116 percnyi tudomány & fantasztikum egy idegen civilizációval történő kapcsolatfelvételről, nyelvekről és azok elmealakító jelentőségéről, némi idő-mindfuckery, és mi más: #szeretet és #összefogás Amy Adams gyakori közelijeivel.
A történet ígéretes: a földönkívüliek egyszer csak betoppannak, és tojás alakú járműveikkel a világ különböző pontjain állapodnak meg. Szándékaik ismeretlenek, csakúgy, mint furcsa nyelvük – ennek megfejtésére egy harmincas nyelvzsenit, az egyetemi oktató Louise-t kérik fel.
Rögtön in medias res belecsöppenünk a dolgokba, semmi zavaró, vontatott sallang bevezetésként: egy szép napon egyszer csak jönnek az ufók. A nagy és fontos emberek rögtön Louise-t keresik fel, mint nyelvészt, fordítót, tolmácsot, és úgy koncepcionálisan minden egyes nyelvvel foglalkozó szakmát egyben megtestesítő, minden élő ÉS holt nyelvet behatóan ismerő viszonylag fiatal nőt, aki majd >>biztosan le fogja tudni fordítani hallás után az emberi nyelvre még csak nyomokban sem hasonlító zajt, amit az idegenek kiadnak magukból<<. Mozitársaimmal fordító-és tolmács mesterszakosként ez az elképzelés egészen mulattató volt számunkra, de gondolom, nem szorul magyarázatra, hogy a realitása inkább a sci-finek a fi, azaz fikció részéhez áll közel... :D
Végül elhelikopterezik Louise-t Szabó Zsófiék lagzijára az űrhajóhoz egy Jeremy Renner által alakított supernerd elméleti fizikussal, ahol már kezdeniük is kell a munkát: ki kell találniuk, kik ezek a lények, honnan jöttek, de legfőképpen, hogy mégis milyen célból jöttek a bolygónkra. Minden elég gyorsan történik, a kezdeti sokk után elkezdenek ismerkedni a heptapodnak becézett hét végtagú űr-fejlábúakkal. A pörgéshez hozzájön még a tény, hogy mindjárt a sztori elején ugrunk egy hónapot…
Innentől kezdve folyamatos a kontakt a tinta-kieresztésekkel kommunikáló idegen lényekkel, és egyre zavarosabb, hogy Louise flashbackjei az életéről hogyan kapcsolódnak a filmbe, vagy hogy egyáltalán mit látunk. Az emberiség természetesen szokásos formáját hozza, kicsit sem demagóg módon a napjaink agresszorainak tekintett nemzetek, azaz Kína, Oroszország és a közel-keleti HMCS-k elkezdik provokálni az idegeneket… (Nyilván rengeteg értelme van hadat üzenni egy olyan fejlett civilizációnak, amelyik képes az űrutazásra és egy másik életformával való kapcsolatfelvételre.) A kérdés természetesen az, hogy hogyan hidaljuk át ezt a földönkívüli-válságot, és tudunk-e egy szerető ölelésben emberekként egyesülni egy ilyen helyzetben, hogy megfelelően fogadjuk a látogatókat. Aki kíváncsi rá, az nézze meg a filmet… :D
A film egyik nagy erénye, hogy a nyelvet, mint kultúrák közötti közvetítőt nagyon érdekesen jeleníti meg, azzal a tulajdonsággal felruházva, hogy a kognitív képességeket radikálisan megváltoztatja – akár a világtörténelmet befolyásoló módon. Ennek azért nagyobb része fikció, mint valóság, de ettől függetlenül kellemes food for thought. Néhol érdekes a látvány, de alapvetően nyugalmas, nem is kell Bruckheimeres robbantásokra számítani, és ez jól van így. Az idegeneket nem klisésen, gyilkos invázióként jelenítik meg, nem is szervetlen robotokként vagy mandulaszemű humanoidokként. Újat mondanak mind a megnyilvánulási formájukkal, mind a járműikkel, de leginkább a nyelvi és gondolkodásbeli jellemzőikkel.
És az erények itt nagyjából véget is érnek… Mert ezt a filmet jobban is meg lehetett volna csinálni. Először is ott a szükséges rossz ténye, ami szinte minden sci-fiben végighúzódik manapság: hogyan lehet fogyaszthatóvá tenni az emberiségről, univerzumról, idegen lényekről, kultúrákról, nyelvről, idősíkokról, kognitív képességekről való elmélkedést? Hát, szerelmi szál nélkül sehogy. Úgyhogy muszáj volt belerakni egyet, mégpedig olyan szemtelen módon, hogy az már majdnem vicces. Az elméleti fizikus és a nyelvész között természetesen már az elejétől izzik a levegő, és a film közepétől egy ponton nagyjából ki is következtetjük, hogy mi fog következni a későbbiekben. Puzzle-darabokban végignézünk egy családi drámát az idegenes sztori mellett, ami néhol frusztrálóan nem odaillő, néhol pedig többet szeretnénk belőle, hogy kicsit világosabb legyen minden, de bizonyos dolgok ettől függetlenül is homályosak. Coelhói mélységű mondatok hangzanak el néha, aztán a végén nagyjából összeáll a dolog, de az összkép, amit a film ad, mégis kicsit Jamie Oliver egyik rusztikus, fa vágódeszkán tálalt összeszórt fogására hasonlít. Fogyasztható is, finom is, mégis inkább egy másik, kifinomultabb verziót választanánk, ha lehetne.
A másik kevésbé pozitív pont az a tény, hogy a film arra a két-három emberre épít, akik az eseményeket alakítják, viszont ezekből az egyetlen igazán kibontott karakter Louise. Ő viszi a hátán az egész filmet, úgyhogy aki nem szereti Amy Adamst közeliben nézni, az messze kerülje el a filmet. Mindenki más kissé kellék jelleggel asszisztál a filmben, Ian, a fizikus jelleme is elég sablonos (insert generic good guy scientist who is emotionally available as well). Sokkal többet kellene tudnunk az idegenekről, de ehelyett idősíkok között váltogatunk... Összességében érdekes darab, jó vitaindító, de nem mindenható a témában. Idegenek és nyelv iránt érdeklődőknek ajánlott, Amy Adams-utálóknak nem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése