Facebook-ajánlás... gone wrong.

Úgy érzem, a facebook nagyon erősen félreismert engem. Nemrég oldalt előbukkant az ajánlgatós sidebar, berakom ide, és röviden elemzem a rajta megjelent dolgokat.

1. Transformers

Amikor bátyámmal film értelemben az abszolút trágya kategóriáról beszélünk, akkor kerül szóba ez az alkotás. Alapvetően erős érv a meg-nem-nézése mellett az, hogy képregényből csinálták, de az a végképp sárba taszítja, hogy NAGY ROBOTOK vannak benne, amik autókká alakulnak át (többek között). Azért utaztak ide parszekeket a fölönkívüliek, hogy amerikai fiatalokat furikázzanak a Földön.

2. Taylor Lautner

A Twilight 1-ben, mikor még hosszú volt a haja, kifejezetten helyesnek találtam. Más érdeklődésem gyakorlatilag nincs benne, miután legyantázott mellkasú HMCS plüssmackóvá avanzsált a főszereplő oldalán.


3. Paranormal Activity
Nem is tudom hol kezdjem, mi a probléma ezzel a rendkívül túlhypeolt, indokolatlanul sok bevételt szerző filmmel. Talán az, hogy valami hajmeresztően UNALMAS. Gyakorlatilag az egész szériában nem történik semmi, és ami a legviccesebb, az az, hogy akik mellette érvelnek, általában pont ezt hozzák fel - tehát hogy esemény hiányában creepy hangulatot fest, és nincs szükség nagy látványra a parához. NEM értek egyet ezzel. A filmnek gyakorlatilag háromnegyede egy barátságos családi kamerázás, némi ajtómozgással meg takaróemelgetéssel. Gyökerestől hiányzik belőle az igazi, bizsergető feszültség, ehelyett kapunk túllihegett amerikai hisztit és egy elfuserált endinget. Ne már...


4. Fast & Furious
Ezt nem láttam, csak és kizárólag a 2006-os részét, szerintem már akkor is csak azért, mert releváns volt Japán miatt... Igazából nincs bajom a kőarcú Vin Diesellel, és előítéletek alapján inkább az ő szereplésével néznék meg egy filmet, mint Taylor Lautner alpacaafejével... Annyira emlékszem, hogy a Tokiói hajszában volt egy cuki ázsiai, aki végig evett. Aztán meghalt. Talán még ennek adnék a legtöbb esélyt, kár, hogy elvből nem nézek akciófilmeket.


5. The Twilight Saga
Könyvek: az elsőt 90%-ban elolvastam, mert nagyon unatkoztam. Nem volt olyan rossz egyébként, de ezt a történetet olvasva jöttem rá, hogy ha lenne némi szerencsém, könnyen lehetne belőlem író, ugyanis szerintem van hozzá annyi tehetségem, mint Veggieburger kisasszonynak.

Filmek: a teherbe esős volt az utolsó, amit láttam... Ha a mostani tapasztalataimra kellene hagyatkoznom, akkor inkább meg kellett volna állnom az első résznél 2008-ban, 16 évesen. Az első egyébként viccen kívül nem hatott annyira rossznak. Nem konvencionális vámpírok - érdekes, gondoltam. De amikor Dzsékob lekapta a felsőjét, és Edward elment, hogy Bella emózzon egy fél filmen keresztül, ott valahogy nagyon elromlottak a dolgok, és onnantól zuhanórepülésbe kezdett a történet. A legdurvábban felháborítóan igénytelen és rossz rész a teherbe esős volt, a nászutas jelenetek után döntöttem el, hogy unalmamban SE nézek többé Twilightot. Talán csak túlléptem a célközönséget 5-6 évvel, talán csak nem az én műfajom... De mentségemre szóljon, az első filmet és könyvet kicsit beraktam egy ládikóba a fejemben, és elismerem, hogy nem volt rossz, de a többi... tényleg nagyon igénytelen.

Read More

Vegyesvágott: Marebito, El laberinto del fauno, Sunshine, The Conjuring

Marebito (2004)

Azt hiszem, nem újdonság, hogy életemben nagyon sok rossz és igénytelen filmet láttam már. Ez azonban az összesen túltett negatív irányba, egész eddigi életem legrosszabb filmjének „posztját” elnyerve. A történet: eseménytelen, vontatott és unalmas. A szereplők: üresek, színtelenek, elnagyoltak és irritálóak, egyiküket sem ismerjük meg, és nem tudunk egyikkel sem szimpatizálni. A képi világ és kamerakezelés: IGÉNYTELEN és szánalmas.

A történet szerint egy középkorú szociálisan hátráltatott japán operatőr (?), Masuoka az otthonában felszerelt képernyőkön stalkolja a külvilágot, és mindeközben keresi azt, hogy mitől érezhetne zsigeri, elemi félelmet, mert hogy ő erre képtelennek tartja magát. Egy férfi kiszúrja a szemét a metró aluljáróban, amiről videófelvétel készül, Masuoka pedig újra és újra végignézi ezt: az öngyilkos férfi ugyanis alapjáraton vak, a szúrás előtti pár pillanatban pedig halálfélelem ül ki az arcára – Masuoka pont ezt az érzést keresi. Lemegy ugyanabba az aluljáróba, ahol felfedez egy különleges földalatti világot, onnan elhoz egy nőt, aki állatias módon viselkedik, és nem eszik semmilyen ételt, míg ki nem derül, hogy csak a vér tartja életben. Néha találkozik egy nővel, aki a lánya eltűnésével gyanúsítja, és lassan gyilkolással elégíti ki a házikedvence igényeit. A film vége felé kiköltözik az erdőbe csövesnek és otthagyja a lányt a lakásában, és elgondolkozik az életén, majd visszatér, és lemegy újra a „vámpírral” az aluljáróba, ahol ijedt arcot vág, a lány pedig mosolyog. Pont.

Kivéve, hogy vannak közben furcsa lények, amiknek konkrétan semmi szerepe nincs a történetben, meg az ominózus gusztustalankodós smárolós jelenet. (Gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott. Japánokról van szó.)

Mi a baj ezzel a filmmel? Az, hogy teljes időpazarlás. Unatkozóknak sem ajánlanám. Ha lefekszel aludni két órára, akkor is hasznosabban töltötted el az idődet. Nincs mondanivalója, nem szórakoztató, látványra sem ad semmit, absolute trash kategória. Azóta sem értem, hogy lehet ilyen magas értékelése és kritikái, de mivel az emberek 80%-a gyökér, ezen talán nem kellene csodálkozni.

El laberinto del fauno/A faun labirintusa (2006)

Középszerű gusztustalankodós spanyol fantasy elvont tartalommal. Két szálon fut a történet, az egyiken Ofelia, egy kislány az édesanyjával egy katonai egységbe utazik, hogy csatlakozzanak az édesanyja új férjéhez, a kapitányhoz. Ofelia anyja terhes, de nagyon rossz állapotban van. A kapitány kegyetlenkedései nem ismernek határt, változatos módokon kínozza meg az elkapott kommunistákat és segédeiket… tulajdonképpen bárkit, aki ellentmond neki. Ofeliát egy bogár alakban megjelenő tündér elkalauzolja egy labirintusba, ahol egy csúnya lény elmondja, hogy ő egy hercegnő reinkarnációja, és ahhoz, hogy visszatérjen a birodalmába, próbákon kell megfelelnie. A kislány beleegyezik, és kezdetüket veszik a próbatételek, miközben a kapitány folytatja válogatott kínzásait, Ofelia édesanyja pedig ágyhoz kötve szenvedi a terhességet. Igazából rossz filmnek nem mondanám, de nem tudom, hová akart kilyukadni (mi a mondanivalója), és hogy miért volt rá szükség. Fantasyből is, háborús drámából is vannak sokkal jobbak minden bokorban. 

Sunshine/Napfény (2007)

Az utóbbi időben megnézett sci-fi filmek közül az egyik legjobb. Minden van benne, ami kell: apokaliptikus jövőkép, űrhajó, fogyatkozó legénység; őrült ember, aki azt hiszi, hogy tud beszélgetni Istennel, filozófia… :D Hol is kezdjem. A történet szerint a Nap kialvóban van, ezért egy csapat űrhajós elindul egy focipálya-méretű bombával, hogy belelője a Napba, ezáltal újraélessze azt. A fedélzeten többek között van egy pszichiáter, egy fizikus, az oxigénkert felelőse, stb… Az út közepén felfedeznek egy vészjelzést az (egyik?) előző ugyanilyen küldetés űrhajójáról, és gyorsan kell döntést hozniuk, döntőbírónak pedig a fizikust teszik meg, az egyetlen személyt, akinek lehet ehhez tudományos háttere. Ezután folytatják az utat, de semmi sem a tervek szerint sül el, a legénység pedig hullani kezd…

Nehéz erről a filmről beszélni, mert rendkívül komplex, és iszonyúan gyorsan pörögnek az események, csupa fordulat a történet. A karakterek érdekesek, bár nem mindegyikből kapunk eleget (pusztán azért, mert nem ezen van a hangsúly). Érdekes elméleteket vet fel a fénnyel kapcsolatban, és hogy milyen hatással van az emberekre és az elméjükre. A látvány elképesztő, a hangulat lebilincselő. A film bizonyos szakaszában egy képkockányi időre fotókat vágnak be a legénységről, amint mosolyognak és partiznak… nem tudom, hogy mi a jó szó rá magyarul, hogy „eerie”, de talán a hátborzongató megteszi. Nagyon nagy hatást gyakorolt ránk, a film közbeni véletlenszerű felvillanások hangulatba hoztak minket. A vége kicsit nyitott, de mindenképpen érdekes. Csodás vitaalapanyag, és azon sci-fi filmek közé tartozik, ami nem a hollywoodi-pisi-kaki-nagyrobot szinten ragadt meg.

The Conjuring/Démonok között (2013)

Borzasztó horrorfilm érthetetlenül jó értékeléssel.  Elég jó az arcmemóriám, úgyhogy amikor először megláttam a főszereplők egyikét, Patrick Wilsont, rögtön megállítottam a filmet, és rákerestem, vajon ő játszott-e az Insidiousben is. Ééés, bingó. Innen már nagyjából predesztináltam a filmet egyébként egészen hitelesen: egy gonosz lelkes kísértős megszállós film, ami a nyomorult lelkivilágú amerikaiakat megijeszti, azonban mindenki mást maximum heveny unatkozásra késztet. A film elején elhangzik a klisés elem: igaz történet alapján… Kiderül, hogy egy médium párnak az egyik hetvenes években dokumentált esetéről lesz szó. Egy házaspár az öt (!) lányával (omg, mi lehet ott menstruációs időszakban) leköltözik Jerseyből Rhode Islandre, egy nagyon rozoga és felújításra szoruló házba. Folyamatosan furcsa események történnek, és mint azt már sejthetjük, egy gonosz kísértet van a dolog mögött… kihívják a médiumokat, akik magukkal hozzák a helyi seriffet, és elkezdődik az okkult szakkör.

U-NAL-MAS.  Agyon van tömve amerikai klisékkel (pl. tökéletes család, keményen dolgozó apa, cuki kislányok, eltökélt feleség) és horrorközhelyekkel („jaaaj, mögötted áll a szellem!” -___-). „Egyebet nem tudok mondani, kérem kapcsojja ki”.

Read More

Elysium (2013) - látványerekciós mozi vol 87346743, avagy a science fiction el van átkozva

Mi a science fiction filmekkel a legnagyobb probléma mostanság? Vázoljuk fel korunk filmválságának sarkalatos pontjait!

1.) Hollywoodi értékideálok
Probléma: egyszerű, buta és nemlétező ideálok vég nélküli ismételgetése. Jön az amerikai hős, és megmenti a világot, övé lesz a fele királyság és a lány keze. Mindehhez annyit kell tennie, hogy ösztönlény szintjén széttrancsírozza az ellenfelét minden létező eszközzel. A szerelem olyan egyszerű dolog, mint hogy két ember meglátja egymást, onnantól kezdve örökre szerelmesek lesznek és örökké együtt is maradnak. A szegényeket meg lehet tartósan menteni, és a gazdagok világát megosztani velük. (Ilyenkor röhögök, hogy az amerikaiak nagy része úgy fél a szocializmustól, mint a tűztől, holott valójában minden egyes mainstream filmjük azt propagálja, hogy hogyan kellene egyenlőséget teremteni a gazdagok hatalmának megtörésével.) Az erőszak indokolatlan, és mindenek felett álló kultusza a jó oldal nevében, azaz: ha a megfelelő ember használja az erőszakot, akkor az helyes és értékteremtő dologgá válik.

2.) ROBOTEMBEREK, fegyverek
Nem beszélve arról, hogy hihetetlenül logikátlan az, hogy az ember emberszerű, óriási robotokat fejlesszen és azokat lássa el harci eszközökkel (drága, rengeteg munkával jár, és nem olyan hatékony, mint a jelenlegi fegyverformák) - rendkívül UNALMAS is. Személyes véleményem szerint filmek terén itt a Transformers a hibás. Kialakított egy 8-25-ig terjedő, főleg hímnemű közönséget,  akik erekciót kapnak és ejakulálnak, hogy ha nagy robotokat és robbanásokat látnak. Mivel nem vagyok mélyamerikai, talán soha nem fogom megérteni, hogy a robbantgatásban és a céltalan pusztításban mi az, ami jó... De ezekben a filmekben robotokból, lövöldözésből, robbantásból, villódzó fényekből sohasem elég. Mindig lehet hatásvadászabbat, nagyobbat, butábbat alkotni - ld. Pacific Rim, mikor a robot egy hajóval (!!!) püföli a földönkívüli dinoszauruszt.

3.) Egysíkú karakterek
Az teljesen mindegy, hogy a hősünk milyen személyiséggel rendelkezik a film alapján, hiszen az egyetlen lényeges dolog, hogy a hollywoodi próféciákat beteljesítse. Azaz útra kell kelnie, meg kell küzdenie a hétfejű földönkívüli dinoszauruszcáparobottal, és össze kell jönnie a szerelmével. MINDEGY, hogy hány ember hal meg közben. A környezetében számottevő anyagi kár keletkezik. BÁRMIT megtehet,csak akarnia kell. Akkor is, ha sugárfertőzött és rászereltek egy rakat alkatrészt a testére.
A nő MINDIG szép. Mindegy, hogy huszonhárom gyereke van, hetvenéves, rákos vagy éppen a lúzer lány a suliban, az a lényege és esszenciája, hogy jól mutat a főszereplő mellett. Más lényege csak ritkán van, akkor pedig általában az, hogy imitálja a férfi karakter erőszakos fellépését, és így vív ki tiszteletet magának. Gratulálok.

4.) Hosszú játékidő, amelynek nagy része csatajelenet a 2. és 3. pontban felvázoltak szereplésével.
Azt hiszem, nem kell külön részleteznem, hogy erről a pontról mit gondolok, hiszen ötvözete az előzőeknek. Az egysíkú karakterek beülnek a csodafegyverükbe, széttrancsíroznak mindenkit, aki ellenük van, majd az érdemi nagy csata végén szerelmes pillantásban találkozik a tekintetük, és megváltódik a világ.

Ezekkel a trashfilmekkel azon kívül, hogy butítóak és feleslegesek, az a baj, hogy rengeteg pénzbe kerülnek. Ezeket a pénzeket afrikai országok megsegítésére, normális egészségügyi rendszer kiépítésére, nemzetközi segélyszervezetek támogatására, minőségi oktatás létrehozására lehetne fordítani. De nem. Muszáj megalkotni a huszonhatezer-hétszáznyolcvanegyedik filmet, ami ugyanaz, mint a huszonhatezer-hétszáznyolcvanadik, csak máshogy hívják a szereplőket, és nagyobb robbanások vannak benne.
Ez az oka, hogy napjainkban a science fiction el van átkozva.

És miről szól az Elysium? Matt Damon kopasz, kigyúrt, tetovált, és sugárfertőzött, de megmenti a világot, meg a nagy szerelme leukémiás kislányát. JÓ.

Read More

Az elmúlt időszak összefoglalója: The Adjusment Bureau, Life Before Her Eyes, The Island, Red Eye, Pacific Rim

The Adjusment Bureau / Sorsügynökség (2011)

Egy érdekes alapötlettel rendelkező, azonban cukros nyálrétegével rendkívül elrontott hollywoodi mozifilm. A történet szerint egy feltörekvő politikus összetalálkozik álmai asszonyával, akivel nem lehetnek egymáséi, mert az emberek sorsát felsőbb erők irányítják, és a kettejük sorsa nem találkozhat a "nagykönyvben" foglaltak alapján. A sorsot, Isten eleve elrendelését egy csapat öltönyös-kalapos figura képviseli, akik időnként bekalibrálják az emberek agyát, rálöttyintik a kávét a gyanútlan áldozatokra, hogy elkéssenek a munkából, és mindenféle véletlennek látszó, mókás, de annál nagyobb horderejű dolgot tesznek. Alapvetően nem egy vígjátékról van szó, mégis képtelen vagyok komolyan venni. Bár a filmnek van egy kissé sötét, elegáns színvilága, sajnos a hollywoodi eszmeiség: egymásnak teremtettség, határtalan és logikát nem ismerő szerelem (bármilyen előzetes ismeretség nélkül), racionalitást mellőző, elvileg értelmiségi főszereplő... kiábrándítóak. Tegyük a szívünkre a kezünket, és kérdezzük meg magunktól, hány olyan amerikai film van, amelyikben az elnök, vagy valamilyen szenátor megjelenik, mint betöltendő poszt vagy aktív szereplő? Az az ötlet, hogy a sorsunk más tényezők által irányítva van, nem eredeti, de lehetett volna új köntösbe öltöztetni ezzel az öltönyös arkangyal-vonulattal, a kliséhalmaz mégis kérlelhetetlenül elrontotta. Természetesen happy end a vége. Unalom.

The Life Before Her Eyes / Szemvillanás alatt (2007)

Ez a film alapvetően két dolog miatt került a látóterembe: 1.) olyan filmet kerestem, amelyikben iskolai lövöldözés van 2.) Evan Rachel Wood személye miatt. Tudni kell rólam, hogy rajongok Evan Rachel Wood stílusáért, főleg akkor figyeltem fel rá, mikor a True Bloodban Sophie-Anne-t játszotta. Kíváncsi voltam rá más szerepben is, szóval kapóra jött a film. 

Nagyon spoiler volna elmesélni, hogy a film hogyan épül fel és miért úgy, legyen elég annyi, hogy ez egy valószínűleg művészfilmnek szánt, pszichológiával és szimbólumokkal teletűzdelt film, ami morális kérdéseket vet fel úgy, hogy ezt az eseményektől először észre sem vesszük. Viszonylag hosszú és egész vontatott, ezért semmiképpen sem ajánlanám olyanoknak, akik unaloműzésből néznének filmet. Erre rá kell szánni az idejét, akkor pedig nem elaludni rajta. A vontatottságától és eseményhiányos részeitől eltekintve elgondolkodtató, de kiemelkedőnek nem mondanám. Valamilyen tudatalatti szinten összekapcsolom a tematikáját a Remember me-vel, szóval akinek az tetszett, esélyes, hogy ez is fog. 

The Island / A sziget (2005)

Egy újabb, kicsit kiábrándító sóhajjal nyugtázott science fiction film a csinos Scarlett Johansonnal. A történet szerint az emberek egy világméretű katasztrófa után a föld alá telepített városukban élve, központilag szigorúan szabályozott módon tengetik napjaikat. Mindenhol, még a vécében is kamerák és robotok figyelik őket, egy egyéni gondolatuk sem lehet, a hatalom által meghatározott munkát végzik, ételt eszik, és központi propagandával beléjük nevelik, hogy nagyon szerencsésnek érezhetik magukat ezzel az életmóddal. Azonban van egy még ennél is szerencsésebb réteg: akik a Sziget nevű földi paradicsomba kerülnek lottósorsolás által kiválasztva, legalább is ezt hiszik. A Szigetet úgy határozzák meg, mint az egyetlen szennyezetlen pont, ami megmaradt a bolygón, és a kiválasztottak itt lakhatnak. Az emberek motivációját a Sziget adja ahhoz, hogy elvégezzék mindennap ugyanazt az unalmas munkát. Valójában természetesen sem a Sziget, sem az emberi város nem létezik, és az emberi lakosság "a vezető réteg" mocskosul gazdag ügyfeleinek klónjaiból áll, akik a való világban mit sem tudnak arról, hogy a klónjaik ugyanolyan érző emberi lények, mint ők. A klónok gyakorlatilag életbiztosításként léteznek az eredeti személyek gyógyítására. Két klón elhatározza, hogy kiszabadul a való világba, és tudatja az  emberekkel, hogy mi történik a bázison, és természetesen mindenki próbálja őket minden eszközzel megállítani.

Unásig ismételgetett disztópiás alapötlet, idegesítő karakterek, hosszú menetidő, csinos színészek, rengeteg (logikátlan) üldözős jelenet. Engem egyáltalán nem fogott meg... 

Red Eye / Éjszakai járat (2005)

Középszerű thriller csodás szemű Cillian Murphyvel és Rachel McAdamsszel, akiről a film legvégéig azt hittem, hogy Jennifer Garner. Egy repülőtéren megismerkedik két fiatal felnőtt, szimpatikusnak tartják egymást, és mit ad a sors, egész véletlenül egymás mellé szól a jegyük a gépen is. Hamarost kiderül, hogy nem is olyan véletlen az egész, és a férfi valójában egy assassin, akinek az a feladata, hogy elintézze, egy politikus és családja abba a lakosztályba kerüljön, amelyikben aztán merénylet fogja érni. A nőnek hozzáférése van a hotel férőhelyeinek adatbázisához, így elintézheti telefonon az assassin kérését - aki ráadásul az apja megölésével fenyegeti. A nő mégis úgy dönt, hogy valahogy felveszi a harcot a férfival, és megpróbálja megmenteni az apját is meg a politikust is a családjával együtt. 

Nem tudom, hogyan álljak ehhez a filmhez, mert alapból nem vagyok gyakorlott thrillerek terén. Valószínűleg az összes egy kaptafára készül, vagyis arra a koncepcióra épül, hogy folyamatosan fenntartsa a feszültséget, és azonosuljunk azzal a személlyel, aki menekül a gyilkos elől. Ha tudunk azonosulni vele és tényleg izgalmas, akkor rendben van, itt azonban erősen szükségét éreztem, hogy nagyokat tekergessek a filmben. Rosszul hangzik, de Lisa helyében nem írtam volna fel a wc-ben szappannal a tükörre az üzenetet, hanem rögtönzött légyottot csikarok ki az assassinból, ha már úgy néz ki, mint Cillian Murphy :D :D :D Egyébként itt a pozitív vég nem hatott kifejezetten klisésnek, de nem tudnám megmondani, megér-e egy nézést. Újranézést biztosan nem. 

Pacific Rim / Tűzgyűrű (2013)

Valószínűleg IMAX 3D platformra szánt, ultragáz történettel rendelkező, hihetetlenül drága költségvetésű üres látványmozi. Avagy mi történik akkor, ha az amerikai értékideálokat és igényeket keresztezzük a japán robotokkal? EZ.  Egy iszonyatosan hosszú, felszínes/idealizált karakterekkel operáló, látványra szájtátást, Transformeses körökben merevedést, epilepsziások esetén rohamot kiváltó film. Igazán szeretnék róla nem elfogultan nyilatkozni, de nem tudom, hogyan lehetne. Idris Elba nem rossz színész,  Kikuchi Rinko aranyos, Charlie Hunnam helyes és izmos, ráadásul a filmben benne van a True Bloodból ismert eye candy Robert Kazinsky is, aki a 6000 éves, izmos,  brit kiejtésű (:S) szexuálisan frusztrált tündérvámpírt játszotta a sorozatban. 

A történet szerint a Földet különös, dinoszaurusz-szerű lények támadták meg, ezért a nagyhatalmak pénzt nem kímélve, ellentéteiket félretéve összefogtak, és óriási emberszerű robotokat készítettek, amikkel fölvették a harcot a szörnyekkel (kaijuuk). Azonban a kaijuu támadások egyre szaporodnak, a szörnyek egyre erősebbek, és nincs más választás, mint hogy azt az átjárót kell elzárni, amin az emberi világba jönnek. A kormány megszünteti a harcban egyre inkább leszereplő megarobotok támogatását, így a parancsnokuk magánakcióba kezdve próbálja megmenteni a világot. 

Igazából ezzel a filmmel a két legnagyobb baj, hogy 1.) szar a történet, 2.) felszínesek a karakterek. Tényleg. Ennyi. 

Összefoglalva, nem túl sok jó filmet láttam mostanában. Remélhetőleg ez nemsokára változni fog... 

Read More

„Önök kérték” Kitekintő: 『the GazettE WORLD TOUR 13』at Tonhalle, München

Ez egy több okból különleges bejegyzés lesz: először is, nem filmről és nem könyvről van szó, bár ettől még az élmények kategóriájába tartozik (nem is akármilyen!). Másodszor, többen kértétek, hogy írjak róla, harmadszor, rendkívül személyes hangvételű.

A koncertre való kimenetel a Soundofjapan és a hazai japánzenei bulik főfő-ikonja, azaz Case főszervezésében zajlott, valamint a Gazette Hungary adminjainak kommunikációjával. Utóbbi lányokról itthon megvolt a magam véleménye, de mivel az út során nemigen beszéltem velük, nem tudok semmit sem elmondani róluk.

A Hősök tere mögötti parkolóban gyülekeztünk össze, ahonnan mindössze 3 megállóval Münchenben találtuk magunkat. Lényegesen rövidebb idő volt odaérni, mint amire számítottunk, már reggel 8 előtt jóval ott voltunk a koncert színhelyén. Megelégedésünkre már akkor ráírtak egy számot a kezünkre, sőt, a későbbiekben sorba rendeztek minket, és kikötötték, hogy maradjunk is úgy, amennyire csak lehet. A délelőttől kora este folyamáig folyamatosan szállingóztak az emberek, és meg kell mondanom, én még sose láttam ilyet. Az emberek pokrócokon ültek és azokkal takaróztak a fal tövében, egynapi kajával és innivalóval csöveztek, mintha csak piknikeznének. Egyébként a koncertre ellátogató arcokról is talán kéne tenni némi említést. Mielőtt láttam volna a magyar buszos társaságot, azt hittem, mindenki extrémen néz ki és értelmetlenül vartyog japán szavakat, valamint elvakultan ajnározza az együttest. Meg kell mondanom, ez a prekoncepció hibás volt, arányaiban kevesebb volt a színes haj, mint amire számítottam, és a mögöttünk helyet foglaló társaság értelmes és humoros társalgást folytatott, egyenesen örültem, hogy odaültünk.

Persze volt egy-két kifejezetten igénytelen arc is, akiket nem tudtam mire vélni. Sokféle látványhoz hozzáedződtem már, de a rossz fog + igénytelen összevissza festett, zsíros haj, otthoni munkára elvárt ruházat, stb…. hát na. Azért az ember legalább koncertre szedje már össze magát, ha addig nem is. Aztán a magyarokon kívül is volt egy egész garmadányi WTF kategóriájú ember… Először is, volt egy androgün srác, aki egy kicsit elment a „túl sok” klasszikus irányába (leborotvált-visszarajzolt szemöldök for example, skinny jeans, Ruki nyakfestés). Aztán egy lány (?), akinek a fele haja pink volt, a fele kék, iszonyatosan ronda, nagydarab, fehér póló volt rajta skótkockás nadrággal, kopott punk bakanccsal, valami láncokkal. Nagy fekete karikák a szeme köré festve, a telefonjáról ordított a zene. Nem sok embertől ijedek meg, de tőle kivert a víz. Aztán volt két gyaru-o csávó, vagyis annak hitték magukat. Az egyiknek sötétbarna bőre volt, smink, szürkére festett és beállított haj, rózsaszín felső… hirtelen nem tudtam, hol is vagyok, és mit keresek ott. Egész sok göndör hajú gyaru lány volt, az egyik egy kb. 20 centis kiskutyával jött a koncertre… Egyszerűen összefoglalva a Gazette koncertre ellátogatókat úgy tudnám jellemezni, hogy szinte mindenkire ráférne egy pszichológiai terápia & esettanulmány.

Számomra a gond ott volt, hogy a lúdtalpam, a sokórás buszút és a reggel 8-tól este 8-ig a színhelyen levés alapvető tényei kizárták azt a tényezőt, amit úgy hívnak, hogy komfortérzet. Biztos vagyok benne, hogy tőlem jobb fizikumú emberek, akik többet aludtak a koncert előtti napokban, kocsival érkeztek, stb.  nem ilyen elcsigázott állapotban várták az együttest. Maga a várás szintén egy érdekes élmény volt. A VIP tagok a felső bejáraton mehettek be, míg a GFC tagok a sima bejáraton, de mindkét kiváltságos csoport tőlünk sokkal hamarabb. A GFC-k között volt egy csaj, akinek póthaja volt, magas sarkúban, óriási műszempillákkal, a többiektől külön állva keringett a kordonon belül, és végig iszonyúan lesajnáló és elégedetlen tekintetet vágott. Mintha csak egy filmből egy kelet-európai „vállalkozó” mellől vágták volna ki, ránéztél, és nem volt más gondolatod, minthogy egy buta liba. Magas sarkúban koncertre…

Este 6 körül a sima jegyes gyülekezők már egészen intim közelségbe kerültek egymással, és mondanom sem kell, sem a kezünkön lévő szám, sem a korábbi sor nem számított a bemenetelkor. Akinek nem volt a seggében két-három német/szláv nyelveken elviselhetetlenül vartyogó lány (milyen ronda nyelvek, omg), az nem tudja, hogy mit jelent Gazette koncerten regular ticketesnek lenni. Többször a rosszullét kerülgetett, egyébként két mentős már a gyülekezésnél folyamatosan ott volt. Végül kibírtuk, bejutottunk. Igaz, az ismerősöket szinte teljesen elvesztettem a tömeg hullámzásával, de bent voltunk. Először széltében és hosszában is körülbelül középtájékon helyezkedtem el, ekkor még úgy gondoltam, lehet valamit látni onnan. Aztán beállt elém egy 175-180 centis lány, és a nagy hátától gyakorlatilag semmit nem láttam, a mellém keveredő magyar lánnyal együtt. Sikítások, éljenzések következtek a koncert előtti utolsó fél órában, majd végül az igazi, valódi, hús-vér japán Gazette is színre lépett.

Igazából nagyon nehéz erről az érzésről beszélni. Nehéz, mert tizenöt éves, kilencedik osztályos korom óta hallgatom a zenéjüket, szerettem volna találkozni velük, és jóformán a tinédzserkorom fő jellemzője volt ez az együttes. Óriási faktor volt annak a döntésnek a meghozatalában, hogy a japán szakra jelentkezzek, és rengeteg téren annyi befolyást gyakorolt az életemre… és akkor ott voltak. Tőlem belátható távolságra, a zenéjüket játszva, hozzánk beszélve… ott voltak.

Először is, két dolog volt bennem akkor. Az egyik, hogy a turné többi koncertjének setlistjével ellentétben nem a Vortexszel kezdtek, a másik pedig az, hogy annyira boldog voltam, hogy folytak a könnyeim. Kicsivel ez után mindez kiegészült azzal, hogy „Te jó ég, Aoi sokkal jobban néz ki, mint képeken”.  A koncert kezdetétől fokozatosan bal szél felé sodródtam, és 2-3 szám erejéig komolyan féltettem a testi épségem. Volt mellettem egy lány, aki egy papírtáblát tartott fent, és hátulról elkapta valaki, majd verekedni kezdtek. Pár másodperces közegekkel ez elég sokszor lejátszódott, mígnem a lány felismerte azt, hogy talán nem kellene táblát lengetni, mikor mindenki szeretné látni az együttest… Aztán szerencsére még jobban balra sodródtam, olyan szögbe, ahonnan leginkább Aoit és Rukit lehetett látni, és viszonylag Uruhát is. Uruhával kapcsolatban a koncert alatt 3 benyomásom volt: 1.) De vékony a karja! 2.) De jó, hogy elfelejtette azt a borzalmas Harry Potter varázslókalapot… 3.) Valami mesésen játszik a gitáron.

Aoi és Ruki hozták a dvd-kről jól ismert szexi mozdulatokat, és szinte fizikailag fájt, hogy nem tudtam valami jó szögből, mindannyiójukat egészben látva nézni a koncertet. De azért így is elég jól láttam legalább hármójukat, meg ugye néha Reita is besétált a képbe. Kai volt az egyetlen, akit a koncert végéig gyakorlatilag nem is láttam.

Beszúrom ide a setlistet:

1.   [XI] 

1.   Derangement 

2.   Gabriel on the Gallows 

3.   Venomous Spider's Web 

4.   Vortex 

5.   Before I Decay 

6.   The Suicide Circus 

7.   Dripping Insanity 

8.   Untitled 

9.   Agony 

10.               Clever Monkey 

11.               Headache Man 

12.               Required Malfunction 

13.               Filth in the Beauty 

14. Encore:

14.               Shiver 

15.               Hyena 

16.               LINDA~candydive pinky heaven~ 

A legnagyobb benyomást a Dripping Insanity, az Agony, a Filth in the Beauty és az encore számai tették rám. Az encore-ért nagyon kellett könyörögni, és bennfentes információk szerint a több mint 100 magyar rajongó éljenzése és bíztatása nélkül a németek sehol se lettek volna a vérszegény lelkesedésükkel, szóval nagyjából nekünk volt köszönhető az encore.

A koncert végén szétdobálták a dobverőket, vizet locsoltak szét és a flakonokat is eldobták. Nem kaptam el semmit, de nem bánom, mert nem ez volt a lényeg. Merchet sem vettem, mert felesleges drágaságnak tartom.

 Nagyon örültem az összes számnak, és sokszor mindvégig folytak a könnyeim, mert annyira boldog voltam, hogy eljött az a pillanat, amikor ezt élőben láthatom, hallhatom, érezhetem. Évek óta vártam ezt a koncertet, sem a zenében, sem az előadásban nem volt hiba, kicsit megint szerelmes lettem Aoiba, és úgy érzem, valami csoda történt tegnap éjjel. Ha ez az álmom valóra vált, akkor talán a többi is megvalósulhat…

Read More

+2

Nemsokára lesz itt pár átalakítás: új skin, rendes komment szekció, linkek és a pontrendszerem törlése (esetleg újraalkotása). Most így két filmet hoznék ide, nem frissiben és azt se mondhatnám, hogy hosszan, de néztem mostanában is filmeket, csak nem írtam róluk.

The Young Victoria (2009)

Ez az a tipikus tendencia, hogy éljük újra kosztümös dráma segítségével a történelmet, csak jajj bazmeg az angolok csúnyák, hoppsz, legalább a női szereplőket válasszuk elég vállalhatóra. Sikerült. Én alapvetően nem vagyok oda az ilyen típusú filmeket, de ez még szerintem a jobbak közé tartozott. Nem tudom, mert nem vagyok történelemben jártas ahhoz, hogy megítéljem, mennyire volt hiteles. Igazából amolyan slice of life volt, csak éppen film kategóriában. Olyan nagyon nem történt benne semmi. Lehetett benne szurkolni, hogy a királynő kivel jöjjön össze.  A film végén bemondták, hogy a herceg 42 évesen tífuszban meghalt, de volt 9 gyerekük. Hát az úgy nem rossz húsz év alatt. Két állapota volt az asszonykának: terhes és nemsokára terhes.
Őszintén szólva tudom, hogy ez stílusilag eléggé eltér a többi irományomtól, de nem baj. Általában azért nem írok egyes filmekről, mert felejthetőek. Ez is az volt.

Limitless (2011)

Érdekes, érdekesen felépített film baromi rossz üzenettel az Amerikai Álom tudatalattijának felső rétegéből.
Adott egy író, aki képtelen időre produkálni bármit is, züllik, csövesnek néz ki, elhagyja a barátnője, stb. Egyik nap összehozza a sors egy ismerősével, aki ad neki egy tudattágító pirulát, és hirtelen emberfeletti intelligenciára tesz szert. Rájön, hogy ebben mekkora lehetőségek vannak, és visszamegy a volt sógora lakására, hogy kérjen tőle még, de a csávót megölik, ő pedig elviszi a maradék cuccot, és kúraszerűen szedni kezdi. Napok alatt meggazdagszik, felkeresik a legnagyobb üzletemberek, de az anyag sajnos véges, és másoknak is szemet szúr a hirtelen jött siker.
Hát alapvetően nem vagyok szentlélek és a fairplay élő szobra, de úgy gondolom, hogy ennek a filmnek a gondolatisága káros a fiatal generációkra nézve. Alapból csak olyanokkal nézetném meg, akik már közelebb vannak a krisztusi korhoz, mint a 15-höz, és az IQ-juk is egy bizonyos szint felett van, ami nem a sült krumpliéval egyenlő. Ez a film ugyanis azt mondja, hogy drogozni és hazudni oké a saját céljaid érdekében, főleg ha nincsen mellékhatása. (Az sem túl nagy probléma, ha közben leszámolsz az ellenségeiddel, és világhatalomra akarsz törni.)
Ilyen téren egyébként párhuzamot érzek a Looperrel. Mert alapvetően hiába érdekes maga a film tartalma, de az emberi természetnek, és főleg az amerikai természetnek olyan alapelemei vannak belecsempészve, amik destruktívak,és amiket nem flitteres fátyolba burkolva kéne reklámozni világszerte, hanem eliminálni, tövestől kiszedni. Ilyen a Looperben megjelenített gusztustalan önérdek (ami családszeretetnek, szerelem ideáljának van álcázva), és ilyen a Limitlessben végighúzódó pénz-és hatalomvágy (ami viszont az intelligencia mögé bújva próbál magasztosnak látszani). Jó film, szar üzenet.

Read More

Alapítvány és Birodalom

A Galaktikus Birodalom hanyatló világa, vagyis annak egyetlen személye szembeszegül az Alapítvánnyal, és feltűnik a homályba burkolózó különös ellenség, az Öszvér. A könyv két részre oszlik, az elsőben a Galaktikus Birodalom tábornoka, Bel Riose fenyegeti az Alapítványt, Seldon jól megtervezett képletei viszont furcsamód felülírják az egyes emberek egyéni törekvéseit, így az Alapítvány nem várt módon menekül meg... A második részben feltűnik egy mutáns, aki egymagában kezdi gyarmatosítani a Galaxist, ez ellen pedig az Alapítvány sem tud tenni semmit. Az Öszvér atommező-kioltója hasznos fegyver, birtokában van azonban egy sokkal súlyosabb eszköznek, amely felülírhatja a Seldon által megtervezett jövőt... vagy mégsem? (Ez nem derül ki ebből a könyvből :P)

Ennyit a történetről. Na most, ha bármivel össze kell hasonlítanom, az azért egy kicsit nehéz eset, mert nagy időközök kihagyásával olvastam el a történetet, így a részletekre kevésbé emlékszem. A könyv második fele jobban tetszett, mint az első, bár az egész könyvet a tehetetlenség aurája lengte körbe. A második részben egy fiatal házaspár életének eseményein keresztül követjük végig a cselekményt, ez a házaspár kiindul a demokrata politikai underground szcénából, majd áttelepül egyik bolygóról a másikra a menekvés érdekében. Ez alapvetően szerintem egy érdekes megközelítés, mert az egyes emberen mutatja be azt a folyamatot, ami az összes galaktikus lakót befolyásolja, és bár ezek a fiatalok mindent megtesznek, hogy bizonyos irányba alakítsák az eseményeket, valójában csak homokszemek egy nagy gépezetben. Rajtuk kerül bemutatásra az, hogy az egyes ember milyen jelentéktelen is valójában, mert "minden meg van írva" a nagykönyvben. Ellentétes pólusuk az Öszvér, aki azt a tulajdonságot hordozza magában, hogy bár egyedül van, mégis van benne némi potenciál arra, hogy a történelem folyását más irányba vigye. Legalább is úgy tűnik. Asimov nem köti az orrunkra ebben a könyvben, hogy Seldon terve kiterjedt-e az olyan tényezőkre is, mint Öszvér, de a trilógia harmadik részének címéből arra lehet következtetni, hogy igen, kiterjedt.

Amit érdekesnek tartottam, hogy a házaspár női tagja, Bayta az egyik bolygón összetalálkozott egy olyan helytartóval, aki magában azt gondolta, micsoda arcátlanság, hogy ezt a nőt a férfiakkal egyenrangú helyen tartják és hogy ő is ugyanúgy viselkedik, mint a férfiak, azaz szivarozik. Ez azért lepett meg, mert bár a könyv az ötvenes években íródott, Asimov egész végig egy teljesen valósághűnek tűnő karakterként mutatta be Baytát, nem pedig valami eltorzult nőideálként. Az, hogy sok tízezer, vagy akár százezer évvel előrébb vagyunk a jövőben, úgy tűnik, mégsem zárta ki azt a jelenséget, amit úgy hívunk: szexizmus. Azt is érdekes volt olvasni, hogy a történetben mindenki hogy meglepődött azon, hogy Toran és Bayta egyáltalán házasok voltak - ez egy különleges, nagyon elavult dolognak számított. Szeretném azt hinni, hogy akár ötven vagy száz év múltán ha a házasság elavultnak számít majd, akkor a szexizmus mint olyan, nem is létezik majd. :D

Igazából az Alapítvány-szériára azt tudnám mondani, hogy sosem alapvetően az a lényeg, hogy konkrétan mi történik: rengeteg a hadi esemény, a politikailag jelentős figura, stb jön és megy - a lényeg szerintem viszont abban rejlik, hogy milyen filozófiai gondolatok vetődnek fel. Az egyes emberről, a társadalomról, a manipulációról, az emberi természetről, a történelemről... It never fails to make me think.

Read More