Az elmúlt időszak összefoglalója: The Adjusment Bureau, Life Before Her Eyes, The Island, Red Eye, Pacific Rim

The Adjusment Bureau / Sorsügynökség (2011)

Egy érdekes alapötlettel rendelkező, azonban cukros nyálrétegével rendkívül elrontott hollywoodi mozifilm. A történet szerint egy feltörekvő politikus összetalálkozik álmai asszonyával, akivel nem lehetnek egymáséi, mert az emberek sorsát felsőbb erők irányítják, és a kettejük sorsa nem találkozhat a "nagykönyvben" foglaltak alapján. A sorsot, Isten eleve elrendelését egy csapat öltönyös-kalapos figura képviseli, akik időnként bekalibrálják az emberek agyát, rálöttyintik a kávét a gyanútlan áldozatokra, hogy elkéssenek a munkából, és mindenféle véletlennek látszó, mókás, de annál nagyobb horderejű dolgot tesznek. Alapvetően nem egy vígjátékról van szó, mégis képtelen vagyok komolyan venni. Bár a filmnek van egy kissé sötét, elegáns színvilága, sajnos a hollywoodi eszmeiség: egymásnak teremtettség, határtalan és logikát nem ismerő szerelem (bármilyen előzetes ismeretség nélkül), racionalitást mellőző, elvileg értelmiségi főszereplő... kiábrándítóak. Tegyük a szívünkre a kezünket, és kérdezzük meg magunktól, hány olyan amerikai film van, amelyikben az elnök, vagy valamilyen szenátor megjelenik, mint betöltendő poszt vagy aktív szereplő? Az az ötlet, hogy a sorsunk más tényezők által irányítva van, nem eredeti, de lehetett volna új köntösbe öltöztetni ezzel az öltönyös arkangyal-vonulattal, a kliséhalmaz mégis kérlelhetetlenül elrontotta. Természetesen happy end a vége. Unalom.

The Life Before Her Eyes / Szemvillanás alatt (2007)

Ez a film alapvetően két dolog miatt került a látóterembe: 1.) olyan filmet kerestem, amelyikben iskolai lövöldözés van 2.) Evan Rachel Wood személye miatt. Tudni kell rólam, hogy rajongok Evan Rachel Wood stílusáért, főleg akkor figyeltem fel rá, mikor a True Bloodban Sophie-Anne-t játszotta. Kíváncsi voltam rá más szerepben is, szóval kapóra jött a film. 

Nagyon spoiler volna elmesélni, hogy a film hogyan épül fel és miért úgy, legyen elég annyi, hogy ez egy valószínűleg művészfilmnek szánt, pszichológiával és szimbólumokkal teletűzdelt film, ami morális kérdéseket vet fel úgy, hogy ezt az eseményektől először észre sem vesszük. Viszonylag hosszú és egész vontatott, ezért semmiképpen sem ajánlanám olyanoknak, akik unaloműzésből néznének filmet. Erre rá kell szánni az idejét, akkor pedig nem elaludni rajta. A vontatottságától és eseményhiányos részeitől eltekintve elgondolkodtató, de kiemelkedőnek nem mondanám. Valamilyen tudatalatti szinten összekapcsolom a tematikáját a Remember me-vel, szóval akinek az tetszett, esélyes, hogy ez is fog. 

The Island / A sziget (2005)

Egy újabb, kicsit kiábrándító sóhajjal nyugtázott science fiction film a csinos Scarlett Johansonnal. A történet szerint az emberek egy világméretű katasztrófa után a föld alá telepített városukban élve, központilag szigorúan szabályozott módon tengetik napjaikat. Mindenhol, még a vécében is kamerák és robotok figyelik őket, egy egyéni gondolatuk sem lehet, a hatalom által meghatározott munkát végzik, ételt eszik, és központi propagandával beléjük nevelik, hogy nagyon szerencsésnek érezhetik magukat ezzel az életmóddal. Azonban van egy még ennél is szerencsésebb réteg: akik a Sziget nevű földi paradicsomba kerülnek lottósorsolás által kiválasztva, legalább is ezt hiszik. A Szigetet úgy határozzák meg, mint az egyetlen szennyezetlen pont, ami megmaradt a bolygón, és a kiválasztottak itt lakhatnak. Az emberek motivációját a Sziget adja ahhoz, hogy elvégezzék mindennap ugyanazt az unalmas munkát. Valójában természetesen sem a Sziget, sem az emberi város nem létezik, és az emberi lakosság "a vezető réteg" mocskosul gazdag ügyfeleinek klónjaiból áll, akik a való világban mit sem tudnak arról, hogy a klónjaik ugyanolyan érző emberi lények, mint ők. A klónok gyakorlatilag életbiztosításként léteznek az eredeti személyek gyógyítására. Két klón elhatározza, hogy kiszabadul a való világba, és tudatja az  emberekkel, hogy mi történik a bázison, és természetesen mindenki próbálja őket minden eszközzel megállítani.

Unásig ismételgetett disztópiás alapötlet, idegesítő karakterek, hosszú menetidő, csinos színészek, rengeteg (logikátlan) üldözős jelenet. Engem egyáltalán nem fogott meg... 

Red Eye / Éjszakai járat (2005)

Középszerű thriller csodás szemű Cillian Murphyvel és Rachel McAdamsszel, akiről a film legvégéig azt hittem, hogy Jennifer Garner. Egy repülőtéren megismerkedik két fiatal felnőtt, szimpatikusnak tartják egymást, és mit ad a sors, egész véletlenül egymás mellé szól a jegyük a gépen is. Hamarost kiderül, hogy nem is olyan véletlen az egész, és a férfi valójában egy assassin, akinek az a feladata, hogy elintézze, egy politikus és családja abba a lakosztályba kerüljön, amelyikben aztán merénylet fogja érni. A nőnek hozzáférése van a hotel férőhelyeinek adatbázisához, így elintézheti telefonon az assassin kérését - aki ráadásul az apja megölésével fenyegeti. A nő mégis úgy dönt, hogy valahogy felveszi a harcot a férfival, és megpróbálja megmenteni az apját is meg a politikust is a családjával együtt. 

Nem tudom, hogyan álljak ehhez a filmhez, mert alapból nem vagyok gyakorlott thrillerek terén. Valószínűleg az összes egy kaptafára készül, vagyis arra a koncepcióra épül, hogy folyamatosan fenntartsa a feszültséget, és azonosuljunk azzal a személlyel, aki menekül a gyilkos elől. Ha tudunk azonosulni vele és tényleg izgalmas, akkor rendben van, itt azonban erősen szükségét éreztem, hogy nagyokat tekergessek a filmben. Rosszul hangzik, de Lisa helyében nem írtam volna fel a wc-ben szappannal a tükörre az üzenetet, hanem rögtönzött légyottot csikarok ki az assassinból, ha már úgy néz ki, mint Cillian Murphy :D :D :D Egyébként itt a pozitív vég nem hatott kifejezetten klisésnek, de nem tudnám megmondani, megér-e egy nézést. Újranézést biztosan nem. 

Pacific Rim / Tűzgyűrű (2013)

Valószínűleg IMAX 3D platformra szánt, ultragáz történettel rendelkező, hihetetlenül drága költségvetésű üres látványmozi. Avagy mi történik akkor, ha az amerikai értékideálokat és igényeket keresztezzük a japán robotokkal? EZ.  Egy iszonyatosan hosszú, felszínes/idealizált karakterekkel operáló, látványra szájtátást, Transformeses körökben merevedést, epilepsziások esetén rohamot kiváltó film. Igazán szeretnék róla nem elfogultan nyilatkozni, de nem tudom, hogyan lehetne. Idris Elba nem rossz színész,  Kikuchi Rinko aranyos, Charlie Hunnam helyes és izmos, ráadásul a filmben benne van a True Bloodból ismert eye candy Robert Kazinsky is, aki a 6000 éves, izmos,  brit kiejtésű (:S) szexuálisan frusztrált tündérvámpírt játszotta a sorozatban. 

A történet szerint a Földet különös, dinoszaurusz-szerű lények támadták meg, ezért a nagyhatalmak pénzt nem kímélve, ellentéteiket félretéve összefogtak, és óriási emberszerű robotokat készítettek, amikkel fölvették a harcot a szörnyekkel (kaijuuk). Azonban a kaijuu támadások egyre szaporodnak, a szörnyek egyre erősebbek, és nincs más választás, mint hogy azt az átjárót kell elzárni, amin az emberi világba jönnek. A kormány megszünteti a harcban egyre inkább leszereplő megarobotok támogatását, így a parancsnokuk magánakcióba kezdve próbálja megmenteni a világot. 

Igazából ezzel a filmmel a két legnagyobb baj, hogy 1.) szar a történet, 2.) felszínesek a karakterek. Tényleg. Ennyi. 

Összefoglalva, nem túl sok jó filmet láttam mostanában. Remélhetőleg ez nemsokára változni fog... 

Read More

„Önök kérték” Kitekintő: 『the GazettE WORLD TOUR 13』at Tonhalle, München

Ez egy több okból különleges bejegyzés lesz: először is, nem filmről és nem könyvről van szó, bár ettől még az élmények kategóriájába tartozik (nem is akármilyen!). Másodszor, többen kértétek, hogy írjak róla, harmadszor, rendkívül személyes hangvételű.

A koncertre való kimenetel a Soundofjapan és a hazai japánzenei bulik főfő-ikonja, azaz Case főszervezésében zajlott, valamint a Gazette Hungary adminjainak kommunikációjával. Utóbbi lányokról itthon megvolt a magam véleménye, de mivel az út során nemigen beszéltem velük, nem tudok semmit sem elmondani róluk.

A Hősök tere mögötti parkolóban gyülekeztünk össze, ahonnan mindössze 3 megállóval Münchenben találtuk magunkat. Lényegesen rövidebb idő volt odaérni, mint amire számítottunk, már reggel 8 előtt jóval ott voltunk a koncert színhelyén. Megelégedésünkre már akkor ráírtak egy számot a kezünkre, sőt, a későbbiekben sorba rendeztek minket, és kikötötték, hogy maradjunk is úgy, amennyire csak lehet. A délelőttől kora este folyamáig folyamatosan szállingóztak az emberek, és meg kell mondanom, én még sose láttam ilyet. Az emberek pokrócokon ültek és azokkal takaróztak a fal tövében, egynapi kajával és innivalóval csöveztek, mintha csak piknikeznének. Egyébként a koncertre ellátogató arcokról is talán kéne tenni némi említést. Mielőtt láttam volna a magyar buszos társaságot, azt hittem, mindenki extrémen néz ki és értelmetlenül vartyog japán szavakat, valamint elvakultan ajnározza az együttest. Meg kell mondanom, ez a prekoncepció hibás volt, arányaiban kevesebb volt a színes haj, mint amire számítottam, és a mögöttünk helyet foglaló társaság értelmes és humoros társalgást folytatott, egyenesen örültem, hogy odaültünk.

Persze volt egy-két kifejezetten igénytelen arc is, akiket nem tudtam mire vélni. Sokféle látványhoz hozzáedződtem már, de a rossz fog + igénytelen összevissza festett, zsíros haj, otthoni munkára elvárt ruházat, stb…. hát na. Azért az ember legalább koncertre szedje már össze magát, ha addig nem is. Aztán a magyarokon kívül is volt egy egész garmadányi WTF kategóriájú ember… Először is, volt egy androgün srác, aki egy kicsit elment a „túl sok” klasszikus irányába (leborotvált-visszarajzolt szemöldök for example, skinny jeans, Ruki nyakfestés). Aztán egy lány (?), akinek a fele haja pink volt, a fele kék, iszonyatosan ronda, nagydarab, fehér póló volt rajta skótkockás nadrággal, kopott punk bakanccsal, valami láncokkal. Nagy fekete karikák a szeme köré festve, a telefonjáról ordított a zene. Nem sok embertől ijedek meg, de tőle kivert a víz. Aztán volt két gyaru-o csávó, vagyis annak hitték magukat. Az egyiknek sötétbarna bőre volt, smink, szürkére festett és beállított haj, rózsaszín felső… hirtelen nem tudtam, hol is vagyok, és mit keresek ott. Egész sok göndör hajú gyaru lány volt, az egyik egy kb. 20 centis kiskutyával jött a koncertre… Egyszerűen összefoglalva a Gazette koncertre ellátogatókat úgy tudnám jellemezni, hogy szinte mindenkire ráférne egy pszichológiai terápia & esettanulmány.

Számomra a gond ott volt, hogy a lúdtalpam, a sokórás buszút és a reggel 8-tól este 8-ig a színhelyen levés alapvető tényei kizárták azt a tényezőt, amit úgy hívnak, hogy komfortérzet. Biztos vagyok benne, hogy tőlem jobb fizikumú emberek, akik többet aludtak a koncert előtti napokban, kocsival érkeztek, stb.  nem ilyen elcsigázott állapotban várták az együttest. Maga a várás szintén egy érdekes élmény volt. A VIP tagok a felső bejáraton mehettek be, míg a GFC tagok a sima bejáraton, de mindkét kiváltságos csoport tőlünk sokkal hamarabb. A GFC-k között volt egy csaj, akinek póthaja volt, magas sarkúban, óriási műszempillákkal, a többiektől külön állva keringett a kordonon belül, és végig iszonyúan lesajnáló és elégedetlen tekintetet vágott. Mintha csak egy filmből egy kelet-európai „vállalkozó” mellől vágták volna ki, ránéztél, és nem volt más gondolatod, minthogy egy buta liba. Magas sarkúban koncertre…

Este 6 körül a sima jegyes gyülekezők már egészen intim közelségbe kerültek egymással, és mondanom sem kell, sem a kezünkön lévő szám, sem a korábbi sor nem számított a bemenetelkor. Akinek nem volt a seggében két-három német/szláv nyelveken elviselhetetlenül vartyogó lány (milyen ronda nyelvek, omg), az nem tudja, hogy mit jelent Gazette koncerten regular ticketesnek lenni. Többször a rosszullét kerülgetett, egyébként két mentős már a gyülekezésnél folyamatosan ott volt. Végül kibírtuk, bejutottunk. Igaz, az ismerősöket szinte teljesen elvesztettem a tömeg hullámzásával, de bent voltunk. Először széltében és hosszában is körülbelül középtájékon helyezkedtem el, ekkor még úgy gondoltam, lehet valamit látni onnan. Aztán beállt elém egy 175-180 centis lány, és a nagy hátától gyakorlatilag semmit nem láttam, a mellém keveredő magyar lánnyal együtt. Sikítások, éljenzések következtek a koncert előtti utolsó fél órában, majd végül az igazi, valódi, hús-vér japán Gazette is színre lépett.

Igazából nagyon nehéz erről az érzésről beszélni. Nehéz, mert tizenöt éves, kilencedik osztályos korom óta hallgatom a zenéjüket, szerettem volna találkozni velük, és jóformán a tinédzserkorom fő jellemzője volt ez az együttes. Óriási faktor volt annak a döntésnek a meghozatalában, hogy a japán szakra jelentkezzek, és rengeteg téren annyi befolyást gyakorolt az életemre… és akkor ott voltak. Tőlem belátható távolságra, a zenéjüket játszva, hozzánk beszélve… ott voltak.

Először is, két dolog volt bennem akkor. Az egyik, hogy a turné többi koncertjének setlistjével ellentétben nem a Vortexszel kezdtek, a másik pedig az, hogy annyira boldog voltam, hogy folytak a könnyeim. Kicsivel ez után mindez kiegészült azzal, hogy „Te jó ég, Aoi sokkal jobban néz ki, mint képeken”.  A koncert kezdetétől fokozatosan bal szél felé sodródtam, és 2-3 szám erejéig komolyan féltettem a testi épségem. Volt mellettem egy lány, aki egy papírtáblát tartott fent, és hátulról elkapta valaki, majd verekedni kezdtek. Pár másodperces közegekkel ez elég sokszor lejátszódott, mígnem a lány felismerte azt, hogy talán nem kellene táblát lengetni, mikor mindenki szeretné látni az együttest… Aztán szerencsére még jobban balra sodródtam, olyan szögbe, ahonnan leginkább Aoit és Rukit lehetett látni, és viszonylag Uruhát is. Uruhával kapcsolatban a koncert alatt 3 benyomásom volt: 1.) De vékony a karja! 2.) De jó, hogy elfelejtette azt a borzalmas Harry Potter varázslókalapot… 3.) Valami mesésen játszik a gitáron.

Aoi és Ruki hozták a dvd-kről jól ismert szexi mozdulatokat, és szinte fizikailag fájt, hogy nem tudtam valami jó szögből, mindannyiójukat egészben látva nézni a koncertet. De azért így is elég jól láttam legalább hármójukat, meg ugye néha Reita is besétált a képbe. Kai volt az egyetlen, akit a koncert végéig gyakorlatilag nem is láttam.

Beszúrom ide a setlistet:

1.   [XI] 

1.   Derangement 

2.   Gabriel on the Gallows 

3.   Venomous Spider's Web 

4.   Vortex 

5.   Before I Decay 

6.   The Suicide Circus 

7.   Dripping Insanity 

8.   Untitled 

9.   Agony 

10.               Clever Monkey 

11.               Headache Man 

12.               Required Malfunction 

13.               Filth in the Beauty 

14. Encore:

14.               Shiver 

15.               Hyena 

16.               LINDA~candydive pinky heaven~ 

A legnagyobb benyomást a Dripping Insanity, az Agony, a Filth in the Beauty és az encore számai tették rám. Az encore-ért nagyon kellett könyörögni, és bennfentes információk szerint a több mint 100 magyar rajongó éljenzése és bíztatása nélkül a németek sehol se lettek volna a vérszegény lelkesedésükkel, szóval nagyjából nekünk volt köszönhető az encore.

A koncert végén szétdobálták a dobverőket, vizet locsoltak szét és a flakonokat is eldobták. Nem kaptam el semmit, de nem bánom, mert nem ez volt a lényeg. Merchet sem vettem, mert felesleges drágaságnak tartom.

 Nagyon örültem az összes számnak, és sokszor mindvégig folytak a könnyeim, mert annyira boldog voltam, hogy eljött az a pillanat, amikor ezt élőben láthatom, hallhatom, érezhetem. Évek óta vártam ezt a koncertet, sem a zenében, sem az előadásban nem volt hiba, kicsit megint szerelmes lettem Aoiba, és úgy érzem, valami csoda történt tegnap éjjel. Ha ez az álmom valóra vált, akkor talán a többi is megvalósulhat…

Read More

+2

Nemsokára lesz itt pár átalakítás: új skin, rendes komment szekció, linkek és a pontrendszerem törlése (esetleg újraalkotása). Most így két filmet hoznék ide, nem frissiben és azt se mondhatnám, hogy hosszan, de néztem mostanában is filmeket, csak nem írtam róluk.

The Young Victoria (2009)

Ez az a tipikus tendencia, hogy éljük újra kosztümös dráma segítségével a történelmet, csak jajj bazmeg az angolok csúnyák, hoppsz, legalább a női szereplőket válasszuk elég vállalhatóra. Sikerült. Én alapvetően nem vagyok oda az ilyen típusú filmeket, de ez még szerintem a jobbak közé tartozott. Nem tudom, mert nem vagyok történelemben jártas ahhoz, hogy megítéljem, mennyire volt hiteles. Igazából amolyan slice of life volt, csak éppen film kategóriában. Olyan nagyon nem történt benne semmi. Lehetett benne szurkolni, hogy a királynő kivel jöjjön össze.  A film végén bemondták, hogy a herceg 42 évesen tífuszban meghalt, de volt 9 gyerekük. Hát az úgy nem rossz húsz év alatt. Két állapota volt az asszonykának: terhes és nemsokára terhes.
Őszintén szólva tudom, hogy ez stílusilag eléggé eltér a többi irományomtól, de nem baj. Általában azért nem írok egyes filmekről, mert felejthetőek. Ez is az volt.

Limitless (2011)

Érdekes, érdekesen felépített film baromi rossz üzenettel az Amerikai Álom tudatalattijának felső rétegéből.
Adott egy író, aki képtelen időre produkálni bármit is, züllik, csövesnek néz ki, elhagyja a barátnője, stb. Egyik nap összehozza a sors egy ismerősével, aki ad neki egy tudattágító pirulát, és hirtelen emberfeletti intelligenciára tesz szert. Rájön, hogy ebben mekkora lehetőségek vannak, és visszamegy a volt sógora lakására, hogy kérjen tőle még, de a csávót megölik, ő pedig elviszi a maradék cuccot, és kúraszerűen szedni kezdi. Napok alatt meggazdagszik, felkeresik a legnagyobb üzletemberek, de az anyag sajnos véges, és másoknak is szemet szúr a hirtelen jött siker.
Hát alapvetően nem vagyok szentlélek és a fairplay élő szobra, de úgy gondolom, hogy ennek a filmnek a gondolatisága káros a fiatal generációkra nézve. Alapból csak olyanokkal nézetném meg, akik már közelebb vannak a krisztusi korhoz, mint a 15-höz, és az IQ-juk is egy bizonyos szint felett van, ami nem a sült krumpliéval egyenlő. Ez a film ugyanis azt mondja, hogy drogozni és hazudni oké a saját céljaid érdekében, főleg ha nincsen mellékhatása. (Az sem túl nagy probléma, ha közben leszámolsz az ellenségeiddel, és világhatalomra akarsz törni.)
Ilyen téren egyébként párhuzamot érzek a Looperrel. Mert alapvetően hiába érdekes maga a film tartalma, de az emberi természetnek, és főleg az amerikai természetnek olyan alapelemei vannak belecsempészve, amik destruktívak,és amiket nem flitteres fátyolba burkolva kéne reklámozni világszerte, hanem eliminálni, tövestől kiszedni. Ilyen a Looperben megjelenített gusztustalan önérdek (ami családszeretetnek, szerelem ideáljának van álcázva), és ilyen a Limitlessben végighúzódó pénz-és hatalomvágy (ami viszont az intelligencia mögé bújva próbál magasztosnak látszani). Jó film, szar üzenet.

Read More

Alapítvány és Birodalom

A Galaktikus Birodalom hanyatló világa, vagyis annak egyetlen személye szembeszegül az Alapítvánnyal, és feltűnik a homályba burkolózó különös ellenség, az Öszvér. A könyv két részre oszlik, az elsőben a Galaktikus Birodalom tábornoka, Bel Riose fenyegeti az Alapítványt, Seldon jól megtervezett képletei viszont furcsamód felülírják az egyes emberek egyéni törekvéseit, így az Alapítvány nem várt módon menekül meg... A második részben feltűnik egy mutáns, aki egymagában kezdi gyarmatosítani a Galaxist, ez ellen pedig az Alapítvány sem tud tenni semmit. Az Öszvér atommező-kioltója hasznos fegyver, birtokában van azonban egy sokkal súlyosabb eszköznek, amely felülírhatja a Seldon által megtervezett jövőt... vagy mégsem? (Ez nem derül ki ebből a könyvből :P)

Ennyit a történetről. Na most, ha bármivel össze kell hasonlítanom, az azért egy kicsit nehéz eset, mert nagy időközök kihagyásával olvastam el a történetet, így a részletekre kevésbé emlékszem. A könyv második fele jobban tetszett, mint az első, bár az egész könyvet a tehetetlenség aurája lengte körbe. A második részben egy fiatal házaspár életének eseményein keresztül követjük végig a cselekményt, ez a házaspár kiindul a demokrata politikai underground szcénából, majd áttelepül egyik bolygóról a másikra a menekvés érdekében. Ez alapvetően szerintem egy érdekes megközelítés, mert az egyes emberen mutatja be azt a folyamatot, ami az összes galaktikus lakót befolyásolja, és bár ezek a fiatalok mindent megtesznek, hogy bizonyos irányba alakítsák az eseményeket, valójában csak homokszemek egy nagy gépezetben. Rajtuk kerül bemutatásra az, hogy az egyes ember milyen jelentéktelen is valójában, mert "minden meg van írva" a nagykönyvben. Ellentétes pólusuk az Öszvér, aki azt a tulajdonságot hordozza magában, hogy bár egyedül van, mégis van benne némi potenciál arra, hogy a történelem folyását más irányba vigye. Legalább is úgy tűnik. Asimov nem köti az orrunkra ebben a könyvben, hogy Seldon terve kiterjedt-e az olyan tényezőkre is, mint Öszvér, de a trilógia harmadik részének címéből arra lehet következtetni, hogy igen, kiterjedt.

Amit érdekesnek tartottam, hogy a házaspár női tagja, Bayta az egyik bolygón összetalálkozott egy olyan helytartóval, aki magában azt gondolta, micsoda arcátlanság, hogy ezt a nőt a férfiakkal egyenrangú helyen tartják és hogy ő is ugyanúgy viselkedik, mint a férfiak, azaz szivarozik. Ez azért lepett meg, mert bár a könyv az ötvenes években íródott, Asimov egész végig egy teljesen valósághűnek tűnő karakterként mutatta be Baytát, nem pedig valami eltorzult nőideálként. Az, hogy sok tízezer, vagy akár százezer évvel előrébb vagyunk a jövőben, úgy tűnik, mégsem zárta ki azt a jelenséget, amit úgy hívunk: szexizmus. Azt is érdekes volt olvasni, hogy a történetben mindenki hogy meglepődött azon, hogy Toran és Bayta egyáltalán házasok voltak - ez egy különleges, nagyon elavult dolognak számított. Szeretném azt hinni, hogy akár ötven vagy száz év múltán ha a házasság elavultnak számít majd, akkor a szexizmus mint olyan, nem is létezik majd. :D

Igazából az Alapítvány-szériára azt tudnám mondani, hogy sosem alapvetően az a lényeg, hogy konkrétan mi történik: rengeteg a hadi esemény, a politikailag jelentős figura, stb jön és megy - a lényeg szerintem viszont abban rejlik, hogy milyen filozófiai gondolatok vetődnek fel. Az egyes emberről, a társadalomról, a manipulációról, az emberi természetről, a történelemről... It never fails to make me think.

Read More

Könyvélmény: Isaac Asimov - Alapítvány

Már régóta terveztem ennek a könyvnek az elolvasását, mert az itthoni készletekben még évekkel ezelőtt akadtam az Alapítvány és Föld című könyvre, és olyannyira a kedvencemmé vált, hogy sokszor kiolvastam már, és még mindig ugyanúgy rajongok a könyvért. Aki még nem hallott Asimovról és méltán híres Alapítvány-sorozatáról, az mindenképpen nézzen utána, mert sci-fi berkekben alapműről beszélünk, alapvetően maga Asimov egy óriási ikonnak számít.

Az egy kötetbe szerkesztett trilógiát vettem ki a könyvtárból, aminek ráadásul nem egyenes folytatása az Alapítvány és Föld. Rögtön utána az Alapítvány Pereme következik, és nem az én kedvenc könyvem. Ennek ellenére azt kell, hogy gondoljam, a könyvek önmagukban is megállják a helyüket, nyilván nem tetszett volna az Alapítvány és Föld, ha teljesen érthetetlen.

Az Alapítvány

Sok szempontból csalni fogok, mert hozzá fogom hasonlítgatni a trilógia első részét a trilógián kívül készült második folytatással, ami 35 évvel, azaz egy bő emberöltővel később készült, azaz nem igazán megalapozott az összehasonlításom, de hát mégis ugyanarról az univerzumról, alkotóról, stb van szó... 

A könyv alaptörténete, hogy messze a jövőben vagyunk, ahol az ember már gyarmatosította a világegyetemet, a mi csillagrendszerünket a Galaktikus Birodalom hatalma fogja össze. Ez egy császárság, de minden bolygónak van saját helyi képviselete, és a csillagrendszer peremén pedig lázadozó, magát autonómnak kikiáltó bolygók sorakoznak, némelyik királysággá nőtte ki magát. Hari Seldon, a matematikus rájött, hogy hogyan lehet a jövőt matematikai számításokkal kiszámítani, ha óriási embertömegekről és nagy kiterjedésű térről és sok időről van szó. Ez a matematikus megjósolja a Galaktikus Birodalom biztos pusztulását, és eléri, hogy a császár kitelepítse a csillagrendszer szélére a tudósgárdájával együtt, akikkel kidolgozhatják a Encyclopaedia Galacticát, azt a tudástárat, amellyel a teljes széthullás utáni kaotikus korszak tízezer évről lecsökkenthető csupán ezer évre. A Terminus bolygóra költöznek, Seldon meghal.

Ezután azt következik, hogy az Alapítvány, azaz az a szervezet, amely alapvetően tudományos társaságként jött létre, hogyan építi fel politikai hatalmát saját bolygóján és a peremvidékek autonóm bolygóival szemben, akik mind őrá vadásznak egyértelmű gyengesége miatt.

Ez nagyjából egy szűk fél oldal volt történetnek, aminél nem érdemesebb tovább részletezni a cselekményt, el kell olvasni. Továbbiakban főleg a narrációról és egyéb dolgokról szeretnék említést tenni. Először is, a könyv felépítése érdekes, mert olyan, mintha visszatekintene a történelmi időkre maga az Encyclopaedia Galactica segítségével: egy-egy bejegyzés(részlet) magyarázatként szerepel ott a fejezetekben, miközben a cselekmény előrehalad. Ez a magyarázat nagyon jólesik néha, ugyanis Asimov érdekes narrációt választott: az eseményeket hiába időrendi sorrendben meséli el, nem részletezi az összefüggéseket és az átmenetet bizonyos korszakok között, hanem ugrál az időben (igaz, csak előre). Tehát az egyik esemény után rögtön a másik következik, és közben akár 50 év is eltelik úgy, hogy nem tudunk semmit. Ez talán akkor a legzavaróbb, mikor jönne egy nagyon izgalmas rész, és az író egyszer csak 30 évvel később folytatja tovább a történetet, és nem bontja ki, mégis mi történt. Ez ad egy bizonyos darabosságot a könyvnek, az Alapítvány és Földhöz hasonlítva ez legalább is nagyon érződik (igaz, hogy utóbbi sokkal kevesebb időt foglal magába). Mivel én magam is érdeklődöm az írás iránt, tudom, milyen nehéz összekötni azokat a vázlatpontokat a cselekményben, amiket az ember kigondol magának. Ez azért van, mert az egyik esemény és a másik között úgy kell haladnia a történetnek, hogy az logikus legyen (ne mondjon ellent saját magának a történet, ne vétsünk egyértelmű logikai hibákat stb.) Ez SOKKAL nehezebb, mint az olvasó egyébként gondolná. És sajnos, de azt kell gyanítanom, hogy Asimov az egyszerűbb utat választotta: egyszerűen nem írta meg az átmeneteket, mert feleslegesnek és bonyolultnak tartotta őket. Mínuszpont! 

A könyv karakterei (többségében) nincsenek külsőleg részletezve, személyiségüket pedig csak és kizárólag párbeszédeken keresztül ismerhetjük meg. Nincsenek hosszú elmélkedő részek, csak párbeszéd és helyzetleírás van. A karakterek nevei egy galaktikus nyelv szerint vannak kitalálva, ezért néha egészen nehéz megjegyezni őket (nem lehet őket nemzetiségekhez se társítani), fantázianevek. Ezzel csak az a probléma, hogy ha sok megjegyezhetetlen nevet kapunk egyszerre, és nincsen megkülönböztetve a külsejük, szót meg csak egy darabig kapnak (míg nem következik a következő esemény), akkor igen nehéz képben lenni, hogy mégis miről van szó, és ki ki ellen/mellett van. 

Mindazonáltal el kell mondani, hogy egy rendkívül érdekes science fiction regényről van szó, ami eseménydús, leköti az ember figyelmét, nagyon érdekes világban játszódik, érdekesek benne a felvetések... az akkori "jövőbeli tárgyak" közül ma elég sok létezik vagy közel állunk hozzá. Sci-finek álcázott kitalált történelmi regénynek mondanám inkább, ami tele van politikával, ikonikus személyekkel, fordulatokkal. Kellemesen szét van tagolva, így nem megerőltető olvasni. A kedvenc könyvemhez képest azonban jóval elmarad, így nem pontozom le, hogy jövök én ahhoz hozzá :P 

Read More

Mama (2013)

Már egy hete csak a Mamára gondolok mindig, meg-meg állva... Nem, ez most nem az a Mama.

De most hadd kezdjem inkább a horrorfilmekhez való viszonyommal.
Alapvetően rendkívül kétkedő vagyok a vegytiszta, misztikus horrorral kapcsolatban. Az a helyzet, hogy ezt a műfajt még nagyon régen találták ki, és ahogy a neve is jelzi, arra alapoz, hogy megijessze és elszörnyülködtesse az embereket. Azonban az ember félelmének kiváltói végesek, tehát az ezekben a filmekben megjelenített elemek is lekorlátozódnak egy bizonyos listára, amit ha nagyon akarnék, most idefirkálhatnék, de nem teszem, mert a bejegyzésnek nem erről kell szólnia. Szóval a horrorral alapvetően az a baj, hogy a műfaji korlátai miatt nagyon könnyen beleesik abba a hibába, hogy az elődöket utánozza, klisés lesz és amellett, hogy emiatt unalmassá válik, sokszor egyenesen idegesítő és irritáló. Például nem tudom, ki hogy van vele, de amikor van egy padlás vagy szoba vagy akármi, és az ember nagyon jól tudja, hogy NEM KÉNE KINYITNI az ajtót, de fél óráig mutatják a főszereplő arcát, amint lassan-lassan közeledik, kinyitja, és aztán valami előugrik... vagy a klasszikus Scooby Doo-féle üldözős jelenetek. A lány sikongat, elesik... soha eszébe nem jut elővenni egy fadarabot vagy cipőkanalat vagy akármit, amivel fejbekúrhatja az üldözőt...  Vagy a zuhanyzós, kádas jelenetek. Hirtelen vér/haj/sár/retek/akármi jelenik meg a vízben/zuhanyzótálcán/mosdókagylóban. Kirándulós helyszín: fiatalok összejönnek egy házba, hogy partizzanak, aztán hirtelen kezdenek eltűnni az emberek. Kísértetház. Végtelenségig lehetne folytatni... A horrorfilmek középiskolás korom óta elérték, hogy azért szurkoljak, hogy a főszereplők mind egy szálig hulljanak el, mint a legyek. Mégis nézem őket, mert szinte kétségbeesetten kutatok valami után, ami jó és érdekes ebben a műfajban, ugyanis még mindig sokkal közelebb áll hozzám, mint egy romantikus vígjáték vagy musical... és vannak ám jó horrorok is, csak elég ritkán.

Egy kissé hosszú előszó után most már rátérek az aktuális filmre. Az a helyzet vele, hogy az alapsztori egyáltalán nem klisés. Azt hittem, hogy megint kislányos horrorról van szó (az utóbbi időben nagyon túlzásba vitték őket), de végül nem az lett, és ennek nagyon örültem. Egy férfi kiúttalannak tűnő helyzetbe kerül az életében, rémülten felkapja a kislányait, majd elindul velük valahová, ő sem tudja még, merre. Mentálisan felfokozott helyzetében balesetet szenvednek az úton, ami egy erdő mellett van. Elindulnak az erdőben, ahol mellesleg rendkívül hideg van, és találnak egy házikót. Ide térnek be, a férfi tüzet rak, majd valami furcsa történik...
Ezután a sztori a férfi testvérére terelődik, és az ő zenekarban játszó barátnőjére. Együtt élnek, a festőművész férfi mindenét arra költi, hogy megtalálja az immár öt éve elveszett bátyját és annak kislányait. Egy napon sikerrel járnak: a lányok előkerülnek, azonban nem éppen szokványosan...
Elindul az együttélés, de a házban furcsa nyomok jelennek meg, és úgy tűnik, a lányok rejtegetnek valamit.

Azt kell, hogy mondjam, hogy maga a koncepció is érdekes, mert a sztori nem klisés, és a karakterek kifejezetten szimpatikusak. Pl. a zenész lány, Annabel, teszik olyan téren, hogy először ellenzi a lányok örökbefogadását (a film elején világosan mutatják, hogy nézi a terhességi tesztet és nagyon örül, hogy negatív), de ahogy együtt lakik velük, belenő a gyámszerepbe és megkedvelik egymást a lányokkal. Jellemfejlődésről lehet beszélni. Aztán ott van a két lány, akik öt évig az erdőben nevelkedtek mindenféle emberi szocializáció nélkül (direkt írtam emberit), és majomszerűen viselkednek. Legalább is az egyikük nagyon nagy fejlődésen megy keresztül a film végéig - ez ívet ad a filmnek... Szóval ez egy egész érdekes film, nem lehetett nagyon nagyokat ugrani benne az ijesztegetéstől, a vége kicsit keserédes, de valahogy úgy kicsit olyan semmilyen is. Mármint... olyan érzésem volt, hogy lehetett volna ettől kicsit igényesebb lezárása is, és most én sem tudom, hogy milyen alternatívák lehetnének. Sosem adnék hetesnél többet egy horrornak, hacsaknem zseniális alkotásról van szó, úgyhogy most sem lesz másképp, 10/7. Ha horror, legyen legalább ijesztő, borzongató vagy valami.

Read More

Háromnapos filmdömping

Úgy alakult, hogy lejött hozzám egy egész és két töredék napra az egyik legjobb barátom, és előre eltervezett módon filmet néztünk ipari mennyiségben. A tervezett lista nagyrészt olyan filmekből állt, amiket már láttam:
- Constantine (2005)
- Prince of Persia/ Perzsia hercege, az idő homokja (2010)
- V for Vendetta/ V mint vérbosszú (2005)
- Trainspotting (1996)
- Batman: The Dark Knight (2012)
Ebből egyedül a Trainspottingot és a Batman-filmet nem láttam, de az előbbitől azért ódzkodtam, mert régi és Tarantino stílusa vagy bejön vagy nem, míg utóbbitól azért, mert van egy ilyen rögeszmém, hogy nagy hagyományú filmeket csak akkor szabad nézni, ha láttam az előzőeket (és én még egy Batman, Pókember, James Bond, stb. filmet nem láttam). A Constantine-t alsó hangon minden héten megnézem, mert az az all time favorite listámon van (tényleg, kéne egy ilyen bejegyzés is), ahogy Legenda vagyok is, amit kb. kéthavonta nézek meg. Végül a listáról csak a Legendát és a V for Vendettát néztük meg, és más filmek kerültek a figyelmünkbe.
- Dream House/Álmok otthona (2011)
- Butterfly Effect/Pillangó-hatás (2004)
- After Earth/A Föld után (2013)

Kezdjük rövid szóhalmazzal azokról, amiket ismerek.

I am Legend/ Legenda vagyok (2007)
Will Smith főszereplésével egy olyan alternatív világban vagyunk, ahol egy vírus megölte vagy zombivá változtatta az emberiség szinte teljes létszámát. A főszereplő volt ezredes teljesen egyedül él New Yorkban a kutyájával, ahol az élővilág teljesen elvadította a betonrengeteget. Az ő élet-halál harcát és útkeresését követhetjük végig ebben a zseniális hangulatú, remek filmben – számomra all time favorite, ez az, amire én 10/10-et adok. (Még akkor is, ha előfordul benne logikátlanság.)

V for Vendetta/ V mint vérbosszú (2005)
Szintén egy fantasztikus filmről beszélünk, ami nagyon elhíresült (gondolom, azért is, mert az Anonymous felhasználja jelképként a film szimbolikáját). Alapvetően egy átgyurmázott 1984-szagú disztópiáról beszélünk, ahol a tekintélyuralmi rendszerek iskolapéldája valósul meg Angliában. Én azért tartom jónak ezt a filmet, mert én nagyon szeretem az ilyen szociális témájú dolgokat, és mindig érdekes számomra elgondolkozni olyan kérdéseken, mint hatalom, nép, bosszú, igazságszolgáltatás… Bár kedvenc filmemnek semmiképp nem mondanám, mert egész egyszerűen nem abban az élvezhető és fogyasztható formában van, amit én igénylek. Kedves barátom szerint a párt és a kancellár megjelenítése a filmben „el lett bagatellizálva, vásári, olcsó”. Ízlések és pofonok :D
 10/8

Most pedig az „újdonságok”.

Dream House/Álmok otthona (2011)
A blogom alapvetően nagyon spoilerezős, még csak nem is figyelmeztetek rá… de mivel ennek a filmnek a fő csattanója a közepén van, így nem tudom, hogy beszéljek róla. Szóval van egy férfi, aki író és kinyugdíjazza magát, hogy az új házában több időt tölthessen a feleségével és a két kislányával. Minden rendben van egészen addig, míg ki nem derül, hogy a házban előzőleg szörnyű gyilkosságok történtek: egy férfi lemészárolta az egész családját. Innentől kezdve az események nagyon furcsa vonulatot kezdenek, aztán eljutnak ahhoz a ponthoz, mikor a főszereplő már nem tudja, ki is ő valójában.
Őszintén szólva vegyes érzelmeim vannak ezzel a filmmel kapcsolatban. Elég sokat vártam tőle a szereplőgárda miatt, és ezeket a reményeket valóra is váltotta. Azonban a komplex történetvezetésnek nálam kettő esélye van: vagy megértem elsőre és akkor képes vagyok élvezni a filmet, vagy pedig nem értem meg elsőre, és akkor puffogva nézem, mert nem tudom felfogni, hogy mi történik. Itt a második eset történt, és ennek ellenére mégsem tudom azt mondani, hogy nem tetszett a film, mert az ötlet, amire felfűzték a történetet, szerintem nagyon érdekes. 10/7-et mindenképp adnék neki, többször nézős, és talán még több is lehet belőle.

Butterfly Effect/Pillangó-hatás (2004)
Na most, ha eddig azt mondtam, hogy nálam kétesélyes a komplex történetvezetés, akkor most erre ráerősítek, mert bár szerintem ez a film nem a legkönnyebben emészthetők közül való, de egy különösen jó darab. A történet szerint van egy srác, aki kiskorától kezdve valamiféle furcsa amnéziától szenved, kimaradnak neki események. Naplót kezd el írni, hogy feljegyezzen mindent, és leellenőrizze magát, hogy mennyire emlékszik. Felnőve észreveszi, hogy a régi naplóiban amelyik emléket újra elolvassa, abba fizikailag vissza tud kerülni. A múltban meg tudja változtatni az eseményeket. Visszakerülve a jövőbe, a jelen pillanatáig a megváltozott múlt alapján megkapja az összes emléket, és mivel több életnyi emléket őriz meg, így túltöltődik az agya, és minden alkalommal vérző orral ébred. Több ikonikus esemény van az életében, ebből kettőnek a „megjavításán” dolgozik az egész filmen keresztül, hogy megmentse önmagát és a szeretteit. A film közben végig úgy tűnik, hogy bár egyszerűnek látszik a dolog (csak másképp kell cselekedni), mindig valami hiba csúszik az akcióba, és végzetes következményekkel jár a két esemény. Ez alapján elgondolkodtam, hogy esetlegesen a hatásoknak csak a milyensége változtatható meg a sorsában, a mértéke nem – magyarul a rosszat nem lehet kikerülni, csak másik rosszra cserélni. A film végén úgy tűnik, hogy az egész sztori alatt becsaptak minket, majd egy fordulattal visszaterelik a történetet az alapvágányra, kissé keserédesen, de pozitív mérleggel lezárják azt. Gondolkodós film… Nekem nagyon tetszett. (Főleg Ashton Kutcher *q*)
10/9

After Earth /A Föld után (2013)
Erről még frissen írok, mert világpremieren láttam a filmet a mai délutánon. A mozi alapvetően sokat alakít azon, hogy milyen élmény egy film, de most szerintem szigorú leszek, és megpróbálom a látványt némileg mellőzni. Ismét egy film, amiben Will Smith az egyik főszereplő, ráadásul a fiával együtt szerepel a vásznon. Téma terén sci-firől van szó. Mivel az emberiség lakhatatlanná tette a Földet, kénytelen volt áttelepedni egy másik bolygóra, ahol kicsit mások a viszonyok, ráadásul az idegenek rászabadítottak az emberekre rengeteg rusnya, vérszomjas szörnyet, hogy kissé megnehezítsék az életet. Ebben a világban van egy legendás tiszt, aki egy napon kapcsolatépítési céllal elviszi a fiát egy útra, azonban a dolgok nem pont a terv szerint alakulnak: kényszerleszállást hajtanak végre egy karanténnak és emberi lakhatásra alkalmatlannak minősített bolygón. Csak ők ketten élik túl az egész utat. A gépről letépődik a farka, amiben természetesen az egyetlen működőképes jeladó eszköz mellett egy szörny is volt… Mivel a parancsnoknak mindkét lába eltört, elküldi a fiát az ismeretlen bolygó halálos dzsungelébe a jeladóért a szabadon kószáló szörnyhöz, mert ez az egyetlen esélyük. Ez volt a történet közepesen kibontva.
Egy mondatban spontán így jellemeztem megnézés után:
„ El akarnak menekülni egy olyan helyről, ahová a saját gyökérségük miatt kerültek oda.”
Valójában tényleg erről van szó… a kényszerleszállást ugyanis egy aszteroida-vihar miatt hajtották végre. Halovány izzadságcsepp jelent meg megvető kifejezést magára öltő arcunk oldalán: komplex űrutazásra képes az emberiség, olyan a hajó, hogy kielemzi a bolygót leszállás előtt (lakhatásra alkalmatlan, 1-es kategóriájú, karantén, stb.), de egy aszteroida-vihart nem tud előre jelezni… ez a logikai bukfenc olyan magasra lőtte a labdát, hogy nem lehetett nem visszapasszolni.A történet egysíkú. Gyakorlatilag semmit nem fedek fel azzal, hogy elmondom, a film arról szól, hogy a srác elmegy a jeladóért, és közben mindenféle veszélyes kalandokat él át az ismeretlen, halálos bolygó dzsungelében. Csókolom.Látványra korrekt volt, a Will Smith hozta a tökéletes kőarcot, a fia fog még fejlődni, de nem rossz… Egyszer nézhetős, tűrhető, középszerű sci-fi.
10/6

Read More