Charlie nehéz helyzetből kezdi a középiskolát, már általános iskolában is gondjai voltak a beilleszkedéssel. Teljesen egyedül, szociálisan kínos srácként jelenik meg mind az iskolában, mind azon kívül, és írói ambíciókat dédelget. A szekálás és az egyedüllét mindennapos, ám egy nap valami megváltozik. Összeismerkedik egy harmadéves sráccal, Patrickkel, és az ő bájos fogadott testvérével, Sammel, akik beveszik a nem éppen szokványos kis társaságukba, és innentől kezdve Charlie élete egészen felpezsdül.
Először is, bár az eddig leírtak alapján simán lehetne egy tinivígjáték, még nyomaiban sem az. A karakterek mind nagyon mélyek, személyes drámájuk árnyalja őket. Mindenki hordoz magán valamilyen keresztet, és lényegében kilógnak a többi középiskolás közül. Nagyon komoly lelki, mentális problémákkal küszködnek, jelen van a halál, a kirekesztettség, slutshaming, melegüldöztetés, gyakorlatilag minden, ami egy embert megfoszthat az emberi méltóságától. Éppen ezért, bár a történeten erőteljesen látszik, hogy regénykarakterekről van szó, mégis rengeteg lehetőségünk van arra, hogy azonosuljunk a szereplőkkel. Mindenki volt fiatal, mindenki volt szerelmes, mindenki csinált hülyeségeket, mindenkit szekáltak az iskolában. Ezek általános érvényű dolgok, azonban a szereplők ettől többet is ígérnek.
Érdemes megemlíteni a rendkívül jó színészeket (természetesen a főszereplőkkel az élen), az odaillő és nagyon is kellő zenei aláfestéseket, és a kellemesen időtlen látványvilágot.
A film alapvető erőssége a karakterdráma, pszichológia, és hogy megmutatja, mennyire törékenyek is vagyunk valójában mi, emberek. Hogy embernek lenni pont arról szól, hogy folyamatosan fel kell állni a sors arculcsapásai után, és egy pillanatig sem szabad feladni, hagyva, hogy minden szétcsússzon. A karakterekben megjelenő tökéletlenség jóízűen ellensúlyozza az idealizált szerelmi szálat, és nagyon komoly gondolkodási alapanyag. Csillagos ötös a film, marconább szívűeknek is javasolt.
Last Vegas (2013)
Adott egy rakás színészlegenda, és egy romantikus vígjáték. Maga a romantikus vígjáték, mint műfaj, elmondhatatlanul taszító számomra, viszont az a kis fűszer, ami maga az alaptörténet, hogy gyakorlatilag vén fingok Las Vegas-i wannabe partizása a téma, legalább próbált újszerű lenni. Mármint a szokásos "lúzer lány bele van zúgva a menő srácba, aki nem jön össze vele, viszont megtalálja élete szerelmét, film közepén hazugság, csalódás, sírás, majd a végén összejövés és esküvő, elfutnak a napba a tengerparton kézenfogva" vonalhoz képest. Ennek a filmnek és a műfajnak a viszonyát úgy tudnám jellemezni, mint mikor egy ronda ember belenéz egy gyönyörű, fényes, drágakövekkel kirakott aranytükörbe. A tükör lehet akármilyen szép, de a tükörképe attól még ugyanolyan ronda. Beletehetik egy filmbe Morgan Freemant, Michael Douglast, Robert De Nirot, Kevin Kline-t all they want, de egy fostos romantikus vígjáték az fostos romantikus vígjáték marad, sajnos. Voltak benne kifejezetten nevettető, megmosolyogtató részek, viszont egy bizonyos ponton, sőt, már két szereplő összetalálkozásakor meg lehetett mondani, mi fog történni, mi lesz a film vége. Egyik klisé a másik után, annyi különbséggel, hogy itt nem volt musicales New Yorkban utcán táncolás. Ez a műfaj nem volt és soha nem is lesz a kedvencem, de ez nem a film hibája. Aki szereti a romantikus vígjátékot, az nézze, tetszeni fog neki.
Edge of Tomorrow/A holnap határa (2014)
Újabb nagyon túlhypeolt középszerű sci-fi a tavalyi szintén középszerű Oblivion után Tom Cruise főszereplésével. Nézzük, mivel is állunk szemben a 113 perc során.
Történet: egy földönkívüli invázó zajlik éppen, Bill Cage, a kommunikációs tiszt pedig kihúzza a gyufát a felettesénél, aki lefokozza közlegénynek, és elküldi egy osztaghoz, hogy tanulja meg a helyét. Igen ám, csak az a nap, mikor először megy bevetésre, újra és újra és újra lejátszódik, miután minden alkalommal meghal a csatában. Összetalálkozik a kissé antiszociális legendás háborús hősnővel, Rita Vrataskival, és együtt próbálják meg megmenteni az emberiséget a földönkívüli robotcsápos lényektől.
A szereplők alapvetően eléggé egysíkúak. Bár van bennük potenciál, Bill Cage tenyérbemászó, majd idegesítően idealista good guy karaktere, valamint Rita Vrataski indokolatlannak érződő makacssága nem érte el, hogy azonosuljak bármelyikükkel is. Mindenki más gyakorlatilag statiszta mellettük, hiszen ugyanazt teszik és mondják minden egyes nap, mikor az idő visszaáll. Elég elnagyoltak, és szinte vágni lehet a szánkba rágott szexuális feszültséget kettejük között.
Az alapvető probléma a film hangulatánál rejlik. Bár az alapsztoriban van lehetőség, hiszen egy időt visszaállító földönkívüli civilizációról van szó, ami csatázik az emberekkel a bolygó teljes meghódításáért, mégis csak olyan volt, mintha egy felturbózott második világháborús filmet néznénk tele CGI effektekkel meg robotcsápokkal. Sőt, gyakorlatilag a csatajelenetek, amik a film nagy százalékát lefoglalják, egy barackos zabkására emlékeztetnek. A nagy villódzásoktól, robbanásoktól, csapásoktól, tekeredésektől azt sem tudtam hirtelen, fiú vagyok-e vagy lány. Jó elképzelés volt a fejlett földönkívüli civilizáció és az idővisszaállítás képessége, ám vajmi keveset tudtunk meg róluk azon kívül, hogy csépelni kell őket. Megint feláldoztak egy jó alapgondolatot a látvány oltárán, így középmezőny lett az eredmény. Nem olyan igénytelen, mint az Elysium meg a Pacific Rim, de a skálán közelebb áll ezekhez, mint egy igazán jó science fictionhöz.
The Maze Runner/Az útvesztő (2014)
Középszernél jobb fantasy hangulatú sci-fi a szokásos bezárós-megfigyelős alapvetéssel. Egy csapat fiatal férfi, fiú él egy tisztáson, amit egy óriási labirintus vesz körbe. Bár mindennél jobban szeretnének kijutni, a labirintus folyamatosan változik, ráadásul ocsmány félig robot pókok, grieverek tanyáznak benne, így ellehetetlenítve a kijárat megtalálását. Egy új fiú kerül a tisztásra, és felborul a megszokott rend, a közösség felbolydul a fiú kíváncsisággal vegyes vakmerőségétől. Elkezdenek hullani az emberek, és most először reális kísérlet történik arra, hogy kijussanak a labirintusból, valamint társaságot kapnak egy lány személyében, és a főszereplőről is kiderül egy s más.
A film struktúrája azért érdemel említést, mert mivel a szigeten senki nem emlékszik rá, ki is valójában, a főszereplővel együtt fedezzük fel a múltját, és látszik az egész karakteren, hogy nagyon azonosítani akarták a nézővel. Ez esetemben nem igazán sikerült. Sokszor ránéztem, és konstatáltam, hogy "nyomorult". Bátor, vakmerő, hősies, de annyira egysíkú a múltja kiderüléséig, hogy az már röhejes.
A hangulat elég sajátos, ősközösség szerű patriarchátus, ahonnan nincs kiút, és komor labirintus rémálomszerű lényekkel, akiket a középszerű CGI annyira leront, hogy az már ciki. De egyébként egész jó, akinek van erre affinitása, annak már csak a hangulat miatt is bejöhet a film.
Viszont a történet... a végén derül ki természetesen, hogy miről van szó (innen nálam már nehéz helyzetből indul), és úgy zárják le a filmet, hogy az eszetlen birkatömeg következőleg is elmenjen popcornt zabálni a moziba. Rá fognak harapni a hangulat, a látvány miatt, és hogy egy perc sem telt el eseménytelenül a 113-ból. Nekem ez a népbutító hatásvadász vég nagyon nem tetszett, de ez én vagyok. Elismerem, hogy a sztoriban van potenciál (lenne sokkal több is, ha agyalnának egy picit, nemcsak döngetnék a mellkasukat a tesztoszterontól), a hangulat is meggyőző, de nem az én stílusom.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése