Only lovers left alive / Halhatatlan szeretők (2013)

Néhány mélypont után itt a megváltás.

A klasszikus vámpírtéma üdítően érdekes megvilágításban: az évszázadokat megélt vérivók modern, hanyatló emberi világunkban zajló élete bontakozik ki a vásznon. Különc élet azoké, akik már századok óta róják a földkerekséget, és volt lehetőségük ezer és egyféle tudományba, művészetbe belekóstolni, óriási nevekkel találkozni és baráti viszonyt ápolni velük.

A film fókusza az érdekes és szimbolikus nevű pár, Adam és Eve, az ő életükbe és kapcsolatukba kapunk bepillantást. Adam az elhagyatott Detroitban éli mindennapjait egy eldugott házban zenei gyűjteménye társaságában, egy fiatal díleren keresztül vásárolgat régi, klasszikus és drága hangszereket, és a saját zenéjén dolgozik. Eve a marokkói Tangierben halmozott fel óriási könyvgyűjteményt, és a vén vámpír-művésztől, az igazi Christopher Marlowe-tól szerzi a manapság ritka tiszta vért.

Adam évszázadok múltán sem tud megszabadulni a romantikus halálvágyától, ezt pedig szerelme, Eve is megérzi, és úgy dönt, hogy meglátogatja a férfit. Rövid idilljüket Eve ostoba, destruktív és tapintatlan húga, Ava szakítja meg, aki a pezsgő Los Angelesből közvetlen hozzájuk állít be.

Mondhatnánk, hogy túl sok minden nem történik a filmben, de semmiképp nem érezhetjük üresjáratnak. Nincsenek benne felesleges, elnyújtott vagy szájbarágós részek. Több rétegben nyilvánul meg a zsenialitás…

Először is ott van a vámpírok nem szokványos megjelenítése. Én is nagyon hasonlóan, ha nem ugyanígy képzelem el a vámpírokat. Sok száz év után nem amerikai gimnáziumokba mennek vissza társas életet élni az ostoba gimnazistákkal, hanem a maguk kényelmes elszigeteltségében mélyednek el a szenvedélyeikben, amelyekre hozzánk képes temérdek idejük van. Nem viselnek vastag gótikus sminket vagy öltöznek metálegyüttes-tagoknak megfelelően, és nem is zaklatják a halandókat koszos sikátorokban. Ebben a filmben agyonszexualizálva sincsenek, konkrétan egy nyakharapásos jelenet sincs. Viszont régi nagy költőkről, tudósokról anekdotáznak, szó szerint tudják a növények latin neveit, és ezernyi másik dolgot behatóan ismernek, amelynek a feltalálásakor már ott voltak. (Ki érthet jobban a villanyszereléshez, mint az, aki végignézte az elektronika evolúcióját a születésétől mostanáig?)

A karakterek is mind egyediek és érdekesek. Adam a romantikus, depressziós lelkületével, Eve a jószívű derűlátásával, a vén Marlowe, a vállalhatatlan valley girl tinivámpír Ava, a rém egyszerű és szánalmas halandók… Mindegyikük reprezentál egy helyet és időt, és ezeknek az egymáshoz való viszonya is érdekes.

Ott van az egyik legerősebb, legjelentősebb pontja a filmnek: a zenei aláfestés. Minden egyes zene és jelenet telitalálat, tökéletesen illeszkednek a képekhez a hangok. Marokkó és Detroit is nagyon sajátos helyek, ezeknek a hangulatát borzongatóan szépen ábrázolja a film, a zene pedig ennek az egyik legkifinomultabb eszköze. Külön kedvencem az Adam által szerzett, egzotikus szám… akárhányszor felcsendül, a mámorító, tiszta vér íze keveredik évszázadok élményeivel és bölcsességével, és a Kelet egzotikumával. Ritkán vagyok ennyire biztos benne, hogy egy film bekerül a klasszikusaim közé, de téma, mondanivaló és hangulat tekintetében annyira a repertoáromba illik, hogy biztosan sokszor fogom még megnézni.

Read More

Close encounters of the third kind / Harmadik típusú találkozások (1977)

Ha már a rossz, igénytelen ufós filmeknél tartunk... Hát, én azt hittem, a Communionnál nem fogok egyhamar zsékategóriásabb idegen lényes filmbe belefutni, de tévedni emberi dolog, és mindig van lejjebb.
Néha van, hogy megnézek egy-egy annyira tűrhetetlenül szar filmet, hogy közben győzködnöm kell magam, hogy végignézzem, és tudjak róla írni.... utána meg azért kell győzködnöm magam, hogy tényleg írjak róla, mert nincs kedvem feleleveníteni az élményt. Most is így volt.

A sztori több szálon fut: az egyik a mongol sivatagban játszódik, ahol találtak valami nagyon érdekes és furcsa dolgot, a másik kettő pedig egy amerikai kisvárosban, ahová egyszer csak furcsa azonosítatlan repülő tárgyak érkeznek. Amellett, hogy összezavarják a lakosságot, többek között Royt, aki éppen kocsikázik a semmi közepén, egy egyedülálló édesanya, Jillian házának nyugalmát is megbolygatják, és elrabolják kisfiát, Barryt (aki egyébként tök jóban van az ufókkal és egy pillanatig sem fél tőlük). Az eset után Roy szépen lassan elmeháborodott lesz, és mániájává válik egy tompa kúp alakú forma, amit már látott valahol, de nem tudja, mégis hol. Mindenhol a furcsa építményt látja, és elkezdi felépíteni a saját lakásukban is, mire a felesége teljesen érthetően konstatálja, hogy Roy józan eszének ennyi volt.
Roy és Jillian ezután ugyanott kötnek ki, és az emberek végül találkoznak azzal a bizonyos idegen civilizációval, amelyik a fényeket küldözgeti. Még egyvalamit hadd lőjek le: szintis zenével kommunikálnak velük, meg világító színes felvillanó kockákkal (annyira 70-es évek, hogy nagyon). A film vége kezd egy kicsit talán érdekesebbé válni, mint egészen addig, de így is sok kérdés merül fel, és nem kapunk rájuk választ.

A történet béna, és nem lett volna szükség KÉT ÓRA TIZENHÉT PERCRE, hogy elmeséljék. Rettentően vontatott, hosszú-hosszú ideig semmi lényeges nem történik, csak Roy agya kezd megzápulni, ennek következtében a családi élete pedig tönkremenni. Életem egyik legkellemetlenebb filmes élménye volt végignézni, de leginkább végighallgatni, ahogy ordítozik a feleségével, a felesége meg a gyerekeivel. Szerintem azt a jelenetet az egytizede alatt is megérthettük volna, és nem volt szükség arra, hogy a kedves néző dobhártyáját felszaggassák, besózzák és felgyújtsák, mert így éreztem magam közben. A karakterek egytől egyig borzasztóan idegesítőek, és van egy-két annyira szánalmasan zs-kategóriás jelenet, hogy hangosan kacagtam rajtuk. A probléma csak az, hogy nem szánták viccesnek őket. Egyedül a film vége, a találkozás tartogat némi minőségbeli javulást (ha leszámítjuk a szerintem gagyi zenés kommunikációt), de azért meg egyáltalán nem volt érdemes egy kétórás filmet végignézni, hogy aztán kérdésekkel zárjuk. Ez így nagyon nem. Senkinek sem ajánlanám.

Read More

Communion (1989)

Elsőként szeretem összefoglalni, hogy miről írok, de most nehezen találom a szavakat, és felmerül a kérdés, hogy: mégis mi volt ez???
Egy retro ufós film Christopher Walkennal… Már régen kinéztem magamnak, a képlet ugyanis egyszerű: minden, amiben idegenek vannak, azzal ide, és megnézem. Egyébként is kíváncsi voltam rá, vajon tényleg olyan furcsán beszél ez az ember, mint ahogy az imitátorai kifigurázzák? És tényleg.

A történet szerint Whitley egy furcsa, bohém művészember, aki feleségével és kisfiával él. Egy októberi napon eldöntik, hogy leugranak barátaikkal a hétvégi házukba. A jókedvű kiruccanás meg is történik, de az éjszaka közepén arra lesznek figyelmesek, hogy fényár borítja be a házat. A család barátait valami annyira megrémíti, hogy másnap a férfi idegesen követeli, menjenek inkább haza, és ezt meg is teszik. Az eset után Whitley és a fia is furcsán viselkednek, megváltozik a hangulatuk, rémeket látnak a Halloween-partin, és kiborítják a környezetüket mindezzel. Mire kezdene kicsit feloldódni a dolog, karácsonykor visszatérnek a hétvégi házba (persze, hogy visszamész oda, ahol korábban creepy dolgok történtek), és a korábbinál is hátborzongatóbb események következnek be: az idegenek elrabolják Whitleyt, aki kétségbeesésében fegyvert ragadva próbál velük konfrontálódni, de csak azt éri el, hogy jól ráijeszt a családjára. A művész hallucinációkra gyanakodva orvoshoz fordul, aki továbbküldi egy pszichiáterhez. A hipnózisok során kiderül, hogy Whitley emlékei nagyon is valóságosak, és rajta kívül még számtalan másik ember éli át ugyanezeket az élményeket.

A film egyik pozitívuma, hogy Whitley szemszögéből láttatja az eseményeket, és kényelmetlen, ijesztő hangulatot teremt, amit talán a Shininghoz tudnék csak hasonlítani. Whitley karaktere alsó hangon is érdekes, a felesége kellően szkeptikus, mégis elfogadó a férje által átélt dolgokkal kapcsolatban. A kiskölök tolerálható, de azért elég kiszámítható, mint ahogy egyébként a film nagy része is: vajon mégis mi történhet, ha az ember kimegy egy hétvégi faházba, és a téma az idegenek általi elrablás… :D Nem sok jó. Walken kellően hitelessé teszi a saját érzéseit, kétségbeesését… milyen kár, hogy a pozitívumok csak eddig tartottak.

Pontosan 10 évvel vagyunk az első Alien-film után, 21 évvel az Űrodüsszeia után, látványban mégis ott tartunk, ahol a part szakad: az idegenek úgy néznek ki, mintha pár kisgyerek beöltözött volna kínai piacos fröccsöntött ufómaszkokba, és csak úgy bohóckodnának. Nem viccelek, a látvány a zs-kategóriánál is lejjebb van, mégpedig fokokkal. Számomra óriási diszkrepancia volt Whitley hiteles személyi drámája és az elnagyolt, béna műanyagufók megjelenítése, viselkedése között. Az idegenek általi elrablásnak nem visítós sírva-röhögést, hanem adrenalinhullámot és ijedtséget kellene kiváltania, mi viszont kacagtunk, mikor másodjára jelentek meg a kis, kékbőrű csuklyás alakok. Van egy enyhe sejtésem, hogy a film egy idő után már saját magából is viccet csinál, mert Whitley latin zenére táncolós jelenete az idegenekkel már tényleg túlmegy mindenféle határon, és ha még eddig komolyan is vettük a dolgokat, ezután már elég nehéz. Persze az érthetetlen, wtf részeket felfoghatjuk egyfajta művészies, elme és tudat mélyébe hatoló útnak is, de a fröccsöntött ufók nálam kiverték a biztosítékot, és ezt a mély, Istenről folytatott párbeszédek sem javítják ki. A film vége kérdéseket vet fel és nem válaszolja meg őket, de ennyi zagyvaság után ez már se nem meglepő, se nem érdekes.

Read More

Rhonda Byrne: The Secret/A Titok (2006)

Nem túl gyakori, hogy könyvről írok bejegyzést, de végre leültem, rávettem magam és végigolvastam valamit az elejétől a végéig. Bár inkább a szavak emberének tartom magam, mint nem, az az érzésem, hogy elég könnyen össze tudom foglalni egy mondatban is, hogy mi A Titok, és mi a lényege.

A Titok ésszerű következtetések vallásos jellegű továbbgondolása, egyfajta self-help csomagolásba burkolt New Thought-bullshit szagú pénzgyár.

A lényegét nagyon könnyű összefoglalni, úgyhogy aki nem szeretné megvenni, letölteni a könyvet vagy a filmet, és sok órát rááldozni arra, hogy mi is ez a rettenetesen misztikus titok, ami a sikeres emberek sikerességének háttérében áll, annak elmondom dióhéjban.
A Titoknak az a lényege, hogy nagyon erősen vizualizálnod kell a lelki szemeid előtt mindazt, amit szeretnél elérni az életben, hinned kell benne, hogy meg fog valósulni, és úgy is kell viselkedned, mintha már megvalósult volna. Pozitívan kell gondolkodnod, nem a dolgok hiányára összpontosítani, hanem érezni, hogy milyen lenne, ha a vágyaid valóra válnának. Ha hálás vagy mindazért, amid van, és nagyon valóságosan beleéled magad abba, amit szeretnél, akkor az univerzum feladja neked postán, és csak várnod kell, míg minden megérkezik, amit csak akarsz. Tulajdonképpen ennyi.

Szkeptikus és szekularista személyként azt gondolom erről, hogy bár az alapgondolat, azaz a pozitív gondolkodás kedvező befolyása az életre nem hülyeség, de igencsak megalapozatlan ezt ennyire túlgondolni és mágikus hatalmat tulajdonítani neki. A véleményemet a könyvből kiragadott példákkal fogom illusztrálni:

- A könyv azt állítja, hogy kvantumfizika tanításai szerint az univerzum csak az elme által hozható létre. Ezt nem tudom értelmezni, a kvantumfizikáról annyit tudok, hogy a részecskékkel és a részecskéket befolyásoló folyamatokkal foglalkozik, de nagyon úgy tűnik, minden okkultista ezoterikus bullhsit-pénzgyár a kvantumfizikát tekinti önigazolása kulcsának. A magyar google-ön nincs valami sok találat, ami ne természetfeletti dologgal akarná összekapcsolni a kvantumfizikát… Csak annyit mondanék, hogy szerintem Neil DeGrasse Tyson és Stephen Hawking vitatkoznának azzal a ténnyel, hogy az univerzumot csak elmével lehet létrehozni.

- A könyv azt is állítja, hogy a hízás oka nem az elfogyasztott étel, hanem az, hogy mi azt GONDOLJUK, hogy az ételtől meg fogunk hízni. Szívesen meghallgatnék erről egy dietetikus szakembert, vagy úgy bárkit, aki orvosi egyetemen szerzett diplomát, vajon ő is így gondolja-e, hogy nem a kalóriák hizlalnak, hanem a rossz gondolatok…  De ez nem minden, A Titok társszerzői a betegségekről is ugyanígy vélekednek.

- Szerintük a betegséget is a gondolatok negatív kisugárzása okozza, és valójában nincs gyógyíthatatlan betegség, csak olyan, amit belülről, gondolkodással lehet/kell gyógyítani. (Ezen a ponton érzem úgy, hogy kicsit szégyellem magam, amiért az alapgondolatot még védem…)

- A Titok szerzői továbbá biztosnak veszik azt a tényt, hogy valójában minden pénz és természeti erőforrás (!) végtelen, és mindenkinek minden jut, amire csak szüksége van. Erre egy olyan példát hoznak, miszerint egy olajcég olyan helyen talált magának nagyon jó minőségű és sok olajat, ahol más olajcégek már keresték korábban, és semmit sem találtak – és természetesen jól meg is gazdagodtak belőle. Ez az elgondolás nemcsak rendívül téves, hanem az emberiség jövőjére nézve nagyon káros is: ha szeretnénk, hogy a bolygónk lakható maradjon, nem vehetjük adottnak és végtelennek a természeti forrásokat, és jobb, ha másokat sem intünk erre! 

A példákat a végtelenségig lehetne bővíteni, a lényeg nem ez, hanem hogy mennyi realitása van a tanításuknak. Röviden és egyszerűen az a válasz, hogy nem tudom, de rengeteg konkrét esetet mutat be a könyv, amelyben emberek pontosan úgy érték el a céljaikat, ahogy azt maguk elé képzelték korábban. A megfogalmazás (angolul legalább is) pontosan olyan, mikor az ember amerikai tévés prédikátorokat néz, akik ipari szinten hülyítik a népet: rengeteg hatásvadász kifejezéssel tűzdelt, egyszerű mondanivaló, amit nagyrészt marketingszakemberek és motivációs előadók, spiritiszták írtak. A kulcsa ennek az egésznek véleményem szerint nem az, hogy megváltsa az emberiséget, sokkal inkább az, hogy a hasonló gondolkodású vállalkozók egymásra találtak ennek a könyvnek a megalkotásában, és képesek voltak könyveket, filmeket, vonzás törvényével kapcsolatos fizetős weboldalakat, tagságdíjat igénylő csoportokat és hasonlókat létrehozni, ezáltal bevonzották maguknak a dollármilliókat, és teszik ezt még ma is.

