felszínére, különös jelenségnek lesznek tanúi, és egyre inkább magával ragadja őket a tudományos kíváncsiság." De valójában beletekertem a nagyon kézikamerás és dokumentumszagú filmbe, és még nem jutottam el addig, hogy rávegyem magam. Talán egy megfelelő filmestárssal menne. Még az is lehet, hogy marad (?)
Great Expectations (2012)
A film, amit kizárólag abból az okból szedtem le, hogy segítsen az angol irodalmi vizsgámhoz átlátni a kötelező olvasmányok egyikét, és aztán csak félig néztem meg, a könyvet viszont becsületemre legyen mondva, elolvastam. A fejemben kissé másként élt a történet, mert sokkal "parasztosabbnak" képzeltem a szereplőket. Helena Bonham Carter tökéletes volt elhagyott őrült menyasszonynak. Alapvetően pozitív élmény volt, de talán nem az a műfaj, amit magamtól, hátsó szándék nélkül csak úgy letöltenék és megnéznék.
Her (2013)
Tipikusan az a film, ami bár önmagában is érdekes lenne, hosszúságánál fogva (pedignemisolyanhosszú!) szükségem lenne egy filmestársra, akivel végigkommentálhatjuk az egészet. A történet erőteljesen Chobitsosan hangzik: "csávó beleszeret a számítógépébe". Érdekes, de nem egyedül.
Iron Sky (2012)
Náci bázis a hold sötétebbik oldalán? What? Szerintem ezt a történetet én sem gondoltam komolyan, csak jó lehetett az értékelése, vagy láttam, hogy van benne űrutazás... Szerencsére vígjáték, de egyedül szintén nem fognék bele. Nagyon nem.
Isolation (2005)
Ír tehenes horror. Ezzel mindent leírtam szerintem. Akkor nem is vesztegetnék a milyenségére drága szavakat.
Kill Your Darlings (2013)
Romantikus gay dráma költőkről(?) Mivel erőteljesen érfelvágósnak tűnik a történet, egyelőre nem kerítettem rá sort. Pedig kifejezetten érdekel Daniel Radcliffe egy ilyen érdekes szerepben, de nem mostanában. Volt egy korszakom, amikor nagyon buktam az ilyen filmekre (pl a Total Eclipse vagy a Little Ashes), majd ha visszatér, meglátjuk.
Les Revenants (2012)
Francia sorozat, amit azzal a céllal töltöttem le, hogy majd nyelvet fogok tanulni belőle, aztán hamar szembesültem vele, hogy kicsit túl gyorsan hadarnak ahhoz, hogy én ebből hasznot húzzak. De később kaphat még esélyt :)
Lucy (2014)
Neeem... neeem. Film, amiben a szokásos ember és gép klisé az érdekes ötlet ellenére bénán valósul meg. Scarlett Johanssont kifejezetten irritálónak tartottam, és ez még eltörpült amellett a tény mellett, hogy maga az ötlet zavaróan kitalációs volt: növekedett agykapacitással mozgatni és programozni tárgyakat, embereket, más élőlényeket... Talán még 30 évvel ezelőtt egy amerikai képregényben elment volna ez a sztori, de ebben a témakörben azért születnek sokkal jobb filmek is, mint például a Limitless (tudattágulásról) vagy a Transcendence (ember és gép kérdéséről).
Melancholia (2011)
Egy kedves barátom ajánlotta megnézésre, bár az első 10 perc után annyira elvontnak tűnt, hogy meggyőződtem róla: hihetetlenül irritálni fog, ha folytatom. Nem az én műfajom sajnos.
Mother/Madeo (2009)
Koreai film, ami már önmagában elegendő ahhoz, hogy ne egyedül akarjam megnézni. Úgyhogy várok valaki másra :)
Paprika (2006)
Egyrészes animefilm, amihez még nem győztem meg magam eléggé. Biztosan jó egyébként, csak kicsit zavarosnak tűnt a látvány.
Pontypool (2008)
Kanadai rádiós thriller. Az Isolationhöz hasonlóan szerintem mindent elmondtam, úgyhogy nem is ragoznám tovább.
State of Play (2009)
Egy érdekesebbnek tűnő amerikai krimi/thriller, amit mindössze azért hagytam abba, mert volt benne egy jelenet, amibe nagyon beleéltem magam, és kínos volt nézni. :D Empátia rulz.
Stranded (2001)
Megint csak olyan téma, amit már látnom kellett volna, de mivel valószínűleg középszerű, nem egyedül fogom megnézni. "Az Avma nevű orosz űrállomás veszélybe kerül, amikor addigi biztonságos pályáját váratlanul elhagyva veszélyes zuhanásba kezd. A személyzet és a berendezések mentésére nemzetközi csapat indul. Zuhanása közben azonban az űrbázis egy meteorral ütközik, a levegő vészesen fogyni kezd, így a mentés befejezésére egyre kevesebb idő jut. Kiderül az is, hogy bizonyos körök érdeke éppen az lenne, hogy az akciót sem az űrhajó, sem pedig a mentőcsapat ne élje túl."
The Bourne Identity (2002)
Nem... nagyon nem. Oldschool akciófilm tele autósüldözéssel, ügynökökkel, eltitkolt dolgokkal, bérgyilkosokkal és hasonlókkal... Ebből is a gagyi kategória. Borzasztó.
Animatrix (2003)
Fogalmam sincs, hogy mi ez, de egy nagyon CGI animének néz ki, amit a Jinni recommendation rendszere ajánlott az ízlésem alapján. Ha unatkozom, majd megnézem.
The Giver (2014)
Disztópia részletes bemutatása a szokásos kérdéskörrel a háttérben: az emberek az érzelmek miatt képtelenek civilizáltan élni és nem ölni egymást. Van benne igazság, de a téma már unásig ismételgetett. Ugyanez a téma az Invasion, az Elysium, sőt a Host is...
The Mist (2007)
Stephen King regényéből készült, horrornak szánt film, amiben a köd felemészti a várost, csápok, rovarok jönnek ki belőle, és terrorizálják az embereket. Inkább komikus mint félelmetes, de hát ezt Stephen Kingtől már megszokhattuk. (Kezdem gyanítani, hogy az egyetlen film, amit az ő könyvéből csináltak, és kifejezetten zseniális, az a Shining, de az is csak azért, mert Stanley Kubrick lényegében arculcsapta és meghempergette a sárban az eredetit.)
El Orfanato (2007)
Film, amiben egy családból eltűnik egy kisfiú, és egész végig nem történik gyakorlatilag semmi. Először érdekesnek tűnt, aztán sajnos kuka kategória lett.
The Signal (2014)
Kissé kiszámítható történetű scifi, ami azért legalább valamennyire érdekes. Nem utolsó a látvány, viszont kicsit frusztráló a történet, főleg, ha ki tudod számítani előre.
Transcendence (2014)
Érdekes és jó alkotás az ember és gép témakörében, amiben egész végig egy kis nyugtalanság motoszkál az ember elméjében, viszont válaszként a film vége teljes feloldást hoz, amiről még nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz-e. Többszörnézős.
Triangle (2009)
Többszörnézős creepy párhuzamosuniverzusos-sokcselekményszálas film, ami óriási logikai problémákat is hordoz magában, amiknek a megértéséhez és feloldásához sajnos nem vagyok elég intelligens. Utána legalább egy órát gugliztam, wikipédiáztam, és még a youtubeos magyarázatot is megtekintettem, mégsem sikerült felfogni, hogy mi történt, és miért. Viszont még mindig sokkal nézhetőbb, mint a Donnie Darko, mert a képernyőn látott cselekmény végig lekötött.
Vanity Fair (2004)
Kosztümös film, amit ugyanazzal a céllal töltöttem le, mint a Great Expectationst, és ugyanúgy nem néztem végig.
Zodiac (2007)
Határozottan érdekes krimi és thriller egy híres sorozatgyilkosról, aki megpróbáltatások elé tette a nyomozókat, egészen addig, míg meg nem halt és meg nem szűntek a gyilkosságesetek... Jake Gyllenhaal arcberendezkedése még mindig irritál, de a történet kárpótol mindenért.
Conspiracy (2012)
Egy jól hangzó történettel rendelkező horror-thriller, amihez még nem jutottam el, de sürgősen pótolnom kellene. "A documentary about conspiracy theories takes a horrific turn after the filmmakers uncover an ancient and dangerous secret society."
Snowpiercer (2013)
Disztópikus társadalom egy vonatban - zavaróan művészfilmes megoldásokkal, ami nagyon nem az én világom.
Love (2011)
Egy rockegyüttes által szponzorált film, ami felső középkategóriás értékelést kapott imdbn. Érdekesen hangzik, de egyedül szerintem nem fogok belevágni. "Love portrays the personal-psychological effects of isolation and loneliness when an astronaut becomes stranded in space and through this, emphasizes the importance of human connection and love. Additionally, it touches on the fragility of humanity's existence (explored through a dying Earth-apocalyptic doomsday scenario) inspired by the cautions of Carl Sagan in Pale Blue Dot and considers the importance of memories and stories as humanity's legacy"
Azt hiszem, ennyi is volt mára, néhány gigabájttal könnyebbnek érezheti magát a laptopom...
Így jellemezném a Prometheust öt szóban. Ez a film több okból is különleges helyet foglal el a szívemben. Az egyik az, hogy életem első és eddig egyetlen imax 3d filmélménye, ami alapvetően nagyon sokat tett hozzá az egészhez. A nyitójelenetek, az az érzés, amikor az űrbéli tájak, sivatagok, vizek felett haladt el a kamera olyan módon, mintha mi, nézőnk is ott lennénk, vagy mikor az egyik tudós átkiabál a másiknak, és fizikailag érezzük a távolságot kettejük között: egyik mellettünk áll, másik jóval messzebb... Szóval leírhatatlanul elképesztő volt, már-már annyira reális, hogy az ember csak egy nagy csodálkozó gyerek tekintetével figyelte a vásznat. Nagyon örülök, hogy annak idején kifizettem rá azt a pénzt, mert a mai napig élnek ezek a jelenetek a szemem előtt, felejthetetlen élmény volt.
A filmmel való kapcsolatom a kezdeti látvány miatti letaglózódás ellenére mégsem kezdődött felhőtlenül. Mikor kisétáltam a premierről, nem tudtam, hogy a Prometheus tetszett-e, vagy sem. Kétkedtem, mivel az Alien-széria részének gondoltuk mindannyian a filmet, és nem egy alien-filmet láttunk. Ez akkoriban mínusznak, becsapásnak érződött. Aztán pár nappal később kezdtem menthetetlenül rajongani a Michael Fassbender által alakított David karakteréért, amiben a tumblrnek nem kis szerepe volt. Végül elővételben megrendeltem a dvd-t, és tűkön űlve vártam, hogy egy pofátlanul magas összeget kifizessek érte (ez már annyira nem volt okos döntés, de na :D).
A történet érdekesen indul: egy csapat régész arra utaló jeleket talál, hogy különböző kezdetleges civilizációk ugyanazt a csillagképet ábrázolják a rajzaikon egymástól függetlenül. Ezen felbátorodva összeállnak egy csapat tudóssal és egy megavállalattal, hogy kimenjenek az űrbe megkeresni azt a bolygót, amit a rajz ábrázol, és pont adottak ott az életre a feltételek, tehát MÁS SEM LEHET OTT, CSAK A TEREMTŐINK. :DDDDDD Így kezdődik a történet, és még izgalmasabban folytatódik.
A karakterek érdekesek, bár nagyon titokzatosak, és kevés dolog van bőségesen kifejtve. A fókuszunk leginkább az egyik régészen és az androdion van, Noomi Rapace és Michael Fassbender pedig szenzációs színészi játékkal teszik nekünk hihetővé a jellemüket és a velük történő eseményeket. Külön kiemelném azokat a teasereket, amiket a film kijövetele előtt tettek fel a youtubera, mert hangulatteremtőek és zseniálisak.
A látvány elképesztő, a mondanivaló egy nagy kérdőjelhalmaz de óriási food for thought, a hangulat lebilincselően nyomasztó és nyugtalanító. Sci-fi a javából. Akkor hol a probléma? Pontosan ott, ahol már eddig is mondtam: nem Alien-film annak ellenére, hogy Scott bácsi rendezte és akként lett beharangozva, akként nem állja meg a helyét. Viszont monumentális díszlet előtt megrendezett űrteológiának csodás. Kivéve, hogy főleg csak kérdéseket kapunk, válaszokat kevésbé, és sokszor a logika is csorbul...
Spoileres elemzés: mit kapunk ettől a történettől? Prometheus: kérdések, válaszok és alternatívák a mitológia fényében
A film kezdete maga a genezis, az ember eredete: egy magasabb hatalomtól származunk, aki a saját maga feláldozásával, halálával hoz minket létre.
Az emberiség fejlődésének szintjei benne vannak a filmben: születés (maga a létrehozás + a hiberálomból való felébredés is kicsit olyan, mint újra megszületni, az érzés is olyan szar, csak sírás helyett hánynak a traumától), a kezdeti lét, amikor még barlangrajzokat firkáltak őseink, a technológia csúcsa, mikor képesek vagyunk ellátogatni más bolygókra, és végül a halálunk is előrevetül: a teremtőink meggondolták magukat. Keresztény elgondolások és attitűdök tömkelege jelenik meg a filmben. Többek között Shaw keresztjének viselése, lekerülése és felvétele is jelentőséget kap, ez jelzi az aktuális lélekjelenlétét, elhatározottságát és elhivatottságát Isten felé.
Dr Shaw kislányként: - What happened to that man?
Dr Shaw apja: - He died. - Why arent you helping them? - They dont want my help. Their god is different from ours.
Az ember analógiája David, a robot: őt is létrehozta valaki, saját érzései vannak (kíváncsiság, rosszindulat, arrogancia), saját érdeklődése van (pl. festi a haját, van kedvenc filmje), de kénytelen meghajolni a teremtője előtt. Az is érdekes, hogy a tudóskarakterek bár megkérdőjelezik az utazás motivációját, hiszen 300 év telt el Darwin evolúcióelmélete óta, és elég indokolatlan isteneket feltételezni, de ezeket a tudósokat a történet kicsúfolja és megöli. Ők azok, akik bizonyítékot követelnek, akik kritikusan gondolkodnak, akiknek nem elég pár egyező barlangrajz az evolúció ellen. A történetben az egyik egy aszociális weirdo (két év alvás után nem szeretne összebarátkozni a munkatársaival), a másik meg egy logikátlan weirdo (találkoztam egy földönkívüli kobrával, ezért hergelem, meg akarom érinteni, amúgy biológus vagyok btw), és mindketten a földönkívüli lények martalékaként végzik. Ezzel szemben Dr. Shaw reakciója arra a megkérdőjelezésre, hogy miből gondolják, tényleg vannak tervezőink, kimerül abban, hogy "I don't know, but this is what I choose to believe". Bár nem akarok vallás vs szekuláris racionalitás elmélkedést nyitni egy elemzés közepén, nem tudok ellenállni annak, hogy ne idézzek valakitől, aki a hitről beszélt, és annak megválaszthatatlanságáról: "But belief is not a choice. It's a compulsion beyond the realm of choice achieved through convincing arguments, evidence and trust. I do not choose what I believe because I percieve it as the more attractive option. I'm compelled to believe what I think is true whether I like it or not. Because desirability is not a requisite of the truth. This takes honest introspection. To truly make a choice, I must clearly be given the option. If I can doubt whether the option even exists, then the option hasn't been clearly presented to me, thereby preventing me from being able to make a choice." (darkmatter2525)
Az is határozottan érdekes, hogy miután kiderült, az engineerek dns-e megegyezik az emberekével, Charlie Holloway és Elizabeth Shaw az életadásról kezdenek el beszélni, amikor is kiderül számunkra, hogy Shaw meddő. A film ironikusan pont őt fogja megtenni a földönkívüli polipszörny anyjának. Az egészet, mint ahogyan az Alien-szériát is, áthatja a "minden halál magában hordoz egy életet" és az élet ciklikusságának gondolata. Charliet megfertőzi a földönkívüli cucc, ő teherbe ejti Shawt, kijön belőle a polip, a polip beleülteti az engineerbe az embriót, az pedig kijön egy proto-alienként a film végén.
A nagy filozófiai kérdések explicit verzióban körülbelül negyed óra után hangoznak el Peter Weyland szájából: Where do we come from? What is our purpose? What happens after we die? A mitológia az alapköve a filmnek: az űrhajó neve Prometheus, az a titán, aki el akarta lopni a tüzet, hogy az esendő embereknek adhassa, akik így felülemelkedhetnek az állatokon. A filmet tehát sok szinten átszövi a vallásosság, és mint tudjuk, a vallás célja az, hogy választ adjon a nagy kérdésekre, útmutatást a sötétben. Az egész hajó küldetése (amíg le nem lepleződik a valódi ok), hogy megtalálják az emberiség nagy kérdéseire a választ, ez különösen élesen kiütközik abban a zseniális párbeszédben, amit Dr. Holloway folytat Daviddel, miután szétrobbant az engineer-fej a laborban, és Charlie leitta magát.
Charlie Holloway: What we hoped to achieve was to meet our makers. To get answers. Why they even made us in the first place.
David: Why do you think your people made me?
Charlie Holloway: We made you because we could.
David: Can you imagine how disappointing it would be for you to hear the same thing from your creator?
Charlie Holloway: I guess it's good you can't be disappointed.
(zse-ni-á-lis.)
Davidnek azonban vannak érzései. Kíváncsi, öntudata is van, hiszen ha nem lenne, nem kapcsolná ki a kamerát a hajó belsejében, mikor Vickers rá van csatlakozva, és nem nyomozna a saját szakállára az idegen hajóban. Felháborodik, mikor Charlie arrogáns válaszokat ad neki. Viszont itt nem merül ki a karaktere. Minden karakterben felmerül egy sor kérdéshalmaz, ami így, megválaszolatlanul teljesen logikátlanként jön le.
David
- Miért rakja bele a fertőző aliencuccot Charlie italába?
- Mit mond az engineernek, mikor találkozik vele?
- Miért vannak vegyes érzései Peter Weylanddel kapcsolatban?
Charlie Holloway
- Miért veszi le a sisakját egy idegen bolygón még akkor is, ha tudja, hogy lélegezhető a levegő?
- Miért nem szól hamarabb, hogy szarul van?
Meredith Vickers
- Miért megy el egyáltalán az egész útra? Veszélyes, és ő nem akar veszély közelében lenni, szarik az egész küldetésre.
- Miért Vickers a vezetékneve, ha Peter Weyland lánya?
Captain Janek
- Miért tudja, hogy mik azok a vázák, amik a hajó belsejében vannak?
Peter Weyland
- Miért titkolja el, hogy életben van?
- Miért viszi el egyáltalán a régészeket meg Vickerst az útra? Elég lett volna David meg a két természettudós...
A karakterek mind olyanok, mintha az emberiség egy-egy attitűdjét reprezentálnák. Shaw és Holloway a vallásosak, akik találkozni akarnak a teremtőjükkel, pusztán mert csodálják őket, Weyland a saját céljaira akarja felhasználni a teremtőt, hogy a nyomorult életét mentse, David azt várja, mikor hal már meg Weyland (= a teremtője) hogy szabaddá váljon... Janek kapitány a hős, aki képes saját magát és a hajóját is feláldozni azért, hogy megmentse az emberiséget. Faji pszichoanalízis, ahogy Szirmai Gergő mondta az űrutazásokra.
Weyland utolsó szavai, mielőtt meghal, hogy "There is nothing", mire David azt válaszolja, hogy "I know.". Az egyetlen karakter, akinek megmásíthatatlan az eltökéletsége az elvei iránt, és túl is éli az eseményeket, az Shaw: minden viszontagság ellenére mégis számon akarja kérni a teremtőit, hogy miért akarták elpusztítani. Bár valahol David és Janek oldalán vagyok azon a véleményen, hogy lényegtelen, hogy miért akarták az emberiséget kipusztítani... (De az is felmerül, ha 2000 éve hibernálták le magukat, amikor még ókor volt a Földön, akkor miért gondolták úgy, hogy ki kellene pusztulnia az emberiségnek? Az ember akkor még inkább egy kezdetleges állathoz hasonlított, mint most. Minden csak újabb és újabb kérdéseket vet fel, és nem válaszolja meg őket.) Shaw az egyetlen, aki túléli, és tovább folytatja a keresést a válaszok iránt. Talán a következő Prometheusban mi is kapunk néhány választ, vagy még jobban belebonyolódunk az információhiányba. Mindenesetre várom.
Adott egy
több jelentésrétegű, erősen zavaros film, amiben szereplők és történetszálak
keverednek, valóság összemosódik álommal/hallucinációkkal, és úgy egyáltalán
wtf is this. Egy nő (Rita) csodával határos módon megmenekül egy balesetből,
ami után bemenekül egy Los Angeles-i villába, ahová hamarosan beköltözik a
tulaj unokahúga (Betty), aki szerencsét próbálni jött ide, hogy nagy színésznő legyen.
Miután fölfedezik egymást, rájönnek, hogy Ritával valami nagyon nincs rendben,
legalább is emlékezetkiesése van, és emellett rengeteg készpénz és egy kék
kulcs van nála. Fokozatosan próbálják kibogozni a történteket, miközben Betty
próbál érvényesülni Hollywoodban, és megkapni egy szerepet. Emellett
megismerünk egy filmrendezőt, Adam Keshert, és az ő helyzetét, ami nagyon
furcsa fordulatot vesz, mikor felülről megszabják neki, hogy melyik lányt
válassza főszerepben a filmjéhez. Összekavarodnak a szálak, és a film
körülbelül kétharmadától nem tudjuk, hogy ki kicsoda, és hogy mi valós és mi
nem, mert változnak a nevek, események, és olyan dolgokat látunk, amik arra
utalnak, hogy a filmben több rész nem történt meg, de hogy melyik, az rejtély
:D Spoiler nélkül talán ennyit lehetne elmondani ennek a filmnek a
történetéről.
A filmben
erősen megjelenik Hollywood világa, és a folyamatosan, többször megerősített
üzenet: minden csak illúzió, és nem lehet tudni, mi valóság és mi nem. Talán
maga a film is egy álom, egy megkeseredett, illúzióvesztett ember utolsó
kapaszkodója. Akik nem szeretik a bonyolult, kusza, valóság vs fikció témájú
filmeket, azoknak nem ajánlom. Őszintén szólva nekem is napirendre kellett
térnem felette, hogy 140 perc az életemből elment erre a filmre. Viszont egész
végig lekötött, csalogató volt a látványvilág, és a woman on woman
szexjelenetek rendkívül érzékiek voltak. Rengeteg kérdést vet fel, amiket nem
vagy csak részben válaszol meg. A hollywoodi psziché görbe tükre identitásról,
szerelemről és annak viszonzatlanságáról egy jó adag tudatalattival
megspékelve.
Már régen nem írtam posztot, és
ez sem egy hagyományos értelemben vett filmkritika lesz. Egy hete jött ki a hír
Neill Blomkamp instagramján, hogy rendezni fog egy új Alien-filmet, és pár
nappal később a hivatalos megerősítés a Foxtól. Két gondolat rohamozott meg
rögtön:
1. Az Alien-filmek kedvelője
vagyok, ezért nyilván megmelengette a szívem, hogy valaki újra ringbe száll és gyarapítja
a klasszikust egy olyan filmmel, amit akár premieren is megnézhetek a moziban.
Az első két film idején, 1979-ben és 1986-ban még pajzán gondolat sem voltam,
1992-ben, a harmadik film kiadása évében születtem, 1997-ben pedig a negyedik
film idején ötévesen még nem számítottam célközönségnek.
2. Neill Blomkamp? Most
komolyan?! Az, aki a District 9-t és az Elysiumot rendezte?! Na ne máááár….
Azóta azt is tudjuk, hogy a film
a második, ’86-os filmet fogja folytatni, független a készülő Prometheus 2-től,
viszont Ridley Scott a producere, és Sigourney Weaver részvétele nem garantált.
Ezek aztán rendkívül vegyes érzésekkel töltenek el, mint fant. Bár A Prometheus
kijövetelekor a moziból kifelé még nem tudtam, tetszik-e, hamar megtanultam
önmagában értékelni a filmet, és nagyon megkedveltem. Scott bácsi filmjében volt
kakaó: vallásos történészek, szkeptikus tudósok, elképesztő karaktermélységű
robot, megfelelő mennyiségű akció, elképesztő látvány, és sok slampos utalás az Alienre. Valamint
persze egy borzasztóan hatásvadász befejezés, ami előrevetítette a következő
részt.
Mindezekkel együtt úgy gondolom, Ridley Scott rendezésében nyugodtabban
tölthetnénk a várakozást a filmig, mivel ő az ősatyja az egésznek, és csinos
concept artokon kívül kellő mélységet és hangulatot is képes teremteni. Ezzel
szemben a 35 éves Blomkamp rendezte életem két egyik legrosszabb filmélményét:
a társadalomkritikának szánt District 9-t, ahol kellemetlen rák-külsejű lények
gettósítva élnek borzasztó akcentusú dél-afrikaiak társaságában (mindezt
dokumentumstílusban, ami alapból megér egy elfenekelést), valamint az
Elysiumot, a világmegváltós mélyamerikai, tipikus robotemberes-fegyveres,
egysíkú karakterekkel és hosszú csatajelenetekkel tarkított butító és
felesleges idézőjeles sci-fit az egyébként is középszerű Matt Damonnel.
Blomkamp
az iskolapéldája annak, hogyan lehet elkeverni a hollywoodi ideálokat
értékelhető látványvilággal. Bizonyos társadalmi csoportok (a Districtben
idegenek, az Elysiumban emberek) rosszul élnek, kiközösítik és elkülönítik
őket, de jön valaki, aki majd jól megmutatja, hogy ez valójában helytelen, és
hogy az előítélet meg a szegregálódás csúnya dolog. Az Elysium esetében a nagy
(sugárfertőzött!) hős meg is menti a sanyarú sorsúakat. Látszik, hogy Blomkamp
fiatal még, és elköteleződése a műfaj iránt bár becsületre méltó, egy nagy
gyerek jó eszközökkel a kezében. Mit fog kihozni az Alienből? Meg fogjuk
sajnálni az öldöklő sárkányokat, mert kis helyen nyomorogva tartják őket egy
bázison, és köztük is lesz egy hős, aki majd megmenti őket? Alávetik az
embereket a földönkívüliek, és lesz valaki, aki majd savas nyálkafröcsögés közepette
is kiszabadítja őket, megmentve a világot? Azt is hozzá kell tenni, hogy
Alien-film Ripley nélkül kicsit olyan mint hal uszony nélkül, és ez Scott
rendezésében még teljesen rendben volna (vele nincsenek bizalmi problémáim).
Blompamp esetében egy nagyon látványos társadalomkritika eszközeivé
avanzsálhatnak szeretett gyilkológépeink is, nemhogy Ripley.
Szóval a nyilvánvaló eufória
mellett felmerült néhány kétség is, de természetesen nem vetem el a lehetőségét,
hogy Blomkamp képes érdekes, esetleg nem társadalomkritika jellegű, de ettől
függetlenül kellő mélységű filmet létrehozni. Ridley Scottal producerként, aki
gyakorlatilag teológiai sci-fit és mesterséges intelligencia körüli
gondolatébresztést csinált a Prometheusból, van erre esély. Meglátjuk.
.gif)
