Shyamalan legújabb agymenése: Old/Idő (2021)

M Night Shyamalan egy forgatókönyvíró, rendező és producer egyszemélyes szentháromsága (sőt, random még színészkedik is a filmjei egy részében) - hihetetlenül hullámzó teljesítményű filmes. Sokan mindenre egyből lebecsmérlően legyintenek, amit csinál, mert a munkája híres a hihetetlenül illogikus történetekről, és a nyakatekert, hatásvadász csavarokról. Nem egy Arany Málnát nyert már, azonban szerintem sajátosak az elképzelései, és némelyik egész jól működik. A Signs fent van az örökös filmestoplistámon, mint kedvenc ufós film. Vannak olyan filmjei, amiket a jobb kategóriába sorolok (a Splitet imádtam, a The Happening sem rossz), vannak az egyszer nézhetősek (After Earth, The Village) és vannak a kifejezetten rosszak (számomra a Glass például, bár Arany Málnák tekintetében a The Happening, a Lady in the Water és a The Last Airbender is idetartozik, utóbbi kettőt még nem láttam). Szerintem az, hogy az embernek tetszik-e egy M Night Shyamalan film, az egyrészt függ attól, hogy

- mennyire tűri az olyan cselekményt, ahol a végkifejlet érdekében feláldozásra kerül a logika és a tudományos hitelesség teljesen hiányzik

- bejön-e Shyamalan személyes stílusa

- mennyire érdekli az adott téma, amit feldolgoz.

Ezek miatt annyira szubjektív egy Shyamalan-film értékelése, hogy nagyon ellentétes vélemények tudnak születni mindegyikről. Van olyan, amelyik közönségkedvenc, de egyesek allergiásak rá, és olyan is van, amelyik filmművészetileg objektíve rossz, mégis sokaknak bejön. Szóval a véleményem nem szentírás, csak a saját érzéseim.

Az Idő számomra a jobb filmjei közé tartozik. A történet alapkoncepciója egy az egyben koppincs a Fantasy Islandről, a végkifejlet meg a Maze Runnerre emlékeztetett, ennek ellenére volt benne új beltartalom, ami számomra értékes volt. A sztori szerint egy család elmegy egy exkluzív nyaralásra, ahol minden megdöbbentően luxusosnak tűnik ahhoz képest, mint amire számítottak. A szülők épp válni készülnek, az anyuka pedig betegséget rejteget a gyerekek elől. A resort tulajdonosa még a nyaralás elején felajánlja nekik, és pár másik szállóvendégnek, hogy megvendégeli őket egy privát természetvédelmi területen. Miután kimennek a szigetre, rögtön egy hullába botlanak, és egy furcsa viselkedésű celeb srácba, aki állítása szerint nem tudja, hogy halt meg a nő. Innentől kezdve szép fokozatosan elkezdenek hullani az emberek, és kiderül, hogy a szigetnek sejteket elöregítő hatása van, ami először az egyre gyorsabban cseperedő gyerekeken tűnik fel, aztán szép fokozatosan mindenkin.  

Hát… biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem fog tetszeni, mert egyszerűen maga a történet is bizarr, meg az is, hogy elvileg fél óra alatt egy évet öregednek a szereplők, de van, aki pár perc alatt ivarérett lesz négyévesből, van, aki meg órákig semmit sem öregszik, aztán a végén hirtelen nagyon megváltozik.  A koncepció vizuális megjelenítése nagyon túl volt tolva, és a film a saját logikájához se nagyon ragaszkodott, mint ahogyan azt Shyamalantól már megszokhattuk. A végkifejletnél elhangzott olyan kijelentés is, ami konkrétan értelmetlen, ha láttad a szigeten történteket.

Nekem az tetszett ebben a filmben, hogy nagyon mélyen elgondolkodtatott az idő múlásáról, hogy az mit képes előidézni, és hogy melyek a valóban fontos dolgok az életben. Az emberi kapcsolatok változása és a karakterek, főleg a főszereplő házaspár viszonya erőteljesen gondolatébresztő. Ha más nem is, de ez kifejezetten kiemelkedőre sikerült a filmben; érzékeltetni az emberi viszonyokat, az állandó változást, és mindenekfelett a halandóságot. Porból lettünk, porrá leszünk, és tökmindegy, hogy ki vagy az életben, ugyanoda fogsz eljutni, mint bármelyik másik embertársad. Szerintem ez nagyon mélyenszántó igazság az életben, amin bár nem szeretünk, de érdemes gondolkodni, főleg, ha már túlvagy a fiatal felnőttkoron.

A karakterek árnyaltak voltak, a történetvezetés nem túl professzionális, a hangulatra jót mondanék (elég disturbing vót), voltak gusztustalan borzongós jelenetek, de még elvétve pár vicces is (amit amúgy nem biztos, hogy Shyamalan annak szánt). 

Engem személy szerint nagyon megérintett és lelkileg megrázott ez a film. Szerintem az emberek max 2%-ának lesz hasonló reakciója, mint nekem volt, de az az igazság, hogy az idő múlása nálam egy nagyon érzékeny pont, amire már akkor is gondolnom kellett volna, mikor kiválasztottam ezt a filmet. Nem igazán készültem fel rá, hogy szarkészen fogok bőgni a kocsiban hazafelé… De az elmúlt pár évben (szerintem cirka 25 éves korom óta, mióta azt érzem, hogy valóban elkezdtem „élni”), nagyon komolyan foglalkoztat az idő múlásának gondolata. Olyan szempontból is, hogy mélyen nosztalgikus ember vagyok, aki egy dobozva zárva tárolja a múltbeli eseményeit és önmagát, hogy nem igazán engedek el olyan embereket, akik már nincsenek velem, és hogy nagyon közeli kapcsolatban vagyok a családommal. A szüleim idősek, a bátyám early millenial, és az idő múlásának törvényszerűsége nem épp olyan dolog, amit csak úgy el tudok fogadni vagy feldolgozni. Ezt vizuálisan megjelenítve látni a vásznon nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet nekem.

Szerencsére én csak az a ritka 2 százalék vagyok. Mellettünk a mozi tele volt tetovált, nyakékes kigyúrt csávókkal, meg cicanadrágos, műszempillás csajokkal, akik a parkolóóránál megvitatták, hogy mennyire szórakoztatta őket ez a film, mert akkora baromság volt, hogy csak röhögni lehetett rajta, pedig nem vígjátéknak szánták. Szerintem arányaiban sokkal több ember lesz majd, aki képes ezen önfeledten szórakozni, legalább is semlegesen felfogni, vagy épp lefikázni ezt a filmet, nálam viszont nem épp ezt a hatást váltotta ki. Ajánlanám? Hát, ha szereted Shyamalant és kicsit borzongani akarsz, akkor igen. Ha nagyon logikabuzi vagy, Shyamalant megveted, vagy épp neked is érzékeny pont az idő múlása, inkább hagyd ki.

Read More

Kultfilmek őszintén #1: Scarface/A sebhelyesarcú (1983)

Nem tartom nagyon nagy filmesnek magam, a legtöbb kultfilmet nem láttam - pusztán azért, mert régiek, és alapvetően nem sok régi film érdekel, hacsak nincsenek benne ufók és vérontás. Úgy döntöttem, ezt a hiányosságomat elkezdem pótolni, és szépen lassan megnézem azokat a filmeket, amelyeket "illik" ismerni. Nincs ellenemre, hogy lehúzzak valamit, ha a népszerűsége ellenére rossz, például bármikor és bárkinek ki merem jelenteni a háztetőről kiabálva is, hogy a Donnie Darko egy szar. Úgyhogy ez a "széria" érdekes lesz. 

A ma szemrevételezett filmünk a Scarface.

Én a Vice Cityn nőttem fel. 11 éves koromtól kezdve többször kijátszottam már, prepubertás koromban fanfickezdeményeket írtam, és arról álmodoztam, hogy egy gengszter barátnője leszek. Másfél évtizede álmom, hogy eljussak Miamiba, és végigsétáljak az Ocean Drive-on a Beacon és a Colony előtt. Ez tavaly, 2020-ban megtörtént volna, ha nem köszönt be a koronavírus. Megvoltak júniusra a repjegyeink, az ESTA-vízumunk, még a hotelfoglalásunk is, de a sors másként döntött. Szóval különös érzelmi kötődésem van Miamihoz, az a lényeg. 

Két dolgot hallottam erről a filmről: az egyik, hogy a Vice Cityt róla mintázták, és hogy az éttermes jelenet nagyon odavág. Mindkettő helytálló, de erről később. 

Miami, 1980-as évek eleje. A floridai kikötők egy politikai döntés következtében megnyílnak a kubai menekültek előtt, akik válogatott szörnyűségeken estek át Castro alatt. Nincs ez másképp Tonyval sem, aki piti bűnözői múltra tekint vissza, emiatt nem nagyon akarják beengedni Amerikába, főleg nem zöldkártyával. Kezdetben a haverjával, Mannyvel vállalnak éttermi munkát, majd fokozatosan belebonyolódnak a helyi kubai bűnözésbe, és Tony elkövet egy megbízásos merényletet. Mivel rendkívül jó az üzleti érzéke és az asszertivitása (bár a stílusa hagy kívánnivalót maga után), hamar elkezd felfelé kúszni a bűnözői ranglétrán, és anyagilag kikupálódni. Hirtelen egyre befolyásosabb pozíciókba kerül az alvilágban, ám ahogy elmerül a drogkereskedelemben és a törtetésben, egyre inkább világossá válik, hogy ebben a bizniszben nincsenek igazi barátok, még csak üzlettársi kapcsolatok sem, és a saját vaskalapossága rendkívül megnehezíti a kapcsolatát is. 

Ez egy nagyon érdekes és nagyon hosszú film. Csodás a setting, autentikus 80-as évekbeli Miami, színes soirée öltönyök, gépfegyverek, csinos lányok, végtelen mennyiségű kokain és pénz. Szinte sikít, hogy Tony karaktere mennyire kilóg innen, hiszen ő egy aluledukált kubai bűnöző, aki csak ügyesen felküzdötte magát, de a megfelelő modorral nem rendelkezik. Annak ellenére, hogy haladunk előre a filmben és a gengszterskálán, agresszív stílusa, követelőzése, meggondolatlansága és hirtelen haragja semmit nem változik, sőt, csak rosszabbodik. 

Én nagyon élveztem ezt a filmet, mert olyan volt, mint egy proto-Vice City. Még a történetben is véltem nagy hasonlóságokat felfedezni.  A helyszínek viszont kb képkockáról képkockára megegyeztek, főleg a villa és a nightclub. Nagyon jó érzés volt valami ismerős és szeretett dolgot nézni, de közben semmi sem volt videójátékosan túlidealizálva. A karakterek a maguk naturalitásában kerültek bemutatásra, fröcsögött a vér (csak ízlésesen), és végignéztük, sikeres emberek hogyan lesznek teljesen annak a drognak a rabjai, amiből mérhetetlenül meggazdagodtak. 

Bizonyos pontokon úgy éreztem, és nagyon úgy tűnik a rajongók visszajelzései alapján is, hogy ez a film mondani akart valamit, mégse éreztem valami mélynek. Egy normális embernek nyilván magától értetődik az emberi életek és kapcsolatok értékessége, és nem kell hozzá a fél castingot lemészárolni, hogy ez bebizonyosodjon. Az éttermes monológ is hatásos volt, de egyben visszatetsző emberkedés is. Röviden-tömören Tony részegen és betépve kioktatja az öreg old money amerikaiakat, hogy szükségük van egy ilyen rosszfiúra, és velük ellentétben ő legalább az, aminek látszik. 

A mai napig lenyűgöz az amerikaiak drog általi megbabonázottsága (annak ellenére, hogy képesek egy kis fűért egy életre bezárni embereket, ugyebár), de én nem értek egyet Tony gondolatmenetével. A gyilkolást, drogterjesztést, pénzmosást, adócsalást és hasonlókat nem teszi jóvá, hogy autentikus személyiség vagy, és hogy az emberek igénylik az illegális szolgáltatásaid.

Most jöjjön az az értékelős rész, ami minden kultfilmes poszt alján itt lesz:

Tetszett a film?

Igen, nagyon is. Bár rohadt hosszú volt, elment vele a délelőttöm.  5/5

Megérdemli a kultfilm státuszát?

Naná! Ha belegondolunk, hogy a Vice City sem lenne nélküle... 5/5

Ajánlanám másoknak?

Csak, ha szereted a gengszteres és drogbárós filmeket. Ha szeretted a Wall Street farkasát meg az Úriembereket, akkor ez is megér egy esélyt, bár humor nemigen van benne ezekkel ellentétben. Szóval kicsit rétegtéma, van, aki élvezni fogja, van, aki nem. 5/3

Read More

Shadow and Bone – Árnyék és Csont sorozat 1. évad és könyv 1. kötet

A sorozat – 1. évad

Egyelőre nem sok sorozatról van bármi a blogon – sorozatot nézni főleg csak társaságban szeretek, mert nincs türelmem hozzá egyedül, rövid ideig tudok/akarok koncentrálni. A fantasyknek külön nehezített a pályája, mert kissé előítéletes vagyok. Ez a sorozat is úgy indult, mint több fantasyélményem: az eleje egy összevissza zagyvaság, míg le nem ülepszik bennem a szerző által kitalált világ, és hogy ki kicsoda, meg milyen viszonyban vannak egymással. Jó esetben ez az eleje után letisztázódik (GoT), rossz esetben a végéig nem (The Witcher :D).

A sorozat Alina Starkova útját követi, aki egy fiatal, csinos lány, Ravka országának seregében szolgál térképészként az alternatív fantasy cári Oroszország-jellegű világban. Van egy gyerekkori barátja, Mal, akivel kicsit izzik közöttük a levegő, persze csak plátóian. Létezik egy Zóna nevű térség, amit sötétség borít, és szörnyek hemzsegnek benne. A seregnek, amiben ő és a barátja szolgálnak, át kell mennie a térségen, és megtámadják őket a szörnyek. Ekkor derül ki, hogy Alina mágikus napidézési, azaz fénycsináló képességgel rendelkezik, és megsüti a szörnyeket, a sereg nagy része így épségben megmarad. Ezután mindenkinek elkezd Alinára fájni a foga, főleg Kirigan tábornoknak, aki egy nagy hatalmú tisztséggel és szintén mágikus képességekkel rendelkező tábornok a cár mellett. Ő a birodalom reménységét látja benne, mások pedig többek között pénzszerzési lehetőséget.

A történet központi gondolata az, hogy bizonyos emberek különleges adottságokkal születtek, és őket grisának hívják: ők a hullámhívók; akik vizet irányítanak, pokolhívók, akik tüzet; szélhívók, akik szelet; Kirigan tábornok, aki sötétséget; és Alina, aki a fényt. Egyesek gyógyítani, „fabrikálni” (érdekes tárgyakat létrehozni), „szívet törni” (fájdalmat okozni és ölni, gondolatot olvasni), vagy épp „szabni” (plasztikai sebészetet és sminkmesterséget egyszerre űzni) tudnak. Alina képessége olyannyira különleges, hogy kiemeli őt a tömegből, és sokan, akik vallásosak, szentként tisztelik, míg ő maga azt se tudta korábban, hogy bármilyen képessége is van.  Az ő sorsát és a politikai intrikákat követhetjük végig a sorozatban, míg a kapcsolatok alakulgatnak a karakterek között, és különböző galibák merülnek fel.

A történet érdekes volt, néhol vicces és szexi pillanatokkal megtűzdelve. Alina és Mal karakterét nem kedveltem, bár a történet szerint kellett volna (totál tipikus, a Witchernél is ez volt). Megdöbbentő módon a mellékkarakterekben volt a legtöbb potenciál, úgy, mint

- a Varjak, akik egy háromtagú bűnbanda a történet egyik régiójában, Ketterdamban, egyenként is érdekes karakterekkel (Kazt leszámítva :D)

- egy grisa lány, Nina, és az őt üldöző, majd a történet során valamilyen szinten társává váló fjerdai (Ravkával ellenséges ország) boszorkányüldöző, Matthias.

Érdekes, hogy bár a sztori fantasy volt, azért a karakterek közötti viszonyrendszer ezerszer jobban lekötött, mint a politikai alakulás, vagy hogy mi lesz az országgal, de ezt a Netflix sorozat totálisan szándékosan csinálta. Valamivel fent kell tartani a figyelmet, és így abszolúte sikerült. Csakhogy ennek a sorozatnak kb semmi köze a könyvhöz…

 

A könyv – 1. kötet

Először kitérek arra, hogy milyennek találtam ezt a könyvet, és csak utána kezdem el összehasonlítani a sorozattal. Az első és legfontosabb dolog, ami feltűnt ezzel a könyvvel kapcsolatban, az az, hogy istentelenül száguld a narráció, és ráadásul minden ok nélkül. Ezt onnan tudom, hogy fiatalabb koromban volt szerencsém sokkal többet olvasni, mint most, és tudom, milyen egy mesterien megírt regény, és milyen egy zs-kategóriás kinyomtatott fanfiction színvonalú alkotás. Ez a könyv középszerű volt.

Lehet, hogy csak az én öreg y-generációs agyam nem tudja már ezt feldolgozni, de ha két mondat felett átsiklott a szemem, a történet már előrehaladt, és valami kulcsfontosságú dologról maradtam le. Nem lehet aludni olvasás közben, folyamatosan figyelned kell. Én gyerekként hozzászoktam, hogy karaktereket, helyszíneket, történéseket komótosan, aprólékosan vezetünk be, Leigh Bardugo meg csak úgy okádja ránk az eseményeket betűk formájában, kicsit se törődve azzal, hogy a cselekmény amúgy hosszú hónapokat ölel fel.

Alina karaktere a könyvben jellegzetes 21. századi Mary Sue, mint amilyen egy szar női regényben a főszereplő ÉS a narrátor, úgy mint Bella a Twilightban vagy Anastasia Steele a 50 shadesben. Értem ezalatt azt, hogy a jelleme alapvetően olyan… semmilyen:

-          ügyetlen,

-          mindenben középszerű,

-         hányattatott sorsú,

-         árva (ezt kb minden regény főszereplőjével el kell játszani, hogy jobban sajnáljuk),

-     átlagos vagy inkább átlag alatti kinézetű (betegesen vékony ÉS sápadt, fosbarna hajú, mint az előbb említett 2 karakter…),

-          nincs tudatában annak, hogy mire képes,

-        szerelmes a helyi menő csávókba, akik egész véletlenségből viszonozzák is ezt (na most mondd, hogy nincs nosztalgiád)

-        egyfolytában felcseszi magát vagy emózik valamin, de ezenkívül a könyv első felében egy egészségeset fingani sem tudna.

Személy szerint nem érzem, hogy szeretnem kéne ezt a karaktert, persze megértem, miért írta ilyennek Bardugo – ez a divat az elmúlt cirka 15 évben, hogy az olvasó egy tabula rasát kap, amibe aztán beleképzeli magát, és ujjongó szívvel fogadja, mikor a lány szerelmi élete vagy sorsa felível. Nem tudom egyébként, ezt a könyvet melyik férfi olvasná el jó szívvel, mert egy fiatal, crusholó női narrátorral megírt történet alapból nagyon leszűkíti a kört.

Az előbb felsorolt negatívumok azért nem érték el, hogy ne akarjam megtudni a történet végét, szóval simán végigolvastam pár nap alatt. Egyébként habkönnyed nyári olvasmány annak ellenére, hogy 400+ oldal, mert akkora betűkkel van szedve a Könyvmolyképző nyomtatásában, hogy a könyv egyötödét simán befejeztem egy mávos úton.

A könyv pozitívumai, hogy sokkal több benne a politika, a földrajzi részletezés, a grisák kasztjainak leírása, és maga a grisaverzum leírása, valamint a mítoszvilág (pl a szarvas körül), mint a sorozatban, ezáltal egyértelműbbek a viszonyok például az országok között. Az, ami a sorozatban max érintőlegesen jelenik meg, vagy utalva van rá, az a könyvben fekete-fehéren ott van, és ez igaz a karakterek érzelmeire is.

Azonban… a könyv nem igazán hasonlít a sorozatra, legalább is a könyvsorozat nem tradicionális feldolgozását választotta a netflixes forgatókönyvíró. Egyrészt az első kötetben a Varjak, akik egy nagyon fontos mellékszálat reprezentálnak a sorozatban, ugyanúgy, mint Nina és Mathias, egyáltalán nem szerepelnek a történetben. Tudomásom szerint ezek a karakterek későbbi kötetekben kerülnek elő, mert pl. láttam róla egy videót, hogy egy amerikai csaj kiakadt azon, hogy Nina karakterére nem egy kövér nőt castingoltak a sorozatban. American problems :D Egy csomó minden, ami a történet mozgatórugója a sorozatban, az konkrétan nem is létezik a könyvben. Másrészt kulcsfontosságú mozzanatok teljesen máshogy alakulnak, ami szerintem azért lett így a sorozatban, hogy könnyebben lekösse a nézőket. A két főszereplő kapcsolata is más színezetű a könyvben mint a filmben, sokkal inkább elénk van tárva, míg a sorozatban csak sejtetések vannak. 

Ami számomra meglehetősen furcsa, az az, hogy a sorozatba került egy csomó agyalás a másságról, a „rasszokról” (grisa vs varázstalan emberek), a bajtársiasságról, a könyvben meg rengeteg idő lett volna erre, és mégis egy nyolcrészes netflixes sorozat lett a mélyebb mondanivalójú, mint a könyv. Ráadásul Bardugo is úgy írta meg a könyvet, meg a forgatókönyvíró is a sorozatot, hogy Alinának több és jobb a kémiája a rosszfiúval, mint azzal a fiúval, akivel réges-rég kölcsönösen szerelmesek egymásba…

A könyv alapján a sorozat castingja számomra vegyes élmény. Alinának nem kellene egy csinos ázsiai lánynak lennie, hanem egy fosbarna hajú, csenevész, átlagos európai lánynak, aki a sztori végére szépül meg. Malnak egy kék szemű görög félistennek kellene lennie, nem egy szerb diszkós kidobónak. „Kirigan”, aki a könyvben igazából Kom úr vagy Éjúr, igazából jó úgy, ahogy van (mégis csak Ben Barnes, vele semmit nem lehet elrontani), bár szó sem volt szakállról meg harmincas életkorról. Zsenya aranysárga szemű, nem kék, de a hangulata simán átjött. Az Apparátusnak (főpap) a hangulata stimmel, de közel nem olyan ronda, mint a könyvben.

Összességében azt mondanám, hogy a sorozat jobb, mint a könyv, még úgy is, hogy a könyvben több a politika meg a grisaverzum leírása, és a casting nagyon hollywoodi lett. Izgalmasabb, viccesebb, jobbak a karakterek, meg hát Magyarországon forgatták, és amúgy is… BEN BARNES! A könyv középszerű és mellőzhető kategória, fantasyben bőven vannak jobbak.

 

 

 

Read More

Örökös filmes toplista – all time favorite-ek

Vannak olyan emberek, akik képesek ismétlőn hallgatni egy dalt egész nap, kicsit ráunni, pár hétre vagy hónapra letenni, majd ugyanúgy rajongani érte. Ez kicsit hasonlít ahhoz, mikor nagyon szeretsz egy filmet, nagyon sokszor láttad már, és kívülről tudod a dialógusait. Úgy érzed, bármikor meg tudnád nézni, és az ismerős érzés, hogy szereted ezt a filmet, komfortot nyújt. Én ugyanígy vagyok ezzel. Vannak, akik emiatt kicsit furcsán néznek rám, hogy mégis miért vagyok képes újranézni valamit, amit már nem kétszer vagy háromszor láttam, de úgy tekintek ezekre a filmekre, mint a személyiségem építőkockái. Nem tartom nagy filmesnek magam, de a szeretett filmjeim nagyban alakították, fémjelezik az életemet és annak időszakait, szóval fontosak nekem, és kellemes nosztalgiát érzek irántuk.

Ez a poszt egy terjedelmes lista ezekről a filmekről, nem feltétlenül sorrendben. 

Az Alien-széria (leszámítva a 4. filmet és a Covenantet)

Az Alien első három része (’79, ’86 és ’92) számomra akárhányszor nézős komfortfilmek, akármennyire is furán hangzik ez egy nőtől egy oldschool horror-scifi szériáról. Nagyon szeretem a fojtogató tereket, a komótos történetvezetéssel kombinált lappangó feszültséget, és a karakterek is zseniálisak. Szerintem a Ridley Scott által rendezett első film műfajteremtő volt a legénységtizedelős horror-scifi tekintetében. Látványvilág, díszletek és effektek terén évtizedekkel megelőzte a korát, mert még a 2000-es évek közepén is láttam olyan filmeket, amik kinézetre gagyibbak és valószerűtlenebbek voltak, mint ez a hetvenes évek végi darab. Ripley karaktere nem a Hollywoodban megszokott fehérneműmodell kinézetű, feminista szuperhős női karakter, hanem egy teljesen átlagos nő, aki hadnagy egy kereskedelmi űrhajón.

A második film zsenialitása a különböző katonakarakterek és azok humoros interakciói, illetve az akciódús mivolta. Fejből idézünk egy-egy beszólást, Vasquezt a mai napig sajnáljuk, Ripleynek pedig szorítunk, hogy hozza ki Newtot. Sikerült egy olyan karaktergárdát és cselekményt felvonultatni, ami ikonikus és időtálló.

A harmadik film klausztrofób, brit börtönbolygós, kohós hangulata is ugyanilyen egyedi. Ott is vannak vicces interakciók, bejön a vallás, mint fontos motívum, ami aztán később is folytatódik a szériában. Ripley karaktere újat mutat, jobban kidomborítja a női mivoltát, mint korábban. Ráadásul attól függően, hogy melyik vágást nézzük, kicsit máshogy alakul a cselekmény.

Számomra a negyedik film ékes példája annak, hogy mi történik, ha egy stúdió felismeri a pénzszerzés lehetőségét egy szériában, és kreatív alapötlet nélkül, full kreténbe lemenve csinálja meg a folytatást. Ennek ellenére egyébként meg szoktam ezt is nézni néha, nagyon szeretem az eredeti szinkronban Elgyn hangját, és jókat röhögök a valószínűleg nem szándékosan idétlen jeleneteken (alien megfagyasztja a rajta kísérletező tudóst, Perez megnéz egy kis darabot a saját agyából, és csak utána esik össze holtan, Ripley kosaras jelenete meg a „kivel kell kefélni” dialógus…), de ezt a filmet jónak azért nem nevezném.

A Prometheust is gyakran megnézem, ott David karaktere és Scott öregemberes teológiai agyalása fogott meg. Legelőször nem tetszett a film, aztán hozzám nőtt, mint amikor az ember gyerekként utálatosnak érzi a kávé meg a sör ízét, aztán felnőttként mégiscsak rájön, hogy jó ez.

A Covenant viszont számomra nem volt az igazi. Repetitív volt, tele illogikus és idegesítő karakterekkel és cselekménnyel (ilyen téren a gagyisága a 4. filmével vetekszik), a gyomrom meg csak simán nem bírta a folyamatos vérhányást, ami a film második felétől elöntötte a vásznat.

Sings / Jelek (2002)

Igen, egy M Night Shyamalan-film. Igen, Puzsér Róbert például utálja, mert illogikus, és az alapötlet is már elbukik, ha a valószerűséget nézzük. Filmművészetileg nem feltétlenül egy remek darab, számomra viszont az egyik kedvenc ufós film. Maga az érzés, hogy jönnek az ufók és/vagy a világvége, és be vagy zárva egy pennsylvaniai kukoricafarmra a családoddal, nekem óriási mood. A karakterek érdekesek, megállják a helyüket (itt még Joaquin Phoenix is csak egy pelyhes állú fiatalember). Ez valójában nem egy sci-fi, hanem a főszereplő expap hittel, és személyes traumával kapcsolatos útját bemutató dráma, annak pedig kifejezetten remek, még ha logikátlan is. Hangulatteremtése csillagos ötös, egy kukoricásban előbukkanószürke láb, magától himbálózó hinta, tetőn feltűnő sötét árny, és már be is vagy fosva. Kívülről tudom az összes párbeszédet ebben a filmben. Akárhányszor megnézős.

The Thing / A dolog (1982)

Egy újabb retro horror sci-fi a listán, pedig alapjában véve nem vagyok oda a régebbi filmekért. Ennek is a hangulatteremtése a kedvencem: az északi-sarkon egy amerikai kutatóbázison, összezárt térben egymásra kell gyanakodni, mint pusztító földönkívüli létforma, ugyanis az ufó bárkinek tökéletesen imitálni tudja a kinézetét és a viselkedését. Nem tudjuk, honnan származik, mi a motivációja, csak folyamatosan gyilkol és bekebelez, mindezt teszi nagyon látványosan. Ez a film a többiekkel ellentétben nem vesztegeti az időt, már az elejétől fogva történnek az események. Jók a karakterek, kellően gusztustalan a látvány, és kifejezetten érdekes a setting. Nagyon szeretem a zenei aláfestést is. Van egy 2011-es előzményfilmje ugyanezzel a címmel, nekem az is bejött, bár a többségnek nem.

Constantine / Constantine, a démonvadász (2005)

Aki nagyon jól ismer engem (nem túl sokan), az tudja, hogy ez a film különleges helyet foglal el a szívemben és az életemben. 2009-ben Franciaországba mentünk az osztályom egy részével, és a 35-40 órás buszúton (igen, durva volt), ez volt az egyik film, amit játszottak, és amiből egy kukkot sem értettem akkoriban. Itthon kikeresve a dvd-gyűjteményből megnéztem, és azonnal rágyógyultam egyrészt az angyalos-démonos, okkult témára, Keanu Reevesre, valamint a Papa Midnite bárjában játszott A Perfect Circle dalra. Ennek a filmnek köszönhetem a rajongásomat az APC és a Tool iránt, valamint a tetoválásomat is J Nagyon sokat adott hozzá az életemhez úgy, hogy az egész furcsa, apró véletlenek pillangóhatása volt.

Nagyon szeretem ezt a filmet amiatt, hogy Constantine, azaz a kőarcú Keanu a tipikus tajparaszt antihős. A 2000-es évek közepének már egy sikkesebb látványvilágát adja vissza a film, én még emlékszem, mikor így néztek ki a dolgok. Los Angelesben játszódik kicsit olyan tereken, mint a 2003-as Vampire the Masquerade: Bloodlines ikonikus PC-játék. Érdekesek a karakterek, a cselekmény, szeretem a démonos, keresztény témákat. Keanu és Rachel Weisz között megvan a kellő kémia a vásznon, jól játszanak együtt. Bármikor megnézős, de kivételesen csak magyar szinkronnal, mert fokokkal jobb, mint az eredeti - ami tőlem elég fura, de igaz.

The Shining (1980)

Ezt a filmet már számtalanszor emlegettem a blogon, mint azon kevés Stephen Kinges adaptációk egyike, amiket szeretek. Ennek oka Stanley Kubrick, a mesteri hangulat-és karakterteremtése, a nagyon szép látvány, és a főszereplő mentális leromlásának íve a filmben. Imádom az Overlook hotel belső tereit, és azt, hogy érdekeset lehet mutatni egy teljesen zárt térben. Nagyon sok az előreutalás arra, hogy ezzel a hotellel valami baj van, ami aztán elnézve Jack állapotát szép lassan be is igazolódik. Ez egy nagyon rétegzett film, és amit a felszínen látunk, az nem feltétlenül fedi le, hogy miről is szól. Olyan vizuális metaforák/szimbólumok, paradoxonok és párbeszédek vannak elültetve a filmben, amelyek további fejtegetést követelnek. Sima feszültséges horrorfilmként is megállja a helyét, az erőssége viszont nem a regény adaptálásában rejlik, hanem, hogy Kubrick ezt az adaptációt használja fel, hogy egyszerre több történetet is elmondjon. Aki Kinget szereti, és a regény cselekményére vágyik, az inkább a tévésorozatot nézze meg ugyanezzel a címmel. Ehhez a filmhez viszont erősen ajánlott a Room 237 dokumentumfilm. Pár havonta mindenképp be szoktam iktatni ezt a filmet.

Interview with the Vampire (1994) és Queen of the Damned (2002) /Interjú a vámpírral és A kárhozottak királynője

Két Anne Rice-adaptáció a Vámpírkrónikák szériából. Amikor a millenial generáció arra gondol, hogy miért megbotránkoztató az Alkonyat, akkor Rice kötetei képzik az egyik viszonyítási alapot Bram Stoker Drakuláján kívül. Rice karakterei finoman árnyaltak, egyediek, érzelmesek, szentimentálisak, gyönyörűek, biszexuálisak, ambivalens kötődésük van az élőkhöz, és magányos szörnyek. A legkedvencebb karakterem, Louis az emberi melankólia és a halandósághoz való kötődés mintapéldája, míg Lestat az exhibicionizmusé és a nárcizmusé. Bár a filmek nem tudják nagyon átadni a könyvek mesteri aprólékosságát, iszonyú jó hangulatfilmek.

Az Interjúban Brad Pitt és Tom Cruise játsszák a két főszereplőt, ami az én korosztályom tinilányos lázálma, már csak akkor lett volna durvább, ha Johnny Deppet is belerakják. Egy vámpír komplett életét meséli el egy újságírónak a 18. századtól napjainkig, érdekfeszítő és… szép. A QOTD pedig óriási szubkultúrafilm volt az én időmben a rockerek között. Olyan OST-vel rendelkezik a film, ami a mai napig kellemes emlékeket kelt. A főszereplője egy rockzenére felébredt vámpír, aki maga is úgy dönt, hogy beáll énekesnek egy bandába, és nem rejtegeti többet a világ elől, hogy micsoda is ő. Egyedi, sötétebb vizuál, érdekes karakterek, és persze a számomra nagyon kedves Aaliyah, aki szegény már nem érte meg a film premierjét. Mindkét filmet nagyon sokszor láttam már, és nagyon szeretem őket. A japán szakos időket juttatja az eszembe.

I am Legend / Legenda vagyok (2007)

Will Smith-es, posztapokaliptikus zombifilm az igényesebb kategóriából. A film nagy része egyetlen szereplős, plusz a kutyája, akivel róják a kietlen, elvadult New York utcáit, ahol őzek, oroszlánok meg hasonlók járkálnak. A hangulata egyedi és mesteri, totál beleéled magad, milyen lehet utolsónak lenni a bolygón. Nagyon érdekes az alapfelvetés, és a zombik sem idegesítőek benne, pedig nagyon sok filmben azok. Jó a setting, a történet, a karakterek, és wholesome a végkifejlet is. Nagyon sokszor láttam, nagyon sokszor fogom megnézni is.

 

Ez volt hát az örökös toplista. Mondhatni, kicsit egysíkú és sötét az ízlésem: ufók, vámpírok, démonok, zombik – tulajdonképpen bármit megnézek, ha van benne horror vagy sci-fi elem, és még jó is. Az egyik kedvenc hangulatom a baljós klausztrofóbia, mikor zajlanak az események, és egy limitált térben kell átvészelni őket, meg simán csak szeretem a kicsit hátborzongató, de nem agyatlanul végtagdobálós dolgokat. Kinek a romantikus vígjáték, kinek az ufós film.

Read More