Ha bármi van abban az elvben, hogy a magunk elé vizualizált dolgok megvalósulnak, szerintem az se nem mágia, se nem természetfeletti, végképp nem Isten hatalma. Persze létezik vak szerencse, vagy szerencsés véletlen, de a legnagyobb esélyünk mégiscsak akkor van a vágyaink beteljesítésére, ha a pozitív, teremtő gondolkodás mellé következetes, szorgos, teremtő cselekedeteket társítunk, erre pedig mindenkinek saját magának kell rájönnie, nem pótolhatja ki egy könyvvel vagy egy film megnézésével. Ha a képzelgésben pedig van bármi teremtő erő, akkor arról a későbbiekben beszámolok ;)

Read More

August: Osage County/Augusztus Oklahomában (2013)

Idén karácsonykor nem én tartok filmmaratont, hanem a szüleim, és édesanyám úgy döntött, Meryl Streep karrierjéből fog válogatni. Első választása az August: Osage County volt, amit évekkel ezelőtt már láttam - és meg voltam róla győződve, hogy annak idején valahol félúton leállítottam, mert nem tetszett. De ahogy önkéntelenül is újranéztem, kiviláglott: valószínűleg végignéztem az egészet, csak annyira jelentéktelen lezárása volt, hogy totálisan elfeledkeztem róla. 

Akinek némi ismerete van az amerikai kultúráról, az tudja, nemzeti belsős poénnak számít az, hogy délen, a rurális-mezőgazdasági, mentálisan elmaradott és mélyen vallásos vidékeken az emberek a saját rokonaikkal szexelnek, és emiatt időnként vérfertőzésből származó gyerekek is születnek. Ezt persze nevezhetjük rosszindulatú mendemondának is, de szerintem nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél: a sztereotípiák azért fájnak annyira, mert igazak.

A sztori címadója az Oklahoma-beli Osage megye (?), ahol a Weston családot egy sajnálatos esemény hozza össze: a családfő eltűnése. Beverly, a kiöregedett, alkoholista író a rákos, gyógyszerfüggő feleségével, Violettel él vidéken, lányaik pedig az Államokban itt-ott - kivétel Ivyt, a középső lányukat, aki még hajlandó a közelükben maradni. Ez nem az első eset, hogy Beverly eltűnik, de a helyzet most valahogy gyanúsabbnak és bonyolultabbnak tetszik, mint eddig: felszívódása előtt felbérelt egy indián bejárónőt is. Violet összehívja a családot, és a különböző családtagok megérkezésével egyre több dramatikus személyiség zsúfolódik be egy kis helyre, természetesen nem kevés konfliktust szülve. 

Nehéz lenne a sztoriról spoiler nélkül beszélni, mert pont az a lényege, hogy milyen fordulatok vannak benne, milyen piszkos, sötét titkokra derül fény egy-egy ordítozás, asztalverés, drámai szóváltás közepette. Színészóriások gyűjtőhelye a film - Meryl Streep, Julia Roberts, Ewan McGregor, Benedict Uborkaribi stb. teszik tiszteletüket -, és mindenki hozza a megszokott színvonalat. Nem néztem annyi Meryl Streep filmet, hogy tudjam, ez az alaphang a színésznőnél, de annyira túltolja ezt a szerepet, hogy az már viszketegséget okozóan irritáló. Annyira rossz volt nézni, hogy időnként sziszegtem a fájdalomtól, és őszintén meglepett, hogy én tényleg megnéztem ezt. Egyébként nem egyedülálló Streep maníros ökörködése, többeknek legalább ugyanilyen erőltetett volt a színészi játéka, a kivételt és egyúttal üde frissességet Ewan McGregor és Benedict Uborkaarc jelentették, bár Julia is egész mulattató volt. Nagyon érződik a filmen, hogy színdarabból készült, talán azért lett ennyire "túltolva", hogy a hátsó sorban is mindenki értse, miről van szó. 

Rettentően érdekes a déli pszichét megfigyelni a filmben, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy ki hová származott el onnan, és próbált a költözéssel a mentális béklyóktól megszabadulni - felmerül a kérdés, hogy sikerült-e? Ténylegesen levetkőzhetjük-e a családunk befolyását az életünkre, és etikus-e ennyire kivonni magunkat az ő életükből? Etikátlan-e eltűnni és új életet kezdeni távol a gyökerektől, ha azok megnyomorítanak és lehúznak? 

A filmben elég sok a komikus szituáció és karakter, de emellett annyira mélységesen sötét és drámai, hogy még ha nevetünk is, nem jóízűen tesszük azt, inkább csak szánakozva és kényelmetlenül. Végig kicsit olyan érzésünk van, hogy nekünk ehhez aztán semmi közünk, ez egy család belső, privát ügye, amit nekik kellene valahogyan megoldaniuk maguk közt, de inkább csak bonyolítják, gubancolják az ősrégi sérelmeik szálait. Aki bármelyik fentebb említett színésznek is kőkemény rajongója és szereti a családi drámákat, a maníros és túltolt színészkedéseket, az mindenképp nézze meg, aki valami könnyedebb, természetesebb dolgot szeretne kevesebb szappanoperás kavarással, az maradjon tőle nagyon távol. 

Read More

Arrival/Érkezés (2016)

116 percnyi tudomány & fantasztikum egy idegen civilizációval történő kapcsolatfelvételről, nyelvekről és azok elmealakító jelentőségéről, némi idő-mindfuckery, és mi más: #szeretet és #összefogás Amy Adams gyakori közelijeivel.

A történet ígéretes: a földönkívüliek egyszer csak betoppannak, és tojás alakú járműveikkel a világ különböző pontjain állapodnak meg. Szándékaik ismeretlenek, csakúgy, mint furcsa nyelvük – ennek megfejtésére egy harmincas nyelvzsenit, az egyetemi oktató Louise-t kérik fel. 

Rögtön in medias res belecsöppenünk a dolgokba, semmi zavaró, vontatott sallang bevezetésként: egy szép napon egyszer csak jönnek az ufók. A nagy és fontos emberek rögtön Louise-t keresik fel, mint nyelvészt, fordítót, tolmácsot, és úgy koncepcionálisan minden egyes nyelvvel foglalkozó szakmát egyben megtestesítő, minden élő ÉS holt nyelvet behatóan ismerő viszonylag fiatal nőt, aki majd >>biztosan le fogja tudni fordítani hallás után az emberi nyelvre még csak nyomokban sem hasonlító zajt, amit az idegenek kiadnak magukból<<. Mozitársaimmal fordító-és tolmács mesterszakosként ez az elképzelés egészen mulattató volt számunkra, de gondolom, nem szorul magyarázatra, hogy a realitása inkább a sci-finek a fi, azaz fikció részéhez áll közel... :D 

Végül elhelikopterezik Louise-t Szabó Zsófiék lagzijára az űrhajóhoz egy Jeremy Renner által alakított supernerd elméleti fizikussal, ahol már kezdeniük is kell a munkát: ki kell találniuk, kik ezek a lények, honnan jöttek, de legfőképpen, hogy mégis milyen célból jöttek a bolygónkra. Minden elég gyorsan történik, a kezdeti sokk után elkezdenek ismerkedni a heptapodnak becézett hét végtagú űr-fejlábúakkal. A pörgéshez hozzájön még a tény, hogy mindjárt a sztori elején ugrunk egy hónapot… 

Innentől kezdve folyamatos a kontakt a tinta-kieresztésekkel kommunikáló idegen lényekkel, és egyre zavarosabb, hogy Louise flashbackjei az életéről hogyan kapcsolódnak a filmbe, vagy hogy egyáltalán mit látunk. Az emberiség természetesen szokásos formáját hozza, kicsit sem demagóg módon a napjaink agresszorainak tekintett nemzetek, azaz Kína, Oroszország és a közel-keleti HMCS-k elkezdik provokálni az idegeneket… (Nyilván rengeteg értelme van hadat üzenni  egy olyan fejlett civilizációnak, amelyik képes az űrutazásra és egy másik életformával való kapcsolatfelvételre.) A kérdés természetesen az, hogy hogyan hidaljuk át ezt a földönkívüli-válságot, és tudunk-e egy szerető ölelésben emberekként egyesülni egy ilyen helyzetben, hogy megfelelően fogadjuk a látogatókat. Aki kíváncsi rá, az nézze meg a filmet… :D

A film egyik nagy erénye, hogy a nyelvet, mint kultúrák közötti közvetítőt nagyon érdekesen jeleníti meg, azzal a tulajdonsággal felruházva, hogy a kognitív képességeket radikálisan megváltoztatja – akár a világtörténelmet befolyásoló módon. Ennek azért nagyobb része fikció, mint valóság, de ettől függetlenül kellemes food for thought. Néhol érdekes a látvány, de alapvetően nyugalmas, nem is kell Bruckheimeres robbantásokra számítani, és ez jól van így. Az idegeneket nem klisésen, gyilkos invázióként jelenítik meg, nem is szervetlen robotokként vagy mandulaszemű humanoidokként. Újat mondanak mind a megnyilvánulási formájukkal, mind a járműikkel, de leginkább a nyelvi és gondolkodásbeli jellemzőikkel. 

És az erények itt nagyjából véget is érnek… Mert ezt a filmet jobban is meg lehetett volna csinálni. Először is ott a szükséges rossz ténye, ami szinte minden sci-fiben végighúzódik manapság: hogyan lehet fogyaszthatóvá tenni az emberiségről, univerzumról, idegen lényekről, kultúrákról, nyelvről, idősíkokról, kognitív képességekről való elmélkedést? Hát, szerelmi szál nélkül sehogy. Úgyhogy muszáj volt belerakni egyet, mégpedig olyan szemtelen módon, hogy az már majdnem vicces. Az elméleti fizikus és a nyelvész között természetesen már az elejétől izzik a levegő, és a film közepétől egy ponton nagyjából ki is következtetjük, hogy mi fog következni a későbbiekben. Puzzle-darabokban végignézünk egy családi drámát az idegenes sztori mellett, ami néhol frusztrálóan nem odaillő, néhol pedig többet szeretnénk belőle, hogy kicsit világosabb legyen minden, de bizonyos dolgok ettől függetlenül is homályosak. Coelhói mélységű mondatok hangzanak el néha, aztán a végén nagyjából összeáll a dolog, de az összkép, amit a film ad, mégis kicsit Jamie Oliver egyik rusztikus, fa vágódeszkán tálalt összeszórt fogására hasonlít. Fogyasztható is, finom is, mégis inkább egy másik, kifinomultabb verziót választanánk, ha lehetne. 

A másik kevésbé pozitív pont az a tény, hogy a film arra a két-három emberre épít, akik az eseményeket alakítják, viszont ezekből az egyetlen igazán kibontott karakter Louise. Ő viszi a hátán az egész filmet, úgyhogy aki nem szereti Amy Adamst közeliben nézni, az messze kerülje el a filmet. Mindenki más kissé kellék jelleggel asszisztál a filmben, Ian, a fizikus jelleme is elég sablonos (insert generic good guy scientist who is emotionally available as well). Sokkal többet kellene tudnunk az idegenekről, de ehelyett idősíkok között váltogatunk... Összességében érdekes darab, jó vitaindító, de nem mindenható a témában. Idegenek és nyelv iránt érdeklődőknek ajánlott, Amy Adams-utálóknak nem.

Read More

Before Sunrise / Mielőtt felkel a nap... (1995)

Ritka pillanatok egyike, hogy romantikus témájú filmről posztolok. Jó okom is van rá: az egyik facebookos filmidézetes oldal, a Movie Quotes folyamatosan idézeteket rak ki a filmtrilógiából, főleg az első részből, a Before Sunrise-ból. Ezek minden alkalommal annyira magukkal ragadtak, hogy eldöntöttem, romantikus műfaj ide vagy oda, de muszáj látnom ezt a filmet. 

A film a sejtésemnek megfelelően szinte teljes mértékben színdarab jellegű, párbeszédes felépítésű. Ez azt jelenti, hogy a karakterek gyakorlatilag végigbeszélik az együtt töltött idejüket, és nincs túl sok külső cselekmény, olyan meg egyáltalán nincs, amivel húznák az időt és ne lenne lényeges. A történet szerint két fiatal megismerkedik egy Budapestről Bécsbe induló vonaton. Az amerikai fiú, Jesse európai körútját tölti éppen, míg a francia Celine a magyar nagyanyjától tart hazafelé Párizsba. Hogy, hogy nem, de olyan mély és tartalmas beszélgetést folytatnak egymással, hogy az út végén Jesse-nek sikerül meggyőznie a lányt, töltse vele azt az egy estét Bécsben, míg másnap haza nem utazik Amerikába. Itt kezdődik el igazán a történet, ami így egy napba sűrítve mutatja be, hogyan alakulnak kettejük között a dolgok. 

Itt most gyors közbevetéssel meg kell jegyeznem: nem véletlenül nem nézek romantikus filmeket. Azok a számomra idegölő pillanatok, mikor két karakter észreveszi egymáson, hogy tetszenek egymásnak, elkezdenek egymáshoz közeledni, jeleket adni, kínosan valahogy elérni, hogy legyen közöttük valami… Olyannyira beleélem magam a szituációba, hogy kín végignézni ezt az évődést. Ez itt sem volt másképp, főleg mivel az egész film egymás megismeréséről és a gyors ütemű fellángoló érzelmekről szól… Nehéz volt nézni, de csak emiatt. 

Zseniális megoldásokkal operál ez a tömör film. Először is, mivel időben egy nagyon rövid szakaszról van szó, nincsenek benne vontatott vagy unalmas részek. A két karakter nagyon mély, nagyon kiforrott, rettentően intelligens és művelt – és szerencsére különböznek egymástól annyira, hogy mindig érdekes legyen figyelni, miről is beszélgetnek épp. Az egész film egy hosszúra nyújtott dialógus néhány nagyon jól megtervezett és odaillő közbevetéssel. Ezek a közbevetések lehetnek az utcán látott események, egy-egy járókelővel, utcai táncossal, költővel, jóssal, stb lezajló rövid jelenetek, de mindnek nagy jelentősége van, egyrészt a hangulatfestésben, másrészt abban, hogy érezzük, a sors direkt lökte össze ezt a két ifjú titánt, és ez a találkozó valami óriási horderejű dolgot jelent mindkettejüknek. 

A vonzalom és a kettejük közötti nyilvánvaló intellektuális kapocs azonnal belobbantja a dolgokat, és miután rájönnek, hogy milyen kevés idejük van, még intenzívebben élik meg ezt az „egyéjszakás kalandot”. A film végén velük együtt szurkolunk, hogy legyen még ebből valami, hiszen egy nap alatt annyira harmonikus, teljes és intenzív kapcsolat bontakozik ki, hogy fájdalom lenne nem folytatni. 

Mivel tényleg nagyon tömör a film, minden más talán erősen spoiler lenne vele kapcsolatban. Ha túllépek a romantika kínosságán (ami a nők nagy részének egyáltalán nem jelent gondot, talán ilyen tekintetben férfias vagyok, nem tudom), akkor ez igenis egy nagyon jó és érdekes film. 

Igazából csak azoknak tudnám ajánlani, akik kettőnél több agysejttel rendelkeznek, és akik a romantikus kapcsolatot egy fennköltebb kötődés síkján képzelik el, nem úgy, mint az átlag párok 2016-ban. Meg sem tudnám számolni magam körül, hányan vannak olyannal együtt, akihez nem illenek, akivel nincsenek mentálisan és érzelmileg egy hullámhosszon, akihez semmi sem köti őket hozzá a közös emlékeken kívül. Rengetegen vannak olyan kapcsolatban, ahol társas magány és befőttlét a mindennapi valóság, és nincs egy jó, tartalmas beszélgetés, vagy őszinte sírva-röhögés. A kapcsolat oltárán inkább feláldozzák a személyiségük egy részét, és az igényeik szinte egészét, csak hogy legyen valaki. Aki itt felismerte magát, annak olyan tekintetben nem való a film, hogy totális depresszióba fog taszítani, ha egyszer csak szembesülsz vele, mennyire jó lenne valaki olyannal lenni inkább, akihez van is valami közöd azon kívül, hogy a párodnak hívod, mint valami cipőt. :D Egyébként sem az az átlag, amit a filmben látunk: fiataloknál ilyen fokú értelem, műveltség, intellektualitás és érzelmesség ritka, mint a fehér holló, úgyhogy lesz, aki fel sem fogja majd a filmben elhangzottakat, sőt, unatkozni fog, hogy „csak beszélgetnek”. Engem totálisan lenyűgözött, lekötött, elgondolkodtatott ez a film, néhány felvetett téma miatt többször is át fogok rajta menni, csak hogy Jesse-hez és Celine-hez hasonlóan én is elagyalgassak rajtuk.

Read More