Egy retro ufós film Christopher Walkennal… Már régen kinéztem magamnak, a képlet ugyanis egyszerű: minden, amiben idegenek vannak, azzal ide, és megnézem. Egyébként is kíváncsi voltam rá, vajon tényleg olyan furcsán beszél ez az ember, mint ahogy az imitátorai kifigurázzák? És tényleg.
A történet szerint Whitley egy furcsa, bohém művészember, aki feleségével és kisfiával él. Egy októberi napon eldöntik, hogy leugranak barátaikkal a hétvégi házukba. A jókedvű kiruccanás meg is történik, de az éjszaka közepén arra lesznek figyelmesek, hogy fényár borítja be a házat. A család barátait valami annyira megrémíti, hogy másnap a férfi idegesen követeli, menjenek inkább haza, és ezt meg is teszik. Az eset után Whitley és a fia is furcsán viselkednek, megváltozik a hangulatuk, rémeket látnak a Halloween-partin, és kiborítják a környezetüket mindezzel. Mire kezdene kicsit feloldódni a dolog, karácsonykor visszatérnek a hétvégi házba (persze, hogy visszamész oda, ahol korábban creepy dolgok történtek), és a korábbinál is hátborzongatóbb események következnek be: az idegenek elrabolják Whitleyt, aki kétségbeesésében fegyvert ragadva próbál velük konfrontálódni, de csak azt éri el, hogy jól ráijeszt a családjára. A művész hallucinációkra gyanakodva orvoshoz fordul, aki továbbküldi egy pszichiáterhez. A hipnózisok során kiderül, hogy Whitley emlékei nagyon is valóságosak, és rajta kívül még számtalan másik ember éli át ugyanezeket az élményeket.
A film egyik pozitívuma, hogy Whitley szemszögéből láttatja az eseményeket, és kényelmetlen, ijesztő hangulatot teremt, amit talán a Shininghoz tudnék csak hasonlítani. Whitley karaktere alsó hangon is érdekes, a felesége kellően szkeptikus, mégis elfogadó a férje által átélt dolgokkal kapcsolatban. A kiskölök tolerálható, de azért elég kiszámítható, mint ahogy egyébként a film nagy része is: vajon mégis mi történhet, ha az ember kimegy egy hétvégi faházba, és a téma az idegenek általi elrablás… :D Nem sok jó. Walken kellően hitelessé teszi a saját érzéseit, kétségbeesését… milyen kár, hogy a pozitívumok csak eddig tartottak.
Pontosan 10 évvel vagyunk az első Alien-film után, 21 évvel az Űrodüsszeia után, látványban mégis ott tartunk, ahol a part szakad: az idegenek úgy néznek ki, mintha pár kisgyerek beöltözött volna kínai piacos fröccsöntött ufómaszkokba, és csak úgy bohóckodnának. Nem viccelek, a látvány a zs-kategóriánál is lejjebb van, mégpedig fokokkal. Számomra óriási diszkrepancia volt Whitley hiteles személyi drámája és az elnagyolt, béna műanyagufók megjelenítése, viselkedése között. Az idegenek általi elrablásnak nem visítós sírva-röhögést, hanem adrenalinhullámot és ijedtséget kellene kiváltania, mi viszont kacagtunk, mikor másodjára jelentek meg a kis, kékbőrű csuklyás alakok. Van egy enyhe sejtésem, hogy a film egy idő után már saját magából is viccet csinál, mert Whitley latin zenére táncolós jelenete az idegenekkel már tényleg túlmegy mindenféle határon, és ha még eddig komolyan is vettük a dolgokat, ezután már elég nehéz. Persze az érthetetlen, wtf részeket felfoghatjuk egyfajta művészies, elme és tudat mélyébe hatoló útnak is, de a fröccsöntött ufók nálam kiverték a biztosítékot, és ezt a mély, Istenről folytatott párbeszédek sem javítják ki. A film vége kérdéseket vet fel és nem válaszolja meg őket, de ennyi zagyvaság után ez már se nem meglepő, se nem érdekes.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése