Ritka pillanatok egyike, hogy romantikus témájú filmről posztolok. Jó okom is van rá: az egyik facebookos filmidézetes oldal, a Movie Quotes folyamatosan idézeteket rak ki a filmtrilógiából, főleg az első részből, a Before Sunrise-ból. Ezek minden alkalommal annyira magukkal ragadtak, hogy eldöntöttem, romantikus műfaj ide vagy oda, de muszáj látnom ezt a filmet.
A film a sejtésemnek megfelelően szinte teljes mértékben színdarab jellegű, párbeszédes felépítésű. Ez azt jelenti, hogy a karakterek gyakorlatilag végigbeszélik az együtt töltött idejüket, és nincs túl sok külső cselekmény, olyan meg egyáltalán nincs, amivel húznák az időt és ne lenne lényeges. A történet szerint két fiatal megismerkedik egy Budapestről Bécsbe induló vonaton. Az amerikai fiú, Jesse európai körútját tölti éppen, míg a francia Celine a magyar nagyanyjától tart hazafelé Párizsba. Hogy, hogy nem, de olyan mély és tartalmas beszélgetést folytatnak egymással, hogy az út végén Jesse-nek sikerül meggyőznie a lányt, töltse vele azt az egy estét Bécsben, míg másnap haza nem utazik Amerikába. Itt kezdődik el igazán a történet, ami így egy napba sűrítve mutatja be, hogyan alakulnak kettejük között a dolgok.
Itt most gyors közbevetéssel meg kell jegyeznem: nem véletlenül nem nézek romantikus filmeket. Azok a számomra idegölő pillanatok, mikor két karakter észreveszi egymáson, hogy tetszenek egymásnak, elkezdenek egymáshoz közeledni, jeleket adni, kínosan valahogy elérni, hogy legyen közöttük valami… Olyannyira beleélem magam a szituációba, hogy kín végignézni ezt az évődést. Ez itt sem volt másképp, főleg mivel az egész film egymás megismeréséről és a gyors ütemű fellángoló érzelmekről szól… Nehéz volt nézni, de csak emiatt.
Zseniális megoldásokkal operál ez a tömör film. Először is, mivel időben egy nagyon rövid szakaszról van szó, nincsenek benne vontatott vagy unalmas részek. A két karakter nagyon mély, nagyon kiforrott, rettentően intelligens és művelt – és szerencsére különböznek egymástól annyira, hogy mindig érdekes legyen figyelni, miről is beszélgetnek épp. Az egész film egy hosszúra nyújtott dialógus néhány nagyon jól megtervezett és odaillő közbevetéssel. Ezek a közbevetések lehetnek az utcán látott események, egy-egy járókelővel, utcai táncossal, költővel, jóssal, stb lezajló rövid jelenetek, de mindnek nagy jelentősége van, egyrészt a hangulatfestésben, másrészt abban, hogy érezzük, a sors direkt lökte össze ezt a két ifjú titánt, és ez a találkozó valami óriási horderejű dolgot jelent mindkettejüknek.
A vonzalom és a kettejük közötti nyilvánvaló intellektuális kapocs azonnal belobbantja a dolgokat, és miután rájönnek, hogy milyen kevés idejük van, még intenzívebben élik meg ezt az „egyéjszakás kalandot”. A film végén velük együtt szurkolunk, hogy legyen még ebből valami, hiszen egy nap alatt annyira harmonikus, teljes és intenzív kapcsolat bontakozik ki, hogy fájdalom lenne nem folytatni.
Mivel tényleg nagyon tömör a film, minden más talán erősen spoiler lenne vele kapcsolatban. Ha túllépek a romantika kínosságán (ami a nők nagy részének egyáltalán nem jelent gondot, talán ilyen tekintetben férfias vagyok, nem tudom), akkor ez igenis egy nagyon jó és érdekes film.
Igazából csak azoknak tudnám ajánlani, akik kettőnél több agysejttel rendelkeznek, és akik a romantikus kapcsolatot egy fennköltebb kötődés síkján képzelik el, nem úgy, mint az átlag párok 2016-ban. Meg sem tudnám számolni magam körül, hányan vannak olyannal együtt, akihez nem illenek, akivel nincsenek mentálisan és érzelmileg egy hullámhosszon, akihez semmi sem köti őket hozzá a közös emlékeken kívül. Rengetegen vannak olyan kapcsolatban, ahol társas magány és befőttlét a mindennapi valóság, és nincs egy jó, tartalmas beszélgetés, vagy őszinte sírva-röhögés. A kapcsolat oltárán inkább feláldozzák a személyiségük egy részét, és az igényeik szinte egészét, csak hogy legyen valaki. Aki itt felismerte magát, annak olyan tekintetben nem való a film, hogy totális depresszióba fog taszítani, ha egyszer csak szembesülsz vele, mennyire jó lenne valaki olyannal lenni inkább, akihez van is valami közöd azon kívül, hogy a párodnak hívod, mint valami cipőt. :D Egyébként sem az az átlag, amit a filmben látunk: fiataloknál ilyen fokú értelem, műveltség, intellektualitás és érzelmesség ritka, mint a fehér holló, úgyhogy lesz, aki fel sem fogja majd a filmben elhangzottakat, sőt, unatkozni fog, hogy „csak beszélgetnek”. Engem totálisan lenyűgözött, lekötött, elgondolkodtatott ez a film, néhány felvetett téma miatt többször is át fogok rajta menni, csak hogy Jesse-hez és Celine-hez hasonlóan én is elagyalgassak rajtuk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése