The Predator/A ragadozó (2018)

Ez a film szerintem az év meglepetése úgy, hogy még csak szeptember van. Arra számítottam, hogy egy Michael Bay-féle robbantgatós-szétlövős, élvezhetetlen kliséhalmazt fogok kapni, de azon a délutánon, mikor megtekintettem ezt a filmet, kifejezetten jól szórakoztam még 2D-ben is, és ez meglepett, mert általában nem szoktam látványmozikra beülni és élvezni őket. A meglepetés a műfajnak is szólt, ugyanis annak ellenére, hogy sci-finek, akciónak és horrornak sorolják be a filmet, félig-meddig vígjáték volt. 

A sztori szerint Quinn McKenna elit mesterlövész és csapata egy erdőben hivatott kilőni egy drogkartellt, amint az túszokat ad át. Ez meg is történne, csakhogy pont az akció helyszínére zuhan le egy Predator-hajó. Ahogy kijönnek az utasai, mindenkit leölnek McKennán kívül, aki szuvenírnek elrakja az egyik halott Predator álcázóját, sisakját és "karpántját". A hi-tech alien kütyüket aztán feladja saját magának, és véletlenül az exfeleségénél és az autista kisfiánál kötnek ki, a fia pedig zsenialitásával megfejti és aktiválja őket. A Predatorok természetesen nem örülnek neki, hogy valaki lenyúlta a cuccukat... 

A film során kiderül, hogy a hajó céllal érkezett a Földre, és hogy a Predatorok egymással is harcban állnak, de ennek a részletei csak a film végére kristályosodnak ki. Addig repkednek a végtagok, kiontódnak a belek, fröcsög a vörös és neonzöld vér, ropognak az automata fegyverek, robbannak a házak és járművek, you name it. Mindezt közben úgy, hogy McKenna egy csapat mentálisan zavart katonával igyekszik túlélni és megvédeni a különc, zseni fiát - és majdnem annyi poén durrog, mint fegyver. Rengeteg a helyzetkomikum, de a karakterek is mind elég viccesek. Alapból mulattató a hibbant alakulat ötlete, de ehhez még hozzájön, hogy a filmbe beleraktak egy 10/9es fiatal és szexi biológus csajt csak azért, hogy aztán ne csináljanak belőle a főhőssel összejövő bajbajutott hercegnőt, ami egy nagyon szimpatikus húzás volt a forgatókönyvíró részéről. Így is megvolt azért a hollywoodi nyál: a fiamért mindenkit leölök, az exfeleségem még a válás után is méltat, meg alapból a harminc körüli szexi evolóciósbiológus-lány létezése. Szintén negatívum a hatásvadász "gyere el a következőre is" befejezés, amit nem kedvelek semmilyen filmben. Antal Nimród 2010-es Adrian Brody-s sztorija után nyolc évnek kellett eltelnie, hogy valaki foglalkozzon a Predator-témával, és szerintem jót tett az a nyolc év, nem kell sürgetni vagy egyáltalán előrevetíteni a folytatásokat (a Prometheus és a Covenant esetében bőven eltelhetett volna még egy évtized is). 

Összességében egy olyan nachosos-popcornos mozi, amit egy esős szeptemberi délutánon érdemes egyszer megnézni, ha valakinek bírja a gyomra az ilyen látványvilágot és nem epilepsziás. Ellenben ha Alienes sötét, szorongva várakozós hangulatot, teremtésfilozófiát és agyalást várunk, akkor csalódás lesz.

Read More

Three billboards outside Ebbing, Missouri (2017) | Lady Bird (2017)

Three billboards outside Ebbing, Missouri/Három óriásplakát Ebbing határában (2017)

Ez a film annyira súlyos, hogy hirtelen nem is tudom, hol kezdjem. Műfajilag is nehéz besorolni, mert annak ellenére, hogy a feelingje dráma, nem csekély benne a krimi, és mindemellett a kissé sötét humort sem nélkülözi. Bár borzasztóan érdekes, és leköti az ember figyelmét, aki nem szereti a nehezen emészthető témákat, és inkább valami könnyedebb, vidámabb dolgot nézne, az ívben kerülje el. 

A történet szerint a Missouri-beli Ebbingben egy fiatal lány bűncselekmény áldozatává vált: megerőszakolták és megölték. Édesanyja, Mildred neheztel a rendőrfőkapitányra, amiért hét hónapja nem történt előrelépés az tettes előkerítésében, így kétségbeesettséggel vegyes dühében elmegy a helyi reklámcéghez, hogy kibéreljen három óriásplakátot egy kieső kerülőúton. A három neonszínű óriásplakáton a rendőrfőkapitányt, Bill Willoughby-t vonja kérdőre, hogy miért nem történtek letartóztatások, mikor a lányát fél éve aközben erőszakolták meg, hogy haldoklott. 

Ezzel teljesen felbolydítja a település életét, és egy sor eseményt indít el, ugyanis sokan megbotránkoznak a plakátokon, mivel Willoughby rendőrfőnök köztiszteletben álló, a munkáját lelkiismeretesen végző, mindenekelőtt viszont hasnyálmirigyrákos, és a legutolsó stádiumában van. Háború indul Mildred és a rendőrség között, amibe sokan közvetlenül bekapcsolódnak. 

A film többek között azért olyan súlyos, mert minden főbb karakter személyes küzdelmét árnyaltan bemutatja, így nem tudunk nyugodt szívvel oldalt választani. Megértjük Mildredet, amiért próbálja drasztikus módszerekkel előkeríteni a lánya gyilkosát. Megértjük Billt, aki egészsége leépülése közben hiába próbál mindent megtenni az ügyért, nem talál semmi érdemlegeset. És megértjük a helyi türhő rendőrt is, akinek dühkezelési problémái vannak egy múltbéli trauma miatt. Annyira valóságszagú és kényelmetlen az egész, hogy az ember csak ül ott és sóhajtozik, várva a katartikus megváltást… ami a való élethez hasonlóan nem igazán jön el. A film nyitott módon fejeződik be, akár folytatás alapját is adhatná, ha lenne még szufla a sztoriban, de ebből bőven elég egy is… Szóval azoknak ajánlom, akik élvezik a komoly és kényelmetlen témákat, és a személyes sztorikon át prezentált társadalomkritikát. 

Lady Bird (2017)

A végzős gimnazista Christine “Lady Bird” McPherson éli tinédzseréletét a sacramentói katolikus gimnáziumban. Anyjával való viszonya rettentően viharos, nehezen maradnak meg egymás mellett, mert az anyja tökéletességhajhászata nem sok teret ad a lánynak a kibontakozásra, ráadásul a katolikus iskola béklyói is fojtogatják. Lady Bird akaratos, független személyiség, aki szinte megfullad ebben a vidéki, ingerszegény környezetben, és legszívesebben New Yorkba menne továbbtanulni, hogy minél távolabb legyen ettől az egésztől. Megtetszik neki egy fiú a színjátszókörben, és a fiú is viszonozza a közeledését, így kibontakozik az első tiniszerelem az életében, aztán nagy puffanással ki is múlik. Lady Bird továbbáll a helyi rockegyüttes egyik tagjára, emiatt próbálja megjátszani magát, hogy befogadják a menők klikkjébe a suliban. Közben továbbra is vívja a maga kis csatáit az anyjával, aki persze hallani sem akar a New York-i továbbtanulásról...

Ha a sztorit japán animecég jelenítette volna meg, akkor simán slice of life-nak hívom, mert nincsen konkrét célja a történetvezetésnek, egyszerűen “csak” bemutatja, hogy egy karakter egyik élethelyzetből és életkorból a másikba megy át, ennek minden körülményével együtt. Szerintem egészen aranyos és elgondolkodtató film, és Sacramento bemutatása által egyfajta vidéki amerikai társadalomkritikát is kapunk, meg képet arról, hogy milyen tininek lenni ott. 

Érdekes gondolat, hogy az embernek mindig pont az a rossz, ahol van. Sokan idealizálás meg tudatlanság miatt már akkor a két kezüket összetennék, ha AKÁRHOVÁ mehetnének Amerikában, és állampolgárok lehetnének. Az amerikaiak meg életük során háromszor váltanak államot, mert sose jó ott, ahol vannak éppen. Ez azt hiszem, nem is annyira amerikai, mint inkább emberi tulajdonság: azt várjuk, hogy a helyváltoztatással megoldódnak a problémáink, holott azoknak csak a töredéke földrajzi jellegű vagy mikrokörnyezeti. 

A kapcsolatdinamikák részletesen lettek bemutatva és érdekesek, így a film különösebb történetmesélési vagy örökérvényű tanulságot teremtő szándék nélkül is le tud kötni. Szívesen levetíteném olyan szülőknek, akik épp azelőtt állnak, hogy tinédzserkorba lép a gyerekük, meg a gyerekeket is valahogy kiokítanám arról, hogy a szülők elviselhetetlensége és korlátozásai bár gyakran igazságtalanok, de nem rosszindulatból erednek, hanem szeretetből, a gyerek feletti kontrollvágyból, és kompenzálásból. Akit érdekel, hogy Saoirse Ronan tinilányként veszekszik az anyjával, fiúkkal kavargat meg katolikus suliba jár, az nézze meg, akit kevésbé, az inkább hagyja ki, mert ez olyan csajos-lélektani film, ami hetero férfiakat nem fog nagyon lenyűgözni. 

Read More

A Perfect Circle - London, O2 Academy Brixton, 13 June 2018

2012-ben, zsenge 19 évesen olyat írtam ki a Facebookra, hogy bárcsak valaki elvinne engem az A Perfect Circle koncertjére. Aztán úgy esett, hogy hat évvel később, 2018. június 13-én elvittem saját magamat, méghozzá nem is a kontinentális Európán belül (mint ahogy az észérvek diktálnák :D), hanem Londonban. Nincs lehetetlen ezen a világon, ha igazán akarsz valamit… Így most azt szeretném megosztani a nagyérdeművel, hogy milyen is volt számomra ez a koncertélmény, amiért annyi mindent tető alá hoztam tavaly október óta.

A koncert előtt 

A VIP vendégeknek 18.30ig kellett megérkezni és átvenni a nyakbaakasztós VIP kártyát. A beengedésből aztán 16.45 lett, és ott annyi történt, hogy megkaptuk a névre szóló  VIP csomagunkat (textilszatyor, emlékkártya, felvasaló, londoni APC póló, dedikált poszter), lehetett vásárolni sima merch-öt jó drágán, meg italokat, és utána hamarabb bemehettünk a koncertterembe. A hiba egyik fele a szervezők részéről volt, ugyanis baromira nem kellett volna a VIP tagoknak koncert előtt odaadni a merch-öt, ha meg odaadják, akkor ingyenes ruhatárat kellett volna biztosítani, hogy lerakjuk. Így rá voltunk szorulva, hogy a koncert alatt téregessük a lábunknál a papírposztert... 

Az előzenekar egy Talos nevű ír együttes volt. Személyes véleményem az együttesről: valami érdekes, elég fura zenét játszottak, aminek brutál rossz volt a hangosítása, viszont óriási volt az átélés a zenészek és főleg az énekes részéről. Annyira komolyan vették magukat, hogy gyakorlatilag ránk se néztek, engem ez tulajdonképpen nem zavart, így (légyszi ha nem vagy kíváncsi a horny ömlengésemre, skippeld ezt a részt) megtehettem azt, hogy nézem az énekest, aki két lábon járó SZEX. Az az ember a teremtés koronája. Modellek megirigyelnék azt az állkapcsot és csinos borostás arcot, kellemesen izmos és férfias testalkatot. Úgy nyomta az éneklést és a szintizést, mintha az élete múlna rajta - valami cuki oldalra bicegő táncot is tolt, ami azt a benyomást keltette, hogy nem egy önbizalomtól kicsattanó totális fuckboy. Bár a zene felkeltette az érdeklődésemet - kellően fura volt ahhoz, hogy utánanézzek (te ne tedd, annyira nem nagy szám) - a showt mégis az énekes srác lopta el, akitől felrobbantak az ováriumaim. 

Ezután rohadt sok várakozás következett, mert leépítették a cuccokat, felszerelték az APC dolgait, kb húszszor elmondták, hogy no camera policy van, és akit rajta kapnak hogy videóz, azonnal kivezetik. (Szerencsére senki nem volt olyan eszetlen a VIP-ből, hogy videózzon, miután kifizetett 145 fontot, a hátsókat meg csak akkor látni, ha felemelik a telefonjukat... de szerintem onnan se nagyon kockáztattak.) Füstölögtek egy csomót, hangoltak, ilyesmi.

A probléma az volt, hogy mivel folyamatosan a kordonnak nyomtam magam, hogy fogjam a merch-öt, elkezdett rohadtul fájni a derekam, és ami azt illeti, három óra ácsorgás (és előtte kétnapi utazás és városnézés után) már a lábam is. A legrosszabb azonban nem ez volt, hanem a szomjúság, amire nem gondoltam, mikor VIP-ként elfoglaltam a létező legjobb helyet, és utána meg már nem lehetett kimenni. Összességében fizikailag elég szarul voltam, mire eljött annak a koncertnek az ideje, amiért elmentem, és a várakozás miatt kezdtem frusztrált is lenni. 

A koncert

És. Aztán. Jött. Az. A. Perfect. Circle. Maynard kb ugyanabban a szettben volt, mint mikor nemrég Kimmelnél lépett fel: vilagoskék soirée-re hajazó öltöny alatta sötét mellénnyel és fehér inggel, lobonc haj kiengedve, durva smink. A helyét a régi koncertekkel ellentétben nem oldalt és hátul, hanem középen - velem szemben, 12 óránál - foglalta el, de sosem voltak rajta a reflektorok. Billy először nem volt bent, kicsit később csatlakozott, de annál nagyobb robajjal. 

Az Eat the Elephant című számmal kezdték, azaz az új album első, címadó számával. Érdekes volt számomra, hogy bár bizonyos számok nem a kedvenceim (az előző posztban leírtam, hogy melyikek azok) úgy éreztem, élőben még a simán csak kedvelt számok is elképesztően jók. Maynard összességében ugyanúgy hangzik, mint a stúdiófelvételeken, bár ez egyáltalán nem lepett meg, mert rengeteg koncertfelvételt hallottam már (többek között az új albumon re-releaselt By and down the river és Feathers is csak live verzióban volt eddig elérhető). A setlist a régebbi rajongóknak  kedvezett: valószínűleg tudták, hogy hova  jönnek, és hogy lesznek, akik a világ végéről is elmennek őket megnézni, így ezek a rajongók (mint én is) nem az Eat the Elephant albumot akarják hallani, hanem az A Perfect Circle-t, mint együttest. Volt, aki 14 éve hallotta őket élőben utoljára… meg hardcore fanok akik az elmúlt években is igyekeztek minden koncertet elcsípni, amit csak lehetett. Mellettem egy mexikói és egy ausztrál nő, valamint egy ciprusi pár voltak, azaz VIP szekció igazán internacionálisra sikeredett. Hihetetlenül kedves és előzékeny volt mindenki egyébként.

 A setlisten az újak (pl. Doomed, Disillusioned, Contrarian, etc) mellett szerepelt a Hollow, a Rose, Peace love and understanding, a Weak and powerless, a Counting bodies és a Package is. Ezek mind olyan számok közé tartoznak, amiket szeretek, de nem fújom kívülről őket, mégis ott élőben kiemelkedőek voltak, főleg azért, mert amellett, hogy ugyanolyan jól hangzottak, mint az albumokon, még a fiúk stage presence-e és a vizuális effektek is ott voltak pluszban. A performanszról elmondanám, hogy minden tekintetben hibátlan volt. Sokszor voltak vizuális effektek, játszottak a fényekkel és a füsttel, és igazán profi és szemléletes volt a színpadtechnika. Az első néhány számot egyáltalán nem fogtam fel, mármint nem éreztem úgy, hogy én most tényleg ott vagyok és a kedvenc együttesemet hallgatom élőben. Azt hiszem, ebből a furcsa állapotból a Blue során tudtam kilépni, amire elég nagyot buliztam, ugyanis az egyik legeslegkedvencebb APC számaim egyike – ott aztán tényleg minden hullámzó tengerkékbe borult…  A másik két ilyen nagyon kiemelkedő pont a Contrarian és az Outsider volt, utóbbi nemcsak engem, hanem az egész koncerttermet teljesen megmozgatta, az volt a legeslegjobb élmény a koncerten belül: az egész tömeg énekelt, izgett-mozgott, élte a zenét.  Maynard az Imagine coverjét is elénekelte, ami megintcsak szuper élmény volt…

Setlist:
piros= új, kék = régi

1. Eat the Elephant

2. Disillusioned

3. The Hollow

4. Weak and Powerless

5. So Long, and Thanks for All the Fish

6. Rose

7. Thomas

8. (What's So Funny 'bout) Peace, Love and Understanding

9. Blue

10. 3 Libras (All Main Courses Mix)

11. Imagine

12. The Contrarian

13. TalkTalk

14. Hourglass

15. The Doomed

16. Counting Bodies Like Sheep to the Rhythm of the War Drums

17. The Outsider

18. The Package

20. Dog Eat Dog (ACDC cover)

Hogy pártatlan legyek, megemlítem azért azokat a számokat is, amik kevésbé nyűgöztek le. A So long and thanks for all the fish és a Nurse elment egynek, a 3 libras remixe (meg még valami remix, asszem a Counting bodies) nem jött be, mert nem vagyok oda a remixekért. A remixeket külön-külön eredetiben viszont nagyon szívesen elhallgattam volna. A show-t egyébként egy ACDC tribute számmal zárták valamelyik tag tiszteletére, már nem emlékszem. Egy számot még szívesen elhallgattam volna, és az a Judith. Tudom, hogy az utóbbi években a Passive-ot sosem játsszák koncerteken, így ezt nem is várnám el, de az tuti, hogy sírok, ha azt tényleg hallom élőben. Annak ellenére, hogy a By and down és a Feathers is kimaradtak, azokat nem hiányoltam. Alapvetően jó, átgondolt és indokolt volt a setlist, nagy számban régebbi dalokkal, és az újakból is megvolt a lényeg.

Maynard végig a beárnyékolt pódiumon táncolt azzal a fura, pszichedelikus érzést keltő  táncával (imádnivaló) meg gesztikulált, Matt gyakorlatilag minden szám után elhajított 1-2 pengetőt (szerintem nem tanítottak neki kislabdadobást, mert a kordon elé hajigált), és kicsit mobilisabb volt. A személyes kedvencem viszont Billy volt, mint egyébként is. ❤Az az ember nemcsak egy vitathatatlan zenei géniusz és gitárvirtuóz, de egyszerűen látszik rajta, hogy iszonyatosan imádja az egészet, a gitározás és a zene a mindene, és ezt minden rezdülése átadja. Ő teljesen bejárta a színpadot és kontaktust tartott a közönséggel, míg Maynard inkább távolságtartó szokott lenni. Maynard néhányszor a számok között beszélt hozzánk. Többek között megköszönte, hogy 14 év óta nem felejtettük el és visszavártuk őket. Elmondta, hogy már az előző album kiadásakor is kritizálták az együttest a politikai állásfoglalás miatt, de zenészként ő úgy látja, az a dolguk, hogy interpretálják a fennálló eseményeket és előadjanak egy történetet - hogy ezt ki hogy fogja fel és értelmezi, már nem az ő dolguk. Fontosnak tartja beszélni ezekről a dolgokról abban a világban, amiben élünk, így idézem "folytatjuk, és terjedünk, mint a klamídia".

Összességében nagyon örülök, hogy megajándékoztam magam ezzel az élménnyel, amit már senki sem vehet el tőlem. Ha a sors is úgy akarja, idén decemberben még látni fogom őket… 

A koncert utóhatása, mit jelent ez az egész

Egyfajta bénultságot éreztem a koncert kezdetétől, és emiatt kicsit úgy tűnik, nem igazán fogtam fel azt, hogy én most tényleg ott voltam, és tényleg láttam őket, és ez egy kicsit bűntudattal tölt el. Gondolkoztam ezen, és szerintem azért érzek így, mert a fizikai határaimon már réges-régen túl voltam akkor, mikor elkezdték a showt, és ezért nem nagyon tudtam átadni magam az önfeledt szórakozásnak, mert néhol kérdéses volt, hogy kibírom-e az egészet ájulás nélkül. A másik meg az, hogy ugyanezt éreztem mostanság az igazán nagy dolgokkal kapcsolatban: a munkahelyem időszerű otthagyásán és a jeles államvizsgáimon is úgy lettem túl, hogy igazán nem nyúltam ki az eufórikus boldogságtól – ami szerintem inkább csak perspektíva, esetleg személyiség kérdése. (=Annyira jó, hogy nem tudok mit kezdeni vele. :D)

Egy dolgot mindenképpen tanított nekem ez az egész, és az az, hogy bármilyen nehéz, bonyolult, vagy valószerűtlen cél megvalósítható, ha az ember az összes erőforrását odakoncentrálja, és megragadja a lehetőségeket. Illetve azt is megtanította, hogy kívülről tanuljam meg az APC összes olyan számának a szövegét, amit szeretek, mert különben nem fogom tudni énekelni, csak a kedvenceimet :D

Mindenesetre remélem, hogy lesz még alkalmam újraélni ezt az egészet (akik szerencsések, azok ma, 14-én másodjára részesei az élménynek, mivel két koncertet raktak egymást követő napokra). Szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam, hallhattam ezt a minőségi produkciót ettől a számomra sokat jelentő együttestől, akik narrálták az angstos fiatalkoromat.

Read More

A Perfect Circle - Eat the Elephant albumkritika

Négy nappal ezelőtt jött ki életem egyik legmeghatározóbb együttesének a legújabb albuma 14 év szünet után. Van, aki utálja (az egyik szám alatt láttam olyan kommentárt, hogy csak agyonmisztifikált liftzene), van, aki már a legelső új single kiadásától bálványozza, és vannak az olyanok, mint én. Szerintem zeneileg hallgatható, az üzenet meg durvábban perzsel, mint Ripley lángszórója az Aliensben, vagy anno nagyapám egy nagyzerindi disznótoron. Mindenképp örvendetes az új album megjelenése, de nem kell elájulni a gyönyörűségtől, mert arányaiban kevesebb az olyan, zeneileg is feddhetetlen nóta, amelyik túlmutat az odamondogatós-elmélkedős-apokaliptikus megszövegezésen. Nézzük részletesen, hogyan is sikerült az új album.

1. Eat the elephant (5:13)

A hangzás szomorkás, melankolikus, semmi vad nincs benne, kicsit érfelvágós is egyben, nem a legkiemelkedőbb zeneileg ezen az albumon. A lemez címadó dala egyfajta békés, átgondolt, realista válasz mindazokra a problémákra, amelyeket a többi szám felvet. Maga a cím arra az angol nyelvű idiómára épít, miszerint

- How do you eat an elephant?/Hogy lehet megenni egy elefántot? = Hogy lehet megbirkózni egy ijesztően óriási feladattal?

- One bite at a time./Harapásról harapásra haladva. = Részekre bontva a feladatot, aprólékosan haladva.

meg arra is, hogy

 "address the elephant in the room" = foglalkozni azzal a dologgal, ami mindenki számára nyilvánvaló, de senki sem akar róla beszélni vagy megoldani.

Ez a metafora azt akarja mondani, hogy tényleg szörnyű világban élünk, ami napról napra rosszabb, és kevésnek érezzük magunkat a helyzet megoldásához, viszont muszáj cselekednünk valamit. Amit csak tudunk, gyakorlatilag mindegy, csak tegyünk valamit (és ne csak imádkozzunk, mint ahogy azt a TalkTalkban is kifejezi Maynard). 

2. Disillusioned (5:53)

Amellett, hogy zeneileg is nagyon ott van, komoly társadalomkritikával szembesülünk ebben a dalban. Arról szól, hogyan vakít el minket a technológia és a materializmus. A közösségi oldalak által nyújtott hamis közösségi érzés, illetve az, hogy úgy érezzük, figyelnek ránk, és szeretnek minket, szolgákat csinál belőlünk. Mindenféle figyelemelterelő tényezőre fókuszálunk az igazán fontos dolgok helyett, és a pénzt hajszoljuk. A refrén arra szólít fel, hogy tegyük le az eszközeinket, menjünk ki a természetbe, kapcsolódjunk vele és egymással - a való életben. Érdemes megnézni a klipet is hozzá, amolyan "woke" érzés árad belőle. Ironikus, hogy modern együttesként kénytelenek ők is a közösségi médián közzétenni a cuccaikat, én meg itt írok róla...

3. The Contrarian (3:58)

Nagyon tetszik hangzásilag (az instrumentális rész gyönyörű az elején, meg Maynard vokálja se semmi), de az még jobban, hogy teljesen egyértelműen Donald Trumpról szóló kritika. Persze bármelyik olyan politikusra rá lehet húzni, aki a mainstream gondolkodással való szembeszállással, hazugsággal és populizmussal éri el azt, hogy tömegek támogassák - úgyhogy ez a dal Magyarországon is aktuális.

4. The Doomed (4:41)

Tavaly október 16-án jött ki ez a single, és nagyon örültem neki - két nappal voltam az APC tetoválásom elkészíttetése után, és teljesen váratlan volt ez a release, úgyhogy kicsit az univerzum ügyködésének éreztem a dolgot. A The Doomed erősen állást foglal politikailag, arról szól, hogy a rebublikánusok kereszténynek vallják magukat, holott távolabb sem lehetnének a jézusi értékektől, és az osztályok közötti egyenlőtlenséget mozdítják elő szégyentelen álkeresztényi politikájukkal. Zeneileg egészen bejövős, de tudnak ettől ők jobbat, az albumon is van jobb, a diszkográfiájukban meg aztán végképp.

5. So long, and thanks for all the fish (4:26)

Úgy gondolom, valami érdekeset alkottak ezzel a dallal, amelyik a Galaxis útikalauz stopposoknak negyedik részének címét viseli, ezáltal visszautalva a kultikus posztmodern abszurd sci-fire.  A hangzás egészen vidám ahhoz képest, hogy a dal miről szól, ami ugyebár a könyvben is megmutatkozik – teljesen ironikus az egész, viccet csinál a katasztrófából. A szöveg ugyanis kőkeményen listázza a jelenkor visszásságait, és üdvözli a nukleáris apokalipszist, valamint arról is szól, hogy az értékeink mennyire eltávolodtak az igazán fontos dolgoktól. A dal egyik premisszája (ami az animált "klipben" is megmutatkozik), hogy a delfinek, amelyek indikátorfajnak számítanak, már továbbálltak - ez azt jelenti, hogy a környezet olyan állapotban van, hogy az állatoknak el kellett hagyniuk a lakhelyüket. Ez nem az egyetlen ilyen szám az albumon, a Hourglassben is ugyanez  a téma jelenik meg.

6. TalkTalk (4:15)

Érdekes, hogy a szám eleje tetszik zeneileg, a refréntől viszont lehanyatlik az egész, és teljesen az üzenetre fókuszál. A modern kereszténységet bírálja, és azt, hogy a krízishelyzetekben mindenki csak imákat küld meg kifejezi együttérzését ahelyett, hogy a gyakorlatban segítene. Maynard a hívőkkel próbálja megértetni, hogy egy dolgos kéz ezerszer többet ér bármennyi imánál, és hogy a dolgok nem fognak maguktól megoldódni. Az üzenet egyszerű: vagy állj be segíteni, vagy fogd be a pofád és húzz innen, hogy végezhessük a dolgunk!

7. By and down the river (5:04)

Ez is létezett már 2013-ban, viszont mióta meghallottam, töretlenül szerelmes vagyok belé, és nagyon örülök, hogy van belőle egy tiszta stúdióverzió. Hangzásilag gyönyörű, a gitárszóló egyenesen borzongató, így ez lesz az egyik olyan dal, amit nagy izgalommal várok, hogy milyen lesz élőben. Nem titok, hogy Maynard nárcisztikus személyiség, és a zenéjének jelentős része (gyakran rejtetten, rébuszokban) a saját gyarlóságáról szól. A dalban egy olyan karaktert látunk, aki korábban egy földön járó, tiszteletreméltó ember volt, viszont a bálványozás egy alázatot nem ismerő felfuvalkodott hólyaggá tette. Az is lehet, hogy Maynard egy korábbi példaképéhez szól, de az is, hogy saját magához, mindesetre engem meggyőzött. Régóta imádom ezt a számot.

8. Delicious (3:49)

Van benne valami érdekes retró hangzás, emellett elég eklektikus is (valami ír kocsmazene jut róla eszembe, pedig soha nem hallgatok olyat, szóval valszeg helytelen az asszociáció), ezzel valami újat nyújtottak szerintem. Kellemesen dallamos. Hát ha történt volna kormányváltás idén, vagy valaki simán csak eltakarította volna Orbánt az útból, ezerrel bömböltetném mindennap ezt a számot, és sírnék a gyönyörtől. Arról szól, hogy valaki, akit kollektíven utálunk, belesétált a saját maga által ásott sírba, visszanyalt a fagyi, vagy milyen képi megjelenítést mondjak még - a gonosz elnyerte méltó büntetését, ez nekünk pedig kifejezetten jólesik.

9. DLB (2:06)

Egy gyönyörű instrumentális melankolikus dal, kicsit olyan, mintha a zongora billentyűi az ember lelkének legsötétjén játszanának.

10. Hourglass (5:14)

Kifejezetten önazonos hangzás, erőteljes politikai-társadalmi állásfoglalás. Kicsit olyan, mintha ez a szám a közelgő apokalipszisre hívná fel a figyelmet, ami a bolygó tönkretételének következtében érkezik meg. A toxikus környezetben elpusztulnak az állatok (a betegségeket, katasztrófákat előrejelző indikátorfajok), és csak idő kérdése, hogy mi is ugyanott kössünk ki. Annyira nem dallamos, őszintén szólva a hangzás és a mondanivaló is a számomra legkevésbé kedvenc albumjukra, az Emotive-ra emlékeztet, úgyhogy nem vagyok különösen elragadtatva.

11. Feathers (5:48)

Ez a szám már 2013-ban is megvolt, és amikor először hallottam, nagyon lenyűgözött. Itt a politikai állásfoglalás sokkal enyhébb, viszont kellemesen elvont a szöveg. Nagyjából úgy tudnám összefoglalni, hogy arra kell összpontosítanunk, ami közös bennünk, nem pedig arra, hogy miben különbözünk, mivel utóbbi csak elválaszt, pusztít és nyomorba dönt. Tanulnunk kell a múlt eseményeiből. Tetszik a melankolikus hangzás, ez az egyik kedvenc dalom az albumról, de egy kicsit repetitív.

12. Get the lead out (6:40)

Annyira nem győzött meg a szám, háttérben kellemesen elmegy, de nem az a kategória lesz, amit extázisban fogok bármikor énekelni. Jól elmenne valami film menő jelenete alá (néha kicsit olyan beütése van, mint mikor a helyszínelők dolgoznak valamin a laborban). A szövegét tekintve pihekönnyű, nem akar túl sokat, csak cselekvésre buzdít, és hogy ne legyünk "puncik".

Összességében azt tudom elmondani erről az albumról, hogy nagyon örülök, hogy az A Perfect Circle 14 év után kiadott egy stúdióalbumot, és elindult világköruli turnéra, de valószínűleg soha nem fogják überelni a legelső, 2000-ben kiadott albumjukat, a Mer de Noms-t. A négy album között nekem harmadikként teljesített a Mer de Noms és a Thirteenth Step után, de az Emotive előtt (ami egyáltalán nem csoda, tekintve, hogy az Emotive-ról egyedül a Passive c. számot és az Imagine coverjét szeretem igazán). Ha továbbra is alkotnak még - ami nem biztos, mert hát egyik se lesz fiatalabb, és ha 14 évente akarnak kiadni egy albumot, akkor kb a következő után kihalnak - akkor lehet, hogy tudnának még valami igazán fülgazmikusat alkotni, de főleg akkor, ha ezt a nagyon politikai vonalat kicsit elengednék, és inkább visszatérnének a személyesebb hangvételű témákra, mint a Mer de Noms (személyes kapcsolatok) és a Thirteenth Step (drogfüggőség) esetében. A két régebbi számon kívül (By and down the river, Feathers) a Disillusioned és a The Contrarian tetszik a legjobban, azonosulni az összes szöveggel tudok igazából. Kicsit megijeszt, hogy valaki a világ vezető gazdaságából is úgy gondolja, hogy szarban van az emberiség. Én személy szerint néha azt érzem, hogy inkább jöjjön egy, a dínókéhoz hasonló aszteroida, és söpörjön el mindent a Föld felszínéről, de mivel ez nem opció, persze tenni kell azért, hogy ne rohadjunk meg. Úgyhogy tegyetek érte ti is :D

Kíváncsi vagyok, milyen lesz júniusban hallani őket élőben. Őszintén remélem, hogy a Mer de Noms-ról is lesz pár szám, és a Passive mindenképpen elhangzik, mert ezzel kezdődött a közös történetünk az APC-vel, és egész angstos kései tinikoromat meg korai egyetemi éveimet narrálta ez a szám.

Read More

Mean Girls/Bajos csajok (2004)

A kétezres évek elején-közepén, elkezdtük felhalmozni az impozáns DVD-gyűjteményünket, tudom, hogy ez a film is megvolt benne, szerintem valahol még mindig itthon porosodik. Akkoriban megnéztem a filmet, és ahogy volt, el is felejtettem, pedig mivel nagyon ismert, gyakran játssza a tévé is (most meg már gyakorlatilag elvből nem nézek vígjátékokat, úgyhogy azóta se láttam... tegnapig). Azóta az Y-generáció akkora kultfilmet csinált belőle Amerikában, hogy harmincévesek durrogtatják a Mean Girls referenciákat, mint például: 

vagy éppen

Mostanában a munkaidőmet olyan "hasznos" dolgokkal töltöm ki, mint trash filmek nézése vagy újranézése, és ez a film is ilyen volt. Nem érdemes munkaidőre agyalós filmeket időzíteni, úgyhogy ez pont ideális. 

A történet szerint Cady (ejtsd: Katie, kédi) két zoológus gyereke, és Dél-Afrikában nőtt fel, otthoni oktatást kapott, így sosem volt még közösségben. Főleg nem egy amerikai középiskolában, ahova hirtelen berakták a szülei... A gimiben farkastörvények uralkodnak, és csakúgy, mint ahogy Cady az állatvilágban megszokta, a közösség kis csoportokra, klikkekre van szakadva, a hierarchia csúcsán pedig a Plasztikcsajok vannak. A Plasztikcsajok királynője, Regina George egy gonosszságtól, pénztől és egoizmustól püffeszkedő Barbie baba, aki szemet vet az Afrikából érkezett, teljesen fogalmatlan friss húsra. Cady időközben a különc, gótikus stílusú Janisszel és a meleg Damiannel is barátkozik, az egyedüli igazán kedves és nyitott emberekkel a közösségben. Miután Regina orvul elhalássza Cady elől a kiszemeltjét, Aaront (aki nem mellesleg Regina exe), Cady a különc barátai biztatására bosszút esküd ellene és elkezd kettős életet élni: csatlakozik a Plasztikcsajokhoz is, de a különcökkel is barátkozik. Rövid úton kiderül, hogy ez viszont nem olyan könnyű személyiségtorzulás nélkül, a gimi mikroközössége pedig legalább olyan kemény, mint az afrikai vadonban való túlélés... 

Alapvetően szórakoztató egyszer nézhetős film, kicsit olyan, mint amikor az embernek édességigénye van, és bevág egy tábla tejcsokit. Nem igényel túl sok gondolkodást, de még így is lehet benne találni érdekes dolgokat. Amellett, hogy kicsit túltolva bemutatja a gimnáziumok klikkesedésének fonákságait, valamilyen szinten durva társadalomkritika is. Rögtön a kezdőjelenetnél már bemutatja azt, hogy egyes otthon tanítatott (homeschooled) gyerekeket mire tanítanak a vallásos szülei, vagy azt, hogy Cady középiskolájában a szexuális felvilágosítás annyiból áll, hogy absztinenciát tanítanak, és elmondják a diákoknak, hogy soha ne szexelj, mert akkor terhes leszel és MEGHALSZ.  Mindenki volt gimis, ráadásul én pont egy évvel a film után kezdtem el a hatosztályos gimnáziumot, úgyhogy a korrajz is egészen stimmel, bár a film nagyon amerikai. Nálunk is persze megvoltak a klikkek, a mi osztályunk "plasztikjai", különc gótjai (ahová én is tartoztam :D), meg a köztes csoportok is. A film úgy mutatja be a szegmentálódást, hogy ez valamiféle rövid, átmeneti coming-of-age dolog, ami tanév végére le is zárul, ez a valóságban azért szerintem máshogy szokott kinézni. Szokták mondani, hogy a középiskola nagyon nehéz dolog mindenki számára, de ezen mindig elgondolkozom... nem egymásnak nehezítik meg a diákok? Nem kötelező a személyes frusztrációnkat és otthoni családi problémáinkat egymáson kitölteni, de az ember annyi évesen még nem feltétlenül tudja ezt kontrollálni, amúgy is pezsegnek a hormonok, "menőnek kell lenni", és keressük önmagunkat, hogy kik is vagyunk igazán és miben vagyunk mások a szüleinktől és a társainktól. 

Vicces volt a feltörekvő Lindsay Lohant, Amanda Seyfriedet meg Rachel McAdamset nézni ebben a filmben, ahol még nem lehetett tudni, hogy kiből mi lesz, engem különösen Regina meggyőző plasztikribisége nyűgözött le, Gretchen beszólásai aranyat érnek, de jókat kacarásztam Karen ostobaságán is. Talán minden osztálynak megvan a maga arcoskodó vagy üresfejű csinibabája, és ez így van rendjén, hiszen a gimi farkastörvényei az élet vadonjára készítik fel az embert nemcsak intellektuálisan, de szociálisan is. 

Read More

Darkest hour/A legsötétebb óra (2017)

Nem szoktam háborúval kapcsolatos történelmi/életrajzi drámákat nézni, mert alapból nem érdekelnek a modern háborúk, és számomra a történelem is megszűnik érdekesnek lenni a 19. századdal... A közösségi élményért mentem el megnézni a politizálós pajtikkal, de sajnos nem győzött meg ez a Churchill felfutásáról szóló film.

Szerencsére legalább nem ab ovo kezdődik (nem látjuk a kis Winstont a homokózóban meg ólomkatonákkal játszani :D), hanem ott, hogy Chamberlaint utálja az ellenzék a brit parlamentben, és kijelentik, hogy csak akkor lépnek koalícióra a kormánypárttal, ha valaki olyat neveznek ki miniszterelnöknek, aki alkalmas a háborús vezetésre. Így esik a választás az öreg, hóbortos, raplis, iszákos és bunkó Churchillre, az egyetlen olyan kormpánypárti politikusra, akit még az ellenzék is el tud viselni. Az ötlet szinte senkinek sem tetszik, főleg a saját pártjának nem, és a király is vonakodva nevezi ki. Az első beszéde a végsőkig tartó harcról és a kitartásról nem győzi meg a parlamentet, és a közel sem a valós helyzetről szóló rádióbeszéde is eltérő véleményeket eredményez. A helyzet időközben kezd eldurvulni Nyugat-Európában, Belgium, Hollandia is Franciaország is a megadás szélén, míg Chamberlain és holdudvara próbálják a béketárgyalások és Churchill leváltása felé sodorni az eseményeket. A miniszterelnök kénytelen megküzdeni az általános bizalmatlansággal, a közelgő náciveszéllyel, mindezt pedig minél hamarabb. 

Az a helyzet ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy bár nem eseménytelen állóvíz, mégis sikerül neki hihetetlenül vontatottnak lenni pörgős cselekmény hiányában. Tulajdonképpen az egész politikai csatározásból, hangzatosan megfogalmazott beszédekből, "akkor most mit mondjak az embereknek" vagy "mi lesz most" agyalásból áll, néhány viccesnek szánt helyzetkomikummal meg Churchill-és-felesége-cukiskodással. Churchill egy krízishelyzetben eléri, hogy mínuszról indulva közkedveltté válik a film végére, és motivációt lehel az emberekbe. Ennyiben el össze lehet foglalni az egész sztorit, nincs benne se több, se kevesebb, a játékidő mégis SZÁZHUSZONÖT PERC. 

Gary Oldman tényleg felismehetetlen ebben a szerepben, úgyhogy ezzel tökéletesen demonstrálta színészi nagyságát, a hebegős-motyogós magyar szinkron valószínűleg szándékos[an idegesítő], a királynál kifejezetten tetszett az arisztokratikus selypítés és affektálás, bár nem vagyok a szinkronos filmek híve (csak családdal és moziban szoktam szinkronos filmeket nézni). Aki szereti a életrajzi-történelmi-politikai-háborús filmeket, az tegyen vele egy próbát, de a mozi előtti reklámban volt ígéretesebb ilyen jellegű film, a The death of Stalin/Sztálin halála (2017), úgyhogy azt talán érdemesebb lehet megnézni. 

Read More

Don't breathe/Vaksötét (2016), Gerald's game (2017), véleményem a #metoo-cunamiról

Két horrorfilmet hoztam most egy kellemes pizzázós filmezésből, mindkettő viszonylag friss horrorfilm. Egyikükkel kapcsolatban elmondom a véleményem egy igencsak aktuális témáról, ami mostanában háborgatja a közvéleményt, főleg a közösségi média végtelen óceánját, minden héten újabb hashtag-és főcímcunamikat generálva...

Don't breathe/Vaksötét (2016)

A történet szerint egy fiatal betörőkből álló trió elhatározza, hogy megcsinálják az utolsó nagy haknijukat, mielőtt lelépnek a pénzzel és új életet kezdenek. Rocky, Alex és Money arra vállalkoznak, hogy betörnek egy vak veteránhoz, és ellopják az öreg féltve őrzött, busás vagyonát. Igen ám, csakhogy az akció nem várt fordulatot hoz: a vénember nem is olyan elveszett és gyámoltalan, mint ahogy azt elsőre gondolták. Egyszerű, könnyen érthető, de a vége felé komplexebbé váló történet, nem is ez a lényeg. Hanem a sötét, bezárt tér, és a kiváló feszültségteremtés. Lehet, hogy nem valószerű elképzelni azt, hogy egy vak veterán ilyen szinten badass, de a filmben olyan jól volt megoldva a helyzetek többsége, hogy egész hihetőnek tűnt (egy-két nagyobb dolgot kivéve, pl. hogy nem hat az öregre az altatógáz). Szép lassan kibontakozik egy háttértörténet is, szerencsétlen fiataloknak gőze sincs, mibe is csöppentek bele…

A betörőket játszó hollywoodi zöldfülűek színészi játéka nem annyira győzött meg, illetve lehet, hogy csak nekem nem voltak szimpatikusak, az öreg viszont őstehetség lehet, mert egy pillanatra sem szűnt meg hihetetlenül creepynek lenni. Maga a történet eléggé klisémentes, innovatív ötletekkel operál, és mikor azt hisszük, a főszereplők már pont kint vannak a szarból, jön egy csavar, ami még mélyebbre rántja őket… a vaksötétben. A horrorok közül viszonylag még egy értelmes darab, bár a vége felé kezd már egy kicsit fárasztó lenni, egy ponton pedig kifejezetten gyomorforgató, pedig mellőzi az explicit kaszabolást. Aki szeretne kényelmetlen feszültségben lenni egy darabig, az nézze meg, egyszer mindenképp érdemes. 

Gerald's game (2017)

A múltkor megfogadtam, hogy nem nézek több Stephen King-filmet, erre nem felvettem a filmes listámra ezt a horrort úgy, hogy közben nem is tudtam, King-regény alapján készült?! A filmes társam meg jól kiválasztotta… Szerencsére legalább abszolút nézhető volt a múltkori éjsetét ótvarsággal szemben. 

Jessie és Gerald egy idősebb, tehetős, magát hihetetlenül jól tartó házaspár, akiknek kezd zátonyra futni a házassága a hosszú évek monotóniája miatt (mit is mondtam a Titanicnál? :D). Eldöntik, hogy lemennek a hétvégi nyaralójukba, és mindenfélével kényeztetik saját magukat és egymást, többek között visznek egy kis fűszert a régóta ellaposodott szexuális életükbe is új és izgalmas dolgok kipróbálásával. Nem is türtőztetik magukat sokáig, Gerald beveszi a kis kék pirulát, Jessie felölti a szexi hálóingjét, kezdődhet a játék. A férfi egy régi vágyát kiélve az ágyhoz bilincseli a nőt, aki rövid úton rájön, egyáltalán nem tetszik neki ez az újítás, így kialakul közöttük egy szóváltás, aminek (no meg a lódózisú Viagrának) eredményeképpen a férfi szívrohamot kap és holtan esik össze a felesége tetején. 

Jessie így ágyhoz láncolva marad a férje hullájával és a saját hátborzongató képzeletével, ami mindenféle hallucinációkat produkál, míg kezd egyre dehidratáltabbá válni a szomjúság és az óriási trauma miatt. 

Az ilyen filmeknek tipikus ismérve (meg Kingnél úgy általában), hogy nehéz benne elhatárolni a valóságot a képzelettől, és pontosan tudni, hogy amit látunk, az tényszerű, vagy csak gondolja a karakter. A nő nagyon hamar megadja magát a tudathasadásnak, úgyhogy miután elkezd a halott férjével meg saját magával beszélgetni az üres szobában, csak találgatunk, hogy mi igaz és mi nem. A trauma előhozza egy korábbi traumatikus élményét, úgyhogy az intenzív hallucinációkba becsatlakozik még némi poszttraumás stressz is, ahogy Jessie visszamegy a múltba, és újra átéli a gyerekkori bántalmazását. A nő több személyisége különböző tanácsokkal látja el őt a kiszabadulással kapcsolatban, nagy részük persze vakvágány – ha nincs valóságérzéked, elég nehéz kitalálni egy valós, szorult helyzetre a megoldást. 

Bár a filmet egyszer simán meg lehetett nézni – annyira fenntartotta a feszültséget, hogy érdekes legyen – a vége nem a legjobbra sikerült. Kingnél elég random, hogy a film végén mi bizonyul valóságnak és mi képzeletnek, itt az arány elég erőltetett volt. Azt is nagyon szívesen meghallgatnám egy pszichiátertől, hogy lehetséges-e nagyon bekattanni mindössze két nap erejéig… Voltak a filmben logikátlan/erőltetett dolgok, de összességében vállalható volt. Aki látta a filmet, két dolgot mindenképp elvihet tanulságként: a Viagrával csak óvatosan, az ajtót pedig mindig be kell zárni, akármennyire is kint vagyunk a semmi közepén… 

Agyalás a szexuális botrányokkal kapcsolatban

Ez utóbbi filmmel kapcsolatban felmerült bennem pár gondolat, amit nem tudtam, hol tudnék megfelelőképpen megosztani, mert a Facebookon talán túlságosan polarizáló és felháborító lehet a véleményem, itt viszont szerencsére csak az olvassa, akit tényleg érdekel és valamennyire nyitott rá. Jessie gyerekkori szexuális zaklatása előhoz egy mostanában rongyosra beszélt témát, a nők szexuális bántalmazását és zaklatását (sexual assault and harassment). A cunami indult tavaly a Harvey Weinstein-féle dologgal, folytatódott rengeteg másik leleplezéssel, #metoo-hashtagáradattal, és mostanra valami rusnya szörnyeteggé nőtte ki magát. Már Magyarországon is minden zs-kategóriás celeb úgy érzi, hozzá kell szólnia a témához. 

A PC-kultúra és a harmadik generációs feminizmus annyira begyűrűzött a közbeszédbe – itt még nem, inkább Amerikában – hogy az áldozatot minden esetben egy önmaga felett rendelkezni képtelen, ártatlan mártírnak tekintik, míg az elkövetőt egy embertelen, undorító, társadalmon kívüli féregnek, akinek minden élvezete, hogy olyan nőket fogdos/erőszakol, akik nem akarnak tőle semmit. Egy ilyen botrány során meg kellene vizsgálni az egyéni faktorokat, mielőtt farkast kiáltunk, és végtelenül romlottnak tekintünk minden férfit, aki nem vonul fel vaginának öltözve #metoo-táblákkal. Ott kellene elkezdeni, hogy definiáljuk, egyáltalán mit takar a bántalmazás, és mit a zaklatás fogalma. Mi hangzott el az esemény előtt? Egy bárdolatlanul megfogalmazott szexuális ajánlatról volt szó? (Amire ugyebár felháborodva lehet, szabad és kell nemet mondani, és ideális esetben itt megáll a sztori.) Megtörtént az elutasítás? Egyértelmű volt az elutasítás? Mi követte az elutasítást? Ha nem volt elutasítás, csak a nő érzi magát a méltóságában valamilyen módon megalázva, akkor beszélhetünk-e zaklatásról vagy bántalmazásról? Hol húzódik a határ kellemetlen közeledés, kellemetlen szexuális élmény, zaklatás, erőszak és bántalmazás között? Mely botrányok során valós a vád, és melyek során irányul arra, hogy valakinek az évtizedek alatt felépített show business-karrierjét percek alatt porrá zúzza több millió dolláros peren kívüli megegyezések reményében? Ezek olyan kérdések, amelyeket most már nem lehet súlyos következmények nélkül megkérdezni, hiszen nőgyűlölő aljadéknak bélyegeznek, ha nem hisszük el valakiről rögtön, hogy emberiség alatti féreg, amikor kijön róla egy #metoo-sztori. Az áldozatok hibáztatása sem megoldás, hiszen aláásná azoknak a nőknek a szenvedését, a valós traumák mentális és lelki következményeit, akiknek örökre megváltozott az életük egy ilyen élmény után. Viszont a párbeszédnek nem egy szereplője van, meg kell hallgatni azt is, akit megvádolnak, és még azt is, aki valóban tűrhetetlen ocsmányságot követett el egy másik emberrel szemben. Fel kell tárni az okokat, hogy mi vezetett idáig, miért cselekedett úgy, ahogy – hányszor, kivel még, megbánást tanúsít-e, fejlődött-e azóta… Ezek mind fontos kérdések ahhoz, hogy egyrészt megfelelően ítélkezzünk, másrészt segítséget nyújtsunk mindkét oldalnak (igen, annak is, aki helytelenül cselekedett!), és megelőzzük az ilyen eseteket. 

Most felhozok egy konkrét példát a Gerald’s game-ből, ami erősen spoiler, viszont rendkívül érdekes vitaindító. Jessie visszamegy a múltjába, 12 éves korába, mikor tóparti háznál volt a családjával, és napfogyatkozás volt. Az apjával nézte a napfogyatkozást, aki a szerető, nosztalgiázó apuka álarcával rávette, hogy üljön az ölébe úgy, mint amikor még kicsi volt. Mikor ez megtörtént, a férfi elkezdett maszturbálni, és megkérte a lányát, hogy ne foglalkozzon vele, csak nézze a napfogyatkozást továbbra is. Miután befejezte, egy nagyon kemény beszélgetésen estek át, ami során az apa fordított pszichológiával rávette a kislányt, hogy mélyen elzárja magában a titkot, és soha senkinek se mondja el, mi is történt a napfogyatkozáskor a tóparti padon. Az élmény aztán mély, sötét titokként húzta le Jessie lelkét, és adott pillanatban előbukkant egy traumatikus esemény hatására.

A filmes társammal elgondolkodtunk a dolgon. Nagyon beteg dolog volt még csak bújtatottan is ilyesmit látni a vásznon – nyilván undorító és végtelenül kényelmetlen, ha az ember beleképzeli magát, de még akkor is, ha nem. Technikailag viszont vitatható, hogy minek tekintjük a dolgot, hiszen behatolás például nem történt. Ráadásul a jelenet után végig kínzó bűntudatot mutatott az apa, és nem élvezkedett azon, hogy mit követett el… 

Komolyan hiszem, hogy azoknak az embereknek, akiknek az esik jól, hogy másokat zaklassanak, bántalmazzanak, kéretlenül csináljanak másokkal ilyen dolgokat, súlyos problémájuk van, és meg kell találni azokat eszközöket, amelyekkel lehet rajtuk segíteni. Az viszont például esélyes, hogy ha egy pedofil pszichológushoz fordul, azonnal kiértesítik a hatóságokat, hiszen ezt kötelező egy szakembernek megtenni, ha a páciens saját magára vagy valaki másra veszélyt jelent. Ezernyi kérdés merül fel, válaszok elvétve vannak, abszolút igazságok meg még ritkábban. Éppen ezért meg kell vizsgálni az ilyen helyzeteket minden oldalról, hogy lássuk, valaki valóban egy szörnyeteg, vagy mentálisan beteg ember, esetleg egy alaposan kigondolt lejáratókampány céltáblája. 

Read More

Titanic (1997)

Titanic (1997)

Már régen "újra" akartam nézni ezt a filmet, aztán egy unatkozós pillanatomban megtettem... Az első számú tanácsom lányoknak, hogy hormonok által erősen befolyásolt időszakban ne nézzék ezt a filmet, csak ha sírni szeretnének. Erről a filmről mindössze annyira emlékeztem, hogy mikor nagyon kicsi voltam, a keresztszüleim átjöttek hozzánk, és együtt néztük a nappaliban VHS-ről a Titanicot az egész családdal (az összes gyerekkel együtt), és akkor a videokazetta még csúcstechnológiának számított; menő volt így filmezni. A történetből semmi nem maradt meg, a filmezésből is csak annyi, hogy a bátyám elaludt rajta. Persze azt tudtam, hogy a valódi Titanic luxushajó tragédiájának megfilmesítéséről és egy huszadik századi Rómeó és Júlia jellegű sztoriról van szó, meg hogy Celine Dion nyervog a soundtracken… de körülbelül ennyi. 

Éppen ezért meglepett a kettős narrációja a filmnek. Egyáltalán nem tudtam, hogy a modernkorban kezdődik, és a 100 év körüli Rose meséli el a Titanicon megélt történetét, a sztori közben pedig gyakran visszatérünk a jelenbe, amolyan Interjú a vámpírral stílusban. Őszintén szólva engem egy kicsit idegesített is, mert rombolta a film ódon varázsát, és sejteni lehetett, hogyan végződik majd. (Bár a populáris kultúra miatt egyébként is lehetetlen nem ismerni a sztori nagy részét…) 

A gyönyörű és fiatal Rose egy roppant módon gazdag és stílusos arisztokrata férfi, Cal jegyese. A férfi úgy gondolja, Rose egy csinos trófea az oldalán, villoghat vele a társaságban, és bőven elég drága ajándékokkal elhalmoznia valódi törődés és tisztelet helyett. Rose öntörvényű, okos és cserfes lány, aki szenved a gazdagok unalmas fecsegésétől, ivászatától, „ki tud jobban felvágni a másik előtt” versengésétől, és végtelenül boldogtalan Cal mellett. A súrlódások mindennaposak, a hajón a felszínes társasággal összezárva Rose úgy érzi, teljesen kilátástalan az élete, és a közelgő házasságból semmi esélye sincs kimenekülni, az öngyilkosság az egyetlen megoldás. Egyik éjszaka kiáll a hajó orrára, hogy a hullámokba vesse magát, mikor Jack észreveszi őt, és lebeszéli az őrült tettről. Jack egy szegény, hajléktalan vándorművész, aki pókerpartin nyerte a harmadosztályú jegyét a Titanicra, viszont igazi csiszolatlan gyémánt: nemcsak értelmes, karizmatikus, vicces, de bugyiáztatóan jóképű is. Rövid idő alatt egymásra találnak, és intenzíven szerelembe zuhannak. Az ő történetüket meséli el ez a film, amihez csak háttérként szolgál az a tragédia, ami valóban lezajlott 1912. április 14-én. 

Okkal klasszikus a film, bár tipikusan nőknek írt, idealista történet pofátlanul Mary Sue karakterekkel. A magas körökben forgó nő természetesen gyönyörű és okos, az alacsony sorból származó gyöngyszem férfi pedig szó szerint mindent feláldoz érte, száz százalékig kinyilvánítja az érzéseit, és morálisan feddhetetlen. Az ilyen történeteknek talán pont az a lényege, hogy mesét mondva egyfajta menedéket nyújt a valóság elől a nőknek, megmutat egy utópikus kapcsolatot, ahol a felek mérhetetlenül szerelmesek egymásba, és semmilyen külső tényező sem választhatja el őket – persze a kikerülhetetlen tragédián kívül. Elméletem szerint az író vette a Rómeó és Júlia örökérvényűségének receptjét, és innovatív módon rászabta a Titanicra, mint háttérsztorira. Az eredmény egészen sikeres lett: kaptunk egy újabb halhatatlan párt. Az ilyen műveknek az a lényege, hogy a két szerelmesnek nincs ideje besavanyodott, veszekedős, szexmentes öreg házasokká válni, ahol a nőnek mindig fáj a feje és meghízott a szülés után, a férfi meg iszik és a titkárnőjével kavar. A szépség a fiatalságban, az érzelmek intenzitásában van, amit nem ront el az öregedés vagy egymás megszokása, így a kapcsolat bár elkerülhetetlenül véget ér a valóságban – paradox módon tovább él a tökéletesség emlékeként. 

Read More

Get out!/Tűnj el! (2017)

Chris és Rose már néhány hónapja járnak, mikor Rose úgy dönt, hogy hazaviszi a szüleihez Christ bemutatni. Csakhogy Chris fekete, Rose meg fehér, mint a hó. Rose családja egy elit, modern vidéki házban lakik, jómódúak, értelmiségiek, és persze próbálják magukat jófejnek mutatni, csakhogy hamar kibújik a szög a zsákból: furán érinti őket, hogy Chris fekete. A családnak csak fekete cselédjei vannak, akik ráadásul mind nagyon furcsán viselkednek. Ahogy a hétvégén egyre inkább telik az idő, Chris kezdi sejteni, hogy valami nagyon nincs rendben. A családi vendégek mind mintha valami fura összeesküvés tagjai lennének, senki sem viselkedik természetesen, és a legtöbben valahogy szóba hozzák Chris bőrszínét. A nyugtalan légkör és a kellemetlen kommentárok mellett van még valami, ami felzaklatja Christ: egyik éjszaka Missy, Rose pszichiáter anyja kérés nélkül hipnotizálja őt, ami az egyik legdöbbenetesebb és legérdekesebb rész a filmben. 

A film háromnegyedéig csak információmorzsákat kapunk arról, hogy mégis miről lehet szó, de nem tudjuk el sem képzelni a végkifejletet. Az én várakozásaimat felülmúlta a film olyan tekintetben, hogy nem volt könnyű kitalálni a végét, és végig fenntartott egy nagyon kényelmetlen feszültséget. Én ezt horrornak nem nevezném (csak egy-két undi rész volt a végén), inkább pszichotriller, de annak pazar. Nagyon érdekes volt az egész háttérsztori, bár nem gondolom, hogy valószerű (az orvostudomány szerintem nem teszi lehetővé a film történeti hátterét). Viszont minden ilyen vízió mögött legalább egy morzsányi valóság van - a közeljövőben valamikor Teal Swan könyvéről is írni fogok, akinek a valós, Utah-ban leélt múltjában simán vannak olyan morbid dolgok, mint ebben a filmben. Mindenesetre egy nagyon kellemes meglepetés volt ez az alkotás, végig fenntartotta a figyelmet és a feszültséget, és nem volt klisés se a téma, se a befejezés. 

Külön pluszpont a párt alakító színészeknek, mert nagyon hitelesen alakították a szerepüket. A hipnotizálós részek hihetetlenül ijesztőek voltak (és nem az olcsó, jump scare-es módon), főleg, ha az ember hozzákapcsolja, amit egyébként is tud mondjuk az alvásparalízisről, bénulásról... Nekem nagyon tetszett ez a film, örültem, hogy ezzel búcsúztattam az óévet. 

Read More