Nem szoktam háborúval kapcsolatos történelmi/életrajzi drámákat nézni, mert alapból nem érdekelnek a modern háborúk, és számomra a történelem is megszűnik érdekesnek lenni a 19. századdal... A közösségi élményért mentem el megnézni a politizálós pajtikkal, de sajnos nem győzött meg ez a Churchill felfutásáról szóló film.
Szerencsére legalább nem ab ovo kezdődik (nem látjuk a kis Winstont a homokózóban meg ólomkatonákkal játszani :D), hanem ott, hogy Chamberlaint utálja az ellenzék a brit parlamentben, és kijelentik, hogy csak akkor lépnek koalícióra a kormánypárttal, ha valaki olyat neveznek ki miniszterelnöknek, aki alkalmas a háborús vezetésre. Így esik a választás az öreg, hóbortos, raplis, iszákos és bunkó Churchillre, az egyetlen olyan kormpánypárti politikusra, akit még az ellenzék is el tud viselni. Az ötlet szinte senkinek sem tetszik, főleg a saját pártjának nem, és a király is vonakodva nevezi ki. Az első beszéde a végsőkig tartó harcról és a kitartásról nem győzi meg a parlamentet, és a közel sem a valós helyzetről szóló rádióbeszéde is eltérő véleményeket eredményez. A helyzet időközben kezd eldurvulni Nyugat-Európában, Belgium, Hollandia is Franciaország is a megadás szélén, míg Chamberlain és holdudvara próbálják a béketárgyalások és Churchill leváltása felé sodorni az eseményeket. A miniszterelnök kénytelen megküzdeni az általános bizalmatlansággal, a közelgő náciveszéllyel, mindezt pedig minél hamarabb.
Az a helyzet ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy bár nem eseménytelen állóvíz, mégis sikerül neki hihetetlenül vontatottnak lenni pörgős cselekmény hiányában. Tulajdonképpen az egész politikai csatározásból, hangzatosan megfogalmazott beszédekből, "akkor most mit mondjak az embereknek" vagy "mi lesz most" agyalásból áll, néhány viccesnek szánt helyzetkomikummal meg Churchill-és-felesége-cukiskodással. Churchill egy krízishelyzetben eléri, hogy mínuszról indulva közkedveltté válik a film végére, és motivációt lehel az emberekbe. Ennyiben el össze lehet foglalni az egész sztorit, nincs benne se több, se kevesebb, a játékidő mégis SZÁZHUSZONÖT PERC.
Gary Oldman tényleg felismehetetlen ebben a szerepben, úgyhogy ezzel tökéletesen demonstrálta színészi nagyságát, a hebegős-motyogós magyar szinkron valószínűleg szándékos[an idegesítő], a királynál kifejezetten tetszett az arisztokratikus selypítés és affektálás, bár nem vagyok a szinkronos filmek híve (csak családdal és moziban szoktam szinkronos filmeket nézni). Aki szereti a életrajzi-történelmi-politikai-háborús filmeket, az tegyen vele egy próbát, de a mozi előtti reklámban volt ígéretesebb ilyen jellegű film, a The death of Stalin/Sztálin halála (2017), úgyhogy azt talán érdemesebb lehet megnézni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése