Ezt a sorozatot egy ismerősöm ajánlotta, és bár minden ajánlásra alapvetően szkeptikusan tekintek (bocsi ☺), ezt megérte kipróbálni. Szerintem nagyon régen nem láttam már a horror műfaján belül bármit, ami ennyire igényes és klisémentes.
Ez egy 10 részes
Netflix sorozat, és megmondom őszintén, a Netflix szó hallatán én rögtön arra asszociálok, hogy ez a platform horror szempontjából nem túl
jó - de azért szerencsére van néhány kivétel is. A streaming-oldalak királya a Stranger Thingset
és például ezt a sorozatot is adta nekünk, de annyi klisés, két perc alatt
kitalálható filmet is, hogy Dunát lehet velük rekeszteni.
A Haunting of Hill House a szokásos kísértetházas trope-ot használja, mégis
újat tud vele mutatni. Sokgyerekes amerikai család beköltözik egy ódon házba,
hogy birtokba vegye és felújítsa azt az építész apa segítségével, de már az első
perctől valami nem oké. Látnak, hallanak, észlelnek ijesztő és paranormális
dolgokat, mégis évek múltán úgy jönnek ki a sztoriból, hogy nem mindegyikőjük
hisz abban, hogy a házban történt tragédia valóban paranormális eredetű.
Huszonhat évvel a ház elhagyása után egyikőjüknél sem múlt el nyomtalanul az,
amit ott együtt éltek meg.
Nem lineáris cselekmény
A történetvezetés egyfolytában ugrál az időben a jelenkor és a szereplők
gyerekkora között, mikor még a házban éltek. Alapjáraton ez nagyon idegesítő volna,
viszont ezt a módszert a forgatókönyvíró arra használja, hogy egyenként
ráfókuszáljon a karakterekre, és így mutassa be a háttértörténetüket. A mesteri
írás és vágás miatt nem érthetetlen, sőt, sokkal inkább leköti így az embert,
mintha lineáris történetet nézne, mert bármikor kiderülhet valami releváns
információ, ami megmagyarázhat dolgokat.
Ha még ez nem
lenne elég, nemcsak az események bemutatásában nem lineáris a történet, egész
konkrétan a Hill-házban maga az idő sem lineárisan telik. Egyszerre zajlik a
múlt és jelen, ami egy ponton nagyon hátborzongatóvá teszi a dolgokat.
Ijesztő, de nem olcsó jump scare-ekkel teli
A HHH egyik
zsenialitása az, hogy tele van olyan jelenetekkel, amik lassan építik a
tetőfokára a feszültséget. A legritkább esetben van az, hogy a sarokból ugrik
elő valami ijesztő paranormális dolog, sokkal inkább lassan, creepy
megvilágítás, történések, fokozatos felépítés után látunk meg valamit (ami nem
feltétlenül csak felpoppan, aztán eltűnik – némelyik ijesztő jelenet kifejezetten
sokáig tart). Az alkotók mesterei a kényelmetlenség megteremtésének.
Előfordul, hogy például fényekkel, árnyékokkal, és feltehetőleg élettelen
tárgyakkal érik el a zsigeri diszkomfortot. Például az egyik jelenetben még
egyik irányba néztek a szobrok, a következőben ránk szögezik a tekintetüket.
Folyamatosan élesítjük a szemünket, és a sötétben kutatunk, hogy „az ott mi?”,
még ha nincs is ott semmi.
A hangulatteremtésbe tartozik a bensőséges, reálisnak tűnő családi dinamika. A
történetben kapcsolatok jönnek-mennek, testvérek kerülnek közelebb és távolabb
egymástól. Az ember hajlamos azt hinni, hogy csak a magyarok ilyen méregzsákok,
hogy a családjukban konfliktusokat őrizgetnek, de a HHH karakterei között
bonyolult, finomhangolt viszonyrendszer van, amit néha nagyon kellemetlen
nézni. Egyik pillanatban még üvöltöznek egymással, másik pillanatban
lebicsaklik a halott a ravatalozóról. Sokkoló, de mégsem szokványos vagy bóvli
eszközökkel operál a sorozat.
Komplex karakterek
A HHH-ban nemcsak
a karakterek bemutatása érdekes és dinamikus, hanem maguk a karakterek is. A szereplők
közül egy sincs, aki Mary Sue lenne. Steve pénzre fordítja a közösen átélt
családi traumát és toxikusan tagad mindent, Shirley kontrollmániás és titkot
rejteget, Luke lecsúszott drogfüggő, Theo iszákos leszbikus, Nell neurotikus
és idegbajos – az apa, Hugh pedig sosem volt nyílt a gyerekeivel azzal kapcsolatban,
hogy mi történt, inkább nem tartotta velük a kapcsolatot, minthogy szembe kelljen
nézni az igazsággal. Számomra nagyon frissítő volt végre egy olyan sorozatot nézni,
ahol nem a good guy - bad guy vagy good cop - bad cop szintjére van lebutítva a
karakterábrázolás. Néha a viszonyrendszer kicsit elment szappanopera
kategóriába, főleg a temetéses részekben, de végig feszült figyelemmel követtem
a dolgokat, és mindennek megvolt a helye.
Összességében azt kell mondanom, hogy nem vagyok sorozatos típus, mert nehéz
lekötni hosszútávon a figyelmem, a paranormális, ingatlanos horror esetében meg
szinte lehetetlen újat mutatni, ennek a sorozatnak mégis mindkettő sikerült.
Olyan volt a horror (és dráma) műfajában, mint egy teli tüdő friss levegő. Tényleg
nagyon élveztem, és ezt nagyon kevés horrorfilmmel kapcsolatban tudom
elmondani, főleg a netflixesek körében. Még azoknak is tudnám ajánlani, akik a
horror műfajával kapcsolatban előítéletesek, de mondjuk egy jó sorozatot
szívesen megnéznének.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése