Yami no matsuei (2000)

Ez egy viszonylag rövid anime, témáját tekintve fantasy és krimi érdekes keveréke. A történetben shinigamik vagyis halálistenek dolgoznak bűnesetek felgöngyölítésén. Főszereplőnk Tsuzuki, az édesszájú halálisten, aki egy új társat kap maga mellé, hogy együtt dolgozzanak. Hisoka 16 évesen halt meg, beforduló és zárkózott természete miatt kezdetben nem túl jól jönnek ki Tsuzukival. Ahogy a bűnesetek elkezdenek kibontakozni, minden egyes szál egy különös idegen, Muraki felé mutat, úgy tűnik, úgy bábozik mindenkivel, ahogy kedve szottyan. Hisokáról megtudjuk, hogy a múltjában volt köze Murakihoz, aki folyamatosan azt hangoztatja, hogy meg akarja szerezni magának Tsuzukit. Hogy milyen célból, annak a lelepleződése az anime végéig várat magára…

Az a helyzet, hogy az én szemszögemből nézve az egész anime logikai bukfencek sorozata. Esetünkben Muraki a főgonosz a történetben, akinek a mozgatórugója teljességgel abszurd, logikátlan, ezáltal minden törekvése a cselekmény során feleslegessé és értelmetlenné válik. Talán a sorozat rövidsége miatt nem tudták kibontakozni a karakterek múltjait, és valójában ez senki másnál nem hiányzott annyira, mint nála. Hiszen a „jók” a történetben csak a munkájukat végzik, míg Muraki folyamatosan gyilkol, terveket sző és színészkedik – aminek gyakorlatilag nevetséges és értelmetlen oka van, ami csak a történet végén derül ki.

Tudni kell erről az animéről, hogy egyrészt vannak benne férfi x férfi szexuális utalások és néhány nagyon szolid jelenet is, ezek azonban inkább a karakterek erőviszonyait és tulajdonságaik kidomborítását jelenítik meg. Valamint az is fontos (legalább is számomra), hogy a grafika igencsak régimódi, és a karakterek rajzolása… nos… hát nem a legesztétikusabb. Az aránytalanul széles vállak, kétajtós szekrény testalkat és pici fej tipikusan yaoi jellegzetességek – bár erőteljesen benne vagyok a műfajban, mégis röhejesnek tartom ezt a vizualitást :D

Mint tipikus dark fantasy fan és sötét lélek, igyekeztem volna szurkolni Murakinak, vagy megkedvelni őt. Fehér együttese, platinum-ezüst haja (a gyengém), világos szemei, szemüvege mind kirívóan kiemelkedtek a többi karakter szolid aranyossága közül, ami vizuálisan viszonylag felhúzta a sorozatot (csak úgy, mint a hivatal, ahol dolgoznak, ami körül egyfolytában virágzik a sakura). Mivel a karakter mögött azonban vajmi kevés mély tartalom lett prezentálva, sajnos nem sikerült az első néhány epizód fangirlködése után igazán megkedvelnem…

Mindennel együtt szerintem nem volt elviselhetetlenül rossz a sorozat (végignéztem két leülésre), de lehetett volna ettől sokkal jobb is. Szégyellek neki ugyanannyi pontot adni, mint a témában, műfajban és formátumban teljesen különböző Hostnak, de meg fogom tenni. 10/6,5

Read More

Kimi to Boku (2011)

Adott egy pillekönnyed slice of life középiskolás szereplőkkel, 13 rövidke résszel. Mit lehetne mondani erről? Kis kék zakók, sok különböző személyiség, veszekedések, szerelmek, közös élmények... Ez az anime se több, se kevesebb.

No meg random macskák mindenütt.

Azt kell, hogy mondjam, ebben a műfajban még nem próbáltam ki magam. Vagyis ez így nem teljesen igaz, mert az Ouran Koukou Host Club a kedvenceim közé tartozik, de az a slice of life meg a helyes szereplők mellett a reverse hárem témakörével, páratlan humorral és drámaisággal párosult. Ez a sorozat pedig nem. Az a helyzet, hogy a grafikája sem nagyon tetszett. Ez a fajta karakterdizájn egyszerűen csak nem az én stílusom. Bár a karaktereket megismertük, mégsem annyira, hogy mélységesen tudjuk őket szeretni. Kíváncsi lettem volna például az ikrekre, és hogy miért néznek ki mindig úgy, mintha aludnának, még beszéd közben is. Két ennél unottabb karaktert nem látott még anime körülbelül...

Egyébként annyi mindent ki lehetett volna domborítani ebben az animében, mint drámafaktort. A viszonzatlan szerelmeket, hogy miért mindenkinek olyan ikonikusan irritáló a személyisége, Kaname és az anyja kapcsolatát, de tényleg, bármit... De nem. Mosolygunk, nézzük a képernyőt, hogy "jaj de cuki", és kész. Ennyi. 

Lehet, hogy ez egyébként nem ennek az animének, hanem a műfajnak a sajátossága, egyébként aranyos volt, kedves volt, időtöltésnek vicces volt, néha nagyokat nevettem. De a második évadot csak akkor fogom megnézni, ha nagyon unatkozom. Most nagyon sok film meg ugye vizsga is vár rám :D :D 

10/7

Read More

The Host/A burok (2013)

Ezt a filmet több szempontból vártam már. Az egyik szempont az volt, hogy maga az alapötlet teljesen érdekesnek, mondhatni "decent sci-fi topic"-nak látszott, egy másik meg az, hogy vajon ki tud-e törni Stephenie Meyer a Twilight által teremtett csillámvámpírutáló hangulat megteremtőjének szerepéből ezzel a történettel. Igen is meg nem is... nézzük.

A helyzet az ezzel a történettel, hogy az alapkoncepció érdekes. Egy földönkívüli faj jött a Földre, majd megszállva az emberek testét, gyarmatosította a bolygót. Mindemellett nagyban alkalmazkodva az emberi életkörülményekhez autóval járnak, mobilt használnak, áruházban vásárolnak, stb... (De meg vannak babonázva a fehér, ezüst szín használatával.) A "megszállt" embereknek világoskékké változik a szemszíne, az eredeti személyiségük helyett pedig teljes mértékben a földönkívüli "lelkek" veszik át a hatalmat, akik már sok ezer éve így élnek az univerzumban, bolygóról bolygóra utazva. Az embereknek van egy csoportja, akik nem hajlandóak beadni a derekukat, egy sziklaorom belsejében laknak a sivatag közepén, és saját mezőgazdasági kultúrát alakítottak ki benne. A "lázadók" közül elkapnak egy lányt, Melanie-t, és beletesznek a testébe egy lényt, de a lány erős személyisége és harciassága miatt képes a földönkívüli tudata mellett létezni, így két tudat osztja meg a testet. Vicces, de gyakorlatilag az egész film arról szól, hogy ez a két tudat veszekszik a testben, és különféle dolgok történnek ezen kívül (szinte mellékesen).

A földönkívülieknek van egy nagyon irritáló, nagyon harcias, korlátokat nem ismerő "seekerje" (hajtó?), akinek az a feladata, hogy az utolsó lázadókat is leszámolja, és a fajának békés, harmóniára törekvő jellege ellenére ő szembemegy a normákkal, erőszakkal üldözi az embereket, sokakat fel is áldoz a hajszában.

A Melanie testében lakó földönkívüli kezdetben le akarja leplezni az embereket, de később a táborukba eljutva összebarátkozik velük, és az oldalukra áll. Az emberek elnevezik Vandának (gondolom a Wandererből, ami az eredeti neve volt), még egyszer mondom, Melanie és Vanda ketten osztoznak a testen. Igen ám, eddig a történet nagyjából a sci-fi, akció, max szocdráma vonalon mozgott, innentől kezdve viszont gátlástalanul elmegy nyálba az egész. Melanie eddigi kedvese mellett megjelenik a színen egy másik srác, aki beleszeret Vandába (azt hogy? a földönkívüliek gyakorlatilag ezüstös hernyók, akik az ember nyakában élnek...), és későtini érzelmek garmadája lepi el a vásznat.

Nagyon rég nem láttam már ennyi csókolózást filmben, romantikus filmeket nem nagyon nézek, de úgy tűnik, ez a sokéves átlagot is túlszárnyalja. Ebben a filmben a csók gyakorlatilag központi téma, már-már megoldás az univerzum nagy kérdéseire és problémáira, alfa és omega, satöbbi... Voltak részek, amikor felröhögtem, és pihentettem egy-két napig a nézést, mert egyszerűen nem volt hozzá kedvem.

Az a helyzet, hogy a helyén kéne kezelni a filmet, amit nem tudok vagy nem lehet megtenni, mert olyan dologról van szó, aminek nincsen legitim műfaja. Stephenie Meyer egész lényege arról szól, hogy két konvencionálisan teljesen eltérő műfajt összekever, és ezzel egy bizonyos közönséget céloz meg. Ugyanez volt a Twilight is, vámpírok + tiniromantika. Ez itt éppen ufók + tiniromantika, se több, se kevesebb. Ez valakinek vagy bejön, vagy nem. Még ha le is számítom a logikai bukfenceket (amiből rengeteg van, ez is több, mint a sokéves átlag, de inkább nem szeretnék róla beszélni, mert az máshol is van bőven, általam imádott filmekben is), akkor sem kapok egy erős végterméket a kezembe, mert a sci-fi talaja a filmnek egész egyszerűen gyengécske. Semmit nem tudunk szinte a földönkívüliekről, cselekmény NAGYON kevés van. Sokkal kevesebb csókolózás, sokkal több akció kellett volna. De akkor meg nem lenne Stephenie Meyer. Nem tudom. Nem vészesen rossz ez, de nem az én műfajom, és még hosszú is, 5 perc híján 2 órás (!!!). Romantikus dráma műfajában nem tudok ítélkezni, de sci-finek nagyon vérszegény.
(Ezt megerősítvén hozzátenném, hogy kérem szépen, értenek hozzá, hogy a Meyer-féle filmekbe jelentéktelen arcú, barna hajú csajokat istenítve belerakják őket a főszerepbe. Nem kérek még egy K-stewt, köszi.)
Tőlem csak 10/6-ot kap,  erős unalom esetén egyszeri megnézésre ajánlom.

Read More

Looper (2012) - és a "sci-fi újhullám"

A 2000-es évek első évtizedének második felétől (körülbelül) van egy új avagy megújuló tendencia a sci-fi filmek világában. Több is van, de ebből most egyet fogok kiemelni, aminek nem tudom, hogy hivatalosan van-e neve, én három kifejezéssel tudnám jellemezni: idő, sorsszerűség és alternatív világ. Pár éve rengeteg film a sci-fi és a fantasy hibridjeként (legalább is véleményem szerint) próbál lavírozni ebben a témában, nem tudom pontosan, melyik volt a legelső ilyen, de az igazi hullámot valószínűleg az Inception/Eredet (2010) indította útjára. Az elemek eltérhetnek az egyes filmeknél, de valahogy a hangulat mindig ugyanoda lyukad ki, van egy kis déjá vu érzésünk, ha ilyen filmet nézünk. Az Eredet azért teszi különlegesen a dolgát, mert az idő inkább csak mellékszereplő az alternatív világ (álmok világa) és a sorsszerűség (álmokkal megváltoztatni valaki akaratát) mellett… A hangulata kétségtelenül erőteljesen befolyásolta sok filmrendező elképzeléseit a cselekmény, de főleg a képi világ tekintetében. Az In time/Lopott idő (2011) egy másik ilyen, ahol az idő főszereplővé lép elő, pontosabban az alternatív világ főszereplőjévé, és mintegy baljós árnyékként húzódik a film egész ívén. A Source Code /Forráskód (2011) az idő általi sorsszerűséget helyezte a középpontba, amiben egyenesen felzaklató volt az események folytonos visszapörgetése… Ezután jött a Cloud Atlas/Felhőatlasz (2012), amiben mindhárom jellemző a végletekig kicsúcsosítva szinte kiabált a vásznon, bennem egyébként igencsak ambivalens érzéseket teremtve. Összefonódó sorsszálak, reinkarnáció, ontológiai filozófia filmnyelvre fordítva, disztópia és lázadás, vallás; minden volt itt kéremszépen, tehát alapvetően nevezhetjük kliséhalmaznak is, mert pont az benne a paulókoelhós, hogy rendkívül okosnak és komplexnek gondolja magát a film, miközben valószínűleg csak el lett baltázva a megvalósítás (vagy csak kritikus hangulatban voltam a hosszú menetidő és a rasszok „átsminkelésére” tett kísérlet miatt, és akkor további megnézésre szorul). 

Ezeknek a filmeknek közös jellemzője például a nyomasztó hangulat, és hogy nézőként sosem tudjuk, éppen hol és mikor vagyunk (az Eredet esetében inkább valóság-fantázia kettőséről beszélhetünk), és mennyi időnk van, amíg pofon nem vágnak egy olyan jelenettel, ami éles váltás az előzőhöz képest. Ráadásul a főszereplők is erős hasonlóságot mutatnak abban, hogy nem lehet őket egyértelműen a „jó” oldalára elhelyezni, és ezek a filmek nem akarják idealizálni őket. A saját kis érdekeiknek megfelelően cselekszenek, egyik sem egy szentlélek, és ennek ellenére képesek vagyunk szimpatizálni velük, mivel átérezzük, hogy ebben a borzalmas világban apró kis sodródó porszemek vagyunk, ki vagyunk téve a Karma kénye-kedvének, a Sorsnak (Időnek), vagy nevezzük bárminek azt a felsőbb erőt, ami mindig felmutatja a középső ujját. Meglepő módon azt is hozzá kell tennem, hogy a háttérben sokszor egy elemi világnézeti gondolat húzódik meg, a „kommunizmusnak” az a fajtája, ami az emberi fajon belüli teljes egyenlőséget hirdeti az elnyomottakfelszabadításával, korlátok eltörlésével (az In time-ban és a Cloud Atlasban erősen érezhető ez). Mivel Hollywoodról beszélünk, megjelenik a léten túlmutató szerelem kérdésköre is, ami az esetek többségében egy életre szóló társ képében jelenik meg, akiért harcolni, meghalni, megváltani a világot igazán semmiség.

Mindezek után most pedig jöjjön a Looper/A jövő gyilkosa (2012), mert mi mást csinálna az ember a zh-hét utolsó napjaiban éjszaka alvás/tanulás helyett, mint filmet néz. Adott az alapkoncepció, ami szokatlanul kényelmesen ki van fejtve az elejétől: van egy bűnbanda, ami bérgyilkosoknak küldi vissza a múltba az ellenségeit kivégzésre. A bérgyilkosok kinyírják a célszemélyt, eltüntetik a hulláját. Mikor megszűnik a szerződésük a bűnbandával, akkor  (a szerződésben foglaltak  szerint) visszaküldik a bérgyilkos öreg énjét a múltba, hogy a fiatalabb megölje az időset, akinek ilyenkor mindig aranytáblák vannak kötve a ruhájába. Ezt nevezik „hurokzárásnak”, vagyis amikor a bérgyilkos élete köre bezárul, meghal az idős énje, hogy kiélhesse magát a fiatal. Innentől kezdve megszűnik a szerződés, és a volt assassin boldogan élheti az életét az aranytáblákból beváltott milliókból egészen addig a napig, míg nem érte jönnek, és elviszik a fiatalkori énjéhez, hogy megölje magát… creepy, right? Igen, az. Legalább is maga a gondolat, hogy az ember képes találkozni az idősebb énjével hidegrázást küld végig a gerincem mentén… Te jó ég. Az alapkoncepció részeként azt is meg kell említeni, hogy ez nemcsak időutazás terén alternatív világ, hanem mutánsok is léteznek, „különleges képességekkel rendelkező emberek” értelemben (mint az X-men, komolyan).

Főszereplőnk egy bérgyilkos, Joe, aki vígan éli életét gyilkolászva egészen addig a pillanatig, míg el nem kezdenek furcsa dolgok történni. Először is, hirtelen sokan zárnak hurkot egymás után, ami némi gyanúra ad okot. Aztán egyszer csak feltűnik Joe lakásában a legjobb barátja, és elmeséli, hogy az idős énje beszélt neki egy jövőbeli autokratáról és arról, hogy a hurokzárások nem véletlenek, majd az öreg énje megszökött. A fiatalabbik arra kéri a barátját, hogy bújtassa el, mivel körözi már a bűnbanda a szökés miatt. Innentől kezdve bonyolódnak a dolgok egészen addig a pontig, míg Joe is találkozik a saját öreg énjével, és mindenki elkezd vadászni mindenkire: a bűnbanda a fiatal és idős Joe-ra, a fiatal Joe az idősre, az idős Joe a felesége jövőbeli gyilkosa fiatalkori énjének vélt három kisgyerekre (!!!)… Az egész hajsza egy pszichológiával és valószínűségszámítással kevert akciófilm, ami a végén picit nyitott, de méltó lezárást kap.

A filmet belengő két motívum az önző szeretet és mások életének hulladéknak tekintése. Ez most hülyén hangzik, de tényleg erről van szó. Mindenki a saját maga vagy a saját szerette érdekében/miatt gyilkol mindenki mást, eladja a barátját pár kiló ezüstért, stb… Hihetetlen, hogy ebben a filmben a karakterek mennyire csak a saját érdekeikkel és a saját érdekkörükbe tartozó emberekkel (anya, saját gyerek, életet a vakvágányról visszarántó feleség, stb.) törődnek, mindenki más élete egy fabatkát sem ér, és a legelső veszélyes pillanatban meg kell szabadulni mindenkitől, aki „ellenünk” van. Az önzés szörnyűsége gyakorlatilag úgy lebeg a filmen, mintha valami ártatlan kis dologról lenne szó, holott valójában a színtiszta jellemtelenség átitatja az egész történetet, és az embereket abszurd gyilkológépekké változtatja. Ez azonban a sorsszerűség és az idő miatt teljesen a háttérbe kerül, hiszen csak kapkodjuk a fejünket az ok-okozati következmények és a jellembeli diszkrepanciák miatt. Én azt mondanám, hogy ez a film minden túlzás nélkül, még Bruce Willis kopasz kőarca és lövöldözése ellenére is mindenképpen megér egy próbát (esetemben többet is). [Bruce Willis kőarcát egyébként is ellensúlyozza Joseph Gordon-Levitt karakteres, de határozottan barátságosabb ábrázata...]

Adok neki 10/8-at, első látásra az Eredetnél és a Felhőatlasznál legalább is sokkal szimpatikusabb…

Read More

Filmlista (folyamatosan bővül)

Néhány film, amit meg kell néznem a közeljövőben:

- The Imaginarium of Doctor Parnassus (2009)
- Intouchables (2011)
- The Perks of Being a Wallflower (2012)
- Oblivion (2013)
- Bordertown (2007)
- Red Eye (2005)
- The Host (2013)
- Antichrist

Sorozatok/animék
- Kimi to Boku (2011)
- Yami no Matsuei (2000)
- Kamisama Hajimememashita (2012)
- Amagami SS (2010)
- Requiem for the Phantom (2009)

Gondolkozom azon is, hogy van egy pár, amit esetleg újra kell néznem és írni róluk egy review-t, de nem biztos, hogy ez meg fog valósulni :D

Read More