Only lovers left alive / Halhatatlan szeretők (2013)

Néhány mélypont után itt a megváltás.

A klasszikus vámpírtéma üdítően érdekes megvilágításban: az évszázadokat megélt vérivók modern, hanyatló emberi világunkban zajló élete bontakozik ki a vásznon. Különc élet azoké, akik már századok óta róják a földkerekséget, és volt lehetőségük ezer és egyféle tudományba, művészetbe belekóstolni, óriási nevekkel találkozni és baráti viszonyt ápolni velük.

A film fókusza az érdekes és szimbolikus nevű pár, Adam és Eve, az ő életükbe és kapcsolatukba kapunk bepillantást. Adam az elhagyatott Detroitban éli mindennapjait egy eldugott házban zenei gyűjteménye társaságában, egy fiatal díleren keresztül vásárolgat régi, klasszikus és drága hangszereket, és a saját zenéjén dolgozik. Eve a marokkói Tangierben halmozott fel óriási könyvgyűjteményt, és a vén vámpír-művésztől, az igazi Christopher Marlowe-tól szerzi a manapság ritka tiszta vért.

Adam évszázadok múltán sem tud megszabadulni a romantikus halálvágyától, ezt pedig szerelme, Eve is megérzi, és úgy dönt, hogy meglátogatja a férfit. Rövid idilljüket Eve ostoba, destruktív és tapintatlan húga, Ava szakítja meg, aki a pezsgő Los Angelesből közvetlen hozzájuk állít be.

Mondhatnánk, hogy túl sok minden nem történik a filmben, de semmiképp nem érezhetjük üresjáratnak. Nincsenek benne felesleges, elnyújtott vagy szájbarágós részek. Több rétegben nyilvánul meg a zsenialitás…

Először is ott van a vámpírok nem szokványos megjelenítése. Én is nagyon hasonlóan, ha nem ugyanígy képzelem el a vámpírokat. Sok száz év után nem amerikai gimnáziumokba mennek vissza társas életet élni az ostoba gimnazistákkal, hanem a maguk kényelmes elszigeteltségében mélyednek el a szenvedélyeikben, amelyekre hozzánk képes temérdek idejük van. Nem viselnek vastag gótikus sminket vagy öltöznek metálegyüttes-tagoknak megfelelően, és nem is zaklatják a halandókat koszos sikátorokban. Ebben a filmben agyonszexualizálva sincsenek, konkrétan egy nyakharapásos jelenet sincs. Viszont régi nagy költőkről, tudósokról anekdotáznak, szó szerint tudják a növények latin neveit, és ezernyi másik dolgot behatóan ismernek, amelynek a feltalálásakor már ott voltak. (Ki érthet jobban a villanyszereléshez, mint az, aki végignézte az elektronika evolúcióját a születésétől mostanáig?)

A karakterek is mind egyediek és érdekesek. Adam a romantikus, depressziós lelkületével, Eve a jószívű derűlátásával, a vén Marlowe, a vállalhatatlan valley girl tinivámpír Ava, a rém egyszerű és szánalmas halandók… Mindegyikük reprezentál egy helyet és időt, és ezeknek az egymáshoz való viszonya is érdekes.

Ott van az egyik legerősebb, legjelentősebb pontja a filmnek: a zenei aláfestés. Minden egyes zene és jelenet telitalálat, tökéletesen illeszkednek a képekhez a hangok. Marokkó és Detroit is nagyon sajátos helyek, ezeknek a hangulatát borzongatóan szépen ábrázolja a film, a zene pedig ennek az egyik legkifinomultabb eszköze. Külön kedvencem az Adam által szerzett, egzotikus szám… akárhányszor felcsendül, a mámorító, tiszta vér íze keveredik évszázadok élményeivel és bölcsességével, és a Kelet egzotikumával. Ritkán vagyok ennyire biztos benne, hogy egy film bekerül a klasszikusaim közé, de téma, mondanivaló és hangulat tekintetében annyira a repertoáromba illik, hogy biztosan sokszor fogom még megnézni.

Read More

Close encounters of the third kind / Harmadik típusú találkozások (1977)

Ha már a rossz, igénytelen ufós filmeknél tartunk... Hát, én azt hittem, a Communionnál nem fogok egyhamar zsékategóriásabb idegen lényes filmbe belefutni, de tévedni emberi dolog, és mindig van lejjebb.
Néha van, hogy megnézek egy-egy annyira tűrhetetlenül szar filmet, hogy közben győzködnöm kell magam, hogy végignézzem, és tudjak róla írni.... utána meg azért kell győzködnöm magam, hogy tényleg írjak róla, mert nincs kedvem feleleveníteni az élményt. Most is így volt.

A sztori több szálon fut: az egyik a mongol sivatagban játszódik, ahol találtak valami nagyon érdekes és furcsa dolgot, a másik kettő pedig egy amerikai kisvárosban, ahová egyszer csak furcsa azonosítatlan repülő tárgyak érkeznek. Amellett, hogy összezavarják a lakosságot, többek között Royt, aki éppen kocsikázik a semmi közepén, egy egyedülálló édesanya, Jillian házának nyugalmát is megbolygatják, és elrabolják kisfiát, Barryt (aki egyébként tök jóban van az ufókkal és egy pillanatig sem fél tőlük). Az eset után Roy szépen lassan elmeháborodott lesz, és mániájává válik egy tompa kúp alakú forma, amit már látott valahol, de nem tudja, mégis hol. Mindenhol a furcsa építményt látja, és elkezdi felépíteni a saját lakásukban is, mire a felesége teljesen érthetően konstatálja, hogy Roy józan eszének ennyi volt.
Roy és Jillian ezután ugyanott kötnek ki, és az emberek végül találkoznak azzal a bizonyos idegen civilizációval, amelyik a fényeket küldözgeti. Még egyvalamit hadd lőjek le: szintis zenével kommunikálnak velük, meg világító színes felvillanó kockákkal (annyira 70-es évek, hogy nagyon). A film vége kezd egy kicsit talán érdekesebbé válni, mint egészen addig, de így is sok kérdés merül fel, és nem kapunk rájuk választ.

A történet béna, és nem lett volna szükség KÉT ÓRA TIZENHÉT PERCRE, hogy elmeséljék. Rettentően vontatott, hosszú-hosszú ideig semmi lényeges nem történik, csak Roy agya kezd megzápulni, ennek következtében a családi élete pedig tönkremenni. Életem egyik legkellemetlenebb filmes élménye volt végignézni, de leginkább végighallgatni, ahogy ordítozik a feleségével, a felesége meg a gyerekeivel. Szerintem azt a jelenetet az egytizede alatt is megérthettük volna, és nem volt szükség arra, hogy a kedves néző dobhártyáját felszaggassák, besózzák és felgyújtsák, mert így éreztem magam közben. A karakterek egytől egyig borzasztóan idegesítőek, és van egy-két annyira szánalmasan zs-kategóriás jelenet, hogy hangosan kacagtam rajtuk. A probléma csak az, hogy nem szánták viccesnek őket. Egyedül a film vége, a találkozás tartogat némi minőségbeli javulást (ha leszámítjuk a szerintem gagyi zenés kommunikációt), de azért meg egyáltalán nem volt érdemes egy kétórás filmet végignézni, hogy aztán kérdésekkel zárjuk. Ez így nagyon nem. Senkinek sem ajánlanám.

Read More

Communion (1989)

Elsőként szeretem összefoglalni, hogy miről írok, de most nehezen találom a szavakat, és felmerül a kérdés, hogy: mégis mi volt ez???
Egy retro ufós film Christopher Walkennal… Már régen kinéztem magamnak, a képlet ugyanis egyszerű: minden, amiben idegenek vannak, azzal ide, és megnézem. Egyébként is kíváncsi voltam rá, vajon tényleg olyan furcsán beszél ez az ember, mint ahogy az imitátorai kifigurázzák? És tényleg.

A történet szerint Whitley egy furcsa, bohém művészember, aki feleségével és kisfiával él. Egy októberi napon eldöntik, hogy leugranak barátaikkal a hétvégi házukba. A jókedvű kiruccanás meg is történik, de az éjszaka közepén arra lesznek figyelmesek, hogy fényár borítja be a házat. A család barátait valami annyira megrémíti, hogy másnap a férfi idegesen követeli, menjenek inkább haza, és ezt meg is teszik. Az eset után Whitley és a fia is furcsán viselkednek, megváltozik a hangulatuk, rémeket látnak a Halloween-partin, és kiborítják a környezetüket mindezzel. Mire kezdene kicsit feloldódni a dolog, karácsonykor visszatérnek a hétvégi házba (persze, hogy visszamész oda, ahol korábban creepy dolgok történtek), és a korábbinál is hátborzongatóbb események következnek be: az idegenek elrabolják Whitleyt, aki kétségbeesésében fegyvert ragadva próbál velük konfrontálódni, de csak azt éri el, hogy jól ráijeszt a családjára. A művész hallucinációkra gyanakodva orvoshoz fordul, aki továbbküldi egy pszichiáterhez. A hipnózisok során kiderül, hogy Whitley emlékei nagyon is valóságosak, és rajta kívül még számtalan másik ember éli át ugyanezeket az élményeket.

A film egyik pozitívuma, hogy Whitley szemszögéből láttatja az eseményeket, és kényelmetlen, ijesztő hangulatot teremt, amit talán a Shininghoz tudnék csak hasonlítani. Whitley karaktere alsó hangon is érdekes, a felesége kellően szkeptikus, mégis elfogadó a férje által átélt dolgokkal kapcsolatban. A kiskölök tolerálható, de azért elég kiszámítható, mint ahogy egyébként a film nagy része is: vajon mégis mi történhet, ha az ember kimegy egy hétvégi faházba, és a téma az idegenek általi elrablás… :D Nem sok jó. Walken kellően hitelessé teszi a saját érzéseit, kétségbeesését… milyen kár, hogy a pozitívumok csak eddig tartottak.

Pontosan 10 évvel vagyunk az első Alien-film után, 21 évvel az Űrodüsszeia után, látványban mégis ott tartunk, ahol a part szakad: az idegenek úgy néznek ki, mintha pár kisgyerek beöltözött volna kínai piacos fröccsöntött ufómaszkokba, és csak úgy bohóckodnának. Nem viccelek, a látvány a zs-kategóriánál is lejjebb van, mégpedig fokokkal. Számomra óriási diszkrepancia volt Whitley hiteles személyi drámája és az elnagyolt, béna műanyagufók megjelenítése, viselkedése között. Az idegenek általi elrablásnak nem visítós sírva-röhögést, hanem adrenalinhullámot és ijedtséget kellene kiváltania, mi viszont kacagtunk, mikor másodjára jelentek meg a kis, kékbőrű csuklyás alakok. Van egy enyhe sejtésem, hogy a film egy idő után már saját magából is viccet csinál, mert Whitley latin zenére táncolós jelenete az idegenekkel már tényleg túlmegy mindenféle határon, és ha még eddig komolyan is vettük a dolgokat, ezután már elég nehéz. Persze az érthetetlen, wtf részeket felfoghatjuk egyfajta művészies, elme és tudat mélyébe hatoló útnak is, de a fröccsöntött ufók nálam kiverték a biztosítékot, és ezt a mély, Istenről folytatott párbeszédek sem javítják ki. A film vége kérdéseket vet fel és nem válaszolja meg őket, de ennyi zagyvaság után ez már se nem meglepő, se nem érdekes.

Read More