2013. február 28., csütörtök

K/K-Project (2012)

Egy olyan modern Japánban járunk, ahol hét természetfeletti erejű király színek és számok által megkülönböztetve uralkodik: vörös, kék, arany, ezüst, színtelen, etc. Őket egy-egy klán szolgálja, akik tagjai szintén természetfeletti képességekkel rendelkeznek, de jóval kisebb erejük van, mint a királynak.
Főhősünk Isana Yashiro, akit megtámadnak fényes nappal, és gyilkossággal vádolják.  A HOMRA klán egyik tagját, Totsuka Tatarát megölte valaki, aki egy videofelvétel szerint hajszálpontosan úgy néz ki, mint főhősünk, Shiro, ráadásul a felvételen azt is kijelenti, hogy ő a Színtelen király. Az előző Színtelen király halála előtt megparancsolta hűbéresének, Yatogami Kurónak, hogy ölje meg az új, gonosz királyt, ezért nemcsak a HOMRA klán, hanem Kuro is vadászik Shiróra. A fiú semmit sem tud sem a gyilkosságról, sem a királyokról, egy átlagos középiskolás srác egy fehér kismacskával. Vagy mégsem?

Ebben az animében semmi sem az, aminek látszik. Kuro rövid időn belül megbizonyosodik róla, hogy nem Shiro a tettes, így mellészegődik, de időközben a kék klán, a Scepter 4 is bekapcsolódik az eseményekbe. Shiro macskájáról kiderül, hogy egy természetfeletti, dúskeblű hölgyike, aki bezavarja az emberek elméjét, illúziókat és emlékeket generál, stb.  Kezdetét veszik a klánok közti összecsapások és a vadászat Shiróra, aki közben maga is rájön, hogy nem az, akinek gondolta magát. De akkor ki? Erre a választ csak az anime vége adja meg, de az is félig-meddig nyitva hagy dolgokat...

Tavalyi animéről van szó, ami előre vetíti a grafika korszerűségét. A zenéket nem méltatnám, olyan tipikus vonyítós japán opening zenék, sok Engrish, kevés élvezeti érték. A szereplők mind gyönyörűek, egyedül a Scepter 4 főhadnagyának karakterdizájnja zavart, akinek akkora mellei voltak, mint egy-egy görögdinnye. Érdekes megfigyelni a színek dominanciáját, és hogy egyes színekhez milyen tulajdonságokat társítanak, milyen egy klán természete. A kékek hidegfejűek, megfontoltak, szervezettek, hierarchikusan épül fel a klánjuk, egyenruhában járnak, kiterjedt kapcsolatrendszerük van a közönséges világban, utasítgatják a miniszterelnököt, stb. A vörösek erőszakosak, szervezetlenek, hirtelen cselekszenek, az ösztöneikre és az egymás iránti testvéri érzéseikre hagyatkozva, leginkább egy bűnbandára hasonlítanak. Biztos vagyok benne, hogy aki megnézi ezt az animét, valamelyik csapatnak a pártján fog majd szurkolni, de a focival ellentétben K-Projectben mindenkinek azonosak a céljai, kivéve Totsuka gyilkosát...

Az a helyzet ezzel az animével, hogy rengeteg lenne benne a lehetőség, de már ott el van baltázva a megvalósítás, hogy 13 részes. Legalább még egyszer ennyi kellett volna. A háttértörténete az egésznek a Shiro kiléte és múltja, amire nem emlékszik az amnéziája miatt, plusz az, hogy mi az a Damoklész kardja, és mit jelent, hogy a királyoknak van egy-egy saját kardjuk. Ráadásul az előző színtelen királyról, Miwa Ichigenről sem tudunk meg semmit, csak azt, hogy létezett, jó ember volt, és jobb jóslási képességei vannak, mint egész Delphoinak. Abszolút hiányosan van bemutatva a szereplők kapcsolatrendszere is, például a Scepter 4-hoz tartozó Fushimi a HOMRA-ból lépett ki, ez az árulás sem lett kellőképpen vázolva. Aztán a egyik legnagyobb szívfájdalmam: a vörös király, Mikoto Suoh identitása, mint olyan. Az animék túlnyomó többségében van egy csendes, bunkó (=utolsó faszfej), erős, menő, mély hangú szociopata állat, aki mindenkit letoj, és csak a saját dolgával törődve álldogál valahol, mégis mindenki ragaszkodik hozzá. Azokban az animékben, amikben van ilyen karakter, a sorozat harmadik negyedében megtudjuk a háttértörténetét a karakternek, hogy miért vált ilyenné, és megszeretjük. És utána akármilyen faszfej is, megértően nézünk rá, és sajnáljuk, és a pszichológusai szeretnénk lenni. DE! Ebben az animében Mikotónak nincs háttértörténete. Azon kívül, hogy bárkit befogad a klánjába, és hogy a végén feláldozza magát, gyakorlatilag semmit nem tesz, amiért megszerethetnénk. Annak ellenére, hogy a kék király, Munakata a sorozat közepéig unszimpatikus, a végére erősen belehúz, és messze túlszárnyalja emberileg Mikotót. És ez fáj, mert én Mikotót akartam szeretni.

A seiyuu-gárda a szereplődizájnon kívül a legeslegerősebb pont, csillagos ötös. Mikoto, Munakata, Fushimi, de gyakorlatilag az összes karakter hangja valami félelmetesen gyönyörű és illik a karakterekhez. Egy angol vagy magyar szinkron soha nem tudná átadni... ahogy azt, sem, hogy Munakata milyen udvariasan, kivétel nélkül mindig 丁寧形-ben beszél.
A hiányosságok miatt csak 7 pontot adnék, viszont a seiyuuk és a karakterdizájn miatt muszáj megkapnia a 8-at. Sokkal több részletre lenne szükség! Jó lenne, ha folytatnák. 10/7,5

2013. február 17., vasárnap

Okuribito/Departures (2008)

Ebbe a filmbe egy egyetemi kurzus kereteiben kaphattunk betekintés az évfolyamtársaimmal. Bár hivatalosan nem volt feladat végignézni a filmet, de mivel véleményt kell formálnunk egy kérdésre magyarul és japánul is, ezért sokan úgy gondoltuk, hogy a megértéshez nem elég az a néhány párperces rész, amit az órán láttunk. Egyébként az órán japán nyelven, japán felirattal néztük a részleteket - részemről ez is problémát jelentett, úgyhogy igen üdvös volt az egész film megtekintése külön, angol felirattal.


A film egy házaspárról szól, akik anyagi válaszúthoz érnek, ezért a férfinak új munkát kell keresnie. Egészen eddig rengeteg erőfeszítéssel elérte, hogy egy zenekarban csellózhasson, ám az orchestra felbomlott, rajta pedig már ott a hangszere hitelének terhe. Vidékre költözik a feleségével, és egy különös munkát vállal el bármilyen előzetes tájékoztatás hiányában: halott-előkészítő lesz. Az első sokkhatások után azonban nem lép ki a munkahelyéről, és a felesége előtt titkolja ezt a meglehetősen vitatható, nem mindig pozitív megítélésű munkát. Halott-előkészítőként (nincs jobb szavam rá, az encoffiner még megfelelne...) a testet ceremónia keretében elő kell készítenie: megmossa, felöltözteti, kisminkeli, a kezét megfelelő pozícióba teszi, stb...
A film leginformatívabb része maga a hagyományos japán temetkezés bemutatása ceremóniával együtt egészen a hamvasztás pillanatáig. Érdekes megfigyelni azt, hogy a családtagokon hogyan uralkodnak el az ilyen-olyan érzelmek, mennyire sokat jelent egy szép szertartás a hozzátartozóknak a búcsú szempontjából (és hogy hogyan fognak visszaemlékezni a szerettükre).
Volt benne néhány gyomorforgató rész, ezek azonban nyilvánvalóan a téma velejárói, ahhoz képest nagyon lightos volt a képi világ.
A film elsősorban a lélektanra koncentrál, azaz hogy hogyan tekintünk a halálra az élethez viszonyítva, szülő-e az, aki elhagyja a hatéves gyermekét a szeretőjéért, elítélhetjük-e azokat az embereket, akiknek az a hivatása, hogy a halottakat egy professzionálisan végigvezényelt, elegáns ceremóniával segítsenek elbúcsúztatni. Tehát ez az alkotás sok kérdést vet fel, és a maga válaszait a képkockákban hagyja. Alapvetően gusztustalannak tartom a halottakhoz való nyúlkálást, de ez a mű egy olyan oldalát mutatta meg a dolognak, ami gondolkodásra késztetett, és ahelyett, hogy oszló testeken szörnyülködtem volna, sokkal inkább a gondolatiság és a japán eszmeiség hagyott bennem nyomot. (Főleg, hogy szerintem csak színészekkel dolgoztak, mert minden elhunyt élőnek nézett ki.)
Úgy gondolom, hogy aki érdeklődik a japánok kultúrája iránt, annak kötelező ez a darab, mindenképpen tessék megnézni. 10/8

2013. február 6., szerda

Ghost Hound (2007)

22 részes huszon-egynéhány perces részekből álló, komoly témát boncolgató, némileg természetfeletti témájú anime. 



A történet négy-öt fiatal körül koncentrálódik, akiket azon kívül, hogy Suiten városában laknak, más közös pontok is összefűznek. Három tizennégy éves, akik egy osztályba járnak, együtt fedezik fel a testen kívüli élményeik alatt a "Látatlan/Észrevétlen Világot". A főszerep Tarōé, akit a nővérével együtt gyerekkorában elraboltak. Ő megkerült, a nővére azonban meghalt, ami mind a fiúra, mind az édesanyjára óriási súllyal nehezedik rá. Tarōhoz tanácsadásra egyenesen a Tokiói Egyetemről jön le egy pszichiáter, ami igencsak meglepő, mert miért is foglalkozna egy ilyen fontos szakember egy eldugott városkában élő kisfiú lelki/mentális ügyeivel... Tarō egyik osztálytársa a gazdag, öntelt és kissé arrogáns Masayuki szintén múltbéli eseményekkel és tériszonyával kíván megküzdeni. Makoto is az osztályba jár, csendes fiú, aki gyakran lóg az iskolából, az ő apját gyanúsították meg Tarō és a nővére elrablásával, öngyilkosságot követett el. Masayuki valamiért sorsközösséget érez velük, ezért mindkettejüket megközelíti és kissé erőszakos személyiségével eléri, hogy elmenjenek együtt az elhagyatott kórházba, ahol Tarōékat fogva tartották. 

Az esemény után mindannyian testen kívüli élményeket, asztrálprojekciókat élnek át, ráadásul egyszerre. Az "Észrevétlen Világban" rengeteg furcsa szellemlénnyel találkoznak, többek között egy fekete óriással, akit Tarō látni vélt az elrablásukkor.  
A történetbe valamivel később kapcsolódik be Miyako, a tizenkét éves kislány, akinek az édesapja visszavonult néprajzkutató, önként pappá vált. A lányon samanisztikus képességek mutatkoznak, a fiúkkal ellentétben az ő testét időnként idegen entitások szállják meg, ő is látja a szellemlényeket, ám az asztrálprojekcióra nem képes. 
Valóság és képzelet határa teljesen elmosódik, tulajdonképpen nem is tudjuk, hogy a fiúk traumaélményeik miatt hallucinálnak, vagy pedig tényleg a természetfeletti sajátította ki magának a városkát. Két tény valamiképpen érdekessé teszi az egyébként igen filozofikus testen kívüli kirándulásokat: Tarō pszichiátere, Dr. Hirata is tapasztal paranormális jelenségeket, másrészt a városban egy nemzeti biotechnológiai kutatóközpont van, ahol furcsa dolgokkal kísérleteznek. 

A japán animék sajátosságaként erre a sorozatra is igaz, hogy mindenről a legvégén derül ki, hogy micsoda valójában, miért történt, mi az oka, és egy részben oldanak meg mindent. Mivel japánul néztem angol felirattal, rengeteg dolog nagyon homályos még, úgyhogy lehet, hogy a magyar szinkronos verziónak is nekifutok valamikor. Akit érdekelnek a japán dialektusok, az tobzódni fog, mert a szereplők Hakata-bent beszélnek (legalább is szerintem), ami maga után vonta, hogy még a legegyszerűbb dolgokat sem voltam képes megérteni, csak akkor, ha Dr. Hirata beszélt, ő pedig a történet szerint Tokióból jött... 


Őszintén szólva hihetetlenül lebutítottam ezt a 22 részes történetet, pedig valójában nyilván nem csak ennyiről van szó, van még rengeteg fontos szereplő, nagyon sok tudományos elmélet előkerül... Az anime oszlopos része a pszichológia, pszichiátria, biotechnológia, filozófia, vallás (főként népvallás: sintó) és valamilyen ponton még a fizika is. Rengeteg tudós nevét halljuk, sok elméletről van benne említés, tehát ha két idegen nyelven nézi az ember, akkor nem garantált a teljes megértés... (de persze lehet, hogy magyarul sem) 


Nagyon érdekes a hangulata, az a tipikus creepy ass shit, de nem az explicit ijesztgetés miatt, hanem hogy fogalmunk sincs, mégis mi történik. Minden rész visszaidézett jelenetekkel kezdődik, amikben a szereplők eltorzított hangon, felismerhetetlenül beszélnek, ami elég ijesztő, megadja az alaphangulatot. A részek közepén - mint minden animében -, itt is van egy átvezető kép, és ez alatt egy zavart rádióadás zúgása (mintha próbálnánk bemérni egy adót és zúgna, nem tudom jobban elmagyarázni), ami aztán sípolással elhal. Nem tudom leírni, ez a néhány másodperc mekkora hatással volt rám. A sorozat háromnegyedéig el kellett jutnom, mire tudtam, hogy "na, mindjárt ez következik", és nem csináltam be, mikor bejátszották. De még a legvégén is nyugtalanító volt. 


Szerintem egy remek alkotásról van szó egyébként, tehát nagyon el tudja gondolkoztatni az embert a világ és az emberi agy és lélek működéséről, és hogy milyen kölcsönhatások vannak dolgok között. Megtekintését azoknak ajánlom, akiket érdekel a pszichiátria/pszichológia és a testen kívüli élmények témaköre, nagy adag sintó, és szeretne egy kicsit gondolkodni, elmélkedni. Egyedül is kiváló, gondolom, társasággal jobban meg lehet vitatni, szuper vitaalapanyag. 

10/8

2013. február 3., vasárnap

Little Buddha (1993)

A bejegyzéshez a következő zenét ajánlom. katt

A buddhizmus témája alapvetően közel áll hozzám, mivel keleti szakosként gyakorlatilag mást sem hallok a vallással kapcsolatos órákon, csak a buddhizmust, taoizmust, konfucianizmust meg sintót. De főleg a buddhizmust, mert ez az, amelyik egész Ázsiára hatott valamilyen szinten a felsoroltak közül. Így amikor magát a filmet megnéztem, már voltak elképzeléseim a történeti Buddha életéről, első óta hallgatjuk hol Ruzsa prof, hol Kósa Gábor, hol a sok tanáros vallások óra keretei közt. 


A film története két szálon fut, és ebből csak az egyik szól a történeti Buddháról, vagyis Sziddhártáról, és az ő Buddhává válásáról. A másik történetszál egy amerikai kiscsalád kivételes gyermekének kalandját mutatja be. Egyrészt el kell mondani a filmről, hogy a tibeti, butáni buddhizmus szemüvegén keresztül látjuk a dolgokat, és a vallási gyakorlat Ázsia buddhista országaiban nem egyezik meg. Sziddhárta életét viszonylag egyszerű úgy bemutatni, hogy a legendák mentén veszik végig hercegi gyermekkorától egészen ifjúkoráig, de az amerikai családba betoppanó butáni szerzetesek egy specifikus irányzatot jelenítenek meg. Mindennek persze nincs jelentősége, hogy ha egy keleties hangulattal és vallási történettel kevert családi filmet szeretnénk látni, csak úgy megemlítettem. 
Sziddhárta életének szálán azzal a különös és érdekfeszítő ténnyel szembesültem, hogy Keanu Reeves játssza  őt. Először konkrétan fel sem ismertem. Olyan profi munkát végzett rajt a maszkírozós stáb, hogy erre igazán nem lehetett panasz. Megmondom őszintén, bár Keanu az egyik kedvenc karakterszínészem (máskülönben miért néznék meg zsinórban két filmet tőle), elismerem, hogy az Arany Málnáit is mind megérdemelte, mert a mimikája hiányos, és bár kifejezetten jó kiállású, kissé kőarcú egyének szerepeit tudja a legjobban eljátszani. Buddhát én személy szerint a kőarcú egyénekhez sorolnám karakter terén, elvégre több ezer szobor van róla világszerte, ha-ha-ha. Na de egyébként tényleg nem volt annyira vészes Buddhaként, sőt, ahhoz képest, hogy mire számítottam, pozitívan csalódtam.
A másik szálon az amerikai család egy kissé már árnyaltabb eset volt. Tudvalevő, hogy van egy matektanárnő, egy mérnök (üzletember?) és az ő tündéri szőke bogárka kisfiuk. Egyik nap beállít hozzájuk egy csapat vörös csuhás szerzetes, hogy szerintük a fiuk a láma reinkarnációja, és hogy el akarják vinni Butánba alávetni egy tesztnek. (A lámaválasztás úgy működik, hogy ha a jelölt ki tudja magától választani az előző láma személyes tárgyait, akkor hitelesnek veszik és külön vallási nevelést kap egy kolostorban, elszakítják a családjától.) Időközben a család egyik barátja meghal, és a szülők olyan lélektani változásokon esnek át, hogy elengedik a gyereket, az apjával megy el a lámavizsgára, ahová a jelöltek száma időközben kettővel gyarapszik. 

Alapvetően ennyi lenne a történet, aki ismeri Sziddhárta életét, annak a szép látványon kívül nem sok újdonság lesz az első szálon, a második pedig meg egy érdekfeszítő, szimpatikus családi dráma. A vége felvet néhány kérdést (ti. akkor most mi is lesz a kisfiúval?), de ez nem von le az értékéből. 

Most így hirtelen még két dolog jutott eszembe. Az egyik a helyszínek megvilágításának jelentősége: az amerikai családi ház kék fényárban úszik, míg az indiai és butáni díszletek vöröses-aranyos színben pompáznak. Emögött komoly szimbolikai jelentőség húzódhat meg, érdemes odafigyelni rá. A másik, amit még megemlítenék  hogy HOSSZÚ filmről van szó. Nagyon sokszori nekifutásra néztem végig, mert nem tudtam ennyi ideig koncentrálni. Társaság: valaki, akit érdekel a buddhizmus és egy amerikai család, ha családdal nézzük, akkor a kicsit fennköltebb értelmiségi apukákat javasolnám, akik nem a sörhasukat vakargatva bírálják a filmválasztást (nem tapasztalat, csak így gondolom). Szimpatikus alkotás, de hosszú. 10/7

2013. február 2., szombat

My Own Private Idaho (1991)

Ez egy 22 évvel ezelőtti, tehát még nálam is idősebb film River Phoenix és Keanu Reeves főszereplésével. Egy kedves szaktársam ajánlotta azzal a sidenote-tal, hogy Keanu Reeves hímringyót játszik benne.

A történet maga egy csapat csöves fiúprosti közegében játszódik, főként az utcán. A River Phoenix által játszott Mike egy elhagyott, fiatal narkolepsziás fiú, akit már nagyon fiatalon kikezdett az élet. Folyamatosan visszaidézi édesanyját, furcsa rohamai vannak, sokszor a legváratlanabb helyzetekben rogy a padlóra és alszik el. Még szerencse, hogy szinte mindig mellette van legjobb barátja, Scott, aki össze tudja szedni a földről és betakarja biztos helyen. Scott egy gazdag család gyermeke és egy óriási vagyon várományosa, ám az apjával nagyon rossz a viszonya. Nem képes megfelelni a férfi normáinak, aki nem a gyerekét, hanem az ellenségét látja a fiúban. Mindketten tehát egy nehéz közegből kerültek a csöves bandába, és míg Mike lehetőségei igencsak korlátozottak (már csak betegsége miatt is), Scott viszont maga vonult ki az elit réteg diktálta szabályok alól. Kettejük életét, kalandjait, utazását követhetjük végig ebben a filmben.



Amellett, hogy a film arra késztet, hogy a képkockák között olvassunk, igen erős képiséggel rendelkezik. A koszfoltok elkülönülően egy kis világot alkotnak Mike rozsdavörös dzsekijén. Scott nem szégyelli, hogy apja helyett apjának fogadta az utca királyát, Bobot, akivel talán kicsit szorosabb is a kapcsolata, mint apjával valaha is lehetne. Mike folyton üveges tekintete mögött egy fiatal életnyi ki nem mondott fájdalom lapul meg, amit minden hunyorgása ellenére tisztán látunk. 

                                       


A srácok útnak indulnak, hogy felkutassák Mike anyját, így jutnak el a fiú apjához, majd Olaszországba, ahol Scott viszonyba bonyolódik egy tanyasi lánnyal. Ez végül nemcsak a két barát kapcsolatát változtatja meg, hanem óriási változtatásra készteti a gazdag tőről fakadt Scottot; Bobot, a csöveskirályt pedig... nos, a mélybe taszítja. 
                                             
A filmnek van egy nagyon érdekes, halk, nem erőszakoskodó jelentésrétege, amit az ember csak akkor tud igazán értékelni, ha érett és befogadó állapotban van. Gyakran vannak állóképek mind a hetero, mind a meleg szexjeleneteknél, Mike szerelme Scott felé is egy olyan dolog, amit nem feltétlenül fog mindenki könnyes szemmel nézni a vásznon. Társaságnak épp ezért egy rakat szabad bölcsészt, filozófia szakost ajánlanék (vagy azt a haverodat, aki azt hiszi, hogy tud írni, közben nem), ha nagyon muszáj. Ha egyedül filmezős alkat vagy, akkor még jobb, akkor viszont hangulat kell hozzá, de az nagyon. 

Sok mindent tud mondani az embernek a riasztó valóságbűzével, csak hagyni kell. Alapvetően nehéz eset vagyok, mert én általában azért ülök le filmezni, hogy szórakoztatva legyek, és ha ez nem valósul meg, akkor mindig át kell értékelnem a dolgokat. Ezzel együtt 10/7.

Text Widget

Pages

recent posts

About