M Night Shyamalan egy forgatókönyvíró, rendező és producer egyszemélyes szentháromsága (sőt, random még színészkedik is a filmjei egy részében) - hihetetlenül hullámzó teljesítményű filmes. Sokan mindenre egyből lebecsmérlően legyintenek, amit csinál, mert a munkája híres a hihetetlenül illogikus történetekről, és a nyakatekert, hatásvadász csavarokról. Nem egy Arany Málnát nyert már, azonban szerintem sajátosak az elképzelései, és némelyik egész jól működik. A Signs fent van az örökös filmestoplistámon, mint kedvenc ufós film. Vannak olyan filmjei, amiket a jobb kategóriába sorolok (a Splitet imádtam, a The Happening sem rossz), vannak az egyszer nézhetősek (After Earth, The Village) és vannak a kifejezetten rosszak (számomra a Glass például, bár Arany Málnák tekintetében a The Happening, a Lady in the Water és a The Last Airbender is idetartozik, utóbbi kettőt még nem láttam). Szerintem az, hogy az embernek tetszik-e egy M Night Shyamalan film, az egyrészt függ attól, hogy
- mennyire tűri az olyan cselekményt, ahol a végkifejlet érdekében feláldozásra kerül a logika és a tudományos hitelesség teljesen hiányzik
- bejön-e Shyamalan személyes stílusa
- mennyire érdekli az adott téma, amit feldolgoz.
Ezek miatt annyira szubjektív egy Shyamalan-film értékelése,
hogy nagyon ellentétes vélemények tudnak születni mindegyikről. Van olyan,
amelyik közönségkedvenc, de egyesek allergiásak rá, és olyan is van, amelyik
filmművészetileg objektíve rossz, mégis sokaknak bejön. Szóval a
véleményem nem szentírás, csak a saját érzéseim.
Az Idő számomra a jobb filmjei közé tartozik. A történet
alapkoncepciója egy az egyben koppincs a Fantasy Islandről, a végkifejlet meg a
Maze Runnerre emlékeztetett, ennek ellenére volt benne új beltartalom, ami
számomra értékes volt. A sztori szerint egy család elmegy egy exkluzív
nyaralásra, ahol minden megdöbbentően luxusosnak tűnik ahhoz képest, mint amire
számítottak. A szülők épp válni készülnek, az anyuka pedig betegséget rejteget
a gyerekek elől. A resort tulajdonosa még a nyaralás elején felajánlja nekik,
és pár másik szállóvendégnek, hogy megvendégeli őket egy privát
természetvédelmi területen. Miután kimennek a szigetre, rögtön egy hullába
botlanak, és egy furcsa viselkedésű celeb srácba, aki állítása szerint nem
tudja, hogy halt meg a nő. Innentől kezdve szép fokozatosan elkezdenek hullani
az emberek, és kiderül, hogy a szigetnek sejteket elöregítő hatása van, ami
először az egyre gyorsabban cseperedő gyerekeken tűnik fel, aztán szép
fokozatosan mindenkin.
Hát… biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem fog tetszeni,
mert egyszerűen maga a történet is bizarr, meg az is, hogy elvileg fél óra
alatt egy évet öregednek a szereplők, de van, aki pár perc alatt ivarérett lesz
négyévesből, van, aki meg órákig semmit sem öregszik, aztán a végén hirtelen
nagyon megváltozik. A koncepció vizuális
megjelenítése nagyon túl volt tolva, és a film a saját logikájához se nagyon
ragaszkodott, mint ahogyan azt Shyamalantól már megszokhattuk. A végkifejletnél elhangzott olyan kijelentés is, ami konkrétan értelmetlen, ha
láttad a szigeten történteket.
Nekem az tetszett ebben a filmben, hogy nagyon mélyen
elgondolkodtatott az idő múlásáról, hogy az mit képes előidézni, és hogy melyek
a valóban fontos dolgok az életben. Az emberi kapcsolatok változása és a
karakterek, főleg a főszereplő házaspár viszonya erőteljesen gondolatébresztő.
Ha más nem is, de ez kifejezetten kiemelkedőre sikerült a filmben; érzékeltetni
az emberi viszonyokat, az állandó változást, és mindenekfelett a halandóságot.
Porból lettünk, porrá leszünk, és tökmindegy, hogy ki vagy az életben, ugyanoda
fogsz eljutni, mint bármelyik másik embertársad. Szerintem ez nagyon
mélyenszántó igazság az életben, amin bár nem szeretünk, de érdemes
gondolkodni, főleg, ha már túlvagy a fiatal felnőttkoron.
A karakterek árnyaltak voltak, a történetvezetés nem túl professzionális, a hangulatra jót mondanék (elég disturbing vót), voltak gusztustalan borzongós jelenetek, de még elvétve pár vicces is (amit amúgy nem biztos, hogy Shyamalan annak szánt).
Engem személy szerint nagyon megérintett és lelkileg
megrázott ez a film. Szerintem az emberek max 2%-ának lesz hasonló reakciója,
mint nekem volt, de az az igazság, hogy az idő múlása nálam egy nagyon érzékeny
pont, amire már akkor is gondolnom kellett volna, mikor kiválasztottam ezt a
filmet. Nem igazán készültem fel rá, hogy szarkészen fogok bőgni a kocsiban
hazafelé… De az elmúlt pár évben (szerintem cirka 25 éves korom óta, mióta azt
érzem, hogy valóban elkezdtem „élni”), nagyon komolyan foglalkoztat az idő
múlásának gondolata. Olyan szempontból is, hogy mélyen nosztalgikus ember
vagyok, aki egy dobozva zárva tárolja a múltbeli eseményeit és önmagát, hogy
nem igazán engedek el olyan embereket, akik már nincsenek velem, és hogy nagyon
közeli kapcsolatban vagyok a családommal. A szüleim idősek, a bátyám early
millenial, és az idő múlásának törvényszerűsége nem épp olyan dolog, amit csak
úgy el tudok fogadni vagy feldolgozni. Ezt vizuálisan megjelenítve látni a
vásznon nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet nekem.
Szerencsére én csak az a ritka 2 százalék vagyok. Mellettünk
a mozi tele volt tetovált, nyakékes kigyúrt csávókkal, meg cicanadrágos,
műszempillás csajokkal, akik a parkolóóránál megvitatták, hogy mennyire
szórakoztatta őket ez a film, mert akkora baromság volt, hogy csak röhögni
lehetett rajta, pedig nem vígjátéknak szánták. Szerintem arányaiban sokkal több
ember lesz majd, aki képes ezen önfeledten szórakozni, legalább is semlegesen
felfogni, vagy épp lefikázni ezt a filmet, nálam viszont nem épp ezt a hatást
váltotta ki. Ajánlanám? Hát, ha szereted Shyamalant és kicsit borzongani
akarsz, akkor igen. Ha nagyon logikabuzi vagy, Shyamalant megveted, vagy épp
neked is érzékeny pont az idő múlása, inkább hagyd ki.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése