Két horrorfilmet hoztam most egy kellemes pizzázós filmezésből, mindkettő viszonylag friss horrorfilm. Egyikükkel kapcsolatban elmondom a véleményem egy igencsak aktuális témáról, ami mostanában háborgatja a közvéleményt, főleg a közösségi média végtelen óceánját, minden héten újabb hashtag-és főcímcunamikat generálva...
Don't breathe/Vaksötét (2016)
A történet szerint egy fiatal betörőkből álló trió elhatározza, hogy megcsinálják az utolsó nagy haknijukat, mielőtt lelépnek a pénzzel és új életet kezdenek. Rocky, Alex és Money arra vállalkoznak, hogy betörnek egy vak veteránhoz, és ellopják az öreg féltve őrzött, busás vagyonát. Igen ám, csakhogy az akció nem várt fordulatot hoz: a vénember nem is olyan elveszett és gyámoltalan, mint ahogy azt elsőre gondolták. Egyszerű, könnyen érthető, de a vége felé komplexebbé váló történet, nem is ez a lényeg. Hanem a sötét, bezárt tér, és a kiváló feszültségteremtés. Lehet, hogy nem valószerű elképzelni azt, hogy egy vak veterán ilyen szinten badass, de a filmben olyan jól volt megoldva a helyzetek többsége, hogy egész hihetőnek tűnt (egy-két nagyobb dolgot kivéve, pl. hogy nem hat az öregre az altatógáz). Szép lassan kibontakozik egy háttértörténet is, szerencsétlen fiataloknak gőze sincs, mibe is csöppentek bele…
A betörőket játszó hollywoodi zöldfülűek színészi játéka nem annyira győzött meg, illetve lehet, hogy csak nekem nem voltak szimpatikusak, az öreg viszont őstehetség lehet, mert egy pillanatra sem szűnt meg hihetetlenül creepynek lenni. Maga a történet eléggé klisémentes, innovatív ötletekkel operál, és mikor azt hisszük, a főszereplők már pont kint vannak a szarból, jön egy csavar, ami még mélyebbre rántja őket… a vaksötétben. A horrorok közül viszonylag még egy értelmes darab, bár a vége felé kezd már egy kicsit fárasztó lenni, egy ponton pedig kifejezetten gyomorforgató, pedig mellőzi az explicit kaszabolást. Aki szeretne kényelmetlen feszültségben lenni egy darabig, az nézze meg, egyszer mindenképp érdemes.
Gerald's game (2017)
A múltkor megfogadtam, hogy nem nézek több Stephen King-filmet, erre nem felvettem a filmes listámra ezt a horrort úgy, hogy közben nem is tudtam, King-regény alapján készült?! A filmes társam meg jól kiválasztotta… Szerencsére legalább abszolút nézhető volt a múltkori éjsetét ótvarsággal szemben.
Jessie és Gerald egy idősebb, tehetős, magát hihetetlenül jól tartó házaspár, akiknek kezd zátonyra futni a házassága a hosszú évek monotóniája miatt (mit is mondtam a Titanicnál? :D). Eldöntik, hogy lemennek a hétvégi nyaralójukba, és mindenfélével kényeztetik saját magukat és egymást, többek között visznek egy kis fűszert a régóta ellaposodott szexuális életükbe is új és izgalmas dolgok kipróbálásával. Nem is türtőztetik magukat sokáig, Gerald beveszi a kis kék pirulát, Jessie felölti a szexi hálóingjét, kezdődhet a játék. A férfi egy régi vágyát kiélve az ágyhoz bilincseli a nőt, aki rövid úton rájön, egyáltalán nem tetszik neki ez az újítás, így kialakul közöttük egy szóváltás, aminek (no meg a lódózisú Viagrának) eredményeképpen a férfi szívrohamot kap és holtan esik össze a felesége tetején.
Jessie így ágyhoz láncolva marad a férje hullájával és a saját hátborzongató képzeletével, ami mindenféle hallucinációkat produkál, míg kezd egyre dehidratáltabbá válni a szomjúság és az óriási trauma miatt.
