2020-ban látott mozifilmek (avagy karanténos csokor, II. felvonás)

 2020 számomra nagyon kiemelkedő volt filmek szempontjából még azokhoz az évekhez képest is, mikor egyáltalán nem volt életem, és nagyon szerettem filmezni barátokkal és egyedül is. A korona elérte, hogy hódoljak ennek a hobbimnak, viszont ehhez képest elég kevésszer blogoltam, úgyhogy most a szokásos év végi filmmaratonos posztjaim előtt még jöjjön pár összegzés az ezévi filmes élményekről. Ez az első hosszabb lélegzetű írás a 2020-ban megnézett mozifilmekről fog szólni, a második pedig mindarról, amit Netflixen láttam idén. A harmadik, amit tervezek, a szokásos karácsonyi és év végi (családi) filmmaraton lesz majd.

 

Doctor Sleep/ Álom doktor (2019)

Aki ismer, az azt is tudja, hogy erősen szkeptikus vagyok a Stephen King-adaptációkkal kapcsolatban, ez viszont egy kötelező darab volt, hiszen az 1980-as Kubrick-féle Shining az örökös toplistámon szerepel, évente minimum legalább párszor szeretem megnézni. A történet harmincegy évvel az 1980-as események után folytatódik, ahol a kis Danny már egy meglett férfiember, akiből egy lecsúszott, lecsövesedett alkoholista lett a gyerekkori traumatikus események, és a kéretlen, néha horrorisztikus elemekkel szolgáló természetfeletti ragyogási képessége miatt.  

Nem emlékszem nagyon sokra, csak arra, hogy Dan karaktere óriási fejlődésen megy át a film során, miközben egy csapat különböző ragyogási képességekkel rendelkező, ám azokkal visszaélő gonosz energiavámpír kiszipolyozza a Danhez hasonló különleges embekereket, és terrorizálja a lakosságot. Dant megkeresi egy szintén ragyogó kislány, és a segítségét kéri ahhoz, hogy legyőzzék együtt a csapatot. 

Érdekes volt a sztori, Ewan karaktere se volt átlagos hollywoodi megmentő, valamint tetszett, hogy a 80-as klasszikus nagyon konkrét folytatása volt - bár fura volt a régi karaktereket más színészekkel megelevenítve látni. Az én fejemben Jack mindig Jack Nicholson, Wendy mindig Shelley Duvall lesz a gülü szemével (bár a visszatekintés nem tartott annyira sok ideig a film folyamán). A maga nemében is egy meglehetősen komplex és kigondolt sztori, de azért nagyon erősen modernizált. Véleményem szerint a shining képessége sokkal misztikusabb és érdekesebb volt, amíg nem egy csapat szervezett energiavámpír gyakorolta, hanem egy kisgyerek meg egy öreg feka szakács. Simán megéri ezt a filmet megnézni, főleg, ha valakinek az előző tetszett, de azért Kubrick művét semmi nem übereli sajnos, azt meg ugye King bácsi kifejezetten rühelli.

 

Glass/Üveg (2020)

Egy újabb M Night Shyamalan-film, ami a Split folytatása. Hát, ha tetszett az első rész, és értékelted Kevin személyiségeinek misztikusságát, akkor én nem folytatnám ezzel az alkotással, szerintem kifejezetten rossz volt. Most már három karakterre fókuszál a cselekmény, Kevinen kívül a Bruce Willis által játszott klasszikus szuperhőskarakterre, David Dunnra, aki Kevin elszabadult szörny-énjét üldözi, és Mr Glassre, aki egy szuperintelligens, de törékeny, kicsit autisztikus figura. Egy pszichiátriai intézményben próbálják szakemberek azt fejtegetni, hogy ezek a személyek, akiknek valamilyen mentális betegsége van (=természetfelettinek hiszik magukat), valóban rendelkeznek-e az áltagembereken túlmenő fizikai, mentális képességekkel. Szerintem ez Shyamalannak valamiféle tribute-ja a gyerekkorában kedvelt Marvel-képregények felé, mert tele van képregényes utalásokkal a film, de így külső szemlélőként kissé élvezhetetlen. Míg az első film creepységét Kevin disszociatív személyiségzavara miatt kibontakoztatott karakterei adták, ez valami szuperhősös béna összevisszaság, aminek szerintem meg se kellett volna születnie. (Mellesleg fontos lenne a köznépet néha edukálni is a pszichés, mentális betegségekkel kapcsolatban, ugyanis a disszociatív személyiségzavarnak, és más extrém mentális betegségeknek, illetve személyiségzavaroknak is léteznek már összefüggő közösségei, érdekképviseletei a világon, ezek pedig áldozatos munkával azt próbálják megmutatni, hogy az ilyen emberek nagyon ritkán veszélyesek, és ha azok is, leggyakrabban csak saját magukra. A „DID-community”, azaz a disszociatív személyiségzavarosok (= köznyelven és helytelenül a tudathasadt, többszörös személyiségű emberek) közössége nem igazán értékeli az ilyen horrorokat, thrillereket, és egyéb olyan filmeket, ahol a többszörös személyiséget valamiféle gonosz, veszélyes dolognak állítják be. Ugyanez a helyzet tulajdonképpen a skizofrén vagy más pszichotikus betegséggel rendelkező emberekkel is. Az érem másik oldalát is érdemes azonban megvizsgálni: ha én forgatókönyvíróként vagy rendezőként hozok egy kreatív döntést és megalkotok egy fiktív karaktert, hadd ne kelljen már a fél világot magamra haragítanom amiatt, hogy hogy viselkedik egy kitalált történetben a kitalált karakterem... Talán úgy lehet ezt kiküszöbölni, ha nem nevezem nevén a karakter betegségét, és meghagyom a jótékony homályban, így még misztikusabb is. De mindegy, ez egy másik értekezés, amit egyszer talán kibontok részletesebben is.)

 

Jexi / Jexi – Túl okos telefon (2019)

Hát, annyival le tudnám rendezni, hogy egy romantikus vígjáték, ami egy olyan okostelefonról és annak oprendszeréről szól, amely az egész filmen át szívatja a lúzer főszereplő karakterét. Szörnyű cringe volt az elejétől a végéig, de szerintem minden (romantikus) vígjáték az, szóval a véleményem nem mérvadó. Nem kapcsoltattam ki, úgyhogy az átlagnál talán fél fokkal jobb. Aki szereti a kifejezeten bugyuta és erőltetett vígjátékokat, annak fog tetszeni, aki egyébként sem egy vígjátékos típus, az inkább ívből kerülje el. Soha nem nézném újra.

 

Ad Astra / Ad Astra – Út a csillagokba (2019)

Történet szó szerint idézve filmkatról: „Roy McBride küldetésre indul át a galaxison, hogy megtalálja apját, aki 20 évvel ezelőtt tűnt el, miközben idegen élet jeleit kereste az univerzumban. Bár már hivatalosan halottnak nyilvánították, az új bizonyítékok arra utalnak, hogy Roy apja még mindig életben van és egy távoli bolygón, egy elhagyatott erőműben rejtőzik, tervei pedig veszélyt jelentenek az egész világegyetemre.”

Én nagyon szeretem az űrutazós filmeket, úgyhogy csak idő kérdése volt, hogy megnézzük, mert ez ilyen családi szokás. Érdekes volt, hogy egy emocionálisan annyira távolságtartó, hogy már majdnem pszichopata karaktert tettek meg főszereplőnek, szerintem üdítő a változatosság a hollywoodi hősökhöz képest. Az is bőven elképzelhető, hogy ha az ember űrhajósnak áll, akkor nem árt, ha képes félrerakni az érzelmeket és a kapcsolatokat, főleg mikor élet-halál kérdésekről, legénységek meg az emberiség sorsáról van szó. Fura és érdekes volt az a koncepció, hogy a gyarmatosított Hold háborús zóna, de az emberek ostobaságát figyelembe véve még ez sem teljesen valóságtól elrugaszkodott. Ezeket a történeti elemeket külön-külön szerintem már bőven láttuk, akárcsak ha a mérföldekkel jobb Sunshine-ra gondolunk. Szerintem egész jó volt, bár ezt a játékidőt valahogy hosszúnak éreztem. Amikor a tévén végig látszott a csúszka, és még mindig csak a felénél, meg a háromnegyedénél jártunk, azt éreztem, hogy ezt tömörebben is el lehetett volna mondani. Az űrhajós csaja kicsit tessék-lássék módon lett beletéve a filmbe, csak hogy ott legyen, de rakhattak volna az érzelmi szálba több mélységet is, ha már belerakták egyáltalán. Nem rossz mozi, de inkább csak űrfanatikusoknak ajánlom.

 

Underwater/Árok (2020)

Kristen Stewart karaktere egy Norah nevű mérnök, aki egy víz alatti kutatóbázison dolgozik. Éppen fogat mos, amikor hirtelen történik valami baleset, ami lerombolja a bázist, és elég sokan meghalnak. A megmaradt legénységnek ki kell menekülnie, azonban a legközelebbi állomás is elég messze van, ráadásul a tenger fenekén a vaksötétben, óriási víznyomás alatt kell átgyalogolni, valamint időközben észreveszik, hogy nincsenek is egyedül, mert mindenféle mélytengeri rondaságok biztosítják a társaságot.

Kifejezetten az a fajta film, amit szeretek nézni: klasszikus földönkívüli lény/szörny miatt folyamatosan fogyó legénység és a bezárt terek, "we are totally fucked" életérzés. Ha ilyen filmet látok, többnyire szeretni szoktam, mivel alien-rajongó vagyok, és imádom a horror sci-fit. Üdítő volt benne két dolog is, az egyik, hogy a világűr és űrhajó helyett a tenger mélye és egy tengeralatti bázis/tengeralattjáró volt a sztori alapja, a másik pedig, hogy Kristen Stewart tök sokat nőtt a szememben a Twilight óta. Annyira nem élem a bajszos leszbikus lookjait, de egészen jól diverzifikálta a szerepeit, nem hiteltelen, és minimum érdekes karaktereket játszik mostanság. Pont egy ilyen filmben nem számítottam volna rá. Zavaró volt az időben ide-oda ugrálás, vagy legalább is darabos történetvezetés, úgy nézett ki, hogy nincs egy egyenletes folyása a sztorinak, hanem kicsit összevissza történik. Viszont mivel elég egyértelmű volt minden a szörnyeken kívül, nem éreztem volna, hogy óriási kérdőjelek maradtak a végére, ami nekem plusz. Kicsit vicces volt, hogy a film eleje szóról szóra ugyanaz, mint ami a trailerben van.

Figyelmeztetés azoknak akik valami újat vagy érdekeset akarnak: ez a film teljes egészében VÓTMÁ. Ha láttál 2-3 legénységes horror sci-fit alienekkel, akkor ez szó szerint shemmi újat nem fog mutatni. Nekem tetszett, mert tkp ez a kedvenc műfajom, de ha újat akarsz vagy nem szereted az ilyen filmeket, akkor messze kerüld el. Igazából nem tudom, miért nem zavart a repetitivitása, mikor a Jake Gyllenhaalos Life-nál NAGYON is zavart. Én élveztem.

 

Jojo Rabbit /Jojo nyuszi (2019)

Én még nem nagyon találkoztam olyan háborús filmmel, ami egyszerre vígjáték is akart lenni, de ez mindkettő volt. Hitler náci Németországában játszódik a sztori, egy kisfiú egy náci ifjúsági szervezetben tanulja mindazokat a fontos dolgokat, amik később tökéletes hazafi katonává tehetik. Jojo képzeletbeli barátja egy sajátos értelmezésű Hitler, így nem nehéz megállapítani a fiúról, hogy nagyon beszippantotta a náci propaganda, és szeretne mindent megtenni, hogy tökéletes kis nácinövendék legyen. Egy napon Jojo egy nála kicsit idősebb zsidó lányt talál a lakásukban, aki a bántalmazások elől bujkál. Ahogy az sejthető, Jojonak le kell győznie az előítéleteit a lánnyal kapcsolatban, aki effektíve beköltözött az ő és az anyukája lakásába. 

Hát... aki szereti a vígjátékokat, annak ez is fog tetszeni, van benne sok humoros jelenet és karakter is, viszont emellett van egy vállaltan sötét vonal is, ami a valóságos történelmi eseményeken alapszik. Van is pár tragikus történés a filmben, szóval amikor a sok heherészés után történik egy ilyen, az azért elég meglepő tud lenni, nekem legalább is az volt. Én igazából se a vígjátékokat, se a háborús filmeket nem élem annyira, szóval még egyszer biztos nem nézném meg. Ettől függetlenül nem rossz, és a maga nemében elég egyedi.

 The Gentlemen /Úriemberek (2020)

Egy Guy Ritchie által rendezett film óriási húzónevekkel. A Hugh Grant által játszott Fletcher nyomozást folytat egy bulvárlapnak, és a munkája során feltérképez egy alvilági drogbárót, aki kapcsolatban áll egy brit nemessel, akinek egy lecsúszott heroinista a lánya.  Ha ez nem volna elég bonyolult, végigkísérjük a drogbáró, a Matthey McConaughey által játszott Mickey Pearson felemelkedését és ügyködéseit, illetve azt is, hogy többen a birodalmára pályáznak. Fletcher a sztorit dramatizálva megírja és zsarolás céljából előadja Pearson jobbkezének, Raynek, remélve, hogy megkapja érte a remélt 20 millió fontos összeget.  Magát a történetet az ő narrációján keresztül kísérjük végig, mintha Fletcher írta volna a forgatókönyvet.

Élvezhető, vicces, érdekes, pörgős mozi volt, abszolút jó karakterekkel, amikből már egy-kettő is elvitte volna a hátán a filmet. Szuper volt a színészek teljesítménye, egytől egyig imádtam a húzóneveket. Egyáltalán nem unatkoztunk, és nagyon sokszor sírva röhögtünk a moziban, a kedvencem a cigányos beszólás volt, ami meglep, ugyanis nem szoktam túl gyakran magyar szinkronos filmet nézni és még élvezni is, de itt a szinkrondramaturgnak jár egy puszi. Tetszett, hogy a főni felesége nem egy insta modell kinézetű járkáló hialuronklinika volt, hanem egy egész átlagos kis nőci. Az egyetlen személyes problémám az, hogy emetofóbiás vagyok, és szélesvásznon nézni ahogy egy ember percekig üríti sugárban a gyomortartalmát, valahogy nem a kedvenc időtöltésem...

Igazából ez az a film, akit tényleg bárkinek tudok ajánlani, aki kicsit bírja az erőszakot, és nagyon bírja a teniszabdaként pattogó vicces beszólásokat. Őszintén meg voltam döbbenve, hogy ennyire élveztem egy gengszteres témájú akció-vígjátékot, de nemcsak a film volt igényes, hanem a magyar szinkron is kifejezetten jó volt.

 

Us/Mi (2019)

A sztori arról szól, hogy egy ébenfekete család elmegy nyaralni meg találkozni a gazdag fehér haverokkal. Az anyának egy gyerekkori emlék miatt averziója van Santa Cruz tengerpartjával kapcsolatban. Miután kimennek oda pihenni, a nyaralónál elkezdenek creepy dolgok történni. Ambivalens érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Tetszett a színészek játéka, szerintem kiemelkedő volt. A hangulatteremtés sem volt rossz. Én nagyon bírtam a gangsta rapet is, sok emléket idézett gyerekkoromból, szóval tetszett a véres jelenetek alatt bevágott retro rap. Viszont a történet olyan sztívönkinges béna zagyvaság volt, mintha az ő valamelyik ergya regényét vitték volna vászonra.

Hogy őszinte legyek, összességében egy meglehetősen erős "meh". Érdemes a film első pár percét feszülten figyelni, mert arra fog alapozódni minden később. [spoiler] A fekete képernyőn ismertetett használatlan alagutak, a Santa Cruz Beach reklám meg a Hands Across America reklám, végül a nyuszómuszók a creepy zenével. Az egész klónos, parallel életet élő árnybirodalmas rész olyan indokolatlan volt, főleg a megszervezett lázadás. Énszerintem sokkal jobb lett volna a sztori, ha paranormális jelenséggel vagy másik dimenzióval magyarázzák a dolgot. A lázadás meg nettó wtf volt. Oké, kimennek, leölik a felszíni párjukat, majd fogják egymás kezét üveges tekintettel?! MIÉRT? Miért nem veszik át a helyüket, épülnek be, takarítják el a hullákat etc...? [spoiler]

Összességében a saját bénaságába bukott bele a sztori nekem, pedig a potenciál megvolt. Meg hát el volt húzva két órára, aminek a nagy része az volt, hogy a család menekül saját maga elől. Nem mondom, hogy unalmas volt, de azért kicsit vontatott. Egyszer meg lehetett nézni, de ennyi.

A vége valahol az M Night Shyamalan-féle szuperbéna plot twist és a low hanging fruit (alacsonyra tett léc) kifejezések között van, elég ciki…

 Leaving Neverland/Neverland elhagyása (2019)

Michael Jackson már életében is ellentmondásos figura volt, és nagyon sokáig a média kereszttüzében állt amiatt, hogy pedofíliával gyanúsították. Sosem került rács mögé, azaz az illetékes nyomozóhivatalok nem találtak annyi és olyan szintű bizonyítékot, hogy bevarrják, vagy csak jó ügyvédjei voltak, és megegyezett peren kívül az állítólagos áldozatokkal. Nehéz erről a témáról bármiféle elfogultság vagy előítélet nélkül beszélni, és hogy őszinte legyek, ez a HBO dokumentumfilm meg sem kísérli ezt, mert csak az állítólagos áldozatokat és az ő állításaikat alátámasztó rokonokat, ismerősöket szólaltatták meg a filmben egy olyan emberről, aki már nem él, és nem tudja elmondani az álláspontját - ezáltal nekem elég nehéz ezt dokumentumfilmnek hívni.

Megnéztem ezt, bár nem a 4 órás verziót, ami a hivatalos, hanem valami vágottat, amit találtam. Wade Robson és James Safechuck mesélik el a történeteiket, amelyekben azt állítják, hogy MJ romantikus és szexuális kapcsolatot folytatott velük évekig. Hogy őszinte legyek, nem tudom. Úgy, mint hatásvadász, érdekes, figyelemkeltő, megdöbbentő és sokkoló film, ami érzelmeket vált ki az emberből, simán megállja a helyét, és még jónak is mondanám.

Csak tények tekintetében nem, ami egy dokumentumfilm lényege. Nem tekintve azt a morális dolgot, hogy halott emberről vádaskodó dokumentumfilmet csinálni, amikor már nyilván nem tudja megvédeni magát, kicsit ízléstelen dolog, azért rengeteg dolog mutat arra, hogy Michael Jackson nem volt pedó. Ha ennyiszer járt nála az FBI és mégsem ítélték el, meg korábban azt állították a srácok, hogy nem bántotta őket Michael, és az egyik még tanúskodott is a védelmében, majd most a szöges ellentétét mondja, akkor lehet sejteni, hogy anyagi megfontolások vannak a háttérben.

Vannak emberek, akik testbeszéd-analízissel foglalkoznak, némelyik a hárombetűs amerikai hírszerzési ügynökségeknek dolgozott/ik, tudják, hogy miről beszélnek. Nem árt rákeresni egy pár ilyen body analysis videóra, és megnézni, ők mit mondanak a srácok testbeszédéről a filmben, és egyéb interjúk során, amikben vádolják Michaelt. Ha mi nem is tudjuk kiszűrni a hazug embereket, ők megmondják, ha valaki furcsán ír le egy szexuális bántalmazást, furán izzad, érdekes helyekre néz beszéd közben, a kezével furán babrál egy ilyen vallomás során. Mindenki maga alkossa meg a véleményét szerintem.

Les traducteurs/Teljes titoktartás (2019)

Azok közé a mozifilmek közé tartozik idén, amelyeket ténylegesen a moziban néztünk meg. Minden mozizás előtt nagy a vacillálás, hogy most melyikre adjunk ki pénzt, megy az ismertetőolvasás, a trailernézegetés, ez azonban egy teljesen random választás volt, ami nagyon jól sült el. Különösen nagyon érdekes ezt az egészet fordítói végzettséggel végignézni, mert ez a francia film egy a történet univerzumában világhírű, nagyon sikeres könyv szimultánfordításáról szól, és krimi-thrillerbe torkollik.

A sztori szerint a nagyon nagy rajongást övező könyvsorozat, a Daedalus új kötetét a kiadó egyszerre szeretné lefordíttatni 9 műfordítóval egy eldugott villa betonbunkerében, internet és a külső világgal való kapcsolat nélkül, korlátozott időtartam alatt. Az akció célja az, hogy nehogy a fordítók a megjelenés előtt kiszivárogtassák a könyvet, és hogy ténylegesen minden nyelven egyszerre tudjon kijönni az alkotás, ne legyen fanfordítás, ésatöbbi. 

Az első pár napban valaki kiszivárogtatja a könyv első 10 oldalát, és elindul a gondolkodás, egymásra mutogatás, valamint az is egyértelművé válik, hogy a kiadó szó szerint bármire képes annak érdekében, hogy megállítsa a szivárgást, még ha ez emberéletekbe is kerül.

Még külső szemlélőként is marha érdekes volt megnézni ezt a filmet, de így, hogy tanultam ezt a szakmát, különösen érdekes volt, és persze ordított, hogy fiktív ez a sztori. Nekem elég nehéz elképzelni, hogy manapság papíralapú könyvek, vagy általánosságban regények iránt akkora rajongás legyen, hogy egy kiadó akár emberéleteket is hajlandó legyen értük feláldozni. Esetleg Észak-Koreában vagy Türkmenisztánban elképzelhető ez. A másik fura pont (többek között) pedig az volt, hogy a fordítóknak szótárakat, és internetkapcsolat nélküli laptopokat kellett igénybe vennie a fordításhoz, mikor mi a fordító mesterszakon azt tanultuk, hogy még a legalapabb-alap kifejezéseket is csekkoljuk le a Google találatkeresőjén és valami internetes korpuszon, hátha van gyakoribb, természetesebb, jobb kifejezés vagy valami nagy hibát vétünk. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy a volt tanáraimnak mi a véleménye erről a filmről... Nekem tetszett, pörgős volt, tele csavarokkal, csak kapkodtam a fejem. Benne van a szokásos francia filmes „az-is-művészfilm-ami-nem-az” vonulat, de ez nem ront rajta, pedig egy ponton elvesztettem a fonalat; a végére kibogozódott. Krimis-thrilleres embereknek ajánlott, volt szaktársaimnak pedig KÖTELEZŐ. :D

Honest Thief/Becsületes tolvaj (2020)

Liam Neeson egy kőgazdag bankrablót játszik, aki szerelembe esik egy nővel, és közös életet szeretnének. Azért, hogy tisztázni tudja a múltját a barátnője előtt, és ne legyen lelkiismeretfurdalása, Tom úgy dönt, feladja magát az FBI-nál, visszaadja a pénzt, cserébe azt kéri, hogy egy közeli börtönben tölthesse le a büntetését, amiben látogatni tudja majd a barátnője. Csakhogy mikor feladja magát, az FBI-ügynökök lenyúlják a pénzét és belerángatják egy gyilkosságba, így kénytelen saját maga tisztázni a nevét.

Egyszer meg lehetett nézni, de semmi különös. Szokásos bűnözős-efbíájos akciófilm Liam Neesonnal, aki jól kiakad valamin és bebizonyítja az igazát, megfűszerezve egy cuki, szintén középkorú női karakterrel, hogy az akciófilm-fan srác elvigye a vetítésre a barátnőjét is. Ez semmilyen szinten nem emelkedett ki a filmes palettából, már kicsit sajnálom, hogy nem a Mulant néztük inkább. Ugyanis ezt is moziban néztük, de ez csak a mozis kaja és üdítő miatt érte meg, a film totálisan felejthető.

The Craft: Legacy/Bűvölet - Az Örökség (2020)

Ez volt 2020 utolsó mozis kalandja számunkra akkor, amikor már hideg volt, de még szabadott moziba járni. Rajtunk kívül egy darab ember ült bent pár sorral hátrébb, szóval nem mondanám túl veszélyesnek ezt az időtöltést, és még jól is sült el. Annyira spontán volt az ötlet, hogy aznap azt se tudtuk, hogy mozizni fogunk, a plázában jutott eszünkbe a Cinemacity előtt. Szerencsére nagyon jól alakult, mert kifejezetten élveztük ezt a filmet, még ha fura alkotás is.

Mert az. David Duchovnyt elég nehéz elképzelni Mulder ügynökön meg a Kaliforgiás csávón kívül más szerepben, de itt simán hozta a színvonalat és ultra creeper volt. A történet szerint van egy különc tinilány, akinek az anyukája összeköltözik az új párjával, akinek van már három fia korábbról, akiket ő nevel. Hannah-nak nagyon új a szituáció, hiszen a kétszemélyes háztartásból hirtelen népes család lesz, ráadásul az új nevelőapja, a David Duchovny által játszott Adam valamiféle redpilled alfa motivációs tréner férfiaknak, akinek elég szigorú nevelési elvei vannak a lány anyjával ellentétben. Hannah a suliban összebarátkozik egy nagyon fura lánytrióval, akik boszorkánysággal foglalkoznak, és hamar rájönnek, hogy az új lány hozzájuk a hiányzó lánccszem. Együtt felfedezik a kölönböző varázslatokat, igéket és szórakoznak, aztán egy adott ponton nagyon balul sülnek el a dolgok, és a sztori cuki fantasy tinifilmből átvált valami sötétebb, thrilleres témába.

Fura műfaji keverék, és nagyon úgy néz ki a film alapján, hogy ez egy regényadaptáció, aminek az írásos változata valószínűeg sokkal finomhangoltabb, kibontottabb, és hát... jobb. Ettől függetlenül tökre élvezhető. Van benne egy adag feminista felhang, meg amerikai sulis háttér, de mégse rossz, mi jól szórakoztunk. Aki nem akad ki a tinis settingen meg a fantasyn, az megpróbálkozhat vele.