2016. december 28., szerda

Rhonda Byrne: The Secret/A Titok (2006)


Nem túl gyakori, hogy könyvről írok bejegyzést, de végre leültem, rávettem magam és végigolvastam valamit az elejétől a végéig. Bár inkább a szavak emberének tartom magam, mint nem, az az érzésem, hogy elég könnyen össze tudom foglalni egy mondatban is, hogy mi A Titok, és mi a lényege.

A Titok ésszerű következtetések vallásos jellegű továbbgondolása, egyfajta self-help csomagolásba burkolt New Thought-bullshit szagú pénzgyár.

A lényegét nagyon könnyű összefoglalni, úgyhogy aki nem szeretné megvenni, letölteni a könyvet vagy a filmet, és sok órát rááldozni arra, hogy mi is ez a rettenetesen misztikus titok, ami a sikeres emberek sikerességének háttérében áll, annak elmondom dióhéjban.
A Titoknak az a lényege, hogy nagyon erősen vizualizálnod kell a lelki szemeid előtt mindazt, amit szeretnél elérni az életben, hinned kell benne, hogy meg fog valósulni, és úgy is kell viselkedned, mintha már megvalósult volna. Pozitívan kell gondolkodnod, nem a dolgok hiányára összpontosítani, hanem érezni, hogy milyen lenne, ha a vágyaid valóra válnának. Ha hálás vagy mindazért, amid van, és nagyon valóságosan beleéled magad abba, amit szeretnél, akkor az univerzum feladja neked postán, és csak várnod kell, míg minden megérkezik, amit csak akarsz. Tulajdonképpen ennyi.

Szkeptikus és szekularista személyként azt gondolom erről, hogy bár az alapgondolat, azaz a pozitív gondolkodás kedvező befolyása az életre nem hülyeség, de igencsak megalapozatlan ezt ennyire túlgondolni és mágikus hatalmat tulajdonítani neki. A véleményemet a könyvből kiragadott példákkal fogom illusztrálni:

- A könyv azt állítja, hogy kvantumfizika tanításai szerint az univerzum csak az elme által hozható létre. Ezt nem tudom értelmezni, a kvantumfizikáról annyit tudok, hogy a részecskékkel és a részecskéket befolyásoló folyamatokkal foglalkozik, de nagyon úgy tűnik, minden okkultista ezoterikus bullhsit-pénzgyár a kvantumfizikát tekinti önigazolása kulcsának. A magyar google-ön nincs valami sok találat, ami ne természetfeletti dologgal akarná összekapcsolni a kvantumfizikát… Csak annyit mondanék, hogy szerintem Neil DeGrasse Tyson és Stephen Hawking vitatkoznának azzal a ténnyel, hogy az univerzumot csak elmével lehet létrehozni.

- A könyv azt is állítja, hogy a hízás oka nem az elfogyasztott étel, hanem az, hogy mi azt GONDOLJUK, hogy az ételtől meg fogunk hízni. Szívesen meghallgatnék erről egy dietetikus szakembert, vagy úgy bárkit, aki orvosi egyetemen szerzett diplomát, vajon ő is így gondolja-e, hogy nem a kalóriák hizlalnak, hanem a rossz gondolatok…  De ez nem minden, A Titok társszerzői a betegségekről is ugyanígy vélekednek.

- Szerintük a betegséget is a gondolatok negatív kisugárzása okozza, és valójában nincs gyógyíthatatlan betegség, csak olyan, amit belülről, gondolkodással lehet/kell gyógyítani. (Ezen a ponton érzem úgy, hogy kicsit szégyellem magam, amiért az alapgondolatot még védem…)

- A Titok szerzői továbbá biztosnak veszik azt a tényt, hogy valójában minden pénz és természeti erőforrás (!) végtelen, és mindenkinek minden jut, amire csak szüksége van. Erre egy olyan példát hoznak, miszerint egy olajcég olyan helyen talált magának nagyon jó minőségű és sok olajat, ahol más olajcégek már keresték korábban, és semmit sem találtak – és természetesen jól meg is gazdagodtak belőle. Ez az elgondolás nemcsak rendívül téves, hanem az emberiség jövőjére nézve nagyon káros is: ha szeretnénk, hogy a bolygónk lakható maradjon, nem vehetjük adottnak és végtelennek a természeti forrásokat, és jobb, ha másokat sem intünk erre! 

A példákat a végtelenségig lehetne bővíteni, a lényeg nem ez, hanem hogy mennyi realitása van a tanításuknak. Röviden és egyszerűen az a válasz, hogy nem tudom, de rengeteg konkrét esetet mutat be a könyv, amelyben emberek pontosan úgy érték el a céljaikat, ahogy azt maguk elé képzelték korábban. A megfogalmazás (angolul legalább is) pontosan olyan, mikor az ember amerikai tévés prédikátorokat néz, akik ipari szinten hülyítik a népet: rengeteg hatásvadász kifejezéssel tűzdelt, egyszerű mondanivaló, amit nagyrészt marketingszakemberek és motivációs előadók, spiritiszták írtak. A kulcsa ennek az egésznek véleményem szerint nem az, hogy megváltsa az emberiséget, sokkal inkább az, hogy a hasonló gondolkodású vállalkozók egymásra találtak ennek a könyvnek a megalkotásában, és képesek voltak könyveket, filmeket, vonzás törvényével kapcsolatos fizetős weboldalakat, tagságdíjat igénylő csoportokat és hasonlókat létrehozni, ezáltal bevonzották maguknak a dollármilliókat, és teszik ezt még ma is.

Ha bármi van abban az elvben, hogy a magunk elé vizualizált dolgok megvalósulnak, szerintem az se nem mágia, se nem természetfeletti, végképp nem Isten hatalma. Persze létezik vak szerencse, vagy szerencsés véletlen, de a legnagyobb esélyünk mégiscsak akkor van a vágyaink beteljesítésére, ha a pozitív, teremtő gondolkodás mellé következetes, szorgos, teremtő cselekedeteket társítunk, erre pedig mindenkinek saját magának kell rájönnie, nem pótolhatja ki egy könyvvel vagy egy film megnézésével. Ha a képzelgésben pedig van bármi teremtő erő, akkor arról a későbbiekben beszámolok ;)


2016. december 26., hétfő

August: Osage County/Augusztus Oklahomában (2013)



Idén karácsonykor nem én tartok filmmaratont, hanem a szüleim, és édesanyám úgy döntött, Meryl Streep karrierjéből fog válogatni. Első választása az August: Osage County volt, amit évekkel ezelőtt már láttam - és meg voltam róla győződve, hogy annak idején valahol félúton leállítottam, mert nem tetszett. De ahogy önkéntelenül is újranéztem, kiviláglott: valószínűleg végignéztem az egészet, csak annyira jelentéktelen lezárása volt, hogy totálisan elfeledkeztem róla. 

Akinek némi ismerete van az amerikai kultúráról, az tudja, nemzeti belsős poénnak számít az, hogy délen, a rurális-mezőgazdasági, mentálisan elmaradott és mélyen vallásos vidékeken az emberek a saját rokonaikkal szexelnek, és emiatt időnként vérfertőzésből származó gyerekek is születnek. Ezt persze nevezhetjük rosszindulatú mendemondának is, de szerintem nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél: a sztereotípiák azért fájnak annyira, mert igazak.

A sztori címadója az Oklahoma-beli Osage megye (?), ahol a Weston családot egy sajnálatos esemény hozza össze: a családfő eltűnése. Beverly, a kiöregedett, alkoholista író a rákos, gyógyszerfüggő feleségével, Violettel él vidéken, lányaik pedig az Államokban itt-ott - kivétel Ivyt, a középső lányukat, aki még hajlandó a közelükben maradni. Ez nem az első eset, hogy Beverly eltűnik, de a helyzet most valahogy gyanúsabbnak és bonyolultabbnak tetszik, mint eddig: felszívódása előtt felbérelt egy indián bejárónőt is. Violet összehívja a családot, és a különböző családtagok megérkezésével egyre több dramatikus személyiség zsúfolódik be egy kis helyre, természetesen nem kevés konfliktust szülve. 

Nehéz lenne a sztoriról spoiler nélkül beszélni, mert pont az a lényege, hogy milyen fordulatok vannak benne, milyen piszkos, sötét titkokra derül fény egy-egy ordítozás, asztalverés, drámai szóváltás közepette. Színészóriások gyűjtőhelye a film - Meryl Streep, Julia Roberts, Ewan McGregor, Benedict Uborkaribi stb. teszik tiszteletüket -, és mindenki hozza a megszokott színvonalat. Nem néztem annyi Meryl Streep filmet, hogy tudjam, ez az alaphang a színésznőnél, de annyira túltolja ezt a szerepet, hogy az már viszketegséget okozóan irritáló. Annyira rossz volt nézni, hogy időnként sziszegtem a fájdalomtól, és őszintén meglepett, hogy én tényleg megnéztem ezt. Egyébként nem egyedülálló Streep maníros ökörködése, többeknek legalább ugyanilyen erőltetett volt a színészi játéka, a kivételt és egyúttal üde frissességet Ewan McGregor és Benedict Uborkaarc jelentették, bár Julia is egész mulattató volt. Nagyon érződik a filmen, hogy színdarabból készült, talán azért lett ennyire "túltolva", hogy a hátsó sorban is mindenki értse, miről van szó. 

Rettentően érdekes a déli pszichét megfigyelni a filmben, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy ki hová származott el onnan, és próbált a költözéssel a mentális béklyóktól megszabadulni - felmerül a kérdés, hogy sikerült-e? Ténylegesen levetkőzhetjük-e a családunk befolyását az életünkre, és etikus-e ennyire kivonni magunkat az ő életükből? Etikátlan-e eltűnni és új életet kezdeni távol a gyökerektől, ha azok megnyomorítanak és lehúznak? 

A filmben elég sok a komikus szituáció és karakter, de emellett annyira mélységesen sötét és drámai, hogy még ha nevetünk is, nem jóízűen tesszük azt, inkább csak szánakozva és kényelmetlenül. Végig kicsit olyan érzésünk van, hogy nekünk ehhez aztán semmi közünk, ez egy család belső, privát ügye, amit nekik kellene valahogyan megoldaniuk maguk közt, de inkább csak bonyolítják, gubancolják az ősrégi sérelmeik szálait. Aki bármelyik fentebb említett színésznek is kőkemény rajongója és szereti a családi drámákat, a maníros és túltolt színészkedéseket, az mindenképp nézze meg, aki valami könnyedebb, természetesebb dolgot szeretne kevesebb szappanoperás kavarással, az maradjon tőle nagyon távol. 

2016. december 2., péntek

Arrival/Érkezés (2016)


116 percnyi tudomány & fantasztikum egy idegen civilizációval történő kapcsolatfelvételről, nyelvekről és azok elmealakító jelentőségéről, némi idő-mindfuckery, és mi más: #szeretet és #összefogás Amy Adams gyakori közelijeivel.

A történet ígéretes: a földönkívüliek egyszer csak betoppannak, és tojás alakú járműveikkel a világ különböző pontjain állapodnak meg. Szándékaik ismeretlenek, csakúgy, mint furcsa nyelvük – ennek megfejtésére egy harmincas nyelvzsenit, az egyetemi oktató Louise-t kérik fel. 

Rögtön in medias res belecsöppenünk a dolgokba, semmi zavaró, vontatott sallang bevezetésként: egy szép napon egyszer csak jönnek az ufók. A nagy és fontos emberek rögtön Louise-t keresik fel, mint nyelvészt, fordítót, tolmácsot, és úgy koncepcionálisan minden egyes nyelvvel foglalkozó szakmát egyben megtestesítő, minden élő ÉS holt nyelvet behatóan ismerő viszonylag fiatal nőt, aki majd >>biztosan le fogja tudni fordítani hallás után az emberi nyelvre még csak nyomokban sem hasonlító zajt, amit az idegenek kiadnak magukból<<. Mozitársaimmal fordító-és tolmács mesterszakosként ez az elképzelés egészen mulattató volt számunkra, de gondolom, nem szorul magyarázatra, hogy a realitása inkább a sci-finek a fi, azaz fikció részéhez áll közel... :D 

Végül elhelikopterezik Louise-t Szabó Zsófiék lagzijára az űrhajóhoz egy Jeremy Renner által alakított supernerd elméleti fizikussal, ahol már kezdeniük is kell a munkát: ki kell találniuk, kik ezek a lények, honnan jöttek, de legfőképpen, hogy mégis milyen célból jöttek a bolygónkra. Minden elég gyorsan történik, a kezdeti sokk után elkezdenek ismerkedni a heptapodnak becézett hét végtagú űr-fejlábúakkal. A pörgéshez hozzájön még a tény, hogy mindjárt a sztori elején ugrunk egy hónapot… 

Innentől kezdve folyamatos a kontakt a tinta-kieresztésekkel kommunikáló idegen lényekkel, és egyre zavarosabb, hogy Louise flashbackjei az életéről hogyan kapcsolódnak a filmbe, vagy hogy egyáltalán mit látunk. Az emberiség természetesen szokásos formáját hozza, kicsit sem demagóg módon a napjaink agresszorainak tekintett nemzetek, azaz Kína, Oroszország és a közel-keleti HMCS-k elkezdik provokálni az idegeneket… (Nyilván rengeteg értelme van hadat üzenni  egy olyan fejlett civilizációnak, amelyik képes az űrutazásra és egy másik életformával való kapcsolatfelvételre.) A kérdés természetesen az, hogy hogyan hidaljuk át ezt a földönkívüli-válságot, és tudunk-e egy szerető ölelésben emberekként egyesülni egy ilyen helyzetben, hogy megfelelően fogadjuk a látogatókat. Aki kíváncsi rá, az nézze meg a filmet… :D

A film egyik nagy erénye, hogy a nyelvet, mint kultúrák közötti közvetítőt nagyon érdekesen jeleníti meg, azzal a tulajdonsággal felruházva, hogy a kognitív képességeket radikálisan megváltoztatja – akár a világtörténelmet befolyásoló módon. Ennek azért nagyobb része fikció, mint valóság, de ettől függetlenül kellemes food for thought. Néhol érdekes a látvány, de alapvetően nyugalmas, nem is kell Bruckheimeres robbantásokra számítani, és ez jól van így. Az idegeneket nem klisésen, gyilkos invázióként jelenítik meg, nem is szervetlen robotokként vagy mandulaszemű humanoidokként. Újat mondanak mind a megnyilvánulási formájukkal, mind a járműikkel, de leginkább a nyelvi és gondolkodásbeli jellemzőikkel. 

És az erények itt nagyjából véget is érnek… Mert ezt a filmet jobban is meg lehetett volna csinálni. Először is ott a szükséges rossz ténye, ami szinte minden sci-fiben végighúzódik manapság: hogyan lehet fogyaszthatóvá tenni az emberiségről, univerzumról, idegen lényekről, kultúrákról, nyelvről, idősíkokról, kognitív képességekről való elmélkedést? Hát, szerelmi szál nélkül sehogy. Úgyhogy muszáj volt belerakni egyet, mégpedig olyan szemtelen módon, hogy az már majdnem vicces. Az elméleti fizikus és a nyelvész között természetesen már az elejétől izzik a levegő, és a film közepétől egy ponton nagyjából ki is következtetjük, hogy mi fog következni a későbbiekben. Puzzle-darabokban végignézünk egy családi drámát az idegenes sztori mellett, ami néhol frusztrálóan nem odaillő, néhol pedig többet szeretnénk belőle, hogy kicsit világosabb legyen minden, de bizonyos dolgok ettől függetlenül is homályosak. Coelhói mélységű mondatok hangzanak el néha, aztán a végén nagyjából összeáll a dolog, de az összkép, amit a film ad, mégis kicsit Jamie Oliver egyik rusztikus, fa vágódeszkán tálalt összeszórt fogására hasonlít. Fogyasztható is, finom is, mégis inkább egy másik, kifinomultabb verziót választanánk, ha lehetne. 


A másik kevésbé pozitív pont az a tény, hogy a film arra a két-három emberre épít, akik az eseményeket alakítják, viszont ezekből az egyetlen igazán kibontott karakter Louise. Ő viszi a hátán az egész filmet, úgyhogy aki nem szereti Amy Adamst közeliben nézni, az messze kerülje el a filmet. Mindenki más kissé kellék jelleggel asszisztál a filmben, Ian, a fizikus jelleme is elég sablonos (insert generic good guy scientist who is emotionally available as well). Sokkal többet kellene tudnunk az idegenekről, de ehelyett idősíkok között váltogatunk... Összességében érdekes darab, jó vitaindító, de nem mindenható a témában. Idegenek és nyelv iránt érdeklődőknek ajánlott, Amy Adams-utálóknak nem.

Text Widget

Pages

recent posts

About