2020-ban látott mozifilmek (avagy karanténos csokor, II. felvonás)

 2020 számomra nagyon kiemelkedő volt filmek szempontjából még azokhoz az évekhez képest is, mikor egyáltalán nem volt életem, és nagyon szerettem filmezni barátokkal és egyedül is. A korona elérte, hogy hódoljak ennek a hobbimnak, viszont ehhez képest elég kevésszer blogoltam, úgyhogy most a szokásos év végi filmmaratonos posztjaim előtt még jöjjön pár összegzés az ezévi filmes élményekről. Ez az első hosszabb lélegzetű írás a 2020-ban megnézett mozifilmekről fog szólni, a második pedig mindarról, amit Netflixen láttam idén. A harmadik, amit tervezek, a szokásos karácsonyi és év végi (családi) filmmaraton lesz majd.

 

Doctor Sleep/ Álom doktor (2019)

Aki ismer, az azt is tudja, hogy erősen szkeptikus vagyok a Stephen King-adaptációkkal kapcsolatban, ez viszont egy kötelező darab volt, hiszen az 1980-as Kubrick-féle Shining az örökös toplistámon szerepel, évente minimum legalább párszor szeretem megnézni. A történet harmincegy évvel az 1980-as események után folytatódik, ahol a kis Danny már egy meglett férfiember, akiből egy lecsúszott, lecsövesedett alkoholista lett a gyerekkori traumatikus események, és a kéretlen, néha horrorisztikus elemekkel szolgáló természetfeletti ragyogási képessége miatt.  

Nem emlékszem nagyon sokra, csak arra, hogy Dan karaktere óriási fejlődésen megy át a film során, miközben egy csapat különböző ragyogási képességekkel rendelkező, ám azokkal visszaélő gonosz energiavámpír kiszipolyozza a Danhez hasonló különleges embekereket, és terrorizálja a lakosságot. Dant megkeresi egy szintén ragyogó kislány, és a segítségét kéri ahhoz, hogy legyőzzék együtt a csapatot. 

Érdekes volt a sztori, Ewan karaktere se volt átlagos hollywoodi megmentő, valamint tetszett, hogy a 80-as klasszikus nagyon konkrét folytatása volt - bár fura volt a régi karaktereket más színészekkel megelevenítve látni. Az én fejemben Jack mindig Jack Nicholson, Wendy mindig Shelley Duvall lesz a gülü szemével (bár a visszatekintés nem tartott annyira sok ideig a film folyamán). A maga nemében is egy meglehetősen komplex és kigondolt sztori, de azért nagyon erősen modernizált. Véleményem szerint a shining képessége sokkal misztikusabb és érdekesebb volt, amíg nem egy csapat szervezett energiavámpír gyakorolta, hanem egy kisgyerek meg egy öreg feka szakács. Simán megéri ezt a filmet megnézni, főleg, ha valakinek az előző tetszett, de azért Kubrick művét semmi nem übereli sajnos, azt meg ugye King bácsi kifejezetten rühelli.

 

Glass/Üveg (2020)

Egy újabb M Night Shyamalan-film, ami a Split folytatása. Hát, ha tetszett az első rész, és értékelted Kevin személyiségeinek misztikusságát, akkor én nem folytatnám ezzel az alkotással, szerintem kifejezetten rossz volt. Most már három karakterre fókuszál a cselekmény, Kevinen kívül a Bruce Willis által játszott klasszikus szuperhőskarakterre, David Dunnra, aki Kevin elszabadult szörny-énjét üldözi, és Mr Glassre, aki egy szuperintelligens, de törékeny, kicsit autisztikus figura. Egy pszichiátriai intézményben próbálják szakemberek azt fejtegetni, hogy ezek a személyek, akiknek valamilyen mentális betegsége van (=természetfelettinek hiszik magukat), valóban rendelkeznek-e az áltagembereken túlmenő fizikai, mentális képességekkel. Szerintem ez Shyamalannak valamiféle tribute-ja a gyerekkorában kedvelt Marvel-képregények felé, mert tele van képregényes utalásokkal a film, de így külső szemlélőként kissé élvezhetetlen. Míg az első film creepységét Kevin disszociatív személyiségzavara miatt kibontakoztatott karakterei adták, ez valami szuperhősös béna összevisszaság, aminek szerintem meg se kellett volna születnie. (Mellesleg fontos lenne a köznépet néha edukálni is a pszichés, mentális betegségekkel kapcsolatban, ugyanis a disszociatív személyiségzavarnak, és más extrém mentális betegségeknek, illetve személyiségzavaroknak is léteznek már összefüggő közösségei, érdekképviseletei a világon, ezek pedig áldozatos munkával azt próbálják megmutatni, hogy az ilyen emberek nagyon ritkán veszélyesek, és ha azok is, leggyakrabban csak saját magukra. A „DID-community”, azaz a disszociatív személyiségzavarosok (= köznyelven és helytelenül a tudathasadt, többszörös személyiségű emberek) közössége nem igazán értékeli az ilyen horrorokat, thrillereket, és egyéb olyan filmeket, ahol a többszörös személyiséget valamiféle gonosz, veszélyes dolognak állítják be. Ugyanez a helyzet tulajdonképpen a skizofrén vagy más pszichotikus betegséggel rendelkező emberekkel is. Az érem másik oldalát is érdemes azonban megvizsgálni: ha én forgatókönyvíróként vagy rendezőként hozok egy kreatív döntést és megalkotok egy fiktív karaktert, hadd ne kelljen már a fél világot magamra haragítanom amiatt, hogy hogy viselkedik egy kitalált történetben a kitalált karakterem... Talán úgy lehet ezt kiküszöbölni, ha nem nevezem nevén a karakter betegségét, és meghagyom a jótékony homályban, így még misztikusabb is. De mindegy, ez egy másik értekezés, amit egyszer talán kibontok részletesebben is.)

 

Jexi / Jexi – Túl okos telefon (2019)

Hát, annyival le tudnám rendezni, hogy egy romantikus vígjáték, ami egy olyan okostelefonról és annak oprendszeréről szól, amely az egész filmen át szívatja a lúzer főszereplő karakterét. Szörnyű cringe volt az elejétől a végéig, de szerintem minden (romantikus) vígjáték az, szóval a véleményem nem mérvadó. Nem kapcsoltattam ki, úgyhogy az átlagnál talán fél fokkal jobb. Aki szereti a kifejezeten bugyuta és erőltetett vígjátékokat, annak fog tetszeni, aki egyébként sem egy vígjátékos típus, az inkább ívből kerülje el. Soha nem nézném újra.

 

Ad Astra / Ad Astra – Út a csillagokba (2019)

Történet szó szerint idézve filmkatról: „Roy McBride küldetésre indul át a galaxison, hogy megtalálja apját, aki 20 évvel ezelőtt tűnt el, miközben idegen élet jeleit kereste az univerzumban. Bár már hivatalosan halottnak nyilvánították, az új bizonyítékok arra utalnak, hogy Roy apja még mindig életben van és egy távoli bolygón, egy elhagyatott erőműben rejtőzik, tervei pedig veszélyt jelentenek az egész világegyetemre.”

Én nagyon szeretem az űrutazós filmeket, úgyhogy csak idő kérdése volt, hogy megnézzük, mert ez ilyen családi szokás. Érdekes volt, hogy egy emocionálisan annyira távolságtartó, hogy már majdnem pszichopata karaktert tettek meg főszereplőnek, szerintem üdítő a változatosság a hollywoodi hősökhöz képest. Az is bőven elképzelhető, hogy ha az ember űrhajósnak áll, akkor nem árt, ha képes félrerakni az érzelmeket és a kapcsolatokat, főleg mikor élet-halál kérdésekről, legénységek meg az emberiség sorsáról van szó. Fura és érdekes volt az a koncepció, hogy a gyarmatosított Hold háborús zóna, de az emberek ostobaságát figyelembe véve még ez sem teljesen valóságtól elrugaszkodott. Ezeket a történeti elemeket külön-külön szerintem már bőven láttuk, akárcsak ha a mérföldekkel jobb Sunshine-ra gondolunk. Szerintem egész jó volt, bár ezt a játékidőt valahogy hosszúnak éreztem. Amikor a tévén végig látszott a csúszka, és még mindig csak a felénél, meg a háromnegyedénél jártunk, azt éreztem, hogy ezt tömörebben is el lehetett volna mondani. Az űrhajós csaja kicsit tessék-lássék módon lett beletéve a filmbe, csak hogy ott legyen, de rakhattak volna az érzelmi szálba több mélységet is, ha már belerakták egyáltalán. Nem rossz mozi, de inkább csak űrfanatikusoknak ajánlom.

 

Underwater/Árok (2020)

Kristen Stewart karaktere egy Norah nevű mérnök, aki egy víz alatti kutatóbázison dolgozik. Éppen fogat mos, amikor hirtelen történik valami baleset, ami lerombolja a bázist, és elég sokan meghalnak. A megmaradt legénységnek ki kell menekülnie, azonban a legközelebbi állomás is elég messze van, ráadásul a tenger fenekén a vaksötétben, óriási víznyomás alatt kell átgyalogolni, valamint időközben észreveszik, hogy nincsenek is egyedül, mert mindenféle mélytengeri rondaságok biztosítják a társaságot.

Kifejezetten az a fajta film, amit szeretek nézni: klasszikus földönkívüli lény/szörny miatt folyamatosan fogyó legénység és a bezárt terek, "we are totally fucked" életérzés. Ha ilyen filmet látok, többnyire szeretni szoktam, mivel alien-rajongó vagyok, és imádom a horror sci-fit. Üdítő volt benne két dolog is, az egyik, hogy a világűr és űrhajó helyett a tenger mélye és egy tengeralatti bázis/tengeralattjáró volt a sztori alapja, a másik pedig, hogy Kristen Stewart tök sokat nőtt a szememben a Twilight óta. Annyira nem élem a bajszos leszbikus lookjait, de egészen jól diverzifikálta a szerepeit, nem hiteltelen, és minimum érdekes karaktereket játszik mostanság. Pont egy ilyen filmben nem számítottam volna rá. Zavaró volt az időben ide-oda ugrálás, vagy legalább is darabos történetvezetés, úgy nézett ki, hogy nincs egy egyenletes folyása a sztorinak, hanem kicsit összevissza történik. Viszont mivel elég egyértelmű volt minden a szörnyeken kívül, nem éreztem volna, hogy óriási kérdőjelek maradtak a végére, ami nekem plusz. Kicsit vicces volt, hogy a film eleje szóról szóra ugyanaz, mint ami a trailerben van.

Figyelmeztetés azoknak akik valami újat vagy érdekeset akarnak: ez a film teljes egészében VÓTMÁ. Ha láttál 2-3 legénységes horror sci-fit alienekkel, akkor ez szó szerint shemmi újat nem fog mutatni. Nekem tetszett, mert tkp ez a kedvenc műfajom, de ha újat akarsz vagy nem szereted az ilyen filmeket, akkor messze kerüld el. Igazából nem tudom, miért nem zavart a repetitivitása, mikor a Jake Gyllenhaalos Life-nál NAGYON is zavart. Én élveztem.

 

Jojo Rabbit /Jojo nyuszi (2019)

Én még nem nagyon találkoztam olyan háborús filmmel, ami egyszerre vígjáték is akart lenni, de ez mindkettő volt. Hitler náci Németországában játszódik a sztori, egy kisfiú egy náci ifjúsági szervezetben tanulja mindazokat a fontos dolgokat, amik később tökéletes hazafi katonává tehetik. Jojo képzeletbeli barátja egy sajátos értelmezésű Hitler, így nem nehéz megállapítani a fiúról, hogy nagyon beszippantotta a náci propaganda, és szeretne mindent megtenni, hogy tökéletes kis nácinövendék legyen. Egy napon Jojo egy nála kicsit idősebb zsidó lányt talál a lakásukban, aki a bántalmazások elől bujkál. Ahogy az sejthető, Jojonak le kell győznie az előítéleteit a lánnyal kapcsolatban, aki effektíve beköltözött az ő és az anyukája lakásába. 

Hát... aki szereti a vígjátékokat, annak ez is fog tetszeni, van benne sok humoros jelenet és karakter is, viszont emellett van egy vállaltan sötét vonal is, ami a valóságos történelmi eseményeken alapszik. Van is pár tragikus történés a filmben, szóval amikor a sok heherészés után történik egy ilyen, az azért elég meglepő tud lenni, nekem legalább is az volt. Én igazából se a vígjátékokat, se a háborús filmeket nem élem annyira, szóval még egyszer biztos nem nézném meg. Ettől függetlenül nem rossz, és a maga nemében elég egyedi.

 The Gentlemen /Úriemberek (2020)

Egy Guy Ritchie által rendezett film óriási húzónevekkel. A Hugh Grant által játszott Fletcher nyomozást folytat egy bulvárlapnak, és a munkája során feltérképez egy alvilági drogbárót, aki kapcsolatban áll egy brit nemessel, akinek egy lecsúszott heroinista a lánya.  Ha ez nem volna elég bonyolult, végigkísérjük a drogbáró, a Matthey McConaughey által játszott Mickey Pearson felemelkedését és ügyködéseit, illetve azt is, hogy többen a birodalmára pályáznak. Fletcher a sztorit dramatizálva megírja és zsarolás céljából előadja Pearson jobbkezének, Raynek, remélve, hogy megkapja érte a remélt 20 millió fontos összeget.  Magát a történetet az ő narrációján keresztül kísérjük végig, mintha Fletcher írta volna a forgatókönyvet.

Élvezhető, vicces, érdekes, pörgős mozi volt, abszolút jó karakterekkel, amikből már egy-kettő is elvitte volna a hátán a filmet. Szuper volt a színészek teljesítménye, egytől egyig imádtam a húzóneveket. Egyáltalán nem unatkoztunk, és nagyon sokszor sírva röhögtünk a moziban, a kedvencem a cigányos beszólás volt, ami meglep, ugyanis nem szoktam túl gyakran magyar szinkronos filmet nézni és még élvezni is, de itt a szinkrondramaturgnak jár egy puszi. Tetszett, hogy a főni felesége nem egy insta modell kinézetű járkáló hialuronklinika volt, hanem egy egész átlagos kis nőci. Az egyetlen személyes problémám az, hogy emetofóbiás vagyok, és szélesvásznon nézni ahogy egy ember percekig üríti sugárban a gyomortartalmát, valahogy nem a kedvenc időtöltésem...

Igazából ez az a film, akit tényleg bárkinek tudok ajánlani, aki kicsit bírja az erőszakot, és nagyon bírja a teniszabdaként pattogó vicces beszólásokat. Őszintén meg voltam döbbenve, hogy ennyire élveztem egy gengszteres témájú akció-vígjátékot, de nemcsak a film volt igényes, hanem a magyar szinkron is kifejezetten jó volt.

 

Us/Mi (2019)

A sztori arról szól, hogy egy ébenfekete család elmegy nyaralni meg találkozni a gazdag fehér haverokkal. Az anyának egy gyerekkori emlék miatt averziója van Santa Cruz tengerpartjával kapcsolatban. Miután kimennek oda pihenni, a nyaralónál elkezdenek creepy dolgok történni. Ambivalens érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Tetszett a színészek játéka, szerintem kiemelkedő volt. A hangulatteremtés sem volt rossz. Én nagyon bírtam a gangsta rapet is, sok emléket idézett gyerekkoromból, szóval tetszett a véres jelenetek alatt bevágott retro rap. Viszont a történet olyan sztívönkinges béna zagyvaság volt, mintha az ő valamelyik ergya regényét vitték volna vászonra.

Hogy őszinte legyek, összességében egy meglehetősen erős "meh". Érdemes a film első pár percét feszülten figyelni, mert arra fog alapozódni minden később. [spoiler] A fekete képernyőn ismertetett használatlan alagutak, a Santa Cruz Beach reklám meg a Hands Across America reklám, végül a nyuszómuszók a creepy zenével. Az egész klónos, parallel életet élő árnybirodalmas rész olyan indokolatlan volt, főleg a megszervezett lázadás. Énszerintem sokkal jobb lett volna a sztori, ha paranormális jelenséggel vagy másik dimenzióval magyarázzák a dolgot. A lázadás meg nettó wtf volt. Oké, kimennek, leölik a felszíni párjukat, majd fogják egymás kezét üveges tekintettel?! MIÉRT? Miért nem veszik át a helyüket, épülnek be, takarítják el a hullákat etc...? [spoiler]

Összességében a saját bénaságába bukott bele a sztori nekem, pedig a potenciál megvolt. Meg hát el volt húzva két órára, aminek a nagy része az volt, hogy a család menekül saját maga elől. Nem mondom, hogy unalmas volt, de azért kicsit vontatott. Egyszer meg lehetett nézni, de ennyi.

A vége valahol az M Night Shyamalan-féle szuperbéna plot twist és a low hanging fruit (alacsonyra tett léc) kifejezések között van, elég ciki…

 Leaving Neverland/Neverland elhagyása (2019)

Michael Jackson már életében is ellentmondásos figura volt, és nagyon sokáig a média kereszttüzében állt amiatt, hogy pedofíliával gyanúsították. Sosem került rács mögé, azaz az illetékes nyomozóhivatalok nem találtak annyi és olyan szintű bizonyítékot, hogy bevarrják, vagy csak jó ügyvédjei voltak, és megegyezett peren kívül az állítólagos áldozatokkal. Nehéz erről a témáról bármiféle elfogultság vagy előítélet nélkül beszélni, és hogy őszinte legyek, ez a HBO dokumentumfilm meg sem kísérli ezt, mert csak az állítólagos áldozatokat és az ő állításaikat alátámasztó rokonokat, ismerősöket szólaltatták meg a filmben egy olyan emberről, aki már nem él, és nem tudja elmondani az álláspontját - ezáltal nekem elég nehéz ezt dokumentumfilmnek hívni.

Megnéztem ezt, bár nem a 4 órás verziót, ami a hivatalos, hanem valami vágottat, amit találtam. Wade Robson és James Safechuck mesélik el a történeteiket, amelyekben azt állítják, hogy MJ romantikus és szexuális kapcsolatot folytatott velük évekig. Hogy őszinte legyek, nem tudom. Úgy, mint hatásvadász, érdekes, figyelemkeltő, megdöbbentő és sokkoló film, ami érzelmeket vált ki az emberből, simán megállja a helyét, és még jónak is mondanám.

Csak tények tekintetében nem, ami egy dokumentumfilm lényege. Nem tekintve azt a morális dolgot, hogy halott emberről vádaskodó dokumentumfilmet csinálni, amikor már nyilván nem tudja megvédeni magát, kicsit ízléstelen dolog, azért rengeteg dolog mutat arra, hogy Michael Jackson nem volt pedó. Ha ennyiszer járt nála az FBI és mégsem ítélték el, meg korábban azt állították a srácok, hogy nem bántotta őket Michael, és az egyik még tanúskodott is a védelmében, majd most a szöges ellentétét mondja, akkor lehet sejteni, hogy anyagi megfontolások vannak a háttérben.

Vannak emberek, akik testbeszéd-analízissel foglalkoznak, némelyik a hárombetűs amerikai hírszerzési ügynökségeknek dolgozott/ik, tudják, hogy miről beszélnek. Nem árt rákeresni egy pár ilyen body analysis videóra, és megnézni, ők mit mondanak a srácok testbeszédéről a filmben, és egyéb interjúk során, amikben vádolják Michaelt. Ha mi nem is tudjuk kiszűrni a hazug embereket, ők megmondják, ha valaki furcsán ír le egy szexuális bántalmazást, furán izzad, érdekes helyekre néz beszéd közben, a kezével furán babrál egy ilyen vallomás során. Mindenki maga alkossa meg a véleményét szerintem.

Les traducteurs/Teljes titoktartás (2019)

Azok közé a mozifilmek közé tartozik idén, amelyeket ténylegesen a moziban néztünk meg. Minden mozizás előtt nagy a vacillálás, hogy most melyikre adjunk ki pénzt, megy az ismertetőolvasás, a trailernézegetés, ez azonban egy teljesen random választás volt, ami nagyon jól sült el. Különösen nagyon érdekes ezt az egészet fordítói végzettséggel végignