A 2000-es évek első évtizedének második felétől (körülbelül) van egy új avagy megújuló tendencia a sci-fi filmek világában. Több is van, de ebből most egyet fogok kiemelni, aminek nem tudom, hogy hivatalosan van-e neve, én három kifejezéssel tudnám jellemezni: idő, sorsszerűség és alternatív világ. Pár éve rengeteg film a sci-fi és a fantasy hibridjeként (legalább is véleményem szerint) próbál lavírozni ebben a témában, nem tudom pontosan, melyik volt a legelső ilyen, de az igazi hullámot valószínűleg az Inception/Eredet (2010) indította útjára. Az elemek eltérhetnek az egyes filmeknél, de valahogy a hangulat mindig ugyanoda lyukad ki, van egy kis déjá vu érzésünk, ha ilyen filmet nézünk. Az Eredet azért teszi különlegesen a dolgát, mert az idő inkább csak mellékszereplő az alternatív világ (álmok világa) és a sorsszerűség (álmokkal megváltoztatni valaki akaratát) mellett… A hangulata kétségtelenül erőteljesen befolyásolta sok filmrendező elképzeléseit a cselekmény, de főleg a képi világ tekintetében. Az In time/Lopott idő (2011) egy másik ilyen, ahol az idő főszereplővé lép elő, pontosabban az alternatív világ főszereplőjévé, és mintegy baljós árnyékként húzódik a film egész ívén. A Source Code /Forráskód (2011) az idő általi sorsszerűséget helyezte a középpontba, amiben egyenesen felzaklató volt az események folytonos visszapörgetése… Ezután jött a Cloud Atlas/Felhőatlasz (2012), amiben mindhárom jellemző a végletekig kicsúcsosítva szinte kiabált a vásznon, bennem egyébként igencsak ambivalens érzéseket teremtve. Összefonódó sorsszálak, reinkarnáció, ontológiai filozófia filmnyelvre fordítva, disztópia és lázadás, vallás; minden volt itt kéremszépen, tehát alapvetően nevezhetjük kliséhalmaznak is, mert pont az benne a paulókoelhós, hogy rendkívül okosnak és komplexnek gondolja magát a film, miközben valószínűleg csak el lett baltázva a megvalósítás (vagy csak kritikus hangulatban voltam a hosszú menetidő és a rasszok „átsminkelésére” tett kísérlet miatt, és akkor további megnézésre szorul).
Ezeknek a filmeknek közös jellemzője például a nyomasztó hangulat, és hogy nézőként sosem tudjuk, éppen hol és mikor vagyunk (az Eredet esetében inkább valóság-fantázia kettőséről beszélhetünk), és mennyi időnk van, amíg pofon nem vágnak egy olyan jelenettel, ami éles váltás az előzőhöz képest. Ráadásul a főszereplők is erős hasonlóságot mutatnak abban, hogy nem lehet őket egyértelműen a „jó” oldalára elhelyezni, és ezek a filmek nem akarják idealizálni őket. A saját kis érdekeiknek megfelelően cselekszenek, egyik sem egy szentlélek, és ennek ellenére képesek vagyunk szimpatizálni velük, mivel átérezzük, hogy ebben a borzalmas világban apró kis sodródó porszemek vagyunk, ki vagyunk téve a Karma kénye-kedvének, a Sorsnak (Időnek), vagy nevezzük bárminek azt a felsőbb erőt, ami mindig felmutatja a középső ujját. Meglepő módon azt is hozzá kell tennem, hogy a háttérben sokszor egy elemi világnézeti gondolat húzódik meg, a „kommunizmusnak” az a fajtája, ami az emberi fajon belüli teljes egyenlőséget hirdeti az elnyomottakfelszabadításával, korlátok eltörlésével (az In time-ban és a Cloud Atlasban erősen érezhető ez). Mivel Hollywoodról beszélünk, megjelenik a léten túlmutató szerelem kérdésköre is, ami az esetek többségében egy életre szóló társ képében jelenik meg, akiért harcolni, meghalni, megváltani a világot igazán semmiség.
Ezeknek a filmeknek közös jellemzője például a nyomasztó hangulat, és hogy nézőként sosem tudjuk, éppen hol és mikor vagyunk (az Eredet esetében inkább valóság-fantázia kettőséről beszélhetünk), és mennyi időnk van, amíg pofon nem vágnak egy olyan jelenettel, ami éles váltás az előzőhöz képest. Ráadásul a főszereplők is erős hasonlóságot mutatnak abban, hogy nem lehet őket egyértelműen a „jó” oldalára elhelyezni, és ezek a filmek nem akarják idealizálni őket. A saját kis érdekeiknek megfelelően cselekszenek, egyik sem egy szentlélek, és ennek ellenére képesek vagyunk szimpatizálni velük, mivel átérezzük, hogy ebben a borzalmas világban apró kis sodródó porszemek vagyunk, ki vagyunk téve a Karma kénye-kedvének, a Sorsnak (Időnek), vagy nevezzük bárminek azt a felsőbb erőt, ami mindig felmutatja a középső ujját. Meglepő módon azt is hozzá kell tennem, hogy a háttérben sokszor egy elemi világnézeti gondolat húzódik meg, a „kommunizmusnak” az a fajtája, ami az emberi fajon belüli teljes egyenlőséget hirdeti az elnyomottakfelszabadításával, korlátok eltörlésével (az In time-ban és a Cloud Atlasban erősen érezhető ez). Mivel Hollywoodról beszélünk, megjelenik a léten túlmutató szerelem kérdésköre is, ami az esetek többségében egy életre szóló társ képében jelenik meg, akiért harcolni, meghalni, megváltani a világot igazán semmiség.
Mindezek után most pedig jöjjön a Looper/A jövő gyilkosa (2012), mert mi mást csinálna az ember a zh-hét utolsó napjaiban éjszaka alvás/tanulás helyett, mint filmet néz. Adott az alapkoncepció, ami szokatlanul kényelmesen ki van fejtve az elejétől: van egy bűnbanda, ami bérgyilkosoknak küldi vissza a múltba az ellenségeit kivégzésre. A bérgyilkosok kinyírják a célszemélyt, eltüntetik a hulláját. Mikor megszűnik a szerződésük a bűnbandával, akkor (a szerződésben foglaltak szerint) visszaküldik a bérgyilkos öreg énjét a múltba, hogy a fiatalabb megölje az időset, akinek ilyenkor mindig aranytáblák vannak kötve a ruhájába. Ezt nevezik „hurokzárásnak”, vagyis amikor a bérgyilkos élete köre bezárul, meghal az idős énje, hogy kiélhesse magát a fiatal. Innentől kezdve megszűnik a szerződés, és a volt assassin boldogan élheti az életét az aranytáblákból beváltott milliókból egészen addig a napig, míg nem érte jönnek, és elviszik a fiatalkori énjéhez, hogy megölje magát… creepy, right? Igen, az. Legalább is maga a gondolat, hogy az ember képes találkozni az idősebb énjével hidegrázást küld végig a gerincem mentén… Te jó ég. Az alapkoncepció részeként azt is meg kell említeni, hogy ez nemcsak időutazás terén alternatív világ, hanem mutánsok is léteznek, „különleges képességekkel rendelkező emberek” értelemben (mint az X-men, komolyan).
Főszereplőnk egy bérgyilkos, Joe, aki vígan éli életét gyilkolászva egészen addig a pillanatig, míg el nem kezdenek furcsa dolgok történni. Először is, hirtelen sokan zárnak hurkot egymás után, ami némi gyanúra ad okot. Aztán egyszer csak feltűnik Joe lakásában a legjobb barátja, és elmeséli, hogy az idős énje beszélt neki egy jövőbeli autokratáról és arról, hogy a hurokzárások nem véletlenek, majd az öreg énje megszökött. A fiatalabbik arra kéri a barátját, hogy bújtassa el, mivel körözi már a bűnbanda a szökés miatt. Innentől kezdve bonyolódnak a dolgok egészen addig a pontig, míg Joe is találkozik a saját öreg énjével, és mindenki elkezd vadászni mindenkire: a bűnbanda a fiatal és idős Joe-ra, a fiatal Joe az idősre, az idős Joe a felesége jövőbeli gyilkosa fiatalkori énjének vélt három kisgyerekre (!!!)… Az egész hajsza egy pszichológiával és valószínűségszámítással kevert akciófilm, ami a végén picit nyitott, de méltó lezárást kap.
A filmet belengő két motívum az önző szeretet és mások életének hulladéknak tekintése. Ez most hülyén hangzik, de tényleg erről van szó. Mindenki a saját maga vagy a saját szerette érdekében/miatt gyilkol mindenki mást, eladja a barátját pár kiló ezüstért, stb… Hihetetlen, hogy ebben a filmben a karakterek mennyire csak a saját érdekeikkel és a saját érdekkörükbe tartozó emberekkel (anya, saját gyerek, életet a vakvágányról visszarántó feleség, stb.) törődnek, mindenki más élete egy fabatkát sem ér, és a legelső veszélyes pillanatban meg kell szabadulni mindenkitől, aki „ellenünk” van. Az önzés szörnyűsége gyakorlatilag úgy lebeg a filmen, mintha valami ártatlan kis dologról lenne szó, holott valójában a színtiszta jellemtelenség átitatja az egész történetet, és az embereket abszurd gyilkológépekké változtatja. Ez azonban a sorsszerűség és az idő miatt teljesen a háttérbe kerül, hiszen csak kapkodjuk a fejünket az ok-okozati következmények és a jellembeli diszkrepanciák miatt. Én azt mondanám, hogy ez a film minden túlzás nélkül, még Bruce Willis kopasz kőarca és lövöldözése ellenére is mindenképpen megér egy próbát (esetemben többet is). [Bruce Willis kőarcát egyébként is ellensúlyozza Joseph Gordon-Levitt karakteres, de határozottan barátságosabb ábrázata...]
Adok neki 10/8-at, első látásra az Eredetnél és a Felhőatlasznál legalább is sokkal szimpatikusabb…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése