Fhú… nem is tudom, hol kezdjem erről az 1 óra 54 perces pink maszlagról. Minden adott volt, hogy jó legyen: húzónevek a stáblistán (Margot Robbie, Ryan Gosling, Will Ferrell, Dua Lipa), zenék, habosbabos látványvilág, csajos hangulat, nagy költségvetés, mégis számomra oltári bukó és kétórányi szenvedés lett a vége.
A sztori érdekes, valamilyen szinten sokatmondó, egy
öntudatra ébredt Sztereotipikus Barbie ™ és egy irreleváns, szexualitásában megkérdőjelezhető
Incel Ken ™ sztorija. Vannak benne párhuzamos dimenziók, egzisztenciális és
társadalomszintű kérdések, kikacsintások a felnőttek műveltsége felé, mégis
suta és kaotikus lett az egész.
A stílus, amiben megíródott, gyerekeknek és buta
amerikaiaknak szól, akik a végtelenül kétbites közlésmódot viccesnek találják
majd, de közben a film próbál a politikailag rendkívül felvilágosult
Z-generációhoz is szólni az agyonintellektualizált kiszólásaival. A probléma
az, hogy bár ez sok országban táptalajt fog kapni, mert odaillik a kontextusba,
nekem nagyon nem jött át az üzenet. Azt gondolom, hogy ez a film a Mattel
valaha volt legnagyobb és legzseniálisabb marketingfogása.
Egy irreálisan tökéletes, ikonikus játékbabát, ami lányok
generációinak befolyásolta negatív irányba a testképét, woke SJW mázba mártani,
diverzifikálni, és úgy előadni, mint valami feminista, női erőt jelképező
ikont, egyszerre a 2023-as amerikai politikai és populáris kultúra és az aljas
vadkapitalizmus tökéletes megtestesülése. Igen, szerintem különösen aljas egy nagyrészt
a kislányokat célzó témájú filmben patriarchátusról, női elnyomottságról meg
hasonlókról pofázni. Egy pillanatig se kételkedjetek, a nagyvállalatok nem
azért állnak ki az LMBTQ jogok, a zaklatás-ellenesség meg a környezetvédelem mellett, mert
annyira erkölcsösek, hanem mert ezekkel a mottókkal nagy vásárlótömegeket lehet
megszólítani. Mi köze van például egy üdítőitalnak, sörnek vagy előrecsomagolt
töltött keksznek a melegekhez? Lófasz, ha úgy nézzük, azon kívül, hogy
Pride-hónapban el lehet adni egy csomó szivárványcímkés terméket, és aki
megveszi, az úgy érezheti, ő erkölcsösebb, mint a sok bigott paraszt, aki nem.
A Mattel ráadásul erőteljesen beleártotta magát a filmbe, a
szánkba rágta a Barbie-babák üzenetét, megmutatta, hogy ők ilyen kis vicces,
bohókás, kedves népség, és hogy persze szupermenő a főhadiszállásuk. Ők nem
ilyen vérkomoly, profitmaximalizáló tőzsdecápák, akik az anyjukat is eladnák
pár százalék növekedésért, hanem Will Ferrell, meg a bénácska gyakornokfiú.
A történet még maga nem is lenne rossz, és a színészek is
tehetségesek a maguk nemében, a dalok egy része meg a látvány egész cuki. A
probléma inkább ott van, hogy a közlésmód brutálisan kínos (az első 10 perc
után ki akartunk menni, de úgy éreztük, nem lett volna szociálisan elfogadott),
és a politikai üzenet folyamatos nyomatása hollywoodiasan túltolt és egyszerűen
BUGYUTA volt. Nem vagyok egy putyinista NER-bérenc vagy Megafonos csúszómászó,
de ha annyiszor lehúztam volna egy felest, ahányszor valaki elkezdi ecsetelni,
hogy a nőknek milyen szar a világ a férfiakhoz képest, a moziból a detoxikálóba
vezetett volna az utam. Úgy érzem, ez után a film után kétszerannyi Blaire
White-videót kell megnéznem, mint egyébként.
Összességében nekem ez egy borzasztóan rossz filmélmény
volt, és a "hígfos, 5/1" szintjéről csak a halállal és az élettel kapcsolatos, már-már
AI-témába áthalló filmvégi elmélkedés volt az egyetlen, ami felhúzta a "szar, 5/2" szintjére.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése