Míg a Virgin Suicidesba véletlenül futottam bele egy
megosztott cikk miatt, a Black Swant hosszas keresgélés előzte meg. Érdekes,
hogy pont így jött össze ez a kis filmes alkalom, hiszen alapvetően hasonló
témákkal foglalkoznak ezek a filmek.
Virgin Suicides (1999)
A sztori a ’70-es években játszódik, kertvárosi amerikai
keresztény család öt tündéri szőke lánnyal, 13-tól 17 évesig. A problémával rögtön
az elején szembesülünk, Cecilia, a legkisebbik öngyilkosságot kísérel meg, felvágja
az ereit, miközben egy Szűz Máriás kártyát szorongat. Ekkor még túléli, azonban
a dolgok dominószerűen beindulnak. A szülőkből nem sokat látunk azon kívül,
hogy szigorúak és korlátozóak, és mindig minden alkalmat, amikor a lányok
szórakozhatnának vagy másokkal, többek közt fiúkkal barátkozhatnának,
igyekeznek alaposan megakadályozni. A környéken élő, a lányokkal egykorú srácok
próbálják összerakni a történetet és elmesélni, hogyan következett be, hogy mind
az 5 Lisbon lány öngyilkos lett. A puzzle-ből sok darabka hiányzik, és az
egyetlen dolog, amit biztosan bennünk hagy ez a film, az a kellemetlen
nyugtalanság.
Említést érdemel az erőteljesen hetvenes évekbeli hangulat:
az őrült férfi frizurák, a bársony zakók, a keresztény szigorúság jegyében
átszabott hálóingszerű fehér habos-babos zsákruhák, és a nemcsak említés
szintjén jelenlévő, hanem a történetben aktívan is részt vevő zenei betétek.
Van egy sajátos, lebegő érzés a filmben, amit a világos színek és nagy amerikai
terek adnak, és mintegy alternatív valóságként belekerülünk mi is a filmbe, és
átéljük a szereplőkkel a gyermekkorukat. Viszont tipikus regényfilmként könnyen
észrevehetik a szemfülesebbek, hogy a narrátor karakterek mind jóval érettebben
jelennek meg, mint ahogy azt átlagos amerikai kistiniktől elvárhatnánk –
rengeteg szó és gondolat van az igenis felnőtt és mondanivalót szuggeráló író
által a szájukba adva. Érdekes élmény betekinteni egy ilyen eszmerendszer által
gúzsba kötött és halálra ítélt családba, és a film végére egyre inkább szimbolikussá
válik minden, míg a kisvárost bűzlő zöldes algapára lepi el - elgondolkoztatva
minket a szülői szeretetről, elvekről és annak relevanciájáról a
gyereknevelésben.
Black Swan (2010)
Avagy történet egy mentális problémákkal küzdő, teljes
kontroll alatt tartott balett-táncosnőről, és álmai szerepéről. Ninát követjük,
mialatt ízületeket és lelket nem kímélve próbál, küzd, és igyekszik megkapni az
(évadzáró) óriási újrafeldolgozott darabban, a Hattyúk tavában a főszerepet.
Ebben a balettben két hattyú, egy ártatlan, szűzies fehér hattyú és egy démoni,
csábító fekete hattyú verseng egy herceg szívéért. Nina folyamatosan nyomás
alatt van egyrészt az anyja felől, aki nem engedi felnőni, 28 évesen kislányként
tartja a saját ambíciói kiélése céljából, és darab rendezője felől is, aki látni
akarja benne a démoni femme fatale-t, mert rabul kell ejtenie a közönséget a
csábításával. Mindezen nem segít, hogy
mentálisan beteg, és olyan dolgokat lát, amik nincsenek, vagy nem úgy vannak
ott, ahogy látja őket. Éppen ezért sosem tudhatjuk, hogy éppen mi igaz és mi
nem. (Most utánanézve több helyen horrornak és thrillernek sorolják be ezt a
filmet, de mikor néztük, erre nem gondoltunk közben, csak arra, hogy a
végletekig nyugtalanító és hátborzongató néha.)
Kétféle oldalról tehát két ellentétes nyomást tapasztal, és
meghasad alatta. Akárhogy is próbálkozik, lesz, akinek nem fog megfelelni. Elnyomott
szexualitását, erőszakkal felszínen tartott kislányi mivoltát a rendező
igyekszik szenvedélyes csókokkal és sértegetésekkel előcsalni, míg egy
táncostársa, a Mila Kunis által játszott Lily inkább tudatmódosítókhoz
folyamodik ugyanezért. Lebilincselő, de egyben a végletekig nyugtalanító
végignézni Nina vergődését, amit gyenge, szürke kislányból megtesz a teljes
mentális széthullásig és a fekete hattyú megtestesítéséig.
A film zavaróan nyitva hagyott végén túl számomra sajnos nem
volt szimpatikus a gyomorforgató kamerakezelés sem, a kamera folyamat jelleggel
cikázott a táncmozdulatokkal és lépésekkel megegyező gyorsasággal, és nem
egyszer körbe is pördült. Ez adott egy egyéni ízt a filmnek, de nekem sem ez,
sem a Natalie Portman által eljátszott Nina, sem a végkifejlet nem nyerte el a
szubjektív tetszésemet. Ettől függetlenül jó és kötelező.
Ketrecben a női szexualitás – rite of passage és az azt
akadályozó anyák
Abban mind a két film tökéletesen egyezett, hogy erősen
kontrolláló anyák voltak a lányaik mögött, akik az erkölcseiket, vagy talán a
személyes csődjüket próbálták kivetíteni rájuk, és ezáltal jobb életet
próbáltak teremteni nekik. A szexualitás minden lány életében a felnőtté válás természetes része, és azt, hogy valaki ivaréretté válik és érdeklődik a másik (vagy épp a saját) nem iránt, nem egy olyan dolog, amit meg lehet akadályozni, de még csak megpróbálkozni sem érdemes vele. Ebben a két extrém esetben azt láthattuk, hogy mit tehet egy ilyen konzervatív nevelés: egyik esetben öt lányt taszított öngyilkosságba, a másikban 28 éves koráig teljes kontroll alatt tartott egyet, aki az első megpróbáltatás során meghasadt a nyomás alatt. Hálásak lehetünk, hogy még ha korlátozott formában és sikerességgel is, de létezik feminizmus, modern pszichológia, családsegítés, és ha komoly gond van, akkor van lehetőség kiútra. A terrorizáló elvhű nevelés azonban ma is jelen van, így nagyon is relevánsak ezek a történetek. Többek között elgondolkodtatnak arról, hogy miért van egy nő érettsége, szexuális érdeklődésének és aktivitásának kibontakozása ekkora megvetéssel sújtva, míg a férfiakat mióta világ a világ, elég elintézni annyival, hogy "boys will be boys". Fiúknak nincsen purity ringjük és balljuk Amerikában, őket nem adják fehér fodros ruhában, liliomok közt szimbolikusan hozzá az édesanyjukhoz, még a gondolat is taszítónak tetszik. Ha nőkről van szó, akkor viszont évszázadok óta aktívan jelen van a kulturális tudatban, hogy egy nő "tisztasága", erényessége a szexualitás el nem kezdésével jelent egyet, és ha már el is kezdte, nem "illik" több partnerrel együtt lenni, komoly szándékok és elkötelezettség nélkül pedig aztán főbenjáró bűn. Ezek olyan elvek és kulturális oszlopok, amiket a mai társadalomnak meg kell kérdőjelezni, le kell dönteni, és újakat kell alkotni helyettük...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése