Vannak olyan emberek, akik
képesek ismétlőn hallgatni egy dalt egész nap, kicsit ráunni, pár hétre vagy
hónapra letenni, majd ugyanúgy rajongani érte. Ez kicsit hasonlít ahhoz, mikor
nagyon szeretsz egy filmet, nagyon sokszor láttad már, és kívülről tudod a
dialógusait. Úgy érzed, bármikor meg tudnád nézni, és az ismerős érzés, hogy
szereted ezt a filmet, komfortot nyújt. Én ugyanígy vagyok ezzel. Vannak, akik
emiatt kicsit furcsán néznek rám, hogy mégis miért vagyok képes újranézni
valamit, amit már nem kétszer vagy háromszor láttam, de úgy tekintek ezekre a filmekre,
mint a személyiségem építőkockái. Nem tartom nagy filmesnek magam, de a
szeretett filmjeim nagyban alakították, fémjelezik az életemet és annak időszakait,
szóval fontosak nekem, és kellemes nosztalgiát érzek irántuk.
Ez a poszt egy terjedelmes lista
ezekről a filmekről, nem feltétlenül sorrendben.
Az Alien-széria (leszámítva a 4. filmet és a Covenantet)
Az Alien első három része (’79,
’86 és ’92) számomra akárhányszor nézős komfortfilmek, akármennyire is furán
hangzik ez egy nőtől egy oldschool horror-scifi szériáról. Nagyon szeretem a
fojtogató tereket, a komótos történetvezetéssel kombinált lappangó
feszültséget, és a karakterek is zseniálisak. Szerintem a Ridley Scott által
rendezett első film műfajteremtő volt a legénységtizedelős horror-scifi
tekintetében. Látványvilág, díszletek és effektek terén évtizedekkel megelőzte
a korát, mert még a 2000-es évek közepén is láttam olyan filmeket, amik
kinézetre gagyibbak és valószerűtlenebbek voltak, mint ez a hetvenes évek végi
darab. Ripley karaktere nem a Hollywoodban megszokott fehérneműmodell kinézetű,
feminista szuperhős női karakter, hanem egy teljesen átlagos nő, aki hadnagy
egy kereskedelmi űrhajón.
A második film zsenialitása a
különböző katonakarakterek és azok humoros interakciói, illetve az akciódús
mivolta. Fejből idézünk egy-egy beszólást, Vasquezt a mai napig sajnáljuk,
Ripleynek pedig szorítunk, hogy hozza ki Newtot. Sikerült egy olyan
karaktergárdát és cselekményt felvonultatni, ami ikonikus és időtálló.
A harmadik film klausztrofób,
brit börtönbolygós, kohós hangulata is ugyanilyen egyedi. Ott is vannak vicces
interakciók, bejön a vallás, mint fontos motívum, ami aztán később is
folytatódik a szériában. Ripley karaktere újat mutat, jobban kidomborítja a női
mivoltát, mint korábban. Ráadásul attól függően, hogy melyik vágást nézzük,
kicsit máshogy alakul a cselekmény.
Számomra a negyedik film ékes
példája annak, hogy mi történik, ha egy stúdió felismeri a pénzszerzés
lehetőségét egy szériában, és kreatív alapötlet nélkül, full kreténbe lemenve
csinálja meg a folytatást. Ennek ellenére egyébként meg szoktam ezt is nézni
néha, nagyon szeretem az eredeti szinkronban Elgyn hangját, és jókat röhögök a
valószínűleg nem szándékosan idétlen jeleneteken (alien megfagyasztja a rajta
kísérletező tudóst, Perez megnéz egy kis darabot a saját agyából, és csak utána
esik össze holtan, Ripley kosaras jelenete meg a „kivel kell kefélni”
dialógus…), de ezt a filmet jónak azért nem nevezném.
A Prometheust is gyakran
megnézem, ott David karaktere és Scott öregemberes teológiai agyalása fogott
meg. Legelőször nem tetszett a film, aztán hozzám nőtt, mint amikor az ember
gyerekként utálatosnak érzi a kávé meg a sör ízét, aztán felnőttként mégiscsak
rájön, hogy jó ez.
A Covenant viszont számomra nem
volt az igazi. Repetitív volt, tele illogikus és idegesítő karakterekkel és
cselekménnyel (ilyen téren a gagyisága a 4. filmével vetekszik), a gyomrom meg
csak simán nem bírta a folyamatos vérhányást, ami a film második felétől
elöntötte a vásznat.
Sings / Jelek (2002)
Igen, egy M Night Shyamalan-film.
Igen, Puzsér Róbert például utálja, mert illogikus, és az alapötlet is már
elbukik, ha a valószerűséget nézzük. Filmművészetileg nem feltétlenül egy remek
darab, számomra viszont az egyik kedvenc ufós film. Maga az érzés, hogy jönnek
az ufók és/vagy a világvége, és be vagy zárva egy pennsylvaniai kukoricafarmra
a családoddal, nekem óriási mood. A karakterek érdekesek, megállják a helyüket (itt még Joaquin Phoenix is csak egy pelyhes állú fiatalember). Ez valójában nem egy sci-fi, hanem a
főszereplő expap hittel, és személyes traumával kapcsolatos útját bemutató
dráma, annak pedig kifejezetten remek, még ha logikátlan is. Hangulatteremtése
csillagos ötös, egy kukoricásban előbukkanószürke láb, magától himbálózó hinta,
tetőn feltűnő sötét árny, és már be is vagy fosva. Kívülről tudom az összes
párbeszédet ebben a filmben. Akárhányszor megnézős.
The Thing / A dolog (1982)
Egy újabb retro horror sci-fi a
listán, pedig alapjában véve nem vagyok oda a régebbi filmekért. Ennek is a
hangulatteremtése a kedvencem: az északi-sarkon egy amerikai kutatóbázison,
összezárt térben egymásra kell gyanakodni, mint pusztító földönkívüli létforma,
ugyanis az ufó bárkinek tökéletesen imitálni tudja a kinézetét és a
viselkedését. Nem tudjuk, honnan származik, mi a motivációja, csak folyamatosan
gyilkol és bekebelez, mindezt teszi nagyon látványosan. Ez a film a többiekkel
ellentétben nem vesztegeti az időt, már az elejétől fogva történnek az
események. Jók a karakterek, kellően gusztustalan a látvány, és kifejezetten
érdekes a setting. Nagyon szeretem a zenei aláfestést is. Van egy 2011-es
előzményfilmje ugyanezzel a címmel, nekem az is bejött, bár a többségnek nem.
Constantine / Constantine, a
démonvadász (2005)
Aki nagyon jól ismer engem (nem
túl sokan), az tudja, hogy ez a film különleges helyet foglal el a szívemben és
az életemben. 2009-ben Franciaországba mentünk az osztályom egy részével, és a
35-40 órás buszúton (igen, durva volt), ez volt az egyik film, amit játszottak,
és amiből egy kukkot sem értettem akkoriban. Itthon kikeresve a
dvd-gyűjteményből megnéztem, és azonnal rágyógyultam egyrészt az
angyalos-démonos, okkult témára, Keanu Reevesre, valamint a Papa Midnite
bárjában játszott A Perfect Circle dalra. Ennek a filmnek köszönhetem a
rajongásomat az APC és a Tool iránt, valamint a tetoválásomat is J Nagyon sokat adott
hozzá az életemhez úgy, hogy az egész furcsa, apró véletlenek pillangóhatása
volt.
Nagyon szeretem ezt a filmet
amiatt, hogy Constantine, azaz a kőarcú Keanu a tipikus tajparaszt antihős. A
2000-es évek közepének már egy sikkesebb látványvilágát adja vissza a film, én
még emlékszem, mikor így néztek ki a dolgok. Los Angelesben játszódik kicsit
olyan tereken, mint a 2003-as Vampire the Masquerade: Bloodlines ikonikus PC-játék. Érdekesek a
karakterek, a cselekmény, szeretem a démonos, keresztény témákat. Keanu és
Rachel Weisz között megvan a kellő kémia a vásznon, jól játszanak együtt.
Bármikor megnézős, de kivételesen csak magyar szinkronnal, mert fokokkal jobb,
mint az eredeti - ami tőlem elég fura, de igaz.
The Shining (1980)
Ezt a filmet már számtalanszor
emlegettem a blogon, mint azon kevés Stephen Kinges adaptációk egyike, amiket
szeretek. Ennek oka Stanley Kubrick, a mesteri hangulat-és karakterteremtése, a
nagyon szép látvány, és a főszereplő mentális leromlásának íve a filmben.
Imádom az Overlook hotel belső tereit, és azt, hogy érdekeset lehet mutatni egy
teljesen zárt térben. Nagyon sok az előreutalás arra, hogy ezzel a hotellel
valami baj van, ami aztán elnézve Jack állapotát szép lassan be is igazolódik.
Ez egy nagyon rétegzett film, és amit a felszínen látunk, az nem feltétlenül
fedi le, hogy miről is szól. Olyan vizuális metaforák/szimbólumok, paradoxonok
és párbeszédek vannak elültetve a filmben, amelyek további fejtegetést
követelnek. Sima feszültséges horrorfilmként is megállja a helyét, az erőssége
viszont nem a regény adaptálásában rejlik, hanem, hogy Kubrick ezt az
adaptációt használja fel, hogy egyszerre több történetet is elmondjon. Aki
Kinget szereti, és a regény cselekményére vágyik, az inkább a tévésorozatot
nézze meg ugyanezzel a címmel. Ehhez a filmhez viszont erősen ajánlott a Room
237 dokumentumfilm. Pár havonta mindenképp be szoktam iktatni ezt a filmet.
Interview with the Vampire (1994) és Queen
of the Damned (2002) /Interjú a vámpírral és A kárhozottak királynője
Két Anne Rice-adaptáció a
Vámpírkrónikák szériából. Amikor a millenial generáció arra gondol, hogy miért
megbotránkoztató az Alkonyat, akkor Rice kötetei képzik az egyik viszonyítási
alapot Bram Stoker Drakuláján kívül. Rice karakterei finoman árnyaltak,
egyediek, érzelmesek, szentimentálisak, gyönyörűek, biszexuálisak, ambivalens
kötődésük van az élőkhöz, és magányos szörnyek. A legkedvencebb karakterem,
Louis az emberi melankólia és a halandósághoz való kötődés mintapéldája, míg
Lestat az exhibicionizmusé és a nárcizmusé. Bár a filmek nem tudják nagyon
átadni a könyvek mesteri aprólékosságát, iszonyú jó hangulatfilmek.
Az Interjúban Brad Pitt és Tom
Cruise játsszák a két főszereplőt, ami az én korosztályom tinilányos lázálma,
már csak akkor lett volna durvább, ha Johnny Deppet is belerakják. Egy vámpír
komplett életét meséli el egy újságírónak a 18. századtól napjainkig,
érdekfeszítő és… szép. A QOTD pedig óriási szubkultúrafilm volt az én időmben a
rockerek között. Olyan OST-vel rendelkezik a film, ami a mai napig kellemes
emlékeket kelt. A főszereplője egy rockzenére felébredt vámpír, aki maga is úgy
dönt, hogy beáll énekesnek egy bandába, és nem rejtegeti többet a világ elől,
hogy micsoda is ő. Egyedi, sötétebb vizuál, érdekes karakterek, és persze a
számomra nagyon kedves Aaliyah, aki szegény már nem érte meg a film premierjét.
Mindkét filmet nagyon sokszor láttam már, és nagyon szeretem őket. A japán
szakos időket juttatja az eszembe.
I am Legend / Legenda vagyok (2007)
Will Smith-es, posztapokaliptikus
zombifilm az igényesebb kategóriából. A film nagy része egyetlen szereplős,
plusz a kutyája, akivel róják a kietlen, elvadult New York utcáit, ahol őzek,
oroszlánok meg hasonlók járkálnak. A hangulata egyedi és mesteri, totál
beleéled magad, milyen lehet utolsónak lenni a bolygón. Nagyon érdekes az
alapfelvetés, és a zombik sem idegesítőek benne, pedig nagyon sok filmben azok.
Jó a setting, a történet, a karakterek, és wholesome a végkifejlet is. Nagyon
sokszor láttam, nagyon sokszor fogom megnézni is.
Ez volt hát az örökös toplista.
Mondhatni, kicsit egysíkú és sötét az ízlésem: ufók, vámpírok, démonok, zombik
– tulajdonképpen bármit megnézek, ha van benne horror vagy sci-fi elem, és még
jó is. Az egyik kedvenc hangulatom a baljós klausztrofóbia, mikor zajlanak az
események, és egy limitált térben kell átvészelni őket, meg simán csak szeretem
a kicsit hátborzongató, de nem agyatlanul végtagdobálós dolgokat. Kinek a
romantikus vígjáték, kinek az ufós film.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése