Domináns anyák és elnyomott női szexualitás: Virgin Suicides (1999) és Black Swan (2010)

Míg a Virgin Suicidesba véletlenül futottam bele egy megosztott cikk miatt, a Black Swant hosszas keresgélés előzte meg. Érdekes, hogy pont így jött össze ez a kis filmes alkalom, hiszen alapvetően hasonló témákkal foglalkoznak ezek a filmek.

Virgin Suicides (1999)

A sztori a ’70-es években játszódik, kertvárosi amerikai keresztény család öt tündéri szőke lánnyal, 13-tól 17 évesig. A problémával rögtön az elején szembesülünk, Cecilia, a legkisebbik öngyilkosságot kísérel meg, felvágja az ereit, miközben egy Szűz Máriás kártyát szorongat. Ekkor még túléli, azonban a dolgok dominószerűen beindulnak. A szülőkből nem sokat látunk azon kívül, hogy szigorúak és korlátozóak, és mindig minden alkalmat, amikor a lányok szórakozhatnának vagy másokkal, többek közt fiúkkal barátkozhatnának, igyekeznek alaposan megakadályozni. A környéken élő, a lányokkal egykorú srácok próbálják összerakni a történetet és elmesélni, hogyan következett be, hogy mind az 5 Lisbon lány öngyilkos lett. A puzzle-ből sok darabka hiányzik, és az egyetlen dolog, amit biztosan bennünk hagy ez a film, az a kellemetlen nyugtalanság.

Említést érdemel az erőteljesen hetvenes évekbeli hangulat: az őrült férfi frizurák, a bársony zakók, a keresztény szigorúság jegyében átszabott hálóingszerű fehér habos-babos zsákruhák, és a nemcsak említés szintjén jelenlévő, hanem a történetben aktívan is részt vevő zenei betétek. Van egy sajátos, lebegő érzés a filmben, amit a világos színek és nagy amerikai terek adnak, és mintegy alternatív valóságként belekerülünk mi is a filmbe, és átéljük a szereplőkkel a gyermekkorukat. Viszont tipikus regényfilmként könnyen észrevehetik a szemfülesebbek, hogy a narrátor karakterek mind jóval érettebben jelennek meg, mint ahogy azt átlagos amerikai kistiniktől elvárhatnánk – rengeteg szó és gondolat van az igenis felnőtt és mondanivalót szuggeráló író által a szájukba adva. Érdekes élmény betekinteni egy ilyen eszmerendszer által gúzsba kötött és halálra ítélt családba, és a film végére egyre inkább szimbolikussá válik minden, míg a kisvárost bűzlő zöldes algapára lepi el - elgondolkoztatva minket a szülői szeretetről, elvekről és annak relevanciájáról a gyereknevelésben.

Black Swan (2010)

Avagy történet egy mentális problémákkal küzdő, teljes kontroll alatt tartott balett-táncosnőről, és álmai szerepéről. Ninát követjük, mialatt ízületeket és lelket nem kímélve próbál, küzd, és igyekszik megkapni az (évadzáró) óriási újrafeldolgozott darabban, a Hattyúk tavában a főszerepet. Ebben a balettben két hattyú, egy ártatlan, szűzies fehér hattyú és egy démoni, csábító fekete hattyú verseng egy herceg szívéért. Nina folyamatosan nyomás alatt van egyrészt az anyja felől, aki nem engedi felnőni, 28 évesen kislányként tartja a saját ambíciói kiélése céljából, és darab rendezője felől is, aki látni akarja benne a démoni femme fatale-t, mert rabul kell ejtenie a közönséget a csábításával.  Mindezen nem segít, hogy mentálisan beteg, és olyan dolgokat lát, amik nincsenek, vagy nem úgy vannak ott, ahogy látja őket. Éppen ezért sosem tudhatjuk, hogy éppen mi igaz és mi nem. (Most utánanézve több helyen horrornak és thrillernek sorolják be ezt a filmet, de mikor néztük, erre nem gondoltunk közben, csak arra, hogy a végletekig nyugtalanító és hátborzongató néha.)

Kétféle oldalról tehát két ellentétes nyomást tapasztal, és meghasad alatta. Akárhogy is próbálkozik, lesz, akinek nem fog megfelelni. Elnyomott szexualitását, erőszakkal felszínen tartott kislányi mivoltát a rendező igyekszik szenvedélyes csókokkal és sértegetésekkel előcsalni, míg egy táncostársa, a Mila Kunis által játszott Lily inkább tudatmódosítókhoz folyamodik ugyanezért. Lebilincselő, de egyben a végletekig nyugtalanító végignézni Nina vergődését, amit gyenge, szürke kislányból megtesz a teljes mentális széthullásig és a fekete hattyú megtestesítéséig.

A film zavaróan nyitva hagyott végén túl számomra sajnos nem volt szimpatikus a gyomorforgató kamerakezelés sem, a kamera folyamat jelleggel cikázott a táncmozdulatokkal és lépésekkel megegyező gyorsasággal, és nem egyszer körbe is pördült. Ez adott egy egyéni ízt a filmnek, de nekem sem ez, sem a Natalie Portman által eljátszott Nina, sem a végkifejlet nem nyerte el a szubjektív tetszésemet. Ettől függetlenül jó és kötelező.

Ketrecben a női szexualitás – rite of passage és az azt akadályozó anyák

Abban mind a két film tökéletesen egyezett, hogy erősen kontrolláló anyák voltak a lányaik mögött, akik az erkölcseiket, vagy talán a személyes csődjüket próbálták kivetíteni rájuk, és ezáltal jobb életet próbáltak teremteni nekik.  A szexualitás minden lány életében a felnőtté válás természetes része, és azt, hogy valaki ivaréretté válik és érdeklődik a másik (vagy épp a saját) nem iránt, nem egy olyan dolog, amit meg lehet akadályozni, de még csak megpróbálkozni sem érdemes vele. Ebben a két extrém esetben azt láthattuk, hogy mit tehet egy ilyen konzervatív nevelés: egyik esetben öt lányt taszított öngyilkosságba, a másikban 28 éves koráig teljes kontroll alatt tartott egyet, aki az első megpróbáltatás során meghasadt a nyomás alatt. Hálásak lehetünk, hogy még ha korlátozott formában és sikerességgel is, de létezik feminizmus, modern pszichológia, családsegítés, és ha komoly gond van, akkor van lehetőség kiútra. A terrorizáló elvhű nevelés azonban ma is jelen van, így nagyon is relevánsak ezek a történetek. Többek között elgondolkodtatnak arról, hogy miért van egy nő érettsége, szexuális érdeklődésének és aktivitásának kibontakozása ekkora megvetéssel sújtva, míg a férfiakat mióta világ a világ, elég elintézni annyival, hogy "boys will be boys". Fiúknak nincsen purity ringjük és balljuk Amerikában, őket nem adják fehér fodros ruhában, liliomok közt szimbolikusan hozzá az édesanyjukhoz, még a gondolat is taszítónak tetszik. Ha nőkről van szó, akkor viszont évszázadok óta aktívan jelen van a kulturális tudatban, hogy egy nő "tisztasága", erényessége a szexualitás el nem kezdésével jelent egyet, és ha már el is kezdte, nem "illik" több partnerrel együtt lenni, komoly szándékok és elkötelezettség nélkül pedig aztán főbenjáró bűn. Ezek olyan elvek és kulturális oszlopok, amiket a mai társadalomnak meg kell kérdőjelezni, le kell dönteni, és újakat kell alkotni helyettük... 

Read More

Filmkönyvtár-takarítás

Elérkezett arra az idő, hogy kitakarítsam a filmes mappámat a gépen, hiszen kell a hely új dolgoknak, és feleslegesen foglalják a tárhelyet a filmek. Egyébként is azért hagytam fenn őket a gépen, mert nem akartam addig letörölni őket, míg kritikát nem írok róluk, aztán egyre inkább telt az idő, és most már csak haloványan él bennem, hogy melyik miről szól... Tehát ez most egy "mit néztem, milyen volt, vagy miért dobtam" című poszt lesz, nem sok konkrétummal, inkább impressziókkal.

1408 (2007)
Ezt még régebben láttam egy kedves barátommal, azt hiszem, azonos című Stephen King regényből készült. Ahhoz képest, hogy a témája kicsit cheesy - kísértetkönyeket író novellista meglátogatja azt a szobát egy hotelben amit még soha senki sem élt túl - nem vállalhatatlanul rossz. Inkább csak középszerű. Azért még egyszer nem nézném meg.

Cabin Fever (2002)
Középszerű undorítóskodós horror a szokásos klisével: tinédzserek kimennek hétvégi házba bulizni, aztán elszabadul a pokol. (Egyébként határozottan az az érzésem, hogy ezekről írtam már, de sebaj. Most törlés előtt egy second opinion nem árthat.) Rohadó és vért hányó emberek vannak benne.

Antichrist (2009)
Horror és dráma, ami dán, német, francia, svéd... Valamiért úgy gondoltam, hogy ez jó lesz nekem. Lehet, hogy az is lenne, de egyedül nem tudom magam rávenni, hogy megnézzem. Kénytelen leszek most letörölni, és várni valakit, akivel mindketten nagyon unatkozunk és nincs jobb ötletünk.

Collateral (2004)
A film, amiben Tom Cruise-nak világos a haja, ám ez nem igazán tűnik fel, ugyanis szinte végig sötét van a filmben. Valószínűleg csak a pontszám miatt töltöttem le, mert egy gengszteres krimiről van szó, feltehetőleg sok benne az autósüldözés és a lövöldözés, ami messze esik az érdeklődési körömtől.

Donnie Darko director's cut (2001)
Azt gondoltam, hogy miután egyszer már láttam és nem értettem ezt a filmet, még egyszer meg kell majd néznem (és megint nem értenem). Értem én, művészfilm, meg párhuzamos univerzumok, meg időutazás, TE NEM ÉRTHETED, mert nem vagy elég intelligens, érett, jártas a HÁTTÉRANYAGBAN... Hadd mondjak erről valamit. Egy jó film a háttéranyag ismerete nélkül is jó. Ha önmagában élvezhetetlen az, amit nézek, mert történnek dolgok a képernyőn, de csak vajmi kevés összefüggés van köztük, nincs érdekes cselekmény... akkor az a film szar. Pont.

Europa Report (2013)
Téma alapján már rég látnom kellett volna, hiszen a filmkatalógus szerint: "Hat kutatótiszt egy űrhajóban olyan hosszú útra indul, mint még senki előtte, a Jupiter negyedik holdja az úticéljuk. Céljuk, hogy mintákat gyűjtsenek a hold jegéből és jege alól, arra keresve a választ, alakulhatott-e ki ott is élet. Miután leszállnak a hold felszínére, különös jelenségnek lesznek tanúi, és egyre inkább magával ragadja őket a tudományos kíváncsiság." De valójában beletekertem a nagyon kézikamerás és dokumentumszagú filmbe, és még nem jutottam el addig, hogy rávegyem magam. Talán egy megfelelő filmestárssal menne. Még az is lehet, hogy marad (?)

Great Expectations (2012)
A film, amit kizárólag abból az okból szedtem le, hogy segítsen az angol irodalmi vizsgámhoz átlátni a kötelező olvasmányok egyikét, és aztán csak félig néztem meg, a könyvet viszont becsületemre legyen mondva, elolvastam. A fejemben kissé másként élt a történet, mert sokkal "parasztosabbnak" képzeltem a szereplőket. Helena Bonham Carter tökéletes volt elhagyott őrült menyasszonynak. Alapvetően pozitív élmény volt, de talán nem az a műfaj, amit magamtól, hátsó szándék nélkül csak úgy letöltenék és megnéznék.

Her (2013)
Tipikusan az a film, ami bár önmagában is érdekes lenne, hosszúságánál fogva (pedignemisolyanhosszú!) szükségem lenne egy filmestársra, akivel végigkommentálhatjuk az egészet. A történet erőteljesen Chobitsosan hangzik: "csávó beleszeret a számítógépébe". Érdekes, de nem egyedül.

Iron Sky (2012)
Náci bázis a hold sötétebbik oldalán? What? Szerintem ezt a történetet én sem gondoltam komolyan, csak jó lehetett az értékelése, vagy láttam, hogy van benne űrutazás... Szerencsére vígjáték, de egyedül szintén nem fognék bele. Nagyon nem.

Isolation (2005)
Ír tehenes horror. Ezzel mindent leírtam szerintem. Akkor nem is vesztegetnék a milyenségére drága szavakat.

Kill Your Darlings (2013)
Romantikus gay dráma költőkről(?) Mivel erőteljesen érfelvágósnak tűnik a történet, egyelőre nem kerítettem rá sort. Pedig kifejezetten érdekel Daniel Radcliffe egy ilyen érdekes szerepben, de nem mostanában. Volt egy korszakom, amikor nagyon buktam az ilyen filmekre (pl a Total Eclipse vagy a Little Ashes), majd ha visszatér, meglátjuk.

Les Revenants (2012)
Francia sorozat, amit azzal a céllal töltöttem le, hogy majd nyelvet fogok tanulni belőle, aztán hamar szembesültem vele, hogy kicsit túl gyorsan hadarnak ahhoz, hogy én ebből hasznot húzzak. De később kaphat még esélyt :)

Lucy (2014)
Neeem... neeem. Film, amiben a szokásos ember és gép klisé az érdekes ötlet ellenére bénán valósul meg. Scarlett Johanssont kifejezetten irritálónak tartottam, és ez még eltörpült amellett a tény mellett, hogy maga az ötlet zavaróan kitalációs volt: növekedett agykapacitással mozgatni és programozni tárgyakat, embereket, más élőlényeket... Talán még 30 évvel ezelőtt egy amerikai képregényben elment volna ez a sztori, de ebben a témakörben azért születnek sokkal jobb filmek is, mint például a Limitless (tudattágulásról) vagy a Transcendence (ember és gép kérdéséről).

Melancholia (2011)
Egy kedves barátom ajánlotta megnézésre, bár az első 10 perc után annyira elvontnak tűnt, hogy meggyőződtem róla: hihetetlenül irritálni fog, ha folytatom. Nem az én műfajom sajnos.

Mother/Madeo (2009)
Koreai film, ami már önmagában elegendő ahhoz, hogy ne egyedül akarjam megnézni. Úgyhogy várok valaki másra :)

Paprika (2006)
Egyrészes animefilm, amihez még nem győztem meg magam eléggé. Biztosan jó egyébként, csak kicsit zavarosnak tűnt a látvány.

Pontypool (2008)
Kanadai rádiós thriller. Az Isolationhöz hasonlóan szerintem mindent elmondtam, úgyhogy nem is ragoznám tovább.

State of Play (2009)
Egy érdekesebbnek tűnő amerikai krimi/thriller, amit mindössze azért hagytam abba, mert volt benne egy jelenet, amibe nagyon beleéltem magam, és kínos volt nézni. :D Empátia rulz.

Stranded (2001)
Megint csak olyan téma, amit már látnom kellett volna, de mivel valószínűleg középszerű, nem egyedül fogom megnézni. "Az Avma nevű orosz űrállomás veszélybe kerül, amikor addigi biztonságos pályáját váratlanul elhagyva veszélyes zuhanásba kezd. A személyzet és a berendezések mentésére nemzetközi csapat indul. Zuhanása közben azonban az űrbázis egy meteorral ütközik, a levegő vészesen fogyni kezd, így a mentés befejezésére egyre kevesebb idő jut. Kiderül az is, hogy bizonyos körök érdeke éppen az lenne, hogy az akciót sem az űrhajó, sem pedig a mentőcsapat ne élje túl."

The Bourne Identity (2002)
Nem... nagyon nem. Oldschool akciófilm tele autósüldözéssel, ügynökökkel, eltitkolt dolgokkal, bérgyilkosokkal és hasonlókkal... Ebből is a gagyi kategória. Borzasztó.

Animatrix (2003)
Fogalmam sincs, hogy mi ez, de egy nagyon CGI animének néz ki, amit a Jinni recommendation rendszere ajánlott az ízlésem alapján. Ha unatkozom, majd megnézem.

The Giver (2014)
Disztópia részletes bemutatása a szokásos kérdéskörrel a háttérben: az emberek az érzelmek miatt képtelenek civilizáltan élni és nem ölni egymást. Van benne igazság, de a téma már unásig ismételgetett. Ugyanez a téma az Invasion, az Elysium, sőt a Host is...

The Mist (2007)
Stephen King regényéből készült, horrornak szánt film, amiben a köd felemészti a várost, csápok, rovarok jönnek ki belőle, és terrorizálják az embereket. Inkább komikus mint félelmetes, de hát ezt Stephen Kingtől már megszokhattuk. (Kezdem gyanítani, hogy az egyetlen film, amit az ő könyvéből csináltak, és kifejezetten zseniális, az a Shining, de az is csak azért, mert Stanley Kubrick lényegében arculcsapta és meghempergette a sárban az eredetit.)

El Orfanato (2007)
Film, amiben egy családból eltűnik egy kisfiú, és egész végig nem történik gyakorlatilag semmi. Először érdekesnek tűnt, aztán sajnos kuka kategória lett.

The Signal (2014)
Kissé kiszámítható történetű scifi, ami azért legalább valamennyire érdekes. Nem utolsó a látvány, viszont kicsit frusztráló a történet, főleg, ha ki tudod számítani előre.

Transcendence (2014)
Érdekes és jó alkotás az ember és gép témakörében, amiben egész végig egy kis nyugtalanság motoszkál az ember elméjében, viszont válaszként a film vége teljes feloldást hoz, amiről még nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz-e. Többszörnézős.

Triangle (2009)
Többszörnézős creepy párhuzamosuniverzusos-sokcselekményszálas film, ami óriási logikai problémákat is hordoz magában, amiknek a megértéséhez és feloldásához sajnos nem vagyok elég intelligens. Utána legalább egy órát gugliztam, wikipédiáztam, és még a youtubeos magyarázatot is megtekintettem, mégsem sikerült felfogni, hogy mi történt, és miért. Viszont még mindig sokkal nézhetőbb, mint a Donnie Darko, mert a képernyőn látott cselekmény végig lekötött.

Vanity Fair (2004)
Kosztümös film, amit ugyanazzal a céllal töltöttem le, mint a Great Expectationst, és ugyanúgy nem néztem végig.

Zodiac (2007)
Határozottan érdekes krimi és thriller egy híres sorozatgyilkosról, aki megpróbáltatások elé tette a nyomozókat, egészen addig, míg meg nem halt és meg nem szűntek a gyilkosságesetek... Jake Gyllenhaal arcberendezkedése még mindig irritál, de a történet kárpótol mindenért.

Conspiracy (2012)
Egy jól hangzó történettel rendelkező horror-thriller, amihez még nem jutottam el, de sürgősen pótolnom kellene. "A documentary about conspiracy theories takes a horrific turn after the filmmakers uncover an ancient and dangerous secret society."

Snowpiercer (2013)
Disztópikus társadalom egy vonatban - zavaróan művészfilmes megoldásokkal, ami nagyon nem az én világom.

Love (2011)
Egy rockegyüttes által szponzorált film, ami felső középkategóriás értékelést kapott imdbn. Érdekesen hangzik, de egyedül szerintem nem fogok belevágni. "Love portrays the personal-psychological effects of isolation and loneliness when an astronaut becomes stranded in space and through this, emphasizes the importance of human connection and love. Additionally, it touches on the fragility of humanity's existence (explored through a dying Earth-apocalyptic doomsday scenario) inspired by the cautions of Carl Sagan in Pale Blue Dot and considers the importance of memories and stories as humanity's legacy"

Azt hiszem, ennyi is volt mára, néhány gigabájttal könnyebbnek érezheti magát a laptopom...

Read More

Prometheus (2012): Hátborzongató űrdíszlet előtt játszódó válaszkeresés

Így jellemezném a Prometheust öt szóban. Ez a film több okból is különleges helyet foglal el a szívemben. Az egyik az, hogy életem első és eddig egyetlen imax 3d filmélménye, ami alapvetően nagyon sokat tett hozzá az egészhez. A nyitójelenetek, az az érzés, amikor az űrbéli tájak, sivatagok, vizek felett haladt el a kamera olyan módon, mintha mi, nézőnk is ott lennénk, vagy mikor az egyik tudós átkiabál  a másiknak, és fizikailag érezzük a távolságot kettejük között: egyik mellettünk áll, másik jóval messzebb... Szóval leírhatatlanul elképesztő volt, már-már annyira reális, hogy az ember csak egy nagy csodálkozó gyerek tekintetével figyelte a vásznat. Nagyon örülök, hogy annak idején kifizettem rá azt a pénzt, mert a mai napig élnek ezek a jelenetek a szemem előtt, felejthetetlen élmény volt.
A filmmel való kapcsolatom a kezdeti látvány miatti letaglózódás ellenére mégsem kezdődött felhőtlenül. Mikor kisétáltam a premierről, nem tudtam, hogy a Prometheus tetszett-e, vagy sem. Kétkedtem, mivel az Alien-széria részének gondoltuk mindannyian a filmet, és nem egy alien-filmet láttunk. Ez akkoriban mínusznak, becsapásnak érződött. Aztán pár nappal később kezdtem menthetetlenül rajongani a Michael Fassbender által alakított David karakteréért, amiben a tumblrnek nem kis szerepe volt. Végül elővételben megrendeltem a dvd-t, és tűkön űlve vártam, hogy egy pofátlanul magas összeget kifizessek érte (ez már annyira nem volt okos döntés, de na :D).

A történet érdekesen indul: egy csapat régész arra utaló jeleket talál, hogy különböző kezdetleges civilizációk ugyanazt a csillagképet ábrázolják a rajzaikon egymástól függetlenül. Ezen felbátorodva összeállnak egy csapat tudóssal és egy megavállalattal, hogy kimenjenek az űrbe megkeresni azt a bolygót, amit a rajz ábrázol, és pont adottak ott az életre a feltételek, tehát MÁS SEM LEHET OTT, CSAK A TEREMTŐINK. :DDDDDD Így kezdődik a történet, és még izgalmasabban folytatódik.
A karakterek érdekesek, bár nagyon titokzatosak, és kevés dolog van bőségesen kifejtve. A fókuszunk leginkább az egyik régészen és az androdion van, Noomi Rapace és Michael Fassbender pedig szenzációs színészi játékkal teszik nekünk hihetővé a jellemüket és a velük történő eseményeket. Külön kiemelném azokat a teasereket, amiket a film kijövetele előtt tettek fel a youtubera, mert hangulatteremtőek és zseniálisak.

A látvány elképesztő, a mondanivaló egy nagy kérdőjelhalmaz de óriási food for thought, a hangulat lebilincselően nyomasztó és nyugtalanító. Sci-fi a javából. Akkor hol a probléma? Pontosan ott, ahol már eddig is mondtam: nem Alien-film annak ellenére, hogy Scott bácsi rendezte és akként lett beharangozva, akként nem állja meg a helyét. Viszont monumentális díszlet előtt megrendezett űrteológiának csodás. Kivéve, hogy főleg csak kérdéseket kapunk, válaszokat kevésbé, és sokszor a logika is csorbul...


Spoileres elemzés: mit kapunk ettől a történettől?

Prometheus: kérdések, válaszok és alternatívák a mitológia fényében

A film kezdete maga a genezis, az ember eredete: egy magasabb hatalomtól származunk, aki a saját maga feláldozásával, halálával hoz minket létre.
Az emberiség fejlődésének szintjei benne vannak a filmben: születés (maga a létrehozás + a hiberálomból való felébredés is kicsit olyan, mint újra megszületni, az érzés is olyan szar, csak sírás helyett hánynak a traumától), a kezdeti lét, amikor még barlangrajzokat firkáltak őseink, a technológia csúcsa, mikor képesek vagyunk ellátogatni más bolygókra, és végül a halálunk is előrevetül: a teremtőink meggondolták magukat. Keresztény elgondolások  és attitűdök tömkelege jelenik meg a filmben. Többek között Shaw keresztjének viselése, lekerülése és felvétele is jelentőséget kap, ez jelzi az aktuális lélekjelenlétét, elhatározottságát és elhivatottságát Isten felé.

Dr Shaw kislányként:
- What happened to that man?
Dr Shaw apja:
- He died. 
- Why arent you helping them? 
- They dont want my help. Their god is different from ours.


Az ember analógiája David, a robot: őt is létrehozta valaki, saját érzései vannak (kíváncsiság, rosszindulat, arrogancia), saját érdeklődése van (pl. festi a haját, van kedvenc filmje), de kénytelen meghajolni a teremtője előtt. Az is érdekes, hogy a tudóskarakterek bár megkérdőjelezik az utazás motivációját, hiszen 300 év telt el Darwin evolúcióelmélete óta, és elég indokolatlan isteneket feltételezni, de ezeket a tudósokat a történet kicsúfolja és megöli. Ők azok, akik bizonyítékot követelnek, akik kritikusan gondolkodnak, akiknek nem elég pár egyező barlangrajz az evolúció ellen. A történetben az egyik egy aszociális weirdo (két év alvás után nem szeretne összebarátkozni a munkatársaival), a másik meg egy logikátlan weirdo (találkoztam egy földönkívüli kobrával, ezért hergelem, meg akarom érinteni, amúgy biológus vagyok btw), és mindketten a földönkívüli lények martalékaként végzik.  Ezzel szemben Dr. Shaw reakciója arra a megkérdőjelezésre, hogy miből gondolják, tényleg vannak tervezőink, kimerül abban, hogy "I don't know, but this is what I choose to believe". Bár nem akarok vallás vs szekuláris racionalitás elmélkedést nyitni egy elemzés közepén, nem tudok ellenállni annak, hogy ne idézzek valakitől, aki a hitről beszélt, és annak megválaszthatatlanságáról:
"But belief is not a choice. It's a compulsion beyond the realm of choice achieved through convincing arguments, evidence and trust. I do not choose what I believe because I percieve it as the more attractive option. I'm compelled to believe what I think is true whether I like it or not. Because desirability is not a requisite of the truth. This takes honest introspection. To truly make a choice, I must clearly be given the option. If I can doubt whether the option even exists, then the option hasn't been clearly presented to me, thereby preventing me from being able to make a choice." (darkmatter2525)

 Az is határozottan érdekes, hogy miután kiderült, az engineerek dns-e megegyezik az emberekével, Charlie Holloway és Elizabeth Shaw az életadásról kezdenek el beszélni, amikor is kiderül számunkra, hogy Shaw meddő. A film ironikusan pont őt fogja megtenni a földönkívüli polipszörny anyjának. Az egészet, mint ahogyan az Alien-szériát is, áthatja a "minden halál magában hordoz egy életet" és az élet ciklikusságának gondolata. Charliet megfertőzi a földönkívüli cucc, ő teherbe ejti Shawt, kijön belőle a polip, a polip beleülteti az engineerbe az embriót, az pedig kijön egy proto-alienként a film végén.

A nagy filozófiai kérdések explicit verzióban körülbelül negyed óra után hangoznak el Peter Weyland szájából: Where do we come from? What is our purpose? What happens after we die? A mitológia az alapköve a filmnek: az űrhajó neve Prometheus, az a titán, aki el akarta lopni a tüzet, hogy az esendő embereknek adhassa, akik így  felülemelkedhetnek az állatokon.  A filmet tehát sok szinten átszövi a vallásosság, és mint tudjuk, a vallás célja az, hogy választ adjon a nagy kérdésekre, útmutatást a sötétben. Az egész hajó küldetése (amíg le nem lepleződik a valódi ok), hogy megtalálják az emberiség nagy kérdéseire a választ, ez különösen élesen kiütközik abban a zseniális párbeszédben, amit Dr. Holloway folytat Daviddel, miután szétrobbant az engineer-fej a laborban, és Charlie leitta magát.

Charlie Holloway: What we hoped to achieve was to meet our makers. To get answers. Why they even made us in the first place.
David: Why do you think your people made me?
Charlie Holloway: We made you because we could.
David: Can you imagine how disappointing it would be for you to hear the same thing from your creator?
Charlie Holloway: I guess it's good you can't be disappointed.

(zse-ni-á-lis.)

Davidnek azonban vannak érzései. Kíváncsi, öntudata is van, hiszen ha nem lenne, nem kapcsolná ki a kamerát a hajó belsejében, mikor Vickers rá van csatlakozva, és nem nyomozna a saját szakállára az idegen hajóban. Felháborodik, mikor Charlie arrogáns válaszokat ad neki. Viszont itt nem merül ki a karaktere. Minden karakterben felmerül egy sor kérdéshalmaz, ami így, megválaszolatlanul teljesen logikátlanként jön le.

David
- Miért rakja bele a fertőző aliencuccot Charlie italába?
- Mit mond az engineernek, mikor találkozik vele?
- Miért vannak vegyes érzései Peter Weylanddel kapcsolatban?

Charlie Holloway
- Miért veszi le a sisakját egy idegen bolygón még akkor is, ha tudja, hogy lélegezhető a levegő?
- Miért nem szól hamarabb, hogy szarul van?

Meredith Vickers
- Miért megy el egyáltalán az egész útra? Veszélyes, és ő nem akar veszély közelében lenni, szarik az egész küldetésre.
- Miért Vickers a vezetékneve, ha Peter Weyland lánya?

Captain Janek
- Miért tudja, hogy mik azok a vázák, amik a hajó belsejében vannak?

Peter Weyland
- Miért titkolja el, hogy életben van?
- Miért viszi el egyáltalán a régészeket meg Vickerst az útra? Elég lett volna David meg a két természettudós...

A karakterek mind olyanok, mintha az emberiség egy-egy attitűdjét reprezentálnák. Shaw és Holloway a vallásosak, akik találkozni akarnak a teremtőjükkel, pusztán mert csodálják őket, Weyland a saját céljaira akarja felhasználni a teremtőt, hogy a nyomorult életét mentse, David azt várja, mikor hal már meg Weyland (= a teremtője) hogy szabaddá váljon... Janek kapitány a hős, aki képes saját magát és a hajóját is feláldozni azért, hogy megmentse az emberiséget. Faji pszichoanalízis, ahogy Szirmai Gergő mondta az űrutazásokra.
Weyland utolsó szavai, mielőtt meghal, hogy "There is nothing", mire David azt válaszolja, hogy "I know.". Az egyetlen karakter, akinek megmásíthatatlan az eltökéletsége az elvei iránt, és túl is éli az eseményeket, az Shaw: minden viszontagság ellenére mégis számon akarja kérni a teremtőit, hogy miért akarták elpusztítani. Bár valahol David és Janek oldalán vagyok azon a véleményen, hogy lényegtelen, hogy miért akarták az emberiséget kipusztítani... (De az is felmerül, ha 2000 éve hibernálták le magukat, amikor még ókor volt a Földön, akkor miért gondolták úgy, hogy ki kellene pusztulnia az emberiségnek? Az ember akkor még inkább egy kezdetleges állathoz hasonlított, mint most. Minden csak újabb és újabb kérdéseket vet fel, és nem válaszolja meg őket.) Shaw az egyetlen, aki túléli, és tovább folytatja a keresést a válaszok iránt. Talán a következő Prometheusban mi is kapunk néhány választ, vagy még jobban belebonyolódunk az információhiányba. Mindenesetre várom.

Read More

Mulholland drive (2001)

Adott egy több jelentésrétegű, erősen zavaros film, amiben szereplők és történetszálak keverednek, valóság összemosódik álommal/hallucinációkkal, és úgy egyáltalán wtf is this. Egy nő (Rita) csodával határos módon megmenekül egy balesetből, ami után bemenekül egy Los Angeles-i villába, ahová hamarosan beköltözik a tulaj unokahúga (Betty), aki szerencsét próbálni jött ide, hogy nagy színésznő legyen. Miután fölfedezik egymást, rájönnek, hogy Ritával valami nagyon nincs rendben, legalább is emlékezetkiesése van, és emellett rengeteg készpénz és egy kék kulcs van nála. Fokozatosan próbálják kibogozni a történteket, miközben Betty próbál érvényesülni Hollywoodban, és megkapni egy szerepet. Emellett megismerünk egy filmrendezőt, Adam Keshert, és az ő helyzetét, ami nagyon furcsa fordulatot vesz, mikor felülről megszabják neki, hogy melyik lányt válassza főszerepben a filmjéhez. Összekavarodnak a szálak, és a film körülbelül kétharmadától nem tudjuk, hogy ki kicsoda, és hogy mi valós és mi nem, mert változnak a nevek, események, és olyan dolgokat látunk, amik arra utalnak, hogy a filmben több rész nem történt meg, de hogy melyik, az rejtély :D Spoiler nélkül talán ennyit lehetne elmondani ennek a filmnek a történetéről.

A filmben erősen megjelenik Hollywood világa, és a folyamatosan, többször megerősített üzenet: minden csak illúzió, és nem lehet tudni, mi valóság és mi nem. Talán maga a film is egy álom, egy megkeseredett, illúzióvesztett ember utolsó kapaszkodója. Akik nem szeretik a bonyolult, kusza, valóság vs fikció témájú filmeket, azoknak nem ajánlom. Őszintén szólva nekem is napirendre kellett térnem felette, hogy 140 perc az életemből elment erre a filmre. Viszont egész végig lekötött, csalogató volt a látványvilág, és a woman on woman szexjelenetek rendkívül érzékiek voltak. Rengeteg kérdést vet fel, amiket nem vagy csak részben válaszol meg. A hollywoodi psziché görbe tükre identitásról, szerelemről és annak viszonzatlanságáról egy jó adag tudatalattival megspékelve.

Read More

Új Alien-film és Neill Blomkamp – magánvélemény: vegyes érzésekkel teli várakozás

Már régen nem írtam posztot, és ez sem egy hagyományos értelemben vett filmkritika lesz. Egy hete jött ki a hír Neill Blomkamp instagramján, hogy rendezni fog egy új Alien-filmet, és pár nappal később a hivatalos megerősítés a Foxtól. Két gondolat rohamozott meg rögtön: 

1. Az Alien-filmek kedvelője vagyok, ezért nyilván megmelengette a szívem, hogy valaki újra ringbe száll és gyarapítja a klasszikust egy olyan filmmel, amit akár premieren is megnézhetek a moziban. Az első két film idején, 1979-ben és 1986-ban még pajzán gondolat sem voltam, 1992-ben, a harmadik film kiadása évében születtem, 1997-ben pedig a negyedik film idején ötévesen még nem számítottam célközönségnek. 

2. Neill Blomkamp? Most komolyan?! Az, aki a District 9-t és az Elysiumot rendezte?! Na ne máááár….

Azóta azt is tudjuk, hogy a film a második, ’86-os filmet fogja folytatni, független a készülő Prometheus 2-től, viszont Ridley Scott a producere, és Sigourney Weaver részvétele nem garantált.
Ezek aztán rendkívül vegyes érzésekkel töltenek el, mint fant. Bár A Prometheus kijövetelekor a moziból kifelé még nem tudtam, tetszik-e, hamar megtanultam önmagában értékelni a filmet, és nagyon megkedveltem. Scott bácsi filmjében volt kakaó: vallásos történészek, szkeptikus tudósok, elképesztő karaktermélységű robot, megfelelő mennyiségű akció, elképesztő látvány,  és sok slampos utalás az Alienre. Valamint persze egy borzasztóan hatásvadász befejezés, ami előrevetítette a következő részt.
Mindezekkel együtt úgy gondolom, Ridley Scott rendezésében nyugodtabban tölthetnénk a várakozást a filmig, mivel ő az ősatyja az egésznek, és csinos concept artokon kívül kellő mélységet és hangulatot is képes teremteni. Ezzel szemben a 35 éves Blomkamp rendezte életem két egyik legrosszabb filmélményét: a társadalomkritikának szánt District 9-t, ahol kellemetlen rák-külsejű lények gettósítva élnek borzasztó akcentusú dél-afrikaiak társaságában (mindezt dokumentumstílusban, ami alapból megér egy elfenekelést), valamint az Elysiumot, a világmegváltós mélyamerikai, tipikus robotemberes-fegyveres, egysíkú karakterekkel és hosszú csatajelenetekkel tarkított butító és felesleges idézőjeles sci-fit az egyébként is középszerű Matt Damonnel.
Blomkamp az iskolapéldája annak, hogyan lehet elkeverni a hollywoodi ideálokat értékelhető látványvilággal. Bizonyos társadalmi csoportok (a Districtben idegenek, az Elysiumban emberek) rosszul élnek, kiközösítik és elkülönítik őket, de jön valaki, aki majd jól megmutatja, hogy ez valójában helytelen, és hogy az előítélet meg a szegregálódás csúnya dolog. Az Elysium esetében a nagy (sugárfertőzött!) hős meg is menti a sanyarú sorsúakat. Látszik, hogy Blomkamp fiatal még, és elköteleződése a műfaj iránt bár becsületre méltó, egy nagy gyerek jó eszközökkel a kezében. Mit fog kihozni az Alienből? Meg fogjuk sajnálni az öldöklő sárkányokat, mert kis helyen nyomorogva tartják őket egy bázison, és köztük is lesz egy hős, aki majd megmenti őket? Alávetik az embereket a földönkívüliek, és lesz valaki, aki majd savas nyálkafröcsögés közepette is kiszabadítja őket, megmentve a világot? Azt is hozzá kell tenni, hogy Alien-film Ripley nélkül kicsit olyan mint hal uszony nélkül, és ez Scott rendezésében még teljesen rendben volna (vele nincsenek bizalmi problémáim). Blompamp esetében egy nagyon látványos társadalomkritika eszközeivé avanzsálhatnak szeretett gyilkológépeink is, nemhogy Ripley.

Szóval a nyilvánvaló eufória mellett felmerült néhány kétség is, de természetesen nem vetem el a lehetőségét, hogy Blomkamp képes érdekes, esetleg nem társadalomkritika jellegű, de ettől függetlenül kellő mélységű filmet létrehozni. Ridley Scottal producerként, aki gyakorlatilag teológiai sci-fit és mesterséges intelligencia körüli gondolatébresztést csinált a Prometheusból, van erre esély. Meglátjuk.

Read More

#Vegyesvágott

The Perks of Being a Wallflower/Egy különc srác feljegyzései (2012)

Charlie nehéz helyzetből kezdi a középiskolát, már általános iskolában is gondjai voltak a beilleszkedéssel. Teljesen egyedül, szociálisan kínos srácként jelenik meg mind az iskolában, mind azon kívül, és írói ambíciókat dédelget. A szekálás és az egyedüllét mindennapos, ám egy nap valami megváltozik. Összeismerkedik egy harmadéves sráccal, Patrickkel, és az ő bájos fogadott testvérével, Sammel, akik beveszik a nem éppen szokványos kis társaságukba, és innentől kezdve Charlie élete egészen felpezsdül.
Először is, bár az eddig leírtak alapján simán lehetne egy tinivígjáték, még nyomaiban sem az. A karakterek mind nagyon mélyek, személyes drámájuk árnyalja őket. Mindenki hordoz magán valamilyen keresztet, és lényegében kilógnak a többi középiskolás közül. Nagyon komoly lelki, mentális problémákkal küszködnek, jelen van a halál, a kirekesztettség, slutshaming, melegüldöztetés, gyakorlatilag minden, ami egy embert megfoszthat az emberi méltóságától. Éppen ezért, bár a történeten erőteljesen látszik, hogy regénykarakterekről van szó, mégis rengeteg lehetőségünk van arra, hogy azonosuljunk a szereplőkkel. Mindenki volt fiatal, mindenki volt szerelmes, mindenki csinált hülyeségeket, mindenkit szekáltak az iskolában. Ezek általános érvényű dolgok, azonban a szereplők ettől többet is ígérnek.
Érdemes megemlíteni a rendkívül jó színészeket (természetesen a főszereplőkkel az élen), az odaillő és nagyon is kellő zenei aláfestéseket, és a kellemesen időtlen látványvilágot.
A film alapvető erőssége a karakterdráma, pszichológia, és hogy megmutatja, mennyire törékenyek is vagyunk valójában mi, emberek. Hogy embernek lenni pont arról szól, hogy folyamatosan fel kell állni a sors arculcsapásai után, és egy pillanatig sem szabad feladni, hagyva, hogy minden szétcsússzon. A karakterekben megjelenő tökéletlenség jóízűen ellensúlyozza az idealizált szerelmi szálat, és nagyon komoly gondolkodási alapanyag. Csillagos ötös a film, marconább szívűeknek is javasolt.

Last Vegas (2013)

Adott egy rakás színészlegenda, és egy romantikus vígjáték. Maga a romantikus vígjáték, mint műfaj, elmondhatatlanul taszító számomra, viszont az a kis fűszer, ami maga az alaptörténet, hogy gyakorlatilag vén fingok Las Vegas-i wannabe partizása a téma, legalább próbált újszerű lenni. Mármint a szokásos "lúzer lány bele van zúgva a menő srácba, aki nem jön össze vele, viszont megtalálja élete szerelmét, film közepén hazugság, csalódás, sírás, majd a végén összejövés és esküvő, elfutnak a napba a tengerparton kézenfogva" vonalhoz képest. Ennek a filmnek és a műfajnak a viszonyát úgy tudnám jellemezni, mint mikor egy ronda ember belenéz egy gyönyörű, fényes, drágakövekkel kirakott aranytükörbe. A tükör lehet akármilyen szép, de a tükörképe attól még ugyanolyan ronda. Beletehetik egy filmbe Morgan Freemant, Michael Douglast, Robert De Nirot, Kevin Kline-t all they want, de egy fostos romantikus vígjáték az fostos romantikus vígjáték marad, sajnos. Voltak benne kifejezetten nevettető, megmosolyogtató részek, viszont egy bizonyos ponton, sőt, már két szereplő összetalálkozásakor meg lehetett mondani, mi fog történni, mi lesz a film vége. Egyik klisé a másik után, annyi különbséggel, hogy itt nem volt musicales New Yorkban utcán táncolás. Ez a műfaj nem volt és soha nem is lesz a kedvencem, de ez nem a film hibája. Aki szereti a romantikus vígjátékot, az nézze, tetszeni fog neki.

Edge of Tomorrow/A holnap határa (2014)

Újabb nagyon túlhypeolt középszerű sci-fi a tavalyi szintén középszerű Oblivion után Tom Cruise főszereplésével. Nézzük, mivel is állunk szemben a 113 perc során.
Történet: egy földönkívüli invázó zajlik éppen, Bill Cage, a kommunikációs tiszt pedig kihúzza a gyufát a felettesénél, aki lefokozza közlegénynek, és elküldi egy osztaghoz, hogy tanulja meg a helyét. Igen ám, csak az a nap, mikor először megy bevetésre, újra és újra és újra lejátszódik, miután minden alkalommal meghal a csatában. Összetalálkozik a kissé antiszociális legendás háborús hősnővel, Rita Vrataskival, és együtt próbálják meg megmenteni az emberiséget a földönkívüli robotcsápos lényektől.
A szereplők alapvetően eléggé egysíkúak. Bár van bennük potenciál, Bill Cage tenyérbemászó, majd idegesítően idealista good guy karaktere, valamint Rita Vrataski indokolatlannak érződő makacssága nem érte el, hogy azonosuljak bármelyikükkel is. Mindenki más gyakorlatilag statiszta mellettük, hiszen ugyanazt teszik és mondják minden egyes nap, mikor az idő visszaáll. Elég elnagyoltak, és szinte vágni lehet a szánkba rágott szexuális feszültséget kettejük között.
Az alapvető probléma a film hangulatánál rejlik. Bár az alapsztoriban van lehetőség, hiszen egy időt visszaállító földönkívüli civilizációról van szó, ami csatázik az emberekkel a bolygó teljes meghódításáért, mégis csak olyan volt, mintha egy felturbózott második világháborús filmet néznénk tele CGI effektekkel meg robotcsápokkal. Sőt, gyakorlatilag a csatajelenetek, amik a film nagy százalékát lefoglalják, egy barackos zabkására emlékeztetnek. A nagy villódzásoktól, robbanásoktól, csapásoktól, tekeredésektől azt sem tudtam hirtelen, fiú vagyok-e vagy lány. Jó elképzelés volt a fejlett földönkívüli civilizáció és az idővisszaállítás képessége, ám vajmi keveset tudtunk meg róluk azon kívül, hogy csépelni kell őket. Megint feláldoztak egy jó alapgondolatot a látvány oltárán, így középmezőny lett az eredmény. Nem olyan igénytelen, mint az Elysium meg a Pacific Rim, de a skálán közelebb áll ezekhez, mint egy igazán jó science fictionhöz.

The Maze Runner/Az útvesztő (2014)

Középszernél jobb fantasy hangulatú sci-fi a szokásos bezárós-megfigyelős alapvetéssel. Egy csapat fiatal férfi, fiú él egy tisztáson, amit egy óriási labirintus vesz körbe. Bár mindennél jobban szeretnének kijutni, a labirintus folyamatosan változik, ráadásul ocsmány félig robot pókok, grieverek tanyáznak benne, így ellehetetlenítve a kijárat megtalálását. Egy új fiú kerül a tisztásra, és felborul a megszokott rend, a közösség felbolydul a fiú kíváncsisággal vegyes vakmerőségétől. Elkezdenek hullani az emberek, és most először reális kísérlet történik arra, hogy kijussanak a labirintusból, valamint társaságot kapnak egy lány személyében, és a főszereplőről is kiderül egy s más.
A film struktúrája azért érdemel említést, mert mivel a szigeten senki nem emlékszik rá, ki is valójában, a főszereplővel együtt fedezzük fel a múltját, és látszik az egész karakteren, hogy nagyon azonosítani akarták a nézővel. Ez esetemben nem igazán sikerült. Sokszor ránéztem, és konstatáltam, hogy "nyomorult". Bátor, vakmerő, hősies, de annyira egysíkú a múltja kiderüléséig, hogy az már röhejes.
A hangulat elég sajátos, ősközösség szerű patriarchátus, ahonnan nincs kiút, és komor labirintus rémálomszerű lényekkel, akiket a középszerű CGI annyira leront, hogy az már ciki. De egyébként egész jó, akinek van erre affinitása, annak már csak a hangulat miatt is bejöhet a film.
Viszont a történet... a végén derül ki természetesen, hogy miről van szó (innen nálam már nehéz helyzetből indul), és úgy zárják le a filmet, hogy az eszetlen birkatömeg következőleg is elmenjen popcornt zabálni a moziba. Rá fognak harapni a hangulat, a látvány miatt, és hogy egy perc sem telt el eseménytelenül a 113-ból. Nekem ez a népbutító hatásvadász vég nagyon nem tetszett, de ez én vagyok. Elismerem, hogy a sztoriban van potenciál (lenne sokkal több is, ha agyalnának egy picit, nemcsak döngetnék a mellkasukat a tesztoszterontól), a hangulat is meggyőző, de nem az én stílusom.

Read More

Visszatérő

The Wolf of Wall Street/A Wall street farkasa (2013)

Nagyon sokáig távol tartottam magam ettől a filmtől, mert egyrészt rohadt hosszú, másrészt túl menő volt ahhoz, hogy megnézzem. Még nagyon régen kezdtem el, de nem jutottam el odáig, hogy befejezzem, mert tényleg nagyon-nagyon hosszú, és vannak benne vontatott részek is. Először is, el kell mondanom pozitívumként, hogy fogalmam se volt, mi lesz a vége, és mire eljutottam a végére, szinte már lényegtelen is lett. A wannabe nyolcvanas évek luxusának látványvilága és az egészen érdekes történet alapvetően kellemes élményt hagyott bennem. Ehhez jött még a brókeriroda hangulata, ahol az emberek gyakorlatilag öltönybe felöltözve, telefonnal és papírokkal a kezükben valójában egy állatkert vagy egy cirkusz lakóihoz hasonlítottak. Jordan Belfort egy mélyről jövő bróker, akinek a karrierje hirtelen derékba törik a nagy világválsággal, majd a tőzsecápáktól eltanult módszerével a semmiből óriásivá tesz egy bolhányi méretű céget, és dollármilliárdossá válik. Mindezt természetesen nem túl legálisan. A film alapvetően az ő személyes történetét mutatja be, a feltörekvését, tündöklését majd bukását. Vicces, tele van helyzetkomikummal, és nem próbálja meg azonosítani a nézőt a főszereplővel. Bár azt nehezen is lehetne, hiszen nem sokan keresünk dollármilliárdokat. Nekem ezzel a brókeres témával teljesen újat mutatott, és viccesnek találtam, hogy ezzel a negatív figurával kapcsolatban három órán keresztül próbál a film empátiát ébreszteni bennem és megsajnáltatni Jordant, és már majdnem sikerült is, de mégse. Szórakozásnak pompás, de mivel nem annyira food for thought és még hosszú is, a közepesnél talán egy kicsit jobbra értékelném.

Batman Begins/Batman: Kezdődik! (2005)

APAKEZDŐDIK! Még egy ilyen ótvar magyar címet... Na szóval, képregényfilm, szuperhősfilm, minden adott egy jó kis előítélethez a részemről. KIVÉVE, hogy nekem senki nem mondta, Christian Bale lesz Batman. Meg azt se, hogy szerepelni fog benne Cillian Murphy. Pedig már egyikük is elég lett volna ahhoz, hogy megnézzem ezt a filmet. Jellegét tekintve nagyon érződik, hogy prológus, hosszasan magyarázza Brúsz karakterét, egészen a gyerekkori eseménytől a Batmanségig, viszont szerintem a hegyi ninjás rész indokolatlanul hosszúra és klisésre sikeredett. Bár klisékről beszélni egy elég régi képregény kapcsán, tudva, hogy a képregények alapvetően a fiatalabb korosztálynak lettek kitalálva, ez a történet pedig az ötvenes években kezdődött... Szóval kicsit irreleváns. De akkor is, szerintem nagyon vicces, hogy kb fél órán keresztül Liam Neesonnek minden mondatát screencapelni lehetett volna, és odaírni, hogy Paulo Coelho. Elég sok benne a mélypszichológia pont ebből az okból, Liam Neeson karaktere olyanokat süt el, mint hogy "You traveled the world... Now you must journey inwards... to what you really fear... it's inside you... there is no turning back. Your parents' death was not your fault. Your training is nothing. The will is everything. If you make yourself more than just a man, if you devote yourself to an ideal, you become something else entirely." vagy "But a criminal is not complicated. What you really fear is inside yourself. You fear your own power. You fear your anger, the drive to do great or terrible things." Na ne mán. :D
Érdekes benne a csavar, szimpi Morgan Freeman, Katie Holmes idegesítő, Dr. Crane pedig... úúúristen. Az az ember... Ha ilyen pszichiáterhez kéne járnom, kitalálnék mindenféle hülyeségeket, hogy újra és újra találkozhassak vele. Ami nagyon érdekes egyébként, hogy ha a film követi a képregényt, akkor ez a képregény igencsak megelőzte a korát. Szép a látvány, korszerűnek tűnő technológia...
Alapvetően nyilván egy szórakoztató műfajról beszélünk, de a pszichológia része, azaz Bruce karakterfejlődése vitt bele egy kis pluszt. Összességében kellemesen csalódtam, a következő filmeket is meg fogom nézni, remélem, hogy legalább ilyen húzónevek lesznek benne. Ja és Brúsz tettetett rekedtsége nem tudom, hogy vicces, vagy inkább irritáló-e.

American Beauty/Amerikai szépség (1999)

Egy óra ötvenhat perc élet, kicsit másképp.
Ez a film valami elképesztő. Először is, meg kell előlegeznem, hogy nagyon kilencvenes évek vizuálisan, valamint a vígjáték jelleg erősen elveszi az üzenetének a pátoszlehetőségét, ami viszont kell is bele. De ez kérem szépen egyáltalán nem egy vígjáték. Ez kőkemény dráma, pszichológia és filozófia. Adott egy egy average John a feleségével és a lányával, együtt a kertvárosban élik kirakati életüket, és valójában mindegyikük boldogtalan, hiányos és egy keresztet visel magán. A férj azt, hogy öregszik, nincs szexuális élete a feleségével, nem tud semmit a lányáról, és a munkahelyén is megrekedt egy szinten; a feleség azt, hogy maximalista, ingatlanosként nem megy jól a biznisz, a férjével bologtalan és már nincs is másra kilátás; a kiscsaj pedig azt, hogy serdül, úgy érzi, hogy senki sem érti meg, teljesen kilóg a sorból, és valójában nem is kedveli a legjobb barátnőjét. Mindegyikük élete felpezsdül egy-egy új személy beköszöntével, és minden a feje tetejére áll. Kijönnek a karakterek, mindenki tőle szokatlan dologba kezd, és a film tetőpontjára teljesen felborulnak az eddig kifelé mutatott szerepek...
Ebben a filmben az a súlyos, hogy minden percével suttog, hogy mi is gondolkozzunk el, milyen életet élünk. Mi is jöjjünk rá, hogy milyen boldogtalanok is vagyunk igazán. Mondjunk fel a szar munkahelyünkön, intsünk be  mindenkinek, mondjuk meg annak a bizonyos valakinek, hogy tetszik, és úgy egyáltalán, csináljuk azt, amihez valójában kedvünk van, és ne csak azért cselekedjünk valahogy, mert elvárják. A film filozófiája szerint egyáltalán nem az a lényeg, hogy mennyit élünk, vagy hogy mennyi évet pocsékoltunk el eddig, hanem hogy ha most, ebben a pillanatban meghalnánk, boldogok lennénk-e. Most, ebben a pillanatban kielégítő-e az életünk, törekszünk-e az általunk áhított jó felé, élvezzük-e a minket körülvevő kisebb-nagyobb szépségeket. Utóbbi gondolat egésze köré van felfűzve a film. Megtanuljuk, hogy egy körbe-körbe repdeső zacskó is tud olyan gyönyörűségérzést ébreszteni valakiben, hogy az illető úgy érezze, az élet csodálatos dolog. Nagyon kemény személyes dráma ötvöződik mélypszichológiával és létfilozófiával, kihozva egy vicces, de egyben lesújtóan mély egyveleget. Le vagyok taglózva. Azt hiszem, ebben a mostani élethelyzetemben pont erre a filmre volt szükségem.

Read More