A Perfect Circle - London, O2 Academy Brixton, 13 June 2018

2012-ben, zsenge 19 évesen olyat írtam ki a Facebookra, hogy bárcsak valaki elvinne engem az A Perfect Circle koncertjére. Aztán úgy esett, hogy hat évvel később, 2018. június 13-én elvittem saját magamat, méghozzá nem is a kontinentális Európán belül (mint ahogy az észérvek diktálnák :D), hanem Londonban. Nincs lehetetlen ezen a világon, ha igazán akarsz valamit… Így most azt szeretném megosztani a nagyérdeművel, hogy milyen is volt számomra ez a koncertélmény, amiért annyi mindent tető alá hoztam tavaly október óta.

A koncert előtt 

A VIP vendégeknek 18.30ig kellett megérkezni és átvenni a nyakbaakasztós VIP kártyát. A beengedésből aztán 16.45 lett, és ott annyi történt, hogy megkaptuk a névre szóló  VIP csomagunkat (textilszatyor, emlékkártya, felvasaló, londoni APC póló, dedikált poszter), lehetett vásárolni sima merch-öt jó drágán, meg italokat, és utána hamarabb bemehettünk a koncertterembe. A hiba egyik fele a szervezők részéről volt, ugyanis baromira nem kellett volna a VIP tagoknak koncert előtt odaadni a merch-öt, ha meg odaadják, akkor ingyenes ruhatárat kellett volna biztosítani, hogy lerakjuk. Így rá voltunk szorulva, hogy a koncert alatt téregessük a lábunknál a papírposztert... 

Az előzenekar egy Talos nevű ír együttes volt. Személyes véleményem az együttesről: valami érdekes, elég fura zenét játszottak, aminek brutál rossz volt a hangosítása, viszont óriási volt az átélés a zenészek és főleg az énekes részéről. Annyira komolyan vették magukat, hogy gyakorlatilag ránk se néztek, engem ez tulajdonképpen nem zavart, így (légyszi ha nem vagy kíváncsi a horny ömlengésemre, skippeld ezt a részt) megtehettem azt, hogy nézem az énekest, aki két lábon járó SZEX. Az az ember a teremtés koronája. Modellek megirigyelnék azt az állkapcsot és csinos borostás arcot, kellemesen izmos és férfias testalkatot. Úgy nyomta az éneklést és a szintizést, mintha az élete múlna rajta - valami cuki oldalra bicegő táncot is tolt, ami azt a benyomást keltette, hogy nem egy önbizalomtól kicsattanó totális fuckboy. Bár a zene felkeltette az érdeklődésemet - kellően fura volt ahhoz, hogy utánanézzek (te ne tedd, annyira nem nagy szám) - a showt mégis az énekes srác lopta el, akitől felrobbantak az ováriumaim. 

Ezután rohadt sok várakozás következett, mert leépítették a cuccokat, felszerelték az APC dolgait, kb húszszor elmondták, hogy no camera policy van, és akit rajta kapnak hogy videóz, azonnal kivezetik. (Szerencsére senki nem volt olyan eszetlen a VIP-ből, hogy videózzon, miután kifizetett 145 fontot, a hátsókat meg csak akkor látni, ha felemelik a telefonjukat... de szerintem onnan se nagyon kockáztattak.) Füstölögtek egy csomót, hangoltak, ilyesmi.

A probléma az volt, hogy mivel folyamatosan a kordonnak nyomtam magam, hogy fogjam a merch-öt, elkezdett rohadtul fájni a derekam, és ami azt illeti, három óra ácsorgás (és előtte kétnapi utazás és városnézés után) már a lábam is. A legrosszabb azonban nem ez volt, hanem a szomjúság, amire nem gondoltam, mikor VIP-ként elfoglaltam a létező legjobb helyet, és utána meg már nem lehetett kimenni. Összességében fizikailag elég szarul voltam, mire eljött annak a koncertnek az ideje, amiért elmentem, és a várakozás miatt kezdtem frusztrált is lenni. 

A koncert

És. Aztán. Jött. Az. A. Perfect. Circle. Maynard kb ugyanabban a szettben volt, mint mikor nemrég Kimmelnél lépett fel: vilagoskék soirée-re hajazó öltöny alatta sötét mellénnyel és fehér inggel, lobonc haj kiengedve, durva smink. A helyét a régi koncertekkel ellentétben nem oldalt és hátul, hanem középen - velem szemben, 12 óránál - foglalta el, de sosem voltak rajta a reflektorok. Billy először nem volt bent, kicsit később csatlakozott, de annál nagyobb robajjal. 

Az Eat the Elephant című számmal kezdték, azaz az új album első, címadó számával. Érdekes volt számomra, hogy bár bizonyos számok nem a kedvenceim (az előző posztban leírtam, hogy melyikek azok) úgy éreztem, élőben még a simán csak kedvelt számok is elképesztően jók. Maynard összességében ugyanúgy hangzik, mint a stúdiófelvételeken, bár ez egyáltalán nem lepett meg, mert rengeteg koncertfelvételt hallottam már (többek között az új albumon re-releaselt By and down the river és Feathers is csak live verzióban volt eddig elérhető). A setlist a régebbi rajongóknak  kedvezett: valószínűleg tudták, hogy hova  jönnek, és hogy lesznek, akik a világ végéről is elmennek őket megnézni, így ezek a rajongók (mint én is) nem az Eat the Elephant albumot akarják hallani, hanem az A Perfect Circle-t, mint együttest. Volt, aki 14 éve hallotta őket élőben utoljára… meg hardcore fanok akik az elmúlt években is igyekeztek minden koncertet elcsípni, amit csak lehetett. Mellettem egy mexikói és egy ausztrál nő, valamint egy ciprusi pár voltak, azaz VIP szekció igazán internacionálisra sikeredett. Hihetetlenül kedves és előzékeny volt mindenki egyébként.

 A setlisten az újak (pl. Doomed, Disillusioned, Contrarian, etc) mellett szerepelt a Hollow, a Rose, Peace love and understanding, a Weak and powerless, a Counting bodies és a Package is. Ezek mind olyan számok közé tartoznak, amiket szeretek, de nem fújom kívülről őket, mégis ott élőben kiemelkedőek voltak, főleg azért, mert amellett, hogy ugyanolyan jól hangzottak, mint az albumokon, még a fiúk stage presence-e és a vizuális effektek is ott voltak pluszban. A performanszról elmondanám, hogy minden tekintetben hibátlan volt. Sokszor voltak vizuális effektek, játszottak a fényekkel és a füsttel, és igazán profi és szemléletes volt a színpadtechnika. Az első néhány számot egyáltalán nem fogtam fel, mármint nem éreztem úgy, hogy én most tényleg ott vagyok és a kedvenc együttesemet hallgatom élőben. Azt hiszem, ebből a furcsa állapotból a Blue során tudtam kilépni, amire elég nagyot buliztam, ugyanis az egyik legeslegkedvencebb APC számaim egyike – ott aztán tényleg minden hullámzó tengerkékbe borult…  A másik két ilyen nagyon kiemelkedő pont a Contrarian és az Outsider volt, utóbbi nemcsak engem, hanem az egész koncerttermet teljesen megmozgatta, az volt a legeslegjobb élmény a koncerten belül: az egész tömeg énekelt, izgett-mozgott, élte a zenét.  Maynard az Imagine coverjét is elénekelte, ami megintcsak szuper élmény volt…

Setlist:
piros= új, kék = régi

1. Eat the Elephant

2. Disillusioned

3. The Hollow

4. Weak and Powerless

5. So Long, and Thanks for All the Fish

6. Rose

7. Thomas

8. (What's So Funny 'bout) Peace, Love and Understanding

9. Blue

10. 3 Libras (All Main Courses Mix)

11. Imagine

12. The Contrarian

13. TalkTalk

14. Hourglass

15. The Doomed

16. Counting Bodies Like Sheep to the Rhythm of the War Drums

17. The Outsider

18. The Package

20. Dog Eat Dog (ACDC cover)

Hogy pártatlan legyek, megemlítem azért azokat a számokat is, amik kevésbé nyűgöztek le. A So long and thanks for all the fish és a Nurse elment egynek, a 3 libras remixe (meg még valami remix, asszem a Counting bodies) nem jött be, mert nem vagyok oda a remixekért. A remixeket külön-külön eredetiben viszont nagyon szívesen elhallgattam volna. A show-t egyébként egy ACDC tribute számmal zárták valamelyik tag tiszteletére, már nem emlékszem. Egy számot még szívesen elhallgattam volna, és az a Judith. Tudom, hogy az utóbbi években a Passive-ot sosem játsszák koncerteken, így ezt nem is várnám el, de az tuti, hogy sírok, ha azt tényleg hallom élőben. Annak ellenére, hogy a By and down és a Feathers is kimaradtak, azokat nem hiányoltam. Alapvetően jó, átgondolt és indokolt volt a setlist, nagy számban régebbi dalokkal, és az újakból is megvolt a lényeg.

Maynard végig a beárnyékolt pódiumon táncolt azzal a fura, pszichedelikus érzést keltő  táncával (imádnivaló) meg gesztikulált, Matt gyakorlatilag minden szám után elhajított 1-2 pengetőt (szerintem nem tanítottak neki kislabdadobást, mert a kordon elé hajigált), és kicsit mobilisabb volt. A személyes kedvencem viszont Billy volt, mint egyébként is. ❤Az az ember nemcsak egy vitathatatlan zenei géniusz és gitárvirtuóz, de egyszerűen látszik rajta, hogy iszonyatosan imádja az egészet, a gitározás és a zene a mindene, és ezt minden rezdülése átadja. Ő teljesen bejárta a színpadot és kontaktust tartott a közönséggel, míg Maynard inkább távolságtartó szokott lenni. Maynard néhányszor a számok között beszélt hozzánk. Többek között megköszönte, hogy 14 év óta nem felejtettük el és visszavártuk őket. Elmondta, hogy már az előző album kiadásakor is kritizálták az együttest a politikai állásfoglalás miatt, de zenészként ő úgy látja, az a dolguk, hogy interpretálják a fennálló eseményeket és előadjanak egy történetet - hogy ezt ki hogy fogja fel és értelmezi, már nem az ő dolguk. Fontosnak tartja beszélni ezekről a dolgokról abban a világban, amiben élünk, így idézem "folytatjuk, és terjedünk, mint a klamídia".

Összességében nagyon örülök, hogy megajándékoztam magam ezzel az élménnyel, amit már senki sem vehet el tőlem. Ha a sors is úgy akarja, idén decemberben még látni fogom őket… 

A koncert utóhatása, mit jelent ez az egész

Egyfajta bénultságot éreztem a koncert kezdetétől, és emiatt kicsit úgy tűnik, nem igazán fogtam fel azt, hogy én most tényleg ott voltam, és tényleg láttam őket, és ez egy kicsit bűntudattal tölt el. Gondolkoztam ezen, és szerintem azért érzek így, mert a fizikai határaimon már réges-régen túl voltam akkor, mikor elkezdték a showt, és ezért nem nagyon tudtam átadni magam az önfeledt szórakozásnak, mert néhol kérdéses volt, hogy kibírom-e az egészet ájulás nélkül. A másik meg az, hogy ugyanezt éreztem mostanság az igazán nagy dolgokkal kapcsolatban: a munkahelyem időszerű otthagyásán és a jeles államvizsgáimon is úgy lettem túl, hogy igazán nem nyúltam ki az eufórikus boldogságtól – ami szerintem inkább csak perspektíva, esetleg személyiség kérdése. (=Annyira jó, hogy nem tudok mit kezdeni vele. :D)

Egy dolgot mindenképpen tanított nekem ez az egész, és az az, hogy bármilyen nehéz, bonyolult, vagy valószerűtlen cél megvalósítható, ha az ember az összes erőforrását odakoncentrálja, és megragadja a lehetőségeket. Illetve azt is megtanította, hogy kívülről tanuljam meg az APC összes olyan számának a szövegét, amit szeretek, mert különben nem fogom tudni énekelni, csak a kedvenceimet :D

Mindenesetre remélem, hogy lesz még alkalmam újraélni ezt az egészet (akik szerencsések, azok ma, 14-én másodjára részesei az élménynek, mivel két koncertet raktak egymást követő napokra). Szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam, hallhattam ezt a minőségi produkciót ettől a számomra sokat jelentő együttestől, akik narrálták az angstos fiatalkoromat.