#Vegyesvágott

The Perks of Being a Wallflower/Egy különc srác feljegyzései (2012)

Charlie nehéz helyzetből kezdi a középiskolát, már általános iskolában is gondjai voltak a beilleszkedéssel. Teljesen egyedül, szociálisan kínos srácként jelenik meg mind az iskolában, mind azon kívül, és írói ambíciókat dédelget. A szekálás és az egyedüllét mindennapos, ám egy nap valami megváltozik. Összeismerkedik egy harmadéves sráccal, Patrickkel, és az ő bájos fogadott testvérével, Sammel, akik beveszik a nem éppen szokványos kis társaságukba, és innentől kezdve Charlie élete egészen felpezsdül.
Először is, bár az eddig leírtak alapján simán lehetne egy tinivígjáték, még nyomaiban sem az. A karakterek mind nagyon mélyek, személyes drámájuk árnyalja őket. Mindenki hordoz magán valamilyen keresztet, és lényegében kilógnak a többi középiskolás közül. Nagyon komoly lelki, mentális problémákkal küszködnek, jelen van a halál, a kirekesztettség, slutshaming, melegüldöztetés, gyakorlatilag minden, ami egy embert megfoszthat az emberi méltóságától. Éppen ezért, bár a történeten erőteljesen látszik, hogy regénykarakterekről van szó, mégis rengeteg lehetőségünk van arra, hogy azonosuljunk a szereplőkkel. Mindenki volt fiatal, mindenki volt szerelmes, mindenki csinált hülyeségeket, mindenkit szekáltak az iskolában. Ezek általános érvényű dolgok, azonban a szereplők ettől többet is ígérnek.
Érdemes megemlíteni a rendkívül jó színészeket (természetesen a főszereplőkkel az élen), az odaillő és nagyon is kellő zenei aláfestéseket, és a kellemesen időtlen látványvilágot.
A film alapvető erőssége a karakterdráma, pszichológia, és hogy megmutatja, mennyire törékenyek is vagyunk valójában mi, emberek. Hogy embernek lenni pont arról szól, hogy folyamatosan fel kell állni a sors arculcsapásai után, és egy pillanatig sem szabad feladni, hagyva, hogy minden szétcsússzon. A karakterekben megjelenő tökéletlenség jóízűen ellensúlyozza az idealizált szerelmi szálat, és nagyon komoly gondolkodási alapanyag. Csillagos ötös a film, marconább szívűeknek is javasolt.

Last Vegas (2013)

Adott egy rakás színészlegenda, és egy romantikus vígjáték. Maga a romantikus vígjáték, mint műfaj, elmondhatatlanul taszító számomra, viszont az a kis fűszer, ami maga az alaptörténet, hogy gyakorlatilag vén fingok Las Vegas-i wannabe partizása a téma, legalább próbált újszerű lenni. Mármint a szokásos "lúzer lány bele van zúgva a menő srácba, aki nem jön össze vele, viszont megtalálja élete szerelmét, film közepén hazugság, csalódás, sírás, majd a végén összejövés és esküvő, elfutnak a napba a tengerparton kézenfogva" vonalhoz képest. Ennek a filmnek és a műfajnak a viszonyát úgy tudnám jellemezni, mint mikor egy ronda ember belenéz egy gyönyörű, fényes, drágakövekkel kirakott aranytükörbe. A tükör lehet akármilyen szép, de a tükörképe attól még ugyanolyan ronda. Beletehetik egy filmbe Morgan Freemant, Michael Douglast, Robert De Nirot, Kevin Kline-t all they want, de egy fostos romantikus vígjáték az fostos romantikus vígjáték marad, sajnos. Voltak benne kifejezetten nevettető, megmosolyogtató részek, viszont egy bizonyos ponton, sőt, már két szereplő összetalálkozásakor meg lehetett mondani, mi fog történni, mi lesz a film vége. Egyik klisé a másik után, annyi különbséggel, hogy itt nem volt musicales New Yorkban utcán táncolás. Ez a műfaj nem volt és soha nem is lesz a kedvencem, de ez nem a film hibája. Aki szereti a romantikus vígjátékot, az nézze, tetszeni fog neki.

Edge of Tomorrow/A holnap határa (2014)

Újabb nagyon túlhypeolt középszerű sci-fi a tavalyi szintén középszerű Oblivion után Tom Cruise főszereplésével. Nézzük, mivel is állunk szemben a 113 perc során.
Történet: egy földönkívüli invázó zajlik éppen, Bill Cage, a kommunikációs tiszt pedig kihúzza a gyufát a felettesénél, aki lefokozza közlegénynek, és elküldi egy osztaghoz, hogy tanulja meg a helyét. Igen ám, csak az a nap, mikor először megy bevetésre, újra és újra és újra lejátszódik, miután minden alkalommal meghal a csatában. Összetalálkozik a kissé antiszociális legendás háborús hősnővel, Rita Vrataskival, és együtt próbálják meg megmenteni az emberiséget a földönkívüli robotcsápos lényektől.
A szereplők alapvetően eléggé egysíkúak. Bár van bennük potenciál, Bill Cage tenyérbemászó, majd idegesítően idealista good guy karaktere, valamint Rita Vrataski indokolatlannak érződő makacssága nem érte el, hogy azonosuljak bármelyikükkel is. Mindenki más gyakorlatilag statiszta mellettük, hiszen ugyanazt teszik és mondják minden egyes nap, mikor az idő visszaáll. Elég elnagyoltak, és szinte vágni lehet a szánkba rágott szexuális feszültséget kettejük között.
Az alapvető probléma a film hangulatánál rejlik. Bár az alapsztoriban van lehetőség, hiszen egy időt visszaállító földönkívüli civilizációról van szó, ami csatázik az emberekkel a bolygó teljes meghódításáért, mégis csak olyan volt, mintha egy felturbózott második világháborús filmet néznénk tele CGI effektekkel meg robotcsápokkal. Sőt, gyakorlatilag a csatajelenetek, amik a film nagy százalékát lefoglalják, egy barackos zabkására emlékeztetnek. A nagy villódzásoktól, robbanásoktól, csapásoktól, tekeredésektől azt sem tudtam hirtelen, fiú vagyok-e vagy lány. Jó elképzelés volt a fejlett földönkívüli civilizáció és az idővisszaállítás képessége, ám vajmi keveset tudtunk meg róluk azon kívül, hogy csépelni kell őket. Megint feláldoztak egy jó alapgondolatot a látvány oltárán, így középmezőny lett az eredmény. Nem olyan igénytelen, mint az Elysium meg a Pacific Rim, de a skálán közelebb áll ezekhez, mint egy igazán jó science fictionhöz.

The Maze Runner/Az útvesztő (2014)

Középszernél jobb fantasy hangulatú sci-fi a szokásos bezárós-megfigyelős alapvetéssel. Egy csapat fiatal férfi, fiú él egy tisztáson, amit egy óriási labirintus vesz körbe. Bár mindennél jobban szeretnének kijutni, a labirintus folyamatosan változik, ráadásul ocsmány félig robot pókok, grieverek tanyáznak benne, így ellehetetlenítve a kijárat megtalálását. Egy új fiú kerül a tisztásra, és felborul a megszokott rend, a közösség felbolydul a fiú kíváncsisággal vegyes vakmerőségétől. Elkezdenek hullani az emberek, és most először reális kísérlet történik arra, hogy kijussanak a labirintusból, valamint társaságot kapnak egy lány személyében, és a főszereplőről is kiderül egy s más.
A film struktúrája azért érdemel említést, mert mivel a szigeten senki nem emlékszik rá, ki is valójában, a főszereplővel együtt fedezzük fel a múltját, és látszik az egész karakteren, hogy nagyon azonosítani akarták a nézővel. Ez esetemben nem igazán sikerült. Sokszor ránéztem, és konstatáltam, hogy "nyomorult". Bátor, vakmerő, hősies, de annyira egysíkú a múltja kiderüléséig, hogy az már röhejes.
A hangulat elég sajátos, ősközösség szerű patriarchátus, ahonnan nincs kiút, és komor labirintus rémálomszerű lényekkel, akiket a középszerű CGI annyira leront, hogy az már ciki. De egyébként egész jó, akinek van erre affinitása, annak már csak a hangulat miatt is bejöhet a film.
Viszont a történet... a végén derül ki természetesen, hogy miről van szó (innen nálam már nehéz helyzetből indul), és úgy zárják le a filmet, hogy az eszetlen birkatömeg következőleg is elmenjen popcornt zabálni a moziba. Rá fognak harapni a hangulat, a látvány miatt, és hogy egy perc sem telt el eseménytelenül a 113-ból. Nekem ez a népbutító hatásvadász vég nagyon nem tetszett, de ez én vagyok. Elismerem, hogy a sztoriban van potenciál (lenne sokkal több is, ha agyalnának egy picit, nemcsak döngetnék a mellkasukat a tesztoszterontól), a hangulat is meggyőző, de nem az én stílusom.

Read More

Visszatérő

The Wolf of Wall Street/A Wall street farkasa (2013)

Nagyon sokáig távol tartottam magam ettől a filmtől, mert egyrészt rohadt hosszú, másrészt túl menő volt ahhoz, hogy megnézzem. Még nagyon régen kezdtem el, de nem jutottam el odáig, hogy befejezzem, mert tényleg nagyon-nagyon hosszú, és vannak benne vontatott részek is. Először is, el kell mondanom pozitívumként, hogy fogalmam se volt, mi lesz a vége, és mire eljutottam a végére, szinte már lényegtelen is lett. A wannabe nyolcvanas évek luxusának látványvilága és az egészen érdekes történet alapvetően kellemes élményt hagyott bennem. Ehhez jött még a brókeriroda hangulata, ahol az emberek gyakorlatilag öltönybe felöltözve, telefonnal és papírokkal a kezükben valójában egy állatkert vagy egy cirkusz lakóihoz hasonlítottak. Jordan Belfort egy mélyről jövő bróker, akinek a karrierje hirtelen derékba törik a nagy világválsággal, majd a tőzsecápáktól eltanult módszerével a semmiből óriásivá tesz egy bolhányi méretű céget, és dollármilliárdossá válik. Mindezt természetesen nem túl legálisan. A film alapvetően az ő személyes történetét mutatja be, a feltörekvését, tündöklését majd bukását. Vicces, tele van helyzetkomikummal, és nem próbálja meg azonosítani a nézőt a főszereplővel. Bár azt nehezen is lehetne, hiszen nem sokan keresünk dollármilliárdokat. Nekem ezzel a brókeres témával teljesen újat mutatott, és viccesnek találtam, hogy ezzel a negatív figurával kapcsolatban három órán keresztül próbál a film empátiát ébreszteni bennem és megsajnáltatni Jordant, és már majdnem sikerült is, de mégse. Szórakozásnak pompás, de mivel nem annyira food for thought és még hosszú is, a közepesnél talán egy kicsit jobbra értékelném.

Batman Begins/Batman: Kezdődik! (2005)

APAKEZDŐDIK! Még egy ilyen ótvar magyar címet... Na szóval, képregényfilm, szuperhősfilm, minden adott egy jó kis előítélethez a részemről. KIVÉVE, hogy nekem senki nem mondta, Christian Bale lesz Batman. Meg azt se, hogy szerepelni fog benne Cillian Murphy. Pedig már egyikük is elég lett volna ahhoz, hogy megnézzem ezt a filmet. Jellegét tekintve nagyon érződik, hogy prológus, hosszasan magyarázza Brúsz karakterét, egészen a gyerekkori eseménytől a Batmanségig, viszont szerintem a hegyi ninjás rész indokolatlanul hosszúra és klisésre sikeredett. Bár klisékről beszélni egy elég régi képregény kapcsán, tudva, hogy a képregények alapvetően a fiatalabb korosztálynak lettek kitalálva, ez a történet pedig az ötvenes években kezdődött... Szóval kicsit irreleváns. De akkor is, szerintem nagyon vicces, hogy kb fél órán keresztül Liam Neesonnek minden mondatát screencapelni lehetett volna, és odaírni, hogy Paulo Coelho. Elég sok benne a mélypszichológia pont ebből az okból, Liam Neeson karaktere olyanokat süt el, mint hogy "You traveled the world... Now you must journey inwards... to what you really fear... it's inside you... there is no turning back. Your parents' death was not your fault. Your training is nothing. The will is everything. If you make yourself more than just a man, if you devote yourself to an ideal, you become something else entirely." vagy "But a criminal is not complicated. What you really fear is inside yourself. You fear your own power. You fear your anger, the drive to do great or terrible things." Na ne mán. :D
Érdekes benne a csavar, szimpi Morgan Freeman, Katie Holmes idegesítő, Dr. Crane pedig... úúúristen. Az az ember... Ha ilyen pszichiáterhez kéne járnom, kitalálnék mindenféle hülyeségeket, hogy újra és újra találkozhassak vele. Ami nagyon érdekes egyébként, hogy ha a film követi a képregényt, akkor ez a képregény igencsak megelőzte a korát. Szép a látvány, korszerűnek tűnő technológia...
Alapvetően nyilván egy szórakoztató műfajról beszélünk, de a pszichológia része, azaz Bruce karakterfejlődése vitt bele egy kis pluszt. Összességében kellemesen csalódtam, a következő filmeket is meg fogom nézni, remélem, hogy legalább ilyen húzónevek lesznek benne. Ja és Brúsz tettetett rekedtsége nem tudom, hogy vicces, vagy inkább irritáló-e.

American Beauty/Amerikai szépség (1999)

Egy óra ötvenhat perc élet, kicsit másképp.
Ez a film valami elképesztő. Először is, meg kell előlegeznem, hogy nagyon kilencvenes évek vizuálisan, valamint a vígjáték jelleg erősen elveszi az üzenetének a pátoszlehetőségét, ami viszont kell is bele. De ez kérem szépen egyáltalán nem egy vígjáték. Ez kőkemény dráma, pszichológia és filozófia. Adott egy egy average John a feleségével és a lányával, együtt a kertvárosban élik kirakati életüket, és valójában mindegyikük boldogtalan, hiányos és egy keresztet visel magán. A férj azt, hogy öregszik, nincs szexuális élete a feleségével, nem tud semmit a lányáról, és a munkahelyén is megrekedt egy szinten; a feleség azt, hogy maximalista, ingatlanosként nem megy jól a biznisz, a férjével bologtalan és már nincs is másra kilátás; a kiscsaj pedig azt, hogy serdül, úgy érzi, hogy senki sem érti meg, teljesen kilóg a sorból, és valójában nem is kedveli a legjobb barátnőjét. Mindegyikük élete felpezsdül egy-egy új személy beköszöntével, és minden a feje tetejére áll. Kijönnek a karakterek, mindenki tőle szokatlan dologba kezd, és a film tetőpontjára teljesen felborulnak az eddig kifelé mutatott szerepek...
Ebben a filmben az a súlyos, hogy minden percével suttog, hogy mi is gondolkozzunk el, milyen életet élünk. Mi is jöjjünk rá, hogy milyen boldogtalanok is vagyunk igazán. Mondjunk fel a szar munkahelyünkön, intsünk be  mindenkinek, mondjuk meg annak a bizonyos valakinek, hogy tetszik, és úgy egyáltalán, csináljuk azt, amihez valójában kedvünk van, és ne csak azért cselekedjünk valahogy, mert elvárják. A film filozófiája szerint egyáltalán nem az a lényeg, hogy mennyit élünk, vagy hogy mennyi évet pocsékoltunk el eddig, hanem hogy ha most, ebben a pillanatban meghalnánk, boldogok lennénk-e. Most, ebben a pillanatban kielégítő-e az életünk, törekszünk-e az általunk áhított jó felé, élvezzük-e a minket körülvevő kisebb-nagyobb szépségeket. Utóbbi gondolat egésze köré van felfűzve a film. Megtanuljuk, hogy egy körbe-körbe repdeső zacskó is tud olyan gyönyörűségérzést ébreszteni valakiben, hogy az illető úgy érezze, az élet csodálatos dolog. Nagyon kemény személyes dráma ötvöződik mélypszichológiával és létfilozófiával, kihozva egy vicces, de egyben lesújtóan mély egyveleget. Le vagyok taglózva. Azt hiszem, ebben a mostani élethelyzetemben pont erre a filmre volt szükségem.

Read More

Miért jó az X-Men széria?

Ha röviden és tömören akarnám kifejezni, akkor azért, mert a szokásos amerikai szuperhősös bullshit mellé visznek bele némi érdekességet, mégpedig azt, hogy milyen kisebbségben, különcként élni a többségi társadalomban, ahol félnek tőled és ki akarnak irtani. A széria sok esetben nyilvánvaló párhuzamokat vonultat fel pl. a homoszexualitás és a mutánsság között:

-     -      a mutánsokat sokan furcsának és undorítónak találják, a mutánsságuk velük született (elhangzik az egyik filmben az ominózus kérdés is: Have you tried not being a mutant?),

-        -   saját ruházatuk és szubkultúrájuk van (pl. Magneto csapatában jellegzetesen a sötét színek, gótikus-punk darabok dominálnak, míg Xavierében saját egyenruhájuk is van),

-        -   megjelenik a misszionárius tanító alakja (Xavier), aki mind a mutánsokat, mind a társadalmat próbálja felvilágosítani a mutánssággal kapcsolatban (pl. az iskola felfogható egy nagy meleg workshopként is, ahol a diákok önfejlesztő tevékenységeket végeznek)

-      -     Erik és Xavier kapcsolatában van némi homoerotikus hangulat (:D)

 A másik érdekesség a felsőbbrendűség elve, ami vezeti a „gonosz” feleket a szériában. Elgondolkodtató kérdés, hogy vajon attól, hogy a többségi társadalom evolúciósan egy másik, esetleg alsóbb szinten áll, mindenképp pusztulás jár nekik pusztán ezért? Ebben az analógiában konkrétan a Nietzsche-féle übermensch és Hitler eszméi fedezhetőek fel: elpusztítani mindent, ami alacsonyabb szinten áll, mint „mi”. A First Classben (2011) a harmadik világháborút konkrétan mutánsok akarják kirobbantani, és ők is akadályozzák meg a bekövetkezését. A mutánslét valójában a valóságot imitálja, öltözteti új köntösbe, és fantasztikus elemekkel gazdagítva hoz létre egy érdekes univerzumot.

A szuperhősös filmekkel általánosságban az a baj, hogy nagyon lesarkítottak, laposak a karakterek. Az X-Men nem mindig, de többnyire sikeresen elkerüli ezt a klisét. Külön szériává nőtte ki magát Wolverine karaktere, akire aztán végképp nem lehet ráhúzni a good guy-bad guy sémát. Erik Lensherr sem volt mindig rossz, Jean Grey/Phoenix pedig az egész széria óriási meglepetése.

Ráadásul még azt sem lehet mondani erre a szériára, hogy a prequelek feleslegesek lennének. A karaktereket pont az előzmények árnyalják, teszik a cselekedeteiket értelmessé – ha nem lennének, önmagában kevésbé lenne értelmezhető és sokszínű a széria.

Tehát azt mondom, hogy bár elvből nem nézek túl sok „szuperhősös” témájú filmet, mégis úgy gondolom, hogy ez valószínűleg kicsit több az átlagnál, és a harcjeleneteken túl is van benne valami. 

Read More

American Hustle/Amerikai botrány (2013)

Ez egy alapvetően érdekes és kiválóan kivitelezett film egy 70-es évekbeli svindlerduóról, és az ők  FBI-al kikényszerített együttműködéséről egy nagyszabású akcióban, amiben bűnözőket és politikusokat akarnak lebuktatni. Történet: egy piti csaló, akinek egyébként üvegesbiznisze és ruhatisztítói vannak, találkozik élete szerelmével, akiről kiderül, hogy zseniális színész (impersonator, mi erre a jó szó magyarul?) és nagyon ötletes. A nővel pénzeket kölcsönöznek illegálisan befuccsolt üzletembereknek/kisstílű bűnözőknek. Ez egy idő után feltűnik az FBI-nak is, akik egyezséget ajánlanak: békén hagyják őket, ha együttműködnek velük egy óriási FBI műveletben, és lebuktatnak egy nagyon jelentős maffiaszervezetet meg egy pár befolyásos politikust (ami apparently még soha nem történt meg ezelőtt - 70-es évekről lévén szó).
Nem is annyira a történet érdekes, mint az a zsenialitás, amivel kivitelezték. Szó szerint tehetséges, erre született színészek játszanak kézzelfogható hitelességgel (ez az az élmény, amit pl. egy színházi darab soha az életben nem lenne képes bennem kiváltani: mivel a mimikát és a kézmozdulatokat a hátsó sorban is látni kell, túljátsszák az egészet - ezáltal mindig emlékeztetve arra, hogy nem a valóság közepén ülök, hanem egy parókaszagú megrendezett valamiben). Azaz a film kevés kivételtől eltekintve (pl. Carmine-éknál a sírós jelenet, Jennifer Lawrence néhány pillanata) simán megállná a helyét igaz történetként is. A karakterek mind érdekesek, és mindegyik valamilyen módon a saját démonaival küzd. Ez annyira hihetetlenül szimpatikus, hogy szinte kifejezni sem lehet, mennyire nagy a színvonalbeli különbség az átlag, idealizált hollywoodi karakterek és az American Hustle tökéletlen, emberi figurái közt. Sokkal könnyebb számomra ilyen karakterekkel azonosulni, mint mondjuk valami "good guy" - "bad guy" szintre leegyszerűsített lead characterrel. Itt senki sem good guy, és mindenki próbál abból a börtönből kitörni, amit a személyisége épített saját magának. 
A film másik abszolút kiemelkedő pozitívuma az aura, a hangulat. Gondolom, legalább egy ember víziója és több száz ember kemény munkája áll amögött, hogy tökéletes ruhák, tökéletes kiegészítők, hajak, sminkek, berendezési tárgyak, belső terek, stb. kísérik a történetet. Ugyanebbe a kategóriába tartozik, de külön említést érdemel a folyamatos, nagyon élvezetes zenei aláfestés, ami már önmagában is félig elvitte volna a hátán a filmet a karakterek mellett.
Külön pontot szánnék arra, hogy ha valaki nem ért angolul, akkor tanuljon meg egy illő szinten, mert TILOS nem eredetiben nézni. Elképzelni nem tudom, mit kontárkodnak majd a magyar szinkronszínészek (fognak? ez egy 2013-as film, de tegnap láttam felirattal), de az száz százalék, hogy lehetetlen Sydney angol és amerikai akcentusának különbségét hitelesen érzékeltetni. A másik meg az, hogy némelyik szituációban egyszerre beszélnek/veszekednek a karakterek, és a felirat csak két soros, nincs megjelenítve az egymás szavába vágás. A stilisztikai különbség is égető lenne: FBI agents = feds, microwave oven = science oven, ezeket nem lehet és nem is kell magyarul átadni, a mélyen gyökerező amerikai tirpákság és nemzeti nyelvi tudat részei. 
És most jöjjön a vesszőparipám. A HOSSZÚSÁG. Mert hogy nem, ezt a filmet nem akarták másfél órában lerendezni (valamiért nagyon ez a tendencia mostanában, mindenki egészestés filmeket akar - kérlek, ne... au, auu... óh fájdalom...). Másfél óra után többször néztem fel a facebookra, mint ahányszor szerettem volna. Mondom ezt úgy, hogy soha nem szoktam ok nélkül felhúzni filmeket, mert ez jó volt tényleg, de számomra mégis sajnos overwhelmingly hosszú. Pedig "csak" 18 perccel több két óránál, de egyharmaddal kevesebb időben is el lehetett volna mondani ezt a történetet ugyanilyen jól, koncentráltabban. A másik negatívum a vége, ami nem volt rossz, csak úgy érzem, megérdemelt volna valami igényesebb befejezést, mert kicsit hiányérzetem volt. Örültem, hogy volt vesztese is a történetnek, mert kiábrándultam volna, ha az összes poszterkarakter jól járt volna. 

Egyébként úgy gondolom, hogy a 7 Golden Globe jelölés (3-at nyert) és a 10 Oscar-jelölés mégis túlzás. Összesen 91 (!!!) díjra jelölték eddig, 44-et elvitt, gyakorlatilag minden létező kategóriában jelölgették, és a jelölések felét elvitte. 

Read More

december végi filmmaraton: impressziók

Egy filmmaratonos kis összefoglalóval jövök most, ami régebben lett volna aktuális, de csak most jutottam el oda, hogy megírjam. Először is, bár ebben a bejegyzésben nem látszik ez, rendkívül sötét hangulatú és témájú filmeket választottunk, ahol egy ponton már kénytelenek voltunk valami szünetet eszközölni, és akkor raktuk be a Hangover 3. részét. Az utóbbi néhány alkalommal azt a szokást vettük fel, hogy leállítjuk a filmeket, ha nem tetszik, és elég sok erre a sorsra jutott, többek között a District 9, a Children of Men, The Divide, stb…

The Cabin in the Woods/ Ház az erdő mélyén (2011)

Ebben a filmben rengeteg a lehetőség azáltal, hogy továbbgondolja a szokásos horrorelemeket, és valami egészen egyedit hoz létre az elegyükből. Nagyon spoiler lenne elmesélni a történetet, de legyen elég annyi, hogy mi egyáltalán nem számítottunk arra, amit kaptunk. A film tetemes részéig egy sima tinis kliséhorrornak tűnik, azután átcsa science fictionbe, a végén pedig némi abszurd humorral vegyített drámát-katasztrófafilmet kapunk az arcunkba. Mindent a feje tetejére állít, és mivel nagyon egyedi ez a megoldás, kellemes filmélménnyel zártuk az alkotást. Abban mindketten megegyeztünk, hogy a film vége nem volt kielégítő, és fel is vetett pár kérdést… de kétségtelenül érdekes és a horrorosoknak szerintem kötelező.

Mud (2012)

Avagy egy film Southern Accentben vidéki amerikaiakról. Több nekifutásra tudtuk csak végignézni a hosszúsága és vontatottsága miatt, de végül is nem bántuk meg. Az egyik főszereplő Ellis, egy amerikai kistini, aki halászcsaládban él egy tómenti viskóban a válópert fontolgató szüleivel. Legjobb barátja a fura nevű Neckbone, akivel gyakran hajóznak ki a közeli szigetecskére, ahol egyszer csak egy idegen vackával találkoznak. Kiderül, hogy egy lerozzant férfi – Mud -  egy fára sodródott csónakban lakik az erdőben, és éhesen tengeti napjait. A fiúk megsajnálják és összebarátkoznak vele, Ellis rendszeresen kijár hozzá étellel, és szép lassan megismeri a férfi „sötét múltját”. A fiúk úgy döntenek, segítenek neki elmenekülni a fejvadászok elől, és találkozni régi nagy szerelmével, Juniperrel.

A film erősen a karakterekre épít, és azt mutatja be, mi játszódik le rövid idő alatt Ellis életében. Idealizálja a szerelmet, ezért nagy sokként éri a szülei konfliktusa után az, hogy újdonsült barátja, Mud, és az ő szerelme, Juniper sem tökély, ami a kapcsolatkezelést illeti. Ellisnek magának is megtetszik egy lány, aki ráadásul becsapja. Úgy próbálja kimenekíteni Mudot az őt kereső vérszomjas fejvadászok elől, mintha ő lenne a szerelmi erkölcs férfi mintája…

A film a középszernél kicsit jobb, azonban vontatottsága/eseménytelensége miatt nehéz rajongani érte. Aki szereti a vidéki Amerikát, annak mindenképp eredetiben ajánlom. Nézhető kategória.

Hangover part III (2013)

Nem jó. Szar. Míg az előző rész azért váltott ki igen nagy negatív kritikahullámot, mert ugyanaz volt, mint az első, addig ezzel az volt a probléma, hogy valami újat akart mutatni. Vígjátékot vártunk, de csak rezignált arccal figyeltük a képernyőt, hátha történik valami vicces. Hát azt várhattuk, mert felnevetni nemigen volt alkalmunk, maximum szolidan mosolyogtunk. A történet szerint a fiúk bajba kerülnek, egy nagypályás gengszter és Chow között egyensúlyozva próbálják megúszni ép bőrrel az eseményeket. Kicsit elkeserítő, hogy valami, ami elsőre igenis szórakoztató volt, másodjára tűrhető, az harmadjára szartengerbe fulladt. Az erőltetett kínai akcentustól egy idő után kicsit fájt már a fejem. Átvezetésnek a sötét, halállal és őrülettel telt filmjeink közé még mindig megfelelt.

Madhouse/ Őrültek háza (2004)

Elmegyógyintézet témájú horrort kerestünk, és bizony meg is találtuk, ez annak a tökéletes mintapéldája. A sztori kifejezetten érdekes, végig lekötött, és próbáltunk találgatni, mégis ki lehet a gyilkos. Persze meglepődtünk a végén, de biztos vannak olyan lángelmék a célközönségben, akik már ezt is jó előre kitalálják. Kellő adagban volt benne horror, vélt misztikum és átvezető részek. Ami viszont rendkívül megdöbbentett minket rossz értelemben, az bizony a látvány volt. Ez a színvonal legeslegfeljebb a kilencvenes évek közepén-végén ment volna el egynek, nem egy a 2000-es évek derekán készült filmben! Méltatlankodva meg is jegyeztük, hogy Grand Canyon szakadéknyi különbség van az ugyanekkor megnézett, szintén 2004-ben készült Alien vs. Predator, vagy éppen az egy évvel később készült Constantine látványvilága és a Madhouse képisége között. Hacsaknem a film belső idejét akarták hangsúlyozni – mert hogy humorfaktor nem lehetett – erre nincs bocsánat.

Donnie Darko (2001)

Ez az, amit gyakorlatilag végig értetlenkedve néztem, mert nem tudtam felfogni, mégis mi a jó ebben a filmben. De komolyan… mi? Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ez újranézve sem lesz egy fikarcnyival sem jobb. Egy elmebeteg srácról szól, aki bár kezelés alatt áll, úgy jár iskolába, mint minden más normális gyerek. A film végén gyakorlatilag kiderül, hogy egész végig nem történt semmi, és alternatív valóságok vannak/képzelte az egészet a főszereplő/nem tudom. Jöttek az ufók és összevágták ezt a filmet, és valaki nagyon elkezdte hypolni, majd kultfilm lett. Miért? MIÉRT?

Read More