Rhonda Byrne: The Secret/A Titok (2006)

Nem túl gyakori, hogy könyvről írok bejegyzést, de végre leültem, rávettem magam és végigolvastam valamit az elejétől a végéig. Bár inkább a szavak emberének tartom magam, mint nem, az az érzésem, hogy elég könnyen össze tudom foglalni egy mondatban is, hogy mi A Titok, és mi a lényege.

A Titok ésszerű következtetések vallásos jellegű továbbgondolása, egyfajta self-help csomagolásba burkolt New Thought-bullshit szagú pénzgyár.

A lényegét nagyon könnyű összefoglalni, úgyhogy aki nem szeretné megvenni, letölteni a könyvet vagy a filmet, és sok órát rááldozni arra, hogy mi is ez a rettenetesen misztikus titok, ami a sikeres emberek sikerességének háttérében áll, annak elmondom dióhéjban.
A Titoknak az a lényege, hogy nagyon erősen vizualizálnod kell a lelki szemeid előtt mindazt, amit szeretnél elérni az életben, hinned kell benne, hogy meg fog valósulni, és úgy is kell viselkedned, mintha már megvalósult volna. Pozitívan kell gondolkodnod, nem a dolgok hiányára összpontosítani, hanem érezni, hogy milyen lenne, ha a vágyaid valóra válnának. Ha hálás vagy mindazért, amid van, és nagyon valóságosan beleéled magad abba, amit szeretnél, akkor az univerzum feladja neked postán, és csak várnod kell, míg minden megérkezik, amit csak akarsz. Tulajdonképpen ennyi.

Szkeptikus és szekularista személyként azt gondolom erről, hogy bár az alapgondolat, azaz a pozitív gondolkodás kedvező befolyása az életre nem hülyeség, de igencsak megalapozatlan ezt ennyire túlgondolni és mágikus hatalmat tulajdonítani neki. A véleményemet a könyvből kiragadott példákkal fogom illusztrálni:

- A könyv azt állítja, hogy kvantumfizika tanításai szerint az univerzum csak az elme által hozható létre. Ezt nem tudom értelmezni, a kvantumfizikáról annyit tudok, hogy a részecskékkel és a részecskéket befolyásoló folyamatokkal foglalkozik, de nagyon úgy tűnik, minden okkultista ezoterikus bullhsit-pénzgyár a kvantumfizikát tekinti önigazolása kulcsának. A magyar google-ön nincs valami sok találat, ami ne természetfeletti dologgal akarná összekapcsolni a kvantumfizikát… Csak annyit mondanék, hogy szerintem Neil DeGrasse Tyson és Stephen Hawking vitatkoznának azzal a ténnyel, hogy az univerzumot csak elmével lehet létrehozni.

- A könyv azt is állítja, hogy a hízás oka nem az elfogyasztott étel, hanem az, hogy mi azt GONDOLJUK, hogy az ételtől meg fogunk hízni. Szívesen meghallgatnék erről egy dietetikus szakembert, vagy úgy bárkit, aki orvosi egyetemen szerzett diplomát, vajon ő is így gondolja-e, hogy nem a kalóriák hizlalnak, hanem a rossz gondolatok…  De ez nem minden, A Titok társszerzői a betegségekről is ugyanígy vélekednek.

- Szerintük a betegséget is a gondolatok negatív kisugárzása okozza, és valójában nincs gyógyíthatatlan betegség, csak olyan, amit belülről, gondolkodással lehet/kell gyógyítani. (Ezen a ponton érzem úgy, hogy kicsit szégyellem magam, amiért az alapgondolatot még védem…)

- A Titok szerzői továbbá biztosnak veszik azt a tényt, hogy valójában minden pénz és természeti erőforrás (!) végtelen, és mindenkinek minden jut, amire csak szüksége van. Erre egy olyan példát hoznak, miszerint egy olajcég olyan helyen talált magának nagyon jó minőségű és sok olajat, ahol más olajcégek már keresték korábban, és semmit sem találtak – és természetesen jól meg is gazdagodtak belőle. Ez az elgondolás nemcsak rendívül téves, hanem az emberiség jövőjére nézve nagyon káros is: ha szeretnénk, hogy a bolygónk lakható maradjon, nem vehetjük adottnak és végtelennek a természeti forrásokat, és jobb, ha másokat sem intünk erre! 

A példákat a végtelenségig lehetne bővíteni, a lényeg nem ez, hanem hogy mennyi realitása van a tanításuknak. Röviden és egyszerűen az a válasz, hogy nem tudom, de rengeteg konkrét esetet mutat be a könyv, amelyben emberek pontosan úgy érték el a céljaikat, ahogy azt maguk elé képzelték korábban. A megfogalmazás (angolul legalább is) pontosan olyan, mikor az ember amerikai tévés prédikátorokat néz, akik ipari szinten hülyítik a népet: rengeteg hatásvadász kifejezéssel tűzdelt, egyszerű mondanivaló, amit nagyrészt marketingszakemberek és motivációs előadók, spiritiszták írtak. A kulcsa ennek az egésznek véleményem szerint nem az, hogy megváltsa az emberiséget, sokkal inkább az, hogy a hasonló gondolkodású vállalkozók egymásra találtak ennek a könyvnek a megalkotásában, és képesek voltak könyveket, filmeket, vonzás törvényével kapcsolatos fizetős weboldalakat, tagságdíjat igénylő csoportokat és hasonlókat létrehozni, ezáltal bevonzották maguknak a dollármilliókat, és teszik ezt még ma is.

Ha bármi van abban az elvben, hogy a magunk elé vizualizált dolgok megvalósulnak, szerintem az se nem mágia, se nem természetfeletti, végképp nem Isten hatalma. Persze létezik vak szerencse, vagy szerencsés véletlen, de a legnagyobb esélyünk mégiscsak akkor van a vágyaink beteljesítésére, ha a pozitív, teremtő gondolkodás mellé következetes, szorgos, teremtő cselekedeteket társítunk, erre pedig mindenkinek saját magának kell rájönnie, nem pótolhatja ki egy könyvvel vagy egy film megnézésével. Ha a képzelgésben pedig van bármi teremtő erő, akkor arról a későbbiekben beszámolok ;)

Read More

August: Osage County/Augusztus Oklahomában (2013)

Idén karácsonykor nem én tartok filmmaratont, hanem a szüleim, és édesanyám úgy döntött, Meryl Streep karrierjéből fog válogatni. Első választása az August: Osage County volt, amit évekkel ezelőtt már láttam - és meg voltam róla győződve, hogy annak idején valahol félúton leállítottam, mert nem tetszett. De ahogy önkéntelenül is újranéztem, kiviláglott: valószínűleg végignéztem az egészet, csak annyira jelentéktelen lezárása volt, hogy totálisan elfeledkeztem róla. 

Akinek némi ismerete van az amerikai kultúráról, az tudja, nemzeti belsős poénnak számít az, hogy délen, a rurális-mezőgazdasági, mentálisan elmaradott és mélyen vallásos vidékeken az emberek a saját rokonaikkal szexelnek, és emiatt időnként vérfertőzésből származó gyerekek is születnek. Ezt persze nevezhetjük rosszindulatú mendemondának is, de szerintem nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél: a sztereotípiák azért fájnak annyira, mert igazak.

A sztori címadója az Oklahoma-beli Osage megye (?), ahol a Weston családot egy sajnálatos esemény hozza össze: a családfő eltűnése. Beverly, a kiöregedett, alkoholista író a rákos, gyógyszerfüggő feleségével, Violettel él vidéken, lányaik pedig az Államokban itt-ott - kivétel Ivyt, a középső lányukat, aki még hajlandó a közelükben maradni. Ez nem az első eset, hogy Beverly eltűnik, de a helyzet most valahogy gyanúsabbnak és bonyolultabbnak tetszik, mint eddig: felszívódása előtt felbérelt egy indián bejárónőt is. Violet összehívja a családot, és a különböző családtagok megérkezésével egyre több dramatikus személyiség zsúfolódik be egy kis helyre, természetesen nem kevés konfliktust szülve. 

Nehéz lenne a sztoriról spoiler nélkül beszélni, mert pont az a lényege, hogy milyen fordulatok vannak benne, milyen piszkos, sötét titkokra derül fény egy-egy ordítozás, asztalverés, drámai szóváltás közepette. Színészóriások gyűjtőhelye a film - Meryl Streep, Julia Roberts, Ewan McGregor, Benedict Uborkaribi stb. teszik tiszteletüket -, és mindenki hozza a megszokott színvonalat. Nem néztem annyi Meryl Streep filmet, hogy tudjam, ez az alaphang a színésznőnél, de annyira túltolja ezt a szerepet, hogy az már viszketegséget okozóan irritáló. Annyira rossz volt nézni, hogy időnként sziszegtem a fájdalomtól, és őszintén meglepett, hogy én tényleg megnéztem ezt. Egyébként nem egyedülálló Streep maníros ökörködése, többeknek legalább ugyanilyen erőltetett volt a színészi játéka, a kivételt és egyúttal üde frissességet Ewan McGregor és Benedict Uborkaarc jelentették, bár Julia is egész mulattató volt. Nagyon érződik a filmen, hogy színdarabból készült, talán azért lett ennyire "túltolva", hogy a hátsó sorban is mindenki értse, miről van szó. 

Rettentően érdekes a déli pszichét megfigyelni a filmben, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy ki hová származott el onnan, és próbált a költözéssel a mentális béklyóktól megszabadulni - felmerül a kérdés, hogy sikerült-e? Ténylegesen levetkőzhetjük-e a családunk befolyását az életünkre, és etikus-e ennyire kivonni magunkat az ő életükből? Etikátlan-e eltűnni és új életet kezdeni távol a gyökerektől, ha azok megnyomorítanak és lehúznak? 

A filmben elég sok a komikus szituáció és karakter, de emellett annyira mélységesen sötét és drámai, hogy még ha nevetünk is, nem jóízűen tesszük azt, inkább csak szánakozva és kényelmetlenül. Végig kicsit olyan érzésünk van, hogy nekünk ehhez aztán semmi közünk, ez egy család belső, privát ügye, amit nekik kellene valahogyan megoldaniuk maguk közt, de inkább csak bonyolítják, gubancolják az ősrégi sérelmeik szálait. Aki bármelyik fentebb említett színésznek is kőkemény rajongója és szereti a családi drámákat, a maníros és túltolt színészkedéseket, az mindenképp nézze meg, aki valami könnyedebb, természetesebb dolgot szeretne kevesebb szappanoperás kavarással, az maradjon tőle nagyon távol. 

Read More

Arrival/Érkezés (2016)

116 percnyi tudomány & fantasztikum egy idegen civilizációval történő kapcsolatfelvételről, nyelvekről és azok elmealakító jelentőségéről, némi idő-mindfuckery, és mi más: #szeretet és #összefogás Amy Adams gyakori közelijeivel.

A történet ígéretes: a földönkívüliek egyszer csak betoppannak, és tojás alakú járműveikkel a világ különböző pontjain állapodnak meg. Szándékaik ismeretlenek, csakúgy, mint furcsa nyelvük – ennek megfejtésére egy harmincas nyelvzsenit, az egyetemi oktató Louise-t kérik fel. 

Rögtön in medias res belecsöppenünk a dolgokba, semmi zavaró, vontatott sallang bevezetésként: egy szép napon egyszer csak jönnek az ufók. A nagy és fontos emberek rögtön Louise-t keresik fel, mint nyelvészt, fordítót, tolmácsot, és úgy koncepcionálisan minden egyes nyelvvel foglalkozó szakmát egyben megtestesítő, minden élő ÉS holt nyelvet behatóan ismerő viszonylag fiatal nőt, aki majd >>biztosan le fogja tudni fordítani hallás után az emberi nyelvre még csak nyomokban sem hasonlító zajt, amit az idegenek kiadnak magukból<<. Mozitársaimmal fordító-és tolmács mesterszakosként ez az elképzelés egészen mulattató volt számunkra, de gondolom, nem szorul magyarázatra, hogy a realitása inkább a sci-finek a fi, azaz fikció részéhez áll közel... :D 

Végül elhelikopterezik Louise-t Szabó Zsófiék lagzijára az űrhajóhoz egy Jeremy Renner által alakított supernerd elméleti fizikussal, ahol már kezdeniük is kell a munkát: ki kell találniuk, kik ezek a lények, honnan jöttek, de legfőképpen, hogy mégis milyen célból jöttek a bolygónkra. Minden elég gyorsan történik, a kezdeti sokk után elkezdenek ismerkedni a heptapodnak becézett hét végtagú űr-fejlábúakkal. A pörgéshez hozzájön még a tény, hogy mindjárt a sztori elején ugrunk egy hónapot… 

Innentől kezdve folyamatos a kontakt a tinta-kieresztésekkel kommunikáló idegen lényekkel, és egyre zavarosabb, hogy Louise flashbackjei az életéről hogyan kapcsolódnak a filmbe, vagy hogy egyáltalán mit látunk. Az emberiség természetesen szokásos formáját hozza, kicsit sem demagóg módon a napjaink agresszorainak tekintett nemzetek, azaz Kína, Oroszország és a közel-keleti HMCS-k elkezdik provokálni az idegeneket… (Nyilván rengeteg értelme van hadat üzenni  egy olyan fejlett civilizációnak, amelyik képes az űrutazásra és egy másik életformával való kapcsolatfelvételre.) A kérdés természetesen az, hogy hogyan hidaljuk át ezt a földönkívüli-válságot, és tudunk-e egy szerető ölelésben emberekként egyesülni egy ilyen helyzetben, hogy megfelelően fogadjuk a látogatókat. Aki kíváncsi rá, az nézze meg a filmet… :D

A film egyik nagy erénye, hogy a nyelvet, mint kultúrák közötti közvetítőt nagyon érdekesen jeleníti meg, azzal a tulajdonsággal felruházva, hogy a kognitív képességeket radikálisan megváltoztatja – akár a világtörténelmet befolyásoló módon. Ennek azért nagyobb része fikció, mint valóság, de ettől függetlenül kellemes food for thought. Néhol érdekes a látvány, de alapvetően nyugalmas, nem is kell Bruckheimeres robbantásokra számítani, és ez jól van így. Az idegeneket nem klisésen, gyilkos invázióként jelenítik meg, nem is szervetlen robotokként vagy mandulaszemű humanoidokként. Újat mondanak mind a megnyilvánulási formájukkal, mind a járműikkel, de leginkább a nyelvi és gondolkodásbeli jellemzőikkel. 

És az erények itt nagyjából véget is érnek… Mert ezt a filmet jobban is meg lehetett volna csinálni. Először is ott a szükséges rossz ténye, ami szinte minden sci-fiben végighúzódik manapság: hogyan lehet fogyaszthatóvá tenni az emberiségről, univerzumról, idegen lényekről, kultúrákról, nyelvről, idősíkokról, kognitív képességekről való elmélkedést? Hát, szerelmi szál nélkül sehogy. Úgyhogy muszáj volt belerakni egyet, mégpedig olyan szemtelen módon, hogy az már majdnem vicces. Az elméleti fizikus és a nyelvész között természetesen már az elejétől izzik a levegő, és a film közepétől egy ponton nagyjából ki is következtetjük, hogy mi fog következni a későbbiekben. Puzzle-darabokban végignézünk egy családi drámát az idegenes sztori mellett, ami néhol frusztrálóan nem odaillő, néhol pedig többet szeretnénk belőle, hogy kicsit világosabb legyen minden, de bizonyos dolgok ettől függetlenül is homályosak. Coelhói mélységű mondatok hangzanak el néha, aztán a végén nagyjából összeáll a dolog, de az összkép, amit a film ad, mégis kicsit Jamie Oliver egyik rusztikus, fa vágódeszkán tálalt összeszórt fogására hasonlít. Fogyasztható is, finom is, mégis inkább egy másik, kifinomultabb verziót választanánk, ha lehetne. 

A másik kevésbé pozitív pont az a tény, hogy a film arra a két-három emberre épít, akik az eseményeket alakítják, viszont ezekből az egyetlen igazán kibontott karakter Louise. Ő viszi a hátán az egész filmet, úgyhogy aki nem szereti Amy Adamst közeliben nézni, az messze kerülje el a filmet. Mindenki más kissé kellék jelleggel asszisztál a filmben, Ian, a fizikus jelleme is elég sablonos (insert generic good guy scientist who is emotionally available as well). Sokkal többet kellene tudnunk az idegenekről, de ehelyett idősíkok között váltogatunk... Összességében érdekes darab, jó vitaindító, de nem mindenható a témában. Idegenek és nyelv iránt érdeklődőknek ajánlott, Amy Adams-utálóknak nem.

Read More

Before Sunrise / Mielőtt felkel a nap... (1995)

Ritka pillanatok egyike, hogy romantikus témájú filmről posztolok. Jó okom is van rá: az egyik facebookos filmidézetes oldal, a Movie Quotes folyamatosan idézeteket rak ki a filmtrilógiából, főleg az első részből, a Before Sunrise-ból. Ezek minden alkalommal annyira magukkal ragadtak, hogy eldöntöttem, romantikus műfaj ide vagy oda, de muszáj látnom ezt a filmet. 

A film a sejtésemnek megfelelően szinte teljes mértékben színdarab jellegű, párbeszédes felépítésű. Ez azt jelenti, hogy a karakterek gyakorlatilag végigbeszélik az együtt töltött idejüket, és nincs túl sok külső cselekmény, olyan meg egyáltalán nincs, amivel húznák az időt és ne lenne lényeges. A történet szerint két fiatal megismerkedik egy Budapestről Bécsbe induló vonaton. Az amerikai fiú, Jesse európai körútját tölti éppen, míg a francia Celine a magyar nagyanyjától tart hazafelé Párizsba. Hogy, hogy nem, de olyan mély és tartalmas beszélgetést folytatnak egymással, hogy az út végén Jesse-nek sikerül meggyőznie a lányt, töltse vele azt az egy estét Bécsben, míg másnap haza nem utazik Amerikába. Itt kezdődik el igazán a történet, ami így egy napba sűrítve mutatja be, hogyan alakulnak kettejük között a dolgok. 

Itt most gyors közbevetéssel meg kell jegyeznem: nem véletlenül nem nézek romantikus filmeket. Azok a számomra idegölő pillanatok, mikor két karakter észreveszi egymáson, hogy tetszenek egymásnak, elkezdenek egymáshoz közeledni, jeleket adni, kínosan valahogy elérni, hogy legyen közöttük valami… Olyannyira beleélem magam a szituációba, hogy kín végignézni ezt az évődést. Ez itt sem volt másképp, főleg mivel az egész film egymás megismeréséről és a gyors ütemű fellángoló érzelmekről szól… Nehéz volt nézni, de csak emiatt. 

Zseniális megoldásokkal operál ez a tömör film. Először is, mivel időben egy nagyon rövid szakaszról van szó, nincsenek benne vontatott vagy unalmas részek. A két karakter nagyon mély, nagyon kiforrott, rettentően intelligens és művelt – és szerencsére különböznek egymástól annyira, hogy mindig érdekes legyen figyelni, miről is beszélgetnek épp. Az egész film egy hosszúra nyújtott dialógus néhány nagyon jól megtervezett és odaillő közbevetéssel. Ezek a közbevetések lehetnek az utcán látott események, egy-egy járókelővel, utcai táncossal, költővel, jóssal, stb lezajló rövid jelenetek, de mindnek nagy jelentősége van, egyrészt a hangulatfestésben, másrészt abban, hogy érezzük, a sors direkt lökte össze ezt a két ifjú titánt, és ez a találkozó valami óriási horderejű dolgot jelent mindkettejüknek. 

A vonzalom és a kettejük közötti nyilvánvaló intellektuális kapocs azonnal belobbantja a dolgokat, és miután rájönnek, hogy milyen kevés idejük van, még intenzívebben élik meg ezt az „egyéjszakás kalandot”. A film végén velük együtt szurkolunk, hogy legyen még ebből valami, hiszen egy nap alatt annyira harmonikus, teljes és intenzív kapcsolat bontakozik ki, hogy fájdalom lenne nem folytatni. 

Mivel tényleg nagyon tömör a film, minden más talán erősen spoiler lenne vele kapcsolatban. Ha túllépek a romantika kínosságán (ami a nők nagy részének egyáltalán nem jelent gondot, talán ilyen tekintetben férfias vagyok, nem tudom), akkor ez igenis egy nagyon jó és érdekes film. 

Igazából csak azoknak tudnám ajánlani, akik kettőnél több agysejttel rendelkeznek, és akik a romantikus kapcsolatot egy fennköltebb kötődés síkján képzelik el, nem úgy, mint az átlag párok 2016-ban. Meg sem tudnám számolni magam körül, hányan vannak olyannal együtt, akihez nem illenek, akivel nincsenek mentálisan és érzelmileg egy hullámhosszon, akihez semmi sem köti őket hozzá a közös emlékeken kívül. Rengetegen vannak olyan kapcsolatban, ahol társas magány és befőttlét a mindennapi valóság, és nincs egy jó, tartalmas beszélgetés, vagy őszinte sírva-röhögés. A kapcsolat oltárán inkább feláldozzák a személyiségük egy részét, és az igényeik szinte egészét, csak hogy legyen valaki. Aki itt felismerte magát, annak olyan tekintetben nem való a film, hogy totális depresszióba fog taszítani, ha egyszer csak szembesülsz vele, mennyire jó lenne valaki olyannal lenni inkább, akihez van is valami közöd azon kívül, hogy a párodnak hívod, mint valami cipőt. :D Egyébként sem az az átlag, amit a filmben látunk: fiataloknál ilyen fokú értelem, műveltség, intellektualitás és érzelmesség ritka, mint a fehér holló, úgyhogy lesz, aki fel sem fogja majd a filmben elhangzottakat, sőt, unatkozni fog, hogy „csak beszélgetnek”. Engem totálisan lenyűgözött, lekötött, elgondolkodtatott ez a film, néhány felvetett téma miatt többször is át fogok rajta menni, csak hogy Jesse-hez és Celine-hez hasonlóan én is elagyalgassak rajtuk.

Read More

Rose Red/A rózsa vére (2002)

Magyarul borzasztóan mellélőttek a címnek, ugyanis egy kísértetkastélyról van szó, aminek a neve Rose Red. Stephen King írta a forgatókönyvet, és milyen rosszul tette... Egyébként is falra mászom King természetfeletti képességes, élőhalottas, jump scare-es, elképesztően vontatott bénaságaitól (kivétel a Shining, de az csak Kubrick zsenialitása miatt), de NÉGY ÓRÁS FILM? Most utólag nem is értem, hogy hogyan néztem végig. Igaz, háromszori nekifutásra, de akkor is. Tipikusan az az eset, mikor azért tartottam ki a végéig, hogy hitelesen lehúzhassam. De most nézzük, hogy mi is ez… ez a borzalom.

A történet arról szól, hogy egy irritáló fejű szőke harmincas, Joyce az egyetemen tanít parapszichológiát, ami a természetfeletti jelenségekről szóló "tudomány". (Ha tényleg van ilyen és tanítják is, akkor jöjjön az a meteor, az emberiség megérett a kipusztulásra.) Ez annyira nem tetszik a tanszékvezetőnek, hogy felbérli a diákújság fotósát, hogy kövesse a tanárnőt, és kompromittáló felvételeket készítsen természetfeletti ügyködéseiről. Joyce nagy projektje, hogy a kísértetjárta paranormális csomópontként alvó Rose Red kastélyt felébressze, és a tanszék műszereivel bizonyítsa, tényleg paranormális jelenségek történnek a kastélyban. Ennek eléréséhez közel férkőzik a kastély jelenlegi tulajdonosához, Steve-hez, aki a kastély építőinek, a Rimbauereknek közvetlen leszármazottja. A tanárnő toboroz egy médiumcsapatot, ahol mindenki különleges képességekkel rendelkezik, pl. gondolatolvasás, automatikus írás, precognition, post-cognition, stb. Anyagi akadályokat és figyelmeztetéseket tökéletesen ignorálva megkezdi expedícióját a csapat, és mint ahogy arra számítunk, megtörténik minden egyes klisés természetfeletti kísértetkastélyos dolog, ami csak megtörténhet. Hullanak az emberek, feltámadnak a halottak, a ház átalakítja magát és bezárja a csapatot… NÉGY órán keresztül.

A látvány… hát a látvány eggyel jobb a nagyon zs-kategóriás szintnél, ugyebár a 2000-es évek elejéről van szó, a CGI elég műanyag még. A szellemek nem tudják eldönteni, hogy szellemek, vagy inkább zombik akarnak lenni, ezért inkább mindkettő.

A hangulat nem is lenne alapvetően rossz, ha nem lenne ennyire klisés az egész. Egy sötét kastélyban sokat lehet játszani a fényekkel, színekkel, térrel, de ha folyamatosan középszerű szellemjeleneteket kapunk, akkor csak egy elpazarolt lehetőség a setting.

A történetvezetés az a hosszúságon kívül, ami igazán kivágta a biztosítékot. Bár rengeteg információt tudunk meg a kastélyról és a tulajdonosokról már az elejétől kezdve, túl sok az információ és nem jegyezzük meg őket. Tele van történetszálakkal, amiről mesélnek vagy utalnak rá, de egyértelműen nem fejtik ki. Mindig épp történik valami, ezért nem tudjuk pont beazonosítani, hogy melyik ronda hullafejű karakter melyik Rimbauer a történet szerint. Szeretnék odamenni Stephen Kinghez, és kárt tenni a testi épségében azért, hogy megírta ezt a forgatókönyvet. Lehet, hogy a regényekhez ért, de ehhez nem. Rohadt vontatottra írta meg a jeleneteket, például az egyik karakter menekült körülbelül 10 percen keresztül. Az egészet kényelmesen el lehetett volna mondani kevesebb szöveggel és sokkal több aktív szemléltetéssel. Mert így a karakterek csak beszélnek, beszélnek, veszekednek, menekülnek, álmodnak… a jelenetek többségének semmi szerepe sem volt. King maradjon csak a terjengős regényjeleneteinél, és hagyja forgatókönyvírókra, hogy átalakítsák a könyveit, mert nem tud disztingválni.

Az egyetlen, amire talán pirospontot lehetne adni, az a karakterek. A fentebb említett szabatossági probléma miatt bőven volt idő, hogy szinte mindenkinek kijöjjön a jelleme. Szép lassan nézzük végig, hogy Joyce hogyan csúszik egyre inkább a megszállottságba, és hogy kis helyen összezárva mit alkot pár médium. Nickről, a gondolatolvasóról először egy bóvli kiadású Ewan Mcgregor jutott eszembe, de aztán totálisan elbűvölt a színészi játékával. Én nem szeretem a brit akcentust, de ő valahogy bájos és sármos volt vele. A nők többsége vernyákoló rima, mint minden horrorfilmben általában, de Annie, az autista paraszuperképességekkel rendelkező kislány legalább érdekes.

Összességében csalódás. Ijesztőnek nem ijesztő, viszont indokolatlanul elnyújtott és komplex. 

Edit: most látom, hogy miniszéria, azaz sorozat, amit több részben adtak ki. Szerintem így sincs rá bocsánat, hogy ennyire vontatott. 

Read More

The Nightmare (2015)

Egy film attól a Rodney Aschertől, aki a Room 237-t is rendezte, ami a The Shining/Ragyogás lehetséges rejtett jelentéseit fejtegeti. Mikor belevágtam ebbe a filmbe, nem tudtam, hogy ő rendezte, de így utólag hasonlít ennek a filmnek struktúrája a másikéhoz. Alapvetően dokumentumfilmként emlegetik, de ez a kifejezés elég megtévesztő tud lenni a The Nightmare-rel kapcsolatban, ugyanis az alvásparalízis témáját járja körül nyolc olyan egyénnel, akiket gyakran és súlyosan érint a jelenség – mindezt úgy, hogy közben megfilmesíti magukat a paralízises epizódokat is.

Az alvásparalízis definíciója szerint egy olyan jelenség, amely során valaki elalvás vagy éppen felébredés előtt átmenetileg lebénul, nem tud mozogni, beszélni, a környezetére reagálni. Mivel átmeneti időszak az alvás és az ébrenlét között, az egyén gyakran tapasztal hallucinációkat, amik rendkívül félelmetesek tudnak lenni, és lebénult állapotában képtelen bármit is csinálni. A filmben megszólított nyolc ember beszámol a leghátborzongatóbb hallucinációikról, amiket alvásparalízis közben éltek át, és ezeket meg is jelenítik színészek és CGI segítségével a filmben. Maguk a megjelenített képsorok: árnyalakok, akik bejönnek a szobába, fojtogatnak, vagy megfélemlítő dolgokat mondanak, földönkívüliekhez hasonló lények, stb mind-mind nyomasztó és horrorisztikus elemek ahhoz, hogy ezt a dokumentumfilmet ne lehessen igazán dokumentumfilmnek nevezni. Azok számára, akik éltek is már át hallucinációs alvásparalízist, különösen félelmetes ezt végignézni, mert biztosan tudnak kapcsolódni a megjelenített dolgokhoz. A film alapján legalább is úgy tűnik, hogy az emberek szinte kortól és nemtől függetlenül ugyanolyan dolgoktól félnek. Azoknak, akik maguk is súlyosabb alvásparalízisben szenvednek (mondjuk hetente egyszer-kétszer rémisztő dolgokat tapasztalnak), abszolút nem ajánlom a filmet, mert mint ahogy el is mondják, ha valaki rákoncentrál a témára, akkor elő tudja magának idézni önkéntelenül is.

A film sokak által emlegetett hibapontja maga az a tény, hogy kevésbé dokumentum, mint horror, hiszen a narrátorok nem tudnak megfelelő tudományos hátteret adni a paralíziseknek, ezáltal az egész egy hatásvadász, és gyakori explicit ijesztgetésekkel teli kutyulék - se nem dokumentumfilm, se nem horror. Én ezt annyira nem tekinteném hibának, bár nem ártott volna, ha megszólaltatnak egy-két alvásspecialistát, pszichológust vagy pszichiátert, de a film inkább a beszélők élményeiben akart elmerülni, és nem kimerítő tudományos választ adni. Azt úgysem lehet megmagyarázni, hogy ki miért látja azt, amit, maximum azt, hogy miért van paralízise.

Minden egyes beszélőnek sajátos személyisége, története van, és ebből át is adnak a paralízisek lefestésekor. Minimum két ember állította a nyolcból, hogy megszűnt ateista lenni a paralízisei hatására. Az egyik azt állítja, hogy Isten segítségével legyőzte a paralízist és már nem él át hallucinációkat, a másik meg azt, hogy bár nem tudja, hogy mi történik, úgy érzi, a világ egy celofánba van csomagolva, ami a paralízisekkor lehullik, és meglátja a valóságot. Utóbbi komolyan hisz benne, hogy a halálát is alvásparalízis fogja okozni, amikor is véglegesen beragad egy epizódba, és nem fogja tudni a légzését irányítani. Többen gondolják, hogy nem egyszerű alvászavarról van szó, de olyan is van, aki a lehető legracionálisabb magyarázatot próbálja adni a jelenségre. Szerencsére napjainkban már létezik az internet, azon belül is a reddit, és a témát a paralízis iránt érdeklődők elmélyülten tanulmányozhatják. Én is ezt tettem a film után, és csodálkozva fedeztem fel, hogy a rendező, magával meginvitálva az egyik szereplőjét több topikban válaszolt felhasználók által feltett kérdésekre. Más, a filmről szóló topikokban volt olyan hozzászóló, aki droghasználók vagy mentális betegek viselkedésmintáit vélte felfedezni a filmben megszólaltatottakban. Magam is észrevettem ilyesmit, az interjúalanyok többsége úgy nézett ki, mint aki ébrenlétkor is problémákkal küzd, nemcsak alvás során. Egy biztos, senkinek nem kell sem mentálisan betegnek, sem drogosnak lenni ahhoz, hogy átéljen egy alvásparalízist, és elég gyakori jelenség. Csak remélni lehet, hogy ha az ember átéli, akkor nem lesz olyan hátborzongató, mint ezeknek a kínzott tudatú interjúalanyoknak a mindennapos élményei… 

Read More

Black mass/ Fekete mise (2015)

Good cop-bad cop gengszteres film Johnny Deppel és Joel Edgertonnal a fókuszban, amely során végigkövethetjük a Depp által alakított Whitey "Jimmy" Bulger bűnözői pályáját. A történet nem az elején kezdődik, hanem visszafelé játszódik; egy dél-bostoni/Southie-beli bűnbanda tagjait vallatják törvényes keretek között, és az ő közbevetéseikkel együtt ismerjük meg, hogy hogyan lett Jimmyből, a piti bűnözőből bulibáró gengszternagyság.

A sztori maga nem egy utánozhatatlanul egyedi és érdekes formula, a lényeg inkább a karakterekben és az ő kapcsolatrendszerükben rejlik. A filmet átszövi a Southie fiúk testvérbecsületének és összetartásának fontossága, amit szinte kétpercenként alaposan a szánkba is rágnak, ha nem lenne elég érthető. John Connolly feltörekvő FBI ügynök célja, hogy leszámoljon a Dél-Bostont fenyegető olasz maffiavezérrel, Angiulóval (és bandájával), és ehhez eszközként a helyi kemény csávót, gyerekkori barátját, Jimmyt akarja felhasználni. Ő vonakodva bár, de felismerve a helyzet üzleti lehetőségét, belemegy a szövetségbe. Elkezdődik az FBI és a bűnbanda közös együttműködése, ami során a cél szentesíti az eszközt, és míg Connolly a bűnöző barátjának információit használva kapaszkodik egyre feljebb a ranglétrán és az anyagi jólétben, Jimmy szép lassan egyre inkább kiterjeszti szárnyait az alvilágban, az FBI védelme alatt és az ő segítségükkel számol le ellenségeivel. Túlnövi azt a gengsztervezért, akiért egyáltalán a szövetség köttetett, és ahogy egyre több fontos ember tűnik el a színről, kontrollálhatatlan nagybűnözővé válik.

A film egyik legérdekesebb felvetett kérdésköre a tisztesség fogalma körül bonyolódik. A Southie-beli fiúk, Jimmy és bandája, Jimmy öccse, a szenátor Bill, valamint Connolly kapcsolata abban a tényben gyökerezik, hogy egy helyről valók, együtt nőttek fel, és így segítik egymást, mert ez a kötelességük. Ez a testvériesség viszont nem engedelmeskedik a törvényes kereteknek, sőt azokat felhasználva intézményesíti az egyéni érdeket, és a két fő karakter egyéni játszmáját valami magasztos dolog színében próbálja meg feltüntetni - mialatt az egész filmben folyik a vér, dörrennek a fegyverek és záporoznak a hazugságok. Természetesen a film nem hagyja ezt figyelmen kívül. Odaállítja ellenpéldaként a Benedict Cumberbatch által játszott Bill Bulgert, aki Jimmy öccseként tökéletesen szeplőtelen életet él, és elutasít mindenfajta hatalmi játszmában való részvételt. A nézőre bízzák, hogy oldalt válasszon helyi bajtársiasság és objektív, törvényes keretekbe fogott igazságosság között. A film végén életrajzi műhöz illően kapunk egy összefoglaló lezárást - bár hogy azt morálisan kielégítőnek tekintjük-e, már egyéni ízlés kérdése. :D

Összességében egy elég vontatott, két órás, féligmeddig dokumentumszagú gengsztersztoriról van szó. Akit alapvetően érdekel a bűnbandák, FBI témája, az nem fog csalódni. Én gyakran heveny unatkozás áldozata voltam, és annak ellenére, hogy több évtizedet sűrítettek a két órába,  nem találtam elég velősnek a filmet. A gengsztersztorikért sem különösebben rajongok, ami számomra egyedül a hátán vitte a filmet, az a színészi játék volt. Nagy nevek halmaza ez a film, és helyt is álltak a szerepeikben, legyen szó Deppről (például mikor Connolly feleségét zaklatja), a Joel Edgerton által játszott Connolly egész lényéről, vagy a rusztikus arcberendezésű Cumbertbatch alakította Bill megingathatatlanságáról. Külön dicséret a hollywoodi special FX tímnek, akik igényesen öregítették, kopaszították és szemkékítették Deppet, aki bár eleinte nagyon furán nézett ki, abszolút hiteles volt. Nézhető, de nem elengedhetetlenül fontos darab.

Read More