Sofia Coppola ✨rendkívül esztétikus✨, de konkrétan semmitmondó filmje Marie Antoinette életéről. Ebben az egy mondatban is össze lehetne foglalni ezt az alkotást, azonban megerőltetem magam, és jellemzem inkább.
Történet: a fiatal osztrák hercegnőt, Maria Antoniát odaígéri a családja a francia trónörököshöz, hogy ezáltal simítson el diplomáciai és politikai konfliktusokat a két ország között. Hogy ez bejön-e, az vitatható: nem igazán fogadják szívesen a franciák, és a saját férje is elég közönyösen áll hozzá. Óriási figyelemmel kísérik minden egyes mozzanatát Versailles-ban, ahol mást sem csinálnak az udvarhölgyek, mint egyfolytában pletykálnak, és mindenki úgy néz rá, mint a véres rongyra, amiért nem szül azonnal egy fészekaljnyi fiút a francia trónnak.
Karakterek: senki sem kifejezetten inspirált bennünk rajongást vagy együttérzést a film alatt, pedig jó hosszú film volt. A királyné szemszögéből zajlott minden, de ő is majdnem annyira üres volt, mint egy modern, populáris, nőknek szánt romantikus regény főszereplője. A Louis Auguste francia királyt játszó színész mesteri volt: ilyen hitelesen eljátszani, hogy egy friss házas, ereje teljében lévő fiatalember ennyire balfasz legyen az ágyban (meg úgy egyébként is) megérdemel valami díjat. Ránéztél a fejére, és már elhitted, hogy ő tényleg egy suta trónörökös, aki nincs tisztában a házastársi teendőivel, és sótlan, a szórakozást is élből elutasító, enyhén autista ember.
Most akkor kifejtem, hogy mi volt a probléma ezzel a filmmel: az, hogy SHEMMIRŐL nem szólt. Amikor az ember egy kosztümös filmet csinál, három fő irányba lehet elvinni, persze ennek az ötvözetei az igazán érdekesek:
- történelmi-politikai korrajz, érdekes intrikák zajlanak a történetben
- szerelmi szálak szövődnek, végigkövetjük a főszereplő coming of age-ét , izgalmas magánéleti történések tartják mozgásban a filmet
- haláleset, árulás, kapcsolati probléma, valamilyen tragédia által dráma keletkezik a cselekményben, ami megszólítja a nézőt és empátiát ébreszt benne
Na most itt ezek közül semmi nem történt, pedig potenciálisan bármire meglett volna az esély . Bemutatni a francia forradalom meg az amerikai függetlenségi háború időszakát úgy, hogy a két óra hét percből kb 2 órán keresztül unatkoztunk, akkora le nem csapott labda, akkora elherdált lehetőség, hogy annál nagyobb se kell. Én nem tudom, hogyan lehetett még a kapcsolati szálakat is unalmasra megcsinálni. Marie Antoinette házassága hagyott kívánnivalót maga után, de aztán kavart egy svéd tábornokkal, akivel kb két alkalommal szexelt, és a tábornok többet fel se tűnt a filmben, csak egyszer, MA álmodozásában. Hiába ostromolták kint a palotát az éhező, dühös franciák, ebből annyit láttunk, hogy a család bent várakozik a kastélyban és hallgatja a kapudöngetést meg a morajlást. Bemutatni úgy Marie Antoinette életét, hogy aztán nem fejezik le őt a férjével együtt, és nem buktatják meg a monarchiát, hanem csak békésen elviszik a kis lovaskocsijában... mi volt ez? :D Mert hogy nem történelmi életrajz, az tuti. Cselekmény, izgalom, korhű történet helyett viszont mit kaptunk?
Hogy elképesztően ✨szép✨ volt az egész. Gyönyörű ruhaköltemények, a szivárvány minden színében játszó cipellők, óriási hajtornyok mindenféle díszekkel, csodálatos torták, káprázatos sütemények, egymáshoz koccanó gyöngyház szerencsejáték-zsetonok és dobókockák, túlcsorduló aranyszínű pezsgő újra meg újra meg újra, lassított felvételek a fűre, fákra, virágokra meg az égre zoomolva... és így ennyi. Olyan volt, mintha egy 18. század + cottage core témájú tumblrt néztem volna két órán keresztül mindenféle egyéb tartalom nélkül a vizuális stimulácón kívül. Ha szép dolgokat akarok látni, akkor felmegyek a pinterestre vagy valami. Szerintem ez így egy brutálisan nagy áthúzott nulla volt, de ráadásul megvolt rá minden forrás, hogy jó legyen, és mégse lett az. Hozzátenném a mellélövésekhez egyébként a szándékosan ocsortány kamerakezelést és a teljes mértékben indokolatlan múlt századi rockballadákat, mint zenei aláfestést. Nem egyszer előfordult, hogy az operatőr össze-vissza rángatta a kamerát egy feszültséggel teli helyzetben, mert valamiféle naturális érzetet akart adni a filmnek. Ezzel az volt a baj, hogy marhára nem illett a film többi részéhez - amit gondos vágással csináltak ilyen esztétikusra - ahogy a zenei betétek sem. Ha 18. századi kosztümös filmet nézek, akkor nem akarok gitárt hallani a különböző történések alatt, meg azt se kijezetten értékelem, ha ide-oda rángatják a kamerát.
Összességében senkinek nem ajánlanám, csak a girlpower metoo-harcosoknak, akik szupportálni akarják Sofia Coppola munkásságát, mert a csúnya, rossz, hímsoviniszta kritikusok mindig lehúzzák szegényt. Nekik tetszeni fog ez a női szemszögön át prezentált, mozgóképes 18. századi Vogue-katalógus.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése