2016. június 29., szerda

Rose Red/A rózsa vére (2002)


Magyarul borzasztóan mellélőttek a címnek, ugyanis egy kísértetkastélyról van szó, aminek a neve Rose Red. Stephen King írta a forgatókönyvet, és milyen rosszul tette... Egyébként is falra mászom King természetfeletti képességes, élőhalottas, jump scare-es, elképesztően vontatott bénaságaitól (kivétel a Shining, de az csak Kubrick zsenialitása miatt), de NÉGY ÓRÁS FILM? Most utólag nem is értem, hogy hogyan néztem végig. Igaz, háromszori nekifutásra, de akkor is. Tipikusan az az eset, mikor azért tartottam ki a végéig, hogy hitelesen lehúzhassam. De most nézzük, hogy mi is ez… ez a borzalom.

A történet arról szól, hogy egy irritáló fejű szőke harmincas, Joyce az egyetemen tanít parapszichológiát, ami a természetfeletti jelenségekről szóló "tudomány". (Ha tényleg van ilyen és tanítják is, akkor jöjjön az a meteor, az emberiség megérett a kipusztulásra.) Ez annyira nem tetszik a tanszékvezetőnek, hogy felbérli a diákújság fotósát, hogy kövesse a tanárnőt, és kompromittáló felvételeket készítsen természetfeletti ügyködéseiről. Joyce nagy projektje, hogy a kísértetjárta paranormális csomópontként alvó Rose Red kastélyt felébressze, és a tanszék műszereivel bizonyítsa, tényleg paranormális jelenségek történnek a kastélyban. Ennek eléréséhez közel férkőzik a kastély jelenlegi tulajdonosához, Steve-hez, aki a kastély építőinek, a Rimbauereknek közvetlen leszármazottja. A tanárnő toboroz egy médiumcsapatot, ahol mindenki különleges képességekkel rendelkezik, pl. gondolatolvasás, automatikus írás, precognition, post-cognition, stb. Anyagi akadályokat és figyelmeztetéseket tökéletesen ignorálva megkezdi expedícióját a csapat, és mint ahogy arra számítunk, megtörténik minden egyes klisés természetfeletti kísértetkastélyos dolog, ami csak megtörténhet. Hullanak az emberek, feltámadnak a halottak, a ház átalakítja magát és bezárja a csapatot… NÉGY órán keresztül.

A látvány… hát a látvány eggyel jobb a nagyon zs-kategóriás szintnél, ugyebár a 2000-es évek elejéről van szó, a CGI elég műanyag még. A szellemek nem tudják eldönteni, hogy szellemek, vagy inkább zombik akarnak lenni, ezért inkább mindkettő.
A hangulat nem is lenne alapvetően rossz, ha nem lenne ennyire klisés az egész. Egy sötét kastélyban sokat lehet játszani a fényekkel, színekkel, térrel, de ha folyamatosan középszerű szellemjeleneteket kapunk, akkor csak egy elpazarolt lehetőség a setting.

A történetvezetés az a hosszúságon kívül, ami igazán kivágta a biztosítékot. Bár rengeteg információt tudunk meg a kastélyról és a tulajdonosokról már az elejétől kezdve, túl sok az információ és nem jegyezzük meg őket. Tele van történetszálakkal, amiről mesélnek vagy utalnak rá, de egyértelműen nem fejtik ki. Mindig épp történik valami, ezért nem tudjuk pont beazonosítani, hogy melyik ronda hullafejű karakter melyik Rimbauer a történet szerint. Szeretnék odamenni Stephen Kinghez, és kárt tenni a testi épségében azért, hogy megírta ezt a forgatókönyvet. Lehet, hogy a regényekhez ért, de ehhez nem. Rohadt vontatottra írta meg a jeleneteket, például az egyik karakter menekült körülbelül 10 percen keresztül. Az egészet kényelmesen el lehetett volna mondani kevesebb szöveggel és sokkal több aktív szemléltetéssel. Mert így a karakterek csak beszélnek, beszélnek, veszekednek, menekülnek, álmodnak… a jelenetek többségének semmi szerepe sem volt. King maradjon csak a terjengős regényjeleneteinél, és hagyja forgatókönyvírókra, hogy átalakítsák a könyveit, mert nem tud disztingválni.

Az egyetlen, amire talán pirospontot lehetne adni, az a karakterek. A fentebb említett szabatossági probléma miatt bőven volt idő, hogy szinte mindenkinek kijöjjön a jelleme. Szép lassan nézzük végig, hogy Joyce hogyan csúszik egyre inkább a megszállottságba, és hogy kis helyen összezárva mit alkot pár médium. Nickről, a gondolatolvasóról először egy bóvli kiadású Ewan Mcgregor jutott eszembe, de aztán totálisan elbűvölt a színészi játékával. Én nem szeretem a brit akcentust, de ő valahogy bájos és sármos volt vele. A nők többsége vernyákoló rima, mint minden horrorfilmben általában, de Annie, az autista paraszuperképességekkel rendelkező kislány legalább érdekes.

Összességében csalódás. Ijesztőnek nem ijesztő, viszont indokolatlanul elnyújtott és komplex. 
Edit: most látom, hogy miniszéria, azaz sorozat, amit több részben adtak ki. Szerintem így sincs rá bocsánat, hogy ennyire vontatott. 

2016. június 8., szerda

The Nightmare (2015)


Egy film attól a Rodney Aschertől, aki a Room 237-t is rendezte, ami a The Shining/Ragyogás lehetséges rejtett jelentéseit fejtegeti. Mikor belevágtam ebbe a filmbe, nem tudtam, hogy ő rendezte, de így utólag hasonlít ennek a filmnek struktúrája a másikéhoz. Alapvetően dokumentumfilmként emlegetik, de ez a kifejezés elég megtévesztő tud lenni a The Nightmare-rel kapcsolatban, ugyanis az alvásparalízis témáját járja körül nyolc olyan egyénnel, akiket gyakran és súlyosan érint a jelenség – mindezt úgy, hogy közben megfilmesíti magukat a paralízises epizódokat is.
Az alvásparalízis definíciója szerint egy olyan jelenség, amely során valaki elalvás vagy éppen felébredés előtt átmenetileg lebénul, nem tud mozogni, beszélni, a környezetére reagálni. Mivel átmeneti időszak az alvás és az ébrenlét között, az egyén gyakran tapasztal hallucinációkat, amik rendkívül félelmetesek tudnak lenni, és lebénult állapotában képtelen bármit is csinálni. A filmben megszólított nyolc ember beszámol a leghátborzongatóbb hallucinációikról, amiket alvásparalízis közben éltek át, és ezeket meg is jelenítik színészek és CGI segítségével a filmben. Maguk a megjelenített képsorok: árnyalakok, akik bejönnek a szobába, fojtogatnak, vagy megfélemlítő dolgokat mondanak, földönkívüliekhez hasonló lények, stb mind-mind nyomasztó és horrorisztikus elemek ahhoz, hogy ezt a dokumentumfilmet ne lehessen igazán dokumentumfilmnek nevezni. Azok számára, akik éltek is már át hallucinációs alvásparalízist, különösen félelmetes ezt végignézni, mert biztosan tudnak kapcsolódni a megjelenített dolgokhoz. A film alapján legalább is úgy tűnik, hogy az emberek szinte kortól és nemtől függetlenül ugyanolyan dolgoktól félnek. Azoknak, akik maguk is súlyosabb alvásparalízisben szenvednek (mondjuk hetente egyszer-kétszer rémisztő dolgokat tapasztalnak), abszolút nem ajánlom a filmet, mert mint ahogy el is mondják, ha valaki rákoncentrál a témára, akkor elő tudja magának idézni önkéntelenül is.
A film sokak által emlegetett hibapontja maga az a tény, hogy kevésbé dokumentum, mint horror, hiszen a narrátorok nem tudnak megfelelő tudományos hátteret adni a paralíziseknek, ezáltal az egész egy hatásvadász, és gyakori explicit ijesztgetésekkel teli kutyulék - se nem dokumentumfilm, se nem horror. Én ezt annyira nem tekinteném hibának, bár nem ártott volna, ha megszólaltatnak egy-két alvásspecialistát, pszichológust vagy pszichiátert, de a film inkább a beszélők élményeiben akart elmerülni, és nem kimerítő tudományos választ adni. Azt úgysem lehet megmagyarázni, hogy ki miért látja azt, amit, maximum azt, hogy miért van paralízise.
Minden egyes beszélőnek sajátos személyisége, története van, és ebből át is adnak a paralízisek lefestésekor. Minimum két ember állította a nyolcból, hogy megszűnt ateista lenni a paralízisei hatására. Az egyik azt állítja, hogy Isten segítségével legyőzte a paralízist és már nem él át hallucinációkat, a másik meg azt, hogy bár nem tudja, hogy mi történik, úgy érzi, a világ egy celofánba van csomagolva, ami a paralízisekkor lehullik, és meglátja a valóságot. Utóbbi komolyan hisz benne, hogy a halálát is alvásparalízis fogja okozni, amikor is véglegesen beragad egy epizódba, és nem fogja tudni a légzését irányítani. Többen gondolják, hogy nem egyszerű alvászavarról van szó, de olyan is van, aki a lehető legracionálisabb magyarázatot próbálja adni a jelenségre. Szerencsére napjainkban már létezik az internet, azon belül is a reddit, és a témát a paralízis iránt érdeklődők elmélyülten tanulmányozhatják. Én is ezt tettem a film után, és csodálkozva fedeztem fel, hogy a rendező, magával meginvitálva az egyik szereplőjét több topikban válaszolt felhasználók által feltett kérdésekre. Más, a filmről szóló topikokban volt olyan hozzászóló, aki droghasználók vagy mentális betegek viselkedésmintáit vélte felfedezni a filmben megszólaltatottakban. Magam is észrevettem ilyesmit, az interjúalanyok többsége úgy nézett ki, mint aki ébrenlétkor is problémákkal küzd, nemcsak alvás során. Egy biztos, senkinek nem kell sem mentálisan betegnek, sem drogosnak lenni ahhoz, hogy átéljen egy alvásparalízist, és elég gyakori jelenség. Csak remélni lehet, hogy ha az ember átéli, akkor nem lesz olyan hátborzongató, mint ezeknek a kínzott tudatú interjúalanyoknak a mindennapos élményei… 

Text Widget

Pages

recent posts

About