Alien: Romulus (2024)

A megnézés háttere

Direkt  egy trailert se csekkoltam le, mert állítólag lelövik a filmet, és teljesen vakon akartam beülni a moziba. Szkeptikus voltam Alvarez miatt, mert az Evil Deadről 20 perc után kisétáltam. Aggódtam, hogy triggerelni fogja a film az emetofóbiámat. 

Sztori

Rain egy munkáslány, aki a szintetikus bátyjával, az enyhén autista, rossz szóvicceket puffogtató Andyvel próbálja túlélni a munkás mindennapokat. A barátaival, egy csapat huszonéves csóró fiatallal, akiknek kvázi tönkretette az életét a Weyland, felfedeznek egy random az űrben keringő elhagyatott céges űrhajót, aminek a hibernálókamráit eltulajdonítva el akarnak menekülni az Iwaga (?) nevű kolóniára a cég karmai közül. 

Vélemény

Nehéz leírni, hogy mennyire zseniális volt ez a film. A kétórás játékidő úgy telt el, mintha elfújták volna. Végig a képernyőre szegezett, aminek főleg az volt az oka, hogy tökéletesen lehozta az első 3 film retro látványvilágát, hangulatát, de még a hanghatásokat is pöccre ugyanúgy. Ugyanazok az űrhajóbelsők, számítógépek, folyosók, gombok, kör alakú íriszajtók... Látszott, hogy az az ember, aki ezt a filmet megalkotta, az eredeti művek igazi rajongója, valaki olyan, aki úgy akart újat alkotni, hogy közben fejet hajt a klasszikusok előtt. Szerintem a Prometheus és a Covenant baja az volt, hogy egyik sem volt alázatos. Alvarez viszont finoman nyúlt a szériához, mint ahogy egy gyönyörű, igényes nőhöz kell: gyengéden, de határozottan. 

A karakterek vitathatóak... érződött valami 2024-es woke vonal, de nem volt túl zavaró, netflixes szintű. Cailee Spaeny a Priscillában kapta el először a tekintetem, szép, formás csaj mindenféle sallang nélkül is. Nagyon érződött, hogy Ripleyt akarták szinte egy az egyben lehozni vele, őt viszont nem lehet és nem is kell. Andy, az android karaktere inkább volt cringe és nyálas, mint szívhez szóló nekem. A gárda többi részéből igazából senki nem emelkedett ki, mint kifejezetten szimpatikus vagy ikonikus, mint mondjuk a Prometheusban David, Vickers, vagy Janek. Mindenki inkább csak kellék volt ebben a horrordíszletben, ami nem feltétlenül baj, de néha nem ártott volna egy életképes karakter. 

Ami kifejezetten borzasztó volt számomra, az az űrhajón fölfedezett kettészakadt szintetikus tudományos tiszt, akit a '79-es oridzsi film Ashéről kópiáztak le CGI segítségével. Nem hazudok, annyira szörnyű volt a CGI, mint amikor az Alkonyatban meganimálták a vámpírcsecsemőt ahelyett, hogy odavittek volna egy igazit a forgatásra. Ekkora költségvetésű filmnél, ilyen látvánnyal ez konkrétan szégyen volt szerintem. 

A másik dolog, amivel kapcsolatban még nem tudom, hogy érezzek, az egy SPOILERES elem lesz.

[SPOILER KEZDETE] 

A film vége felé az egyik terhes karakter magzatát átalakítja az Alien-"vírus", mint a Prometheusban. Most a karakter nem polipot szül, hanem egy savas belsejű tojást, amiben félig ember, félig alien lény fejlődik ki teljes életnagyságúra körülbelül öt perc leforgása alatt. Ez aztán táplálkozik az anyjából és terrorizálja a főszereplőt pont ugyanúgy, mint Ripleyt az Alien a kis menekülőkabinjában az első film végén. Annyira kurva hülyén nézett ki a kb 3 méteres lény az első képkockán, miután szó szerint egy 30 centis tojásból jött ki pár perce, hogy elröhögtem magam ott helyben a moziban. Nem állítom, hogy rossz az ötlet, de rendkívül logikátlan és furcsa. Személy szerint hiányolom a rendezői változatot, ami talán magyarázatot ad rá, hogy mi történt itt valójában. 

[SPOILER VÉGE]

Miközben néztem a filmet, szinte végig az az érzésem volt, hogy atttyaúristen de menő ez. Ha rangsorolni kéne a szériát, akkor az első 3 és a Prometheus van nekem elöl random sorrendekben, de úgy érzem, NAGYON hozzám fog nőni ez a film. Van benne valami feelgood nosztalgia, behoz új témát is (új evolúciós dolgok, "szérum", továbbviszik azt a gondolatot, hogy az androidok hogyan járultak hozzá ehhez a fajhoz). Végig élvezhető marad, pár sablonos vagy furcsa elemen kívül egy zseni film jó hangulattal, sűrű történésekkel, ahol nem üresjáratokkal telik a játékidő. 

Még egy random dolog: emetofóbiásként is vállalható volt mondjuk a Covenanttel szemben. Egy konkrét hányós jelenet volt benne, és az se az alienek miatt, hanem mert terhes volt a karakter. Viszonylag elkerülhető. 

Én azt mondom, hogy aki szereti a szériát valamennyire is, annak ajánlom ezt a filmet. Nekem sokszornézős lesz, bekerül a klasszikusaim közé. Alvarez jobbat alkotott, mint amit remélni mertem, bár ez a Covenant után annyira nem volt nehéz feladat. 

Read More

Dune: Part Two / Dűne: Második rész (2024)

 

A bejegyzés háttere:

• Azt mondtam az előző résznél, hogy nem fogom moziban megnézni, de végül beadtam a derekam. Most hálistennek nem ültek mellettem büdös emberek, nyugis volt maga a megnézés. 
• Nem készültem különösebben elő arra, hogy mit fogok nézni, a trailereket sem láttam, csak a saját összefoglaló posztomat olvastam újra, és így is visszajöttek az emlékek. 

A történet ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, Paul igyekszik beilleszkedni a fremenek közé, és ezért válogatott próbatételeken esik át. Az anyja folyamatosan próbálja úgy manipulálni az eseményeket, hogy az Arrakis népe megbizonyosodjon, Paul az, akiről a prófécia szól, és aki elhozza a megváltást a fremeneknek. A Harkonnenek agylobbot kapnak tőle, hogy a fremenek miatt egyre több fűszert vesztenek, a családjukban ezért hatalmi harcok bontakoznak ki. Paul sokat tépelődik magában a szerepén és a jövőjén, némileg kelepcében találja magát. Megjelenik a várva várt szerelmi szál is, bár a hajónk már a film végére léket kap. A császár, a lánya és a Bene Gesserit tanácsadónőjük próbálják kézben tartani az eseményeket, de ez egyre nehezebbnek bizonyul Paul előretörésével.

Őszintén szólva engem nagyon kellemesen meglepett ez a film. Sokkal sűrűbbnek érződött, folyamatosan haladt előre a cselekmény az előzővel szemben. Én 2D-ben láttam, de így sem volt csúnya vizuálisan. (A hangok sajnos most is siketítőek voltak, de alapvetően örültem, hogy kifizettem a mozijegy árát, pedig a múltkori után el voltam határozva, hogy ingyen, az otthonom kényelmében fogom megnézni.) Amit a leginkább kedveltem ebben a filmben, az talán a morális szürkeség volt, és hogy szerencsétlen Paul kényszerpályára lett állítva. Fokozatosan nézhettük végig, hogyan vezet az út a "nem akarok messiás lenni"-ből a "pusztulj innen, nekem van a legnagyobb f@szom a vidéken"-ig. Kicsit olyan érzésem lett, mintha Orbánt néztem volna végig a 80-as évek végétől napjainkig, bár Timothée pár fokkal vonzóbb, mint nagyurunk.

Tetszett a szerelmi szál is, az is, hogy nem ajtóstól rontottak a házba, és hogy komplex volt a kapcsolat. Valamiért nem gondoltam volna, hogy Florence Pugh-val és Austin Butlerrel fogok találkozni ebben a filmben (Feyd-Rautha karaktere számomra zseniális volt), kifejezetten kellemes meglepetések voltak. A színészi játék nagyon jó volt, kivéve talán Christopher Walken esetében, aki valamiért kicsit semmilyen volt most a számomra. Rebecca Ferguson karaktere (Jessica Arteides / Reverend Mother az Arrakison) még mindig irritált, de mostanra jöttem rá, hogy ez legalább részben szándékos, ugyanis ennek a szériának pont az a lényege, hogy még azok sem hibátlanok, akikről azt gondoljuk, hogy "a mi oldalunkon" állnak.

Na és a plot twist, gyerekek. Olyan csavar volt benne a film kétharmadánál, hogy még M Night Shyamalan is pironkodott volna rajta. Engem őszintén pozitívan lepett meg, szerintem kellő kakaót adott a sztorinak. Érdekes film volt, vizuálisan szép, tele erkölcsi dilemmákkal, komplex karakterekkel, és volt benne csipetnyi humor is. Nekem konkrétan jobban tetszett, mint az előző. Akinek kicsit is bejött az első rész, az mindenképp nézze meg a másodikat is, és ne felejtsen előtte elmenni a vécére, mert rohadt hosszú ez is.

Egy dolgot nem értek továbbra sem: hogy miért nem lehetett ebből mondjuk egy nagyon nagy költségvetésű sorozatot csinálni inkább, mint a GoT vagy az AHS. Nem kéne az embereknek háromórás filmeket lenyomni a torkán a mai tízmásodperces koncentrációkészség korában, jobb lenne pár évad 45 perces etapokban kifejtve, annyi részlettel, amennyi csak jólesik, de ez csak az én véleményem. 

Read More

Priscilla (2023)

Mikor beharangozták ezt a filmet, már tudtam, hogy meg fogom nézni. Ambivalensek az érzéseim, 3.5 csillagot adnék rá az 5-ből. 

Nehéz nem háttérzaj nélkül belefogni a filmbe, mert Elvis nagyon népszerű és nyilván rengeteg információ rendelkezésünkre áll az életéről. Aztán ott van a tény, hogy Sofia Coppola rendezte, meg az is, hogy két éve jött ki az Austin Butler főszereplésével készült Elvis, és ez mintha választ akart volna adni arra a filmre.

Az igazság az, hogy Coppolától nem vártam nagyon nagy történelmi hűséget, de kicsit azért mégis többet vártam, mint mondjuk a Marie Antoinette esetében, mert Elvis kora hozzánk időben sokkal közelebb áll és sokkal könnyebb róla kutatómunkát végezni. Ilyen téren a csalódásom csak mérsékelt. (Az Elvis se volt jobb történelmi hűség tekintetében, ennyit legalább megadok.)

Nem tagadom, hogy Jacob Elordi vonzó, mint ahogy egyébként Cailee Spaeny is, mégis olyan érzésem volt, mintha két Z-generációs fiatal atombénán Elvist és Priscillát cosplayelne valami Los Angeles-i halloweeni buliban. Elordi részéről az akcentus valahogy erőltetetten hatott, Cailee meg lesütött szemmel motyorászta végig az egész filmet. C2 szinten vagyok angolból, de ha nem raktam volna rá a feliratot a filmre, elég sok mindent elsikkadt volna az audiósávok minőségtelensége miatt (ami igazából teljesen átlagos hollywoodi filmeknél, mint pl Nolan művei). Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi okozta a kínos cosplayérzést, de Jacob nem hasonlít arcberendezésileg Elvisre, a kosztümök és a sminkek viszont abszolút rendben voltak, mégse jött át a performansz egyikőjük részéről se. Ha most rangsorolni kéne, hogy ki volt a jobb Elvis, akkor TORONYMAGASAN Austin Butlert mondanám mindenféle hezitálás nélkül. Még azt sem tekintem kifejezetten dealbreakernek ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy nem találtam autentikusnak a két főszereplő alakítását.   

Ami igazán zavart, hogy megint sikerült egy mozgókép-galériát készíteni Coppolának, amiben mindig mindenki tökéletesen néz ki, még a szétszórt drogok is, de a történetmesélés, a narráció valahogy teljesen kimaradt az egyenletből. Látjuk, hogy szerelmesek lettek a fiatalok, de azt nem értjük, hogy miért (azon kívül, hogy Elvis nyilván ELVIS, Priscilla meg egy lolita/nymphette a megismerkedésükkor). Látjuk, hogy vannak valamiféle megcsalásra utaló jelek, de hogy mi történik valójában, azt nem. Látjuk, hogy Elvisnek problémái vannak a szerekkel, de nem tudjuk, micsoda problémák, milyen szinten, és miért. Látjuk, hogy tönkremegy a házasság, de még a legapróbb arra utaló jel sincs megjelenítve, hogy mégis mitől, amikor elvileg pont Lisa Marie születése után kellene a legboldogabbnak lenniük. Elmotyogott félmondatokból, pillantásokból kell kikövetkeztetni, hogy mi zajlik a történetben, és úgy elég nehéz, ha az ember amúgy nem ismeri az élatrajzukat. Azon kaptam magam, hogy bár nekem nem teljesen idegen a téma, kb 5 percenként megállítom a filmet, hogy kiguglizzam, mi történt pontosan a valóságban. Coppolának tehát iszonytató hátránya, hogy bár nagyon SZÉP dolgokat alkot, alapvetően TARTALMATLANOKAT. Leginkább a filmjeit egy Pinterest vagy Tumblr moodboardhoz tudnám hasonlítani, amit 16 éves Lana del Rey-fan lányok raktak össze 2012-ben. Mikor a kapcsolat alakulását néztem a filmben, akkor konkrétan az Alkonyat villant be, ott se értettem a hirtelen, mélyértelműnek szánt társalgást a bárányról meg az oroszlánról a vadvirágos mező közepén, mikor a két osztálytárs között lezajlott kb 3 db beszélgetés előtte.

Ezeket a hiányosságokat leszámítva egyébként abszolút nem éreztem rossz filmnek, nézni legalább is az első kétharmadát kifejezetten jólesett. Én alapvetően nem tartom normálisnak, hogy egy felnőtt férfi összejöjjön egy 14 éves kislánnyal, de magamba nézve ha én lettem volna Priscilla, én se csinálok semmit se másképp az elején, szóval még szurkoltam is nekik. A hangulat jó volt, a betétdalok okésak voltak, abszolút eye candy volt maga a páros is meg az egész megjelenítés. Élvezhető volt, az kétségtelen. Csak valahogy az a „hibám”, hogyha meghallom, hogy valós személyekről rendeznek filmet, akkor tényleges élatrajzi filmet várok el, és azt, hogy kicsit naturalista módon mutassa be az illetők életének MINDEN aspektusát, ami se az Elvisnek nem jött össze, ami egy a főcímadó személy szemszögéből készített musical, se a Priscillának, ami egy, szintén a főcímadó szemszögéből megírt csinos, dramatizált mozgókép. Egyik se volt életrajzi igazából. Ahhoz be kellett volna mutatni a kapcsolatot, a függőséget, a menedzsment csődjét, a megcsalásokat, Elvis egészségügyi hanyatlását, meg minden ilyen kényelmetlen dolgot, ami félig a szőnyeg alá lett söpörve megint (szerencsére a kapcsolati erőszakoskodása, manipulálása legalább nem). Alapvetően nem szeretem Sam Levinsont, mert nekem ő túl sok, de azt gondolom, ha valaki legközelebb filmet csinál Elvis és Priscilla témakörében, akkor neki minimum executive producernek kellene lenni rajta, ha nem rendezőnek, mert senki nem fogja hitelesen bemutatni ennek a két embernek a rusnya oldalait reális részletességgel. 

Read More

2023 második fele filmes gyűjtőposzt

Ez a poszt most kicsit rendhagyó lesz olyan tekintetben, hogy általában év végén szoktam írni egy karácsonyi filmlistát, hogy mit néztünk meg a családommal, illetve egy filmes összesítőt, hogy az év során miket láttam, de most ez egyben lesz picit zanzásítva (mert alig néztem valamit),  a végén egy olyan szekcióval, ami a számomra érdekfeszítő, bakancslistás dolgokról (nemcsak filmekről) fog szólni.

Little Miss Sunshine / A család kicsi kincse (2006)

Műfaj: vígjáték, dráma

Sztori: Olive (Abigail Breslin) felmenői bolondok és bogarasak. Számukra minden nap kaland, csak nagy ritkán ússzák meg katasztrófa nélkül. A kislány apja, Richard (Greg Kinnear) a világ legpechesebb karriertanácsadója, Frank nagybácsi (Steve Carrell) kisiklott irodalomtanár. Egyedül a nagypapa (Alan Arkin) vidám mindig, ehhez azonban némi illegális növénynek is köze van. A sors úgy hozza, hogy a sok fura figura kisbusszal indul a napfényes Kaliforniába, hogy Olive részt vegyen A család kicsi kincse című szépségversenyen.

Vélemény: Minimum részben a magyar szinkron volt érte a hibás, de egy brutálisan szenvedős, humortalan, erőltetett amerikai vígjáték volt. Akkoriban olyan filmet kerestem, amitől nem akarok majd eret vágni, de ez sajnos nem jött össze, az én ízlésvilágom a nyomasztó, horrorisztikus filmeket preferálja, szóval felesleges volt ezt erőltetni. Még ez a 99 perc is brutális időpocsékolás volt.

Eliza Graves / A Stonehearst Elmegyógyintézet (2014)

Műfaj: misztikus, thriller, horror (?)

Sztori: Edward Newgate most végzett az Oxford orvosi szakán, s friss diplomásként rögtön állást kap egy elmegyógyintézetben. A Stonehearst Elmegyógyintézet azonban nem az, aminek látszik: itt ugyanis nem az orvosok, hanem a betegek kezében van a gyeplő.

Vélemény: Annak ellenére, hogy horror (?) volt, abszolút nem az én műfajom. Inkább valami gótikus-romantikus... thriller? Idegesítőek voltak a karakterek, baromságok voltak a csavarok, cserébe a vége tényleg meglepő volt. Háromszori nekifutásra sikerült csak befejezni, nem nézném újra semmiképpen.

The Devil Wears Prada / Az ördög Pradát visel (2006)

Műfaj: vígjáték, dráma

Sztori: Miranda Priestly a divat legnagyobb hatalmú úrnője, akinek ápolt kezeitől retteg a New York-i divatipar, aki senkit nem tűr meg útjában, ha tervei kivitelezéséről van szó, tökéletesen ellenőrzése alatt tartja a "divat bibliáját", a Runway Magazine-t, annak munkatársai életét teljesen megkeserítve. Miranda új munkatársa, Andy Sachs a frissen végzett főiskoláslány egyáltalán nem illik a képbe: szürke, jellegtelen, tökéletes ellentéte a cégnél dolgozó díváknak. Amikor belép a szerkesztőségbe, megdöbbenve jön rá, hogy a munka, amelyre jelentkezett nem elszántság és céltudatosság kérdése.

Vélemény: Ugyancsak a „nem akarok most lehozó filmeket nézni” próbálkozásaim egyik esete, és ugyancsak sikertelen eredménnyel. Vígjáték, mégis elképesztően toxikus és lélekromboló. A film első felében nem voltam róla meggyőzve, hogy Anne Hathaway karakterének becsicskulása valami furcsa, kifordított hollywoodi személyiségfejlődési történet akar lenni, vagy a végén azért csak el fogják mondani, hogy ez a munkahelyi légkör, work-life balance színvonal azért így nem oké. Számomra megdöbbentő és a 2000-es évek kollektív lelkivilágát demonstráló az, hogy egy olyan történettel, amiben minden karakter egy szenny Andy csávóján kívül, és végig egy 50 kilós nőt hívnak XXL-esnek pejoratív értelemben, ez a film kultfilmmé tudott avanzsálni.  

 

The Taking / Deborah Logan pokolra szállása (2014)

Műfaj: horror

Sztori: Mia Medina végre megtalálta a tökéletes témát a PhD-dolgozatához, egy filmet az Alzheimer-kórról. A következő néhány hónapban kamerákkal rögzíti Deborahnak és Sarah lányának a mindennapi életét. Hamarosan furcsa dolgok kezdenek történni Deborah körül, amelyek nem hozhatók kapcsolatba a betegséggel. Nyilvánvalóvá válik, hogy az Alzheimer-kór árnyékában rejtőzik valami egészen más, valami, ami átvette az irányítást Deborah élete felett. Ez a gonosz sokkal rosszabb, mint a gyógyíthatatlan betegség.

Vélemény: Online láttam egy filmajánlóban ezt a filmet, és a trailer meg "a fejes jelenet" után úgy éreztem, meg kell néznem. Azt hittem, nehéz lesz megnézni, mert egy közeli családtagom demenciában halt meg, de igazából a sztori sokkal kevésbé szólt magáról az Alzheimerről, mint az okkult, paranormális szálról.

Deborah egy Alzheimeres hölgy, akiről dokumentumfilmet forgat egy fiatal lány az egyetemi projektje keretében. Deb lánya egy iszákos leszbikus, a stáb és ő együtt próbálják az anyján elhatalmasodó "valamit" megfékezni, és az asszonyt megóvni saját magától. Rövid úton kiderül számunkra, hogy Deborah viselkedését nem lehet csak úgy a betegségnek betudni, mert attól sokkal szörnyűbb dolgok állnak a háttérben, többek között egy régi okkult bűneset. Úgy néz ki, Harris, a szomszéd és gyerekkori barát tud valamit, de titkolózik, és nem nézi jó szemmel a stáb tevékenységét. Ahogy haladunk előre az időben, Deb egyre ijesztőbb és vállalhatatlanabb dolgokat csinál, kikészítve a stábot és a lányát.

Valahogy kivert a víz ettől a filmtől. A második felét rendesen feszülten, stresszelve néztem végig, vártam, hogy "A Jelenet" mikor jön el, persze a végén volt. Igazából közben is elég megrázó volt, ráadásul az alkotók úgy tervezték meg a filmet, hogy szubliminális jeleket, a másodperc töredékére bevágott képeket raktak bele. Ezt sokszor észrevettük és megállítottuk a filmet, hogy megnézhessük, de nagy valószínűséggel olyan képek is voltak, amiket nem vettünk észre. Ez valahogy rájátszott a tudatalatti nyomasztásra; amikor nem tudod, miért vagy nyugtalan, de az vagy. Nekem az ijesztőfaktor majdnem a Sinister 1 szintjén volt, ami nálam nagyon nagy szó, ugyanis seasoned horrorkedvelő vagyok.

Nem ajánlom minden lelkiállapothoz, de ha tényleg parás horrorfilmet akar valaki nézni akár társasággal, akkor egy jó választás, nekem kifejezetten tetszett.

WHAM! (2023)

Műfaj: dokumentumfilm

Sztori: A dokumentumfilm azt a varázslatos időszakot örökíti meg, amikor a Wham! a nyolcvanas években meghódította a világot. A Wham! példátlan hozzáférést biztosít George és Andrew személyes archívumához, beleértve figyelemre méltó és eddig soha nem látott felvételeket, valamint ritka, őszinte és eddig nem hallott interjúkat.

Vélemény: A legtöbben nem tudják rólam, de nagyon szeretem George Michaelt és a Whamet is, legalább is olyan szinten, hogy saját akaratból is gyakran szoktam hallgatni őket, vannak kedvenc számaim, és a 80-as évek playlistjeimről kihagyhatatlanok. Ez a sztori azt mesélte el, hogy hogy lett Georgios Kyriacos Panayiotou-ból George Michael, és gyerekkori barátokból világhírű popegyüttes. Mostanában nem gyakran kötnek le dokumentumfilmek, és egyébként is más tevékenységek hátterében szoktam hallgatni őket, de ezt nagyon szívesen néztem, és ha véletlenül valamit elmulasztottam, akkor vissza is pörgettem. Akit érdekel George Michael, annak ajánlom.

Let Him Go / A vér földje (2020)

Műfaj: dráma, krimi, thriller

Sztori: Miután a fiuk meghalt, George Blackledge (Kevin Costner), a visszavonult seriff és felesége, Margaret (Diane Lane) elhagyják montanai farmjukat, hogy kimenekítsék az unokájukat egy kétes üzelmekből élő család karmaiból. Hamarosan azonban rádöbbennek, hogy a Weboy famíliának esze ágában sincs elengedni a fiút, ezért George és Margaret kénytelen harcba szállni velük.

Vélemény: Alapvetően nem sok drámafilmet nézek, de ennek érdekes volt a története és a karakterei is. Nem volt rövid, de tolerálhatatlanul hosszú sem. Egy elég tragikus, megrázó családi drámát követhetünk végig, aminek a végén nem kevés erőszak is van a vásznon. Nem tudom eldönteni, hogy happy end volt-e a vége vagy nem, és a jó filmek gyakran valahogy így zárulnak le. Az ismertetőben említett Weboy család kicsit triggerelt azért. Nem akarom itt kiteregetni a magánéletem, de találkoztam már olyan családdal, ahol nagyon mérgező működések voltak, és a kívülállókat sem tudták tolerálható stílusban fogadni, a filmben ez a család pedig már a pszichopátia nagyon extrém, dramatizált eseteit vonultatta fel. Nem volt könnyű nézni, de érdemes, érdekes volt.

A Haunting in Venice / Szeánsz Velencében (2023)

Műfaj: krimi, thriller

Sztori: A kísérteties hangulatú, második világháború utáni Velencében Hercule Poirot borzongató rejtéllyel szembesül Mindenszentek napján. A munkától visszavonultan, önkéntes száműzetésben élő detektív vonakodva bár, de részt vesz egy szeánszon, amit egy bomladozó, szellemjárta palazzóban tartanak. Miután az egyik vendéget meggyilkolják, Poirot árnyak és titkok csalfa világában találja magát.

Vélemény: Érdekes módon én majdnem megnéztem ezt a filmet a mozikban, mikor kijött, kicsin múlott, hogy nem fizettem érte pénzt, és végül csak egy streamingszolgáltatón néztük meg családilag. Meggyőző volt a téma és a trailer annak ellenére, hogy tudhattam volna, nem érdekelnek a detektíves filmek, különösképpen Poirot nem. Találgattuk persze, hogy ki a gyilkos, de összességében mégis érdektelennek éreztem, pedig szerintem a maga nemében inkább jó film volt, mint rossz. Ebből tanulva igyekszem a jövőben az ilyen klasszik detektíves sztorikat mellőzni.

 

The Descentants / Utódok (2011)

Műfaj: dráma, vígjáték

Sztori: Neje elvesztése után Matt, a középkorú hawaii családapa magára marad két lányával, a tízéves, koraérett Scottie-val, és a tizenhét éves, lázadó Alexandrával. Miközben próbálja rendbe hozni a kapcsolatukat, a családi birtok jövőjéről is döntenie kell. Övék ugyanis a sziget legértékesebb tengerparti erdősége. Mattnek egy hete van, hogy határozzon, eladják-e egy vállalkozónak. Közben megtudja, hogy nejének viszonya volt valakivel, ami új megvilágításba helyezi házasságát. Matt és a lányai felkerekednek, hogy felkutassák a titokzatos szeretőt.

Vélemény: Nem ismerem George Clooney munkásságát, sem a magánéletét, és eddig inkább unszimpatikus vagy semleges volt számomra, mint pozitív, de ebben a filmben kifejezetten kedveltem őt is meg az alakítását is. Alapvetően egy elég drámai/tragikus családi helyzetet mesél el a film, mégis sok humorral meg jófejséggel teszi azt. Vannak benne kifejezetten limonádé/idegesítő karakterek, helyzetek a feszültség oldására, valószerűtlen élethelyzetek, de aranyos és szívhez szóló alkotás. Egy kicsit talán hosszas volt az a 111 perc.

2024-ben elfogyasztani kívánt tartalmak, amikkel kapcsolatban izgatott vagyok

Az Alapítvány-széria Apple TV-n (2021-)

Asimov méltán híres könyvszériájából készült, eddig két évadja van ’21 óta. Azt tudni érdemes, hogy az én kedvenc könyvem az Alapítvány és Föld, amit többször kiolvastam már back-to-back. Eddig még csak a pilot részt láttam a sorozatból, és nagyon tetszett. Nem kis százalékban az érdekes sztori, látvány, és Lee Pace miatt, aki a mai napig rendkívül vonzó (már a Hobbitban sem tűnt olyan fiatalnak, ami már ugye 10+ éves, szóval az elder millenial és Gen X csávók simpelését egy jelnek veszem, hogy öregszem). Ami számomra kicsit izzadságszagú volt, az a karakterek wokeify-olása. Azt még simán megértem, hogy egy 70 évvel ezelőtt íródott könyvsorozatban, ahol konkrétan minden egyes jelentékeny karakter férfi, a nők még csak rá sem gondolhatnak a tudományra, és a többtízezer évnyi távoli jövőben is még „asszonyokként” és sidekickekként vannak emlegetve, ott azért pár karaktert nővé kell tenni az élőszereplős tévésorozatban. De azt picit furának, viccesnek, és már-már aljasnak érzem, hogy a cast túlnyomó többsége színesbőrű, mindezt úgy, hogy a császári család, akik egyfajta despotikus hatalmat testesítenek meg a filmben, az alig néhány fehér karakter közé tartozik, tudatalatt tovább erősítve a „fehér = elnyomó, gyarmatosító” woke alapvetést. Sebaj, ez nem szegi kedvemet, de lehet, hogy először inkább a könyveket olvasnám el.

 

Anne Rice-féle Vámpírkrónikák könyvsorozat

Ezzel a szériával nagyon régi a kapcsolatom. Az első két könyvet sok évvel ezelőtt elolvastam, és szerintem félpercenként megálltam gyönyörködni egyrészt Louis de Pointe du Lac karakterének belső monológjain, gondolatain, másrészt Anne Rice elbeszélési stílusán. Louis a lélekállatom, szerintem még sosem azonosultam ennyire karakterrel, mint vele, pedig ő egy halhatatlan nemes férfi, én meg anything but. Ugyanabban a szellemben, amit az élőszereplős Alapítvány-sorozatról írtam, az is eléggé felháborított, mikor megtudtam, hogy tavaly sorozat készült az Interjú a vámpírral-ból is FEKETE LOUIS-val. Aki nem tudná, a sztori a 18. századi New Orleansban kezdődik, és a főszereplő egy francia származású ÜLTETVÉNYEKKEL ÉS RABSZOLGÁKKAL rendelkező gazdag férfi. Egyelőre erről a sorozatról így nem vagyok hajlandó tudomást venni, inkább újraolvasom az első két könyvet, aztán fokozatosan haladok a többivel ’24 folyamán. A könyvsorozatot egyébként gyűjtöm, eddig az első 5 van meg, illetve Pandora, a Vittorio, és a Lestat herceg. Szóval ha valamilyen oknál fogva valaki olvassa ezt, aki megválna a széria többi könyvétől, vagy tud olyat, aki igen, és nem horror áron, let me know.

 

Alien: Romulus

Idén augusztus 16-ára várhatjuk az első és a második Alien-film közé datálható cselekményű új Alien-filmet, amit az a Fede Alvarez rendez, aki rendezte az Evil Deadet, a Texasi láncfűrészest, meg a Don’t Breathe-eket, és mellesleg szintén elég jó bőr. Én tűkön ülve várom, és hajlandó leszek még szabadságot is kivenni, ha olyan időpontra esik a premier, mert biztosan ott fogok ülni.

 For All Mankind

Erről egy ismertetőn kívül semmit nem hallottam, de érdekes volt annyira, hogy felvegyem a listára. „A sorozat egy alternatív történelmű világban játszódik. Központi témája, hogy „mi történt volna, ha a globális űrverseny soha nem fejeződött volna be”, miután a Szovjetunió sikeresen végrehajtotta az első emberes Holdra szállást az Amerikai Egyesült Államok előtt.”

Játékok – BG3, VTMB2, Diablo IV

A 2024-es év egy részét legalább is gamerkedéssel tervezem tölteni. A retro játékok helyett most már valami mást is kipróbálnék, és úgy érzem, megérdemlem a habzsidőzsit egy ilyen év után. A BG3 már hónapok óta kint van, és december eleje óta kínzom magam a gameplayekkel (főleg Astarionnal, ami kicsit se meglepő). A VTMB2 jövőre fog elvileg kijönni a Chinese Roomtól és Seattle-ben fog játszódni, a saját karakterünk egy elder vámpír lesz – már az ötlet is nagyon érdekesen hangzik, de tulajdonképpen bármi érdekelt volna, ami az eredeti játék folytatása. A Diablo IV is kint van már egy ideje, arra csak kíváncsi vagyok: az első 2 rész gyerekkorom fémjelzője, a harmadik őszintén nem jött be, az Immortalt meg hosszú ideig toltam, míg egy jó internetkapcsolattal rendelkező házban laktam. :D

Read More