Az ilyen filmeknek tipikus ismérve (meg Kingnél úgy általában), hogy nehéz benne elhatárolni a valóságot a képzelettől, és pontosan tudni, hogy amit látunk, az tényszerű, vagy csak gondolja a karakter. A nő nagyon hamar megadja magát a tudathasadásnak, úgyhogy miután elkezd a halott férjével meg saját magával beszélgetni az üres szobában, csak találgatunk, hogy mi igaz és mi nem. A trauma előhozza egy korábbi traumatikus élményét, úgyhogy az intenzív hallucinációkba becsatlakozik még némi poszttraumás stressz is, ahogy Jessie visszamegy a múltba, és újra átéli a gyerekkori bántalmazását. A nő több személyisége különböző tanácsokkal látja el őt a kiszabadulással kapcsolatban, nagy részük persze vakvágány – ha nincs valóságérzéked, elég nehéz kitalálni egy valós, szorult helyzetre a megoldást.
Bár a filmet egyszer simán meg lehetett nézni – annyira fenntartotta a feszültséget, hogy érdekes legyen – a vége nem a legjobbra sikerült. Kingnél elég random, hogy a film végén mi bizonyul valóságnak és mi képzeletnek, itt az arány elég erőltetett volt. Azt is nagyon szívesen meghallgatnám egy pszichiátertől, hogy lehetséges-e nagyon bekattanni mindössze két nap erejéig… Voltak a filmben logikátlan/erőltetett dolgok, de összességében vállalható volt. Aki látta a filmet, két dolgot mindenképp elvihet tanulságként: a Viagrával csak óvatosan, az ajtót pedig mindig be kell zárni, akármennyire is kint vagyunk a semmi közepén…
Agyalás a szexuális botrányokkal kapcsolatban
Ez utóbbi filmmel kapcsolatban felmerült bennem pár gondolat, amit nem tudtam, hol tudnék megfelelőképpen megosztani, mert a Facebookon talán túlságosan polarizáló és felháborító lehet a véleményem, itt viszont szerencsére csak az olvassa, akit tényleg érdekel és valamennyire nyitott rá. Jessie gyerekkori szexuális zaklatása előhoz egy mostanában rongyosra beszélt témát, a nők szexuális bántalmazását és zaklatását (sexual assault and harassment). A cunami indult tavaly a Harvey Weinstein-féle dologgal, folytatódott rengeteg másik leleplezéssel, #metoo-hashtagáradattal, és mostanra valami rusnya szörnyeteggé nőtte ki magát. Már Magyarországon is minden zs-kategóriás celeb úgy érzi, hozzá kell szólnia a témához.
A PC-kultúra és a harmadik generációs feminizmus annyira begyűrűzött a közbeszédbe – itt még nem, inkább Amerikában – hogy az áldozatot minden esetben egy önmaga felett rendelkezni képtelen, ártatlan mártírnak tekintik, míg az elkövetőt egy embertelen, undorító, társadalmon kívüli féregnek, akinek minden élvezete, hogy olyan nőket fogdos/erőszakol, akik nem akarnak tőle semmit. Egy ilyen botrány során meg kellene vizsgálni az egyéni faktorokat, mielőtt farkast kiáltunk, és végtelenül romlottnak tekintünk minden férfit, aki nem vonul fel vaginának öltözve #metoo-táblákkal. Ott kellene elkezdeni, hogy definiáljuk, egyáltalán mit takar a bántalmazás, és mit a zaklatás fogalma. Mi hangzott el az esemény előtt? Egy bárdolatlanul megfogalmazott szexuális ajánlatról volt szó? (Amire ugyebár felháborodva lehet, szabad és kell nemet mondani, és ideális esetben itt megáll a sztori.) Megtörtént az elutasítás? Egyértelmű volt az elutasítás? Mi követte az elutasítást? Ha nem volt elutasítás, csak a nő érzi magát a méltóságában valamilyen módon megalázva, akkor beszélhetünk-e zaklatásról vagy bántalmazásról? Hol húzódik a határ kellemetlen közeledés, kellemetlen szexuális élmény, zaklatás, erőszak és bántalmazás között? Mely botrányok során valós a vád, és melyek során irányul arra, hogy valakinek az évtizedek alatt felépített show business-karrierjét percek alatt porrá zúzza több millió dolláros peren kívüli megegyezések reményében? Ezek olyan kérdések, amelyeket most már nem lehet súlyos következmények nélkül megkérdezni, hiszen nőgyűlölő aljadéknak bélyegeznek, ha nem hisszük el valakiről rögtön, hogy emberiség alatti féreg, amikor kijön róla egy #metoo-sztori. Az áldozatok hibáztatása sem megoldás, hiszen aláásná azoknak a nőknek a szenvedését, a valós traumák mentális és lelki következményeit, akiknek örökre megváltozott az életük egy ilyen élmény után. Viszont a párbeszédnek nem egy szereplője van, meg kell hallgatni azt is, akit megvádolnak, és még azt is, aki valóban tűrhetetlen ocsmányságot követett el egy másik emberrel szemben. Fel kell tárni az okokat, hogy mi vezetett idáig, miért cselekedett úgy, ahogy – hányszor, kivel még, megbánást tanúsít-e, fejlődött-e azóta… Ezek mind fontos kérdések ahhoz, hogy egyrészt megfelelően ítélkezzünk, másrészt segítséget nyújtsunk mindkét oldalnak (igen, annak is, aki helytelenül cselekedett!), és megelőzzük az ilyen eseteket.
Most felhozok egy konkrét példát a Gerald’s game-ből, ami erősen spoiler, viszont rendkívül érdekes vitaindító. Jessie visszamegy a múltjába, 12 éves korába, mikor tóparti háznál volt a családjával, és napfogyatkozás volt. Az apjával nézte a napfogyatkozást, aki a szerető, nosztalgiázó apuka álarcával rávette, hogy üljön az ölébe úgy, mint amikor még kicsi volt. Mikor ez megtörtént, a férfi elkezdett maszturbálni, és megkérte a lányát, hogy ne foglalkozzon vele, csak nézze a napfogyatkozást továbbra is. Miután befejezte, egy nagyon kemény beszélgetésen estek át, ami során az apa fordított pszichológiával rávette a kislányt, hogy mélyen elzárja magában a titkot, és soha senkinek se mondja el, mi is történt a napfogyatkozáskor a tóparti padon. Az élmény aztán mély, sötét titokként húzta le Jessie lelkét, és adott pillanatban előbukkant egy traumatikus esemény hatására.
A filmes társammal elgondolkodtunk a dolgon. Nagyon beteg dolog volt még csak bújtatottan is ilyesmit látni a vásznon – nyilván undorító és végtelenül kényelmetlen, ha az ember beleképzeli magát, de még akkor is, ha nem. Technikailag viszont vitatható, hogy minek tekintjük a dolgot, hiszen behatolás például nem történt. Ráadásul a jelenet után végig kínzó bűntudatot mutatott az apa, és nem élvezkedett azon, hogy mit követett el…
Komolyan hiszem, hogy azoknak az embereknek, akiknek az esik jól, hogy másokat zaklassanak, bántalmazzanak, kéretlenül csináljanak másokkal ilyen dolgokat, súlyos problémájuk van, és meg kell találni azokat eszközöket, amelyekkel lehet rajtuk segíteni. Az viszont például esélyes, hogy ha egy pedofil pszichológushoz fordul, azonnal kiértesítik a hatóságokat, hiszen ezt kötelező egy szakembernek megtenni, ha a páciens saját magára vagy valaki másra veszélyt jelent. Ezernyi kérdés merül fel, válaszok elvétve vannak, abszolút igazságok meg még ritkábban. Éppen ezért meg kell vizsgálni az ilyen helyzeteket minden oldalról, hogy lássuk, valaki valóban egy szörnyeteg, vagy mentálisan beteg ember, esetleg egy alaposan kigondolt lejáratókampány céltáblája.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése