2021. augusztus 21., szombat

Reminiscence/Új múlt (2021)



Most, hogy elmúlt a koronavírus szorítása, és már bárki bárhová mehet szabadon, és minden nyitva is van (ami túlélte), újra hódolhatunk a moziba járásnak is. Így alakult, hogy pár héttel az Idő után megnéztünk egy másik idő témájú friss mozifilmet is, a Reminiscence-t. 


Ezt a filmet azzal reklámozzák, hogy a Westworld alkotóinak új filmje, ezért megmondom őszintén, én valami másra számítottam. A trailerben lelövik, hogy a klímaváltozás miatt a mély területeket teljesen elöntötte a víz (a közeljövőben), ezért az emberek nem is akarnak a jelenben élni, és visszautazgatnak a múltba nosztalgiázni a saját emlékeikben. Valamennyire azt is lelőtték a trailerben, hogy lesz benne egy szerelmi szál, de ezekből az információmorzsákból valami sokkal disztópikusabb és sötétebb dologra számítottam, mint amit valójában láttunk aztán. 

A történet szerint Hugh Jackman karaktere, Nick egy kétszemélyes emlékbizniszt üzemeltet a klímakatasztrófa sújtotta Miamiban olyan embereknek, akik szeretnének visszanézni a mútjukba, és újra megélni bizonyos emlékeket. Az üzlet egy darabig jól megy, azonban idővel megfeneklik az amatőrebb vetélytársak miatt, aztán egyszer egyik nap zárás előtt betoppan egy nagyon csinos nő, Mae, aki felforgatja Nick életét. Hamar szerelem szövődik köztük, a nő azonban egyik pillanatról a másikra felszívódik. Nick képtelen felfogni a dolgot és túllépni rajta, így egyszemélyes kutatómunkába fog, hogy az emlékeiben visszatérképezze, mi történhetett a barátnőjével. 

A sztori a jellege miatt ide-oda ugrál az idősíkokban, és mindig kicsit meg kell kérdőjelezni, hogy most mikor is van, amit éppen nézünk. Nick frusztrációját mi is érezzük a nyomozás közben, ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy Mae nem annak mutatta magát, mint aki volt valójában. 

Ha kategorizálnom kellene ezt a filmet, azt mondanám, hogy sci-fi settingű romantikus dráma, de a setting annyira... valóságos és közeli, hogy inkább jövendölésnek éreztem, és nem sci-finek. Miami elmerülését 2050-re jósolják, ami szerintem még egy kicsit visszafogott előrejelzés is, ha arra gondolok, hogy áltsuliban még 6 milliárd emberről tanultunk, ma meg már 7.6 milliárd van. Valahogy nem tűnt abszurdnak, hogy a filmben térdig gázoltak a vízben, meg átálltak éjszakai életre a hőség miatt. 

Bár a Westworldben rendesen ott vannak az érzelmi szálak, azért nem felejti el minden pillanatban az arcunkba tolni, hogy a techológia nem játék, és hogy iszonyat creepy dolgok tudnak általa történni. Az emberi természet sötét oldalát mutatta meg számomra (már amennyit láttam belőle). Ez a film... olyan lájti volt a Westworldhöz képest. Mint a WW kistesója, aki még tinikorban van, és szereti a romantikus regényeket. Annak ellenére, hogy a film lezárása nem egyértelmű, naplementébe elfutós happy end, azért mégis pozitívabb, mint amire számítottam. Rengeteg volt a teátrális szerelmes jelenet és dialógus, számomra nagyon regényes volt az egész. Érdekes volt? Persze, a mondanivalója is szép, de nem mondanám kifejezetten egetrengető tanulságokkal vagy westworldösen sokkoló megoldásokkal operáló műremeknek. Élvezhető film volt, jó is, de azért nem többszörnézős. 

Nagyon dicséretes, hogy Hollywood nem ageist, és egy 52 éves színészre még mindig kíváncsiak vagyunk (az oldalán meg egy 38 éves színésznő van mondjuk). Szerintem Hugh már lassan eléri a kort, hogy ilyen leszerelt, de fitt veteránok helyett most már lehetne neki nyugodtan meglett családapa szerepeket is osztogatni, amikor nem kell még mindig aprítania az ellenfeleit, de biztos nem éli azokat a szerepeket. :D A csaj, a svéd Rebecca Ferguson egyébként betriggerelte bennem az egész estés testképzavart. Minden jelenetben feszes selyemruhák voltak rajta, amiken egyenként hónapokat dolgozhattak, hogy rászabják. Egy négyzetcentiméter zsír nincs azon a nőn 38 évesen, és pont úgy dolgozott össze a forgatókönyvíró, a rendező, meg az operatőr, hogy ruhás szoftpornónak lehetett érezni néha a közeli felvételeket, mikor énekel, és markolássza a mikrofon rúdját... Hát engem az egész estés testkép-lamentálásból és diszmorfiából kizárólag az augusztus 20-i tűzijáték tudott kiszedni egy fél órára, de nem bánom. Pont annyira inspiráló is egy feszes milfet látni, mint amennyire lehozó. 


2021. augusztus 15., vasárnap

Marie Antoinette (2006)



Sofia Coppola ✨rendkívül esztétikus✨, de konkrétan semmitmondó filmje Marie Antoinette életéről. Ebben az egy mondatban is össze lehetne foglalni ezt az alkotást, azonban megerőltetem magam, és jellemzem inkább. 

Történet: a fiatal osztrák hercegnőt, Maria Antoniát odaígéri a családja a francia trónörököshöz, hogy ezáltal simítson el diplomáciai és politikai konfliktusokat a két ország között. Hogy ez bejön-e, az vitatható: nem igazán fogadják szívesen a franciák, és a saját férje is elég közönyösen áll hozzá. Óriási figyelemmel kísérik minden egyes mozzanatát Versailles-ban, ahol mást sem csinálnak az udvarhölgyek, mint egyfolytában pletykálnak, és mindenki úgy néz rá, mint a véres rongyra, amiért nem szül azonnal egy fészekaljnyi fiút a francia trónnak. 

Karakterek: senki sem kifejezetten inspirált bennünk rajongást vagy együttérzést a film alatt, pedig jó hosszú film volt. A királyné szemszögéből zajlott minden, de ő is majdnem annyira üres volt, mint egy modern, populáris, nőknek szánt romantikus regény főszereplője. A Louis Auguste francia királyt játszó színész mesteri volt: ilyen hitelesen eljátszani, hogy egy friss házas, ereje teljében lévő fiatalember ennyire balfasz legyen az ágyban (meg úgy egyébként is) megérdemel valami díjat. Ránéztél a fejére, és már elhitted, hogy ő tényleg egy suta trónörökös, aki nincs tisztában a házastársi teendőivel, és sótlan, a szórakozást is élből elutasító, enyhén autista ember. 

Most akkor kifejtem, hogy mi volt a probléma ezzel a filmmel: az, hogy SHEMMIRŐL nem szólt. Amikor az ember egy kosztümös filmet csinál, három fő irányba lehet elvinni, persze ennek az ötvözetei az igazán érdekesek:

- történelmi-politikai korrajz, érdekes intrikák zajlanak a történetben

- szerelmi szálak szövődnek, végigkövetjük a főszereplő coming of age-ét , izgalmas magánéleti történések tartják mozgásban a filmet

- haláleset, árulás, kapcsolati probléma, valamilyen tragédia által dráma keletkezik a cselekményben, ami megszólítja a nézőt és empátiát ébreszt benne

Na most itt ezek közül semmi nem történt, pedig potenciálisan bármire meglett volna az esély . Bemutatni a francia forradalom meg az amerikai függetlenségi háború időszakát úgy, hogy a két óra hét percből kb 2 órán keresztül unatkoztunk, akkora le nem csapott labda, akkora elherdált lehetőség, hogy annál nagyobb se kell.  Én nem tudom, hogyan lehetett még a kapcsolati szálakat is unalmasra megcsinálni. Marie Antoinette házassága hagyott kívánnivalót maga után, de aztán kavart egy svéd tábornokkal, akivel kb két alkalommal szexelt, és a tábornok többet fel se tűnt a filmben, csak egyszer, MA álmodozásában. Hiába ostromolták kint a palotát az éhező, dühös franciák, ebből annyit láttunk, hogy a család bent várakozik a kastélyban és hallgatja a kapudöngetést meg a morajlást. Bemutatni úgy Marie Antoinette életét, hogy aztán nem fejezik le őt a férjével együtt, és nem buktatják meg a monarchiát, hanem csak békésen elviszik a kis lovaskocsijában... mi volt ez? :D Mert hogy nem történelmi életrajz, az tuti. Cselekmény, izgalom, korhű történet helyett viszont mit kaptunk?


Hogy elképesztően ✨szép✨ volt az egész. Gyönyörű ruhaköltemények, a szivárvány minden színében játszó cipellők, óriási hajtornyok mindenféle díszekkel, csodálatos torták, káprázatos sütemények, egymáshoz koccanó gyöngyház szerencsejáték-zsetonok és dobókockák, túlcsorduló aranyszínű pezsgő újra meg újra meg újra, lassított felvételek a fűre, fákra, virágokra meg az égre zoomolva... és így ennyi. Olyan volt, mintha egy 18. század + cottage core témájú tumblrt néztem volna két órán keresztül mindenféle egyéb tartalom nélkül a vizuális stimulácón kívül. Ha szép dolgokat akarok látni, akkor felmegyek a pinterestre vagy valami. Szerintem ez így egy brutálisan nagy áthúzott nulla volt, de ráadásul megvolt rá minden forrás, hogy jó legyen, és mégse lett az. Hozzátenném a mellélövésekhez egyébként a szándékosan ocsortány kamerakezelést és a teljes mértékben indokolatlan múlt századi rockballadákat, mint zenei aláfestést. Nem egyszer előfordult, hogy az operatőr össze-vissza rángatta a kamerát egy feszültséggel teli helyzetben, mert valamiféle naturális érzetet akart adni a filmnek. Ezzel az volt a baj, hogy marhára nem illett a film többi részéhez - amit gondos vágással csináltak ilyen esztétikusra - ahogy a zenei betétek sem. Ha 18. századi kosztümös filmet nézek, akkor nem akarok gitárt hallani a különböző történések alatt, meg azt se kijezetten értékelem, ha ide-oda rángatják a kamerát. 

Összességében senkinek nem ajánlanám, csak a girlpower metoo-harcosoknak, akik szupportálni akarják Sofia Coppola munkásságát, mert a csúnya, rossz, hímsoviniszta kritikusok mindig lehúzzák szegényt. Nekik tetszeni fog ez a női szemszögön át prezentált, mozgóképes 18. századi Vogue-katalógus. 

Text Widget

Pages

recent posts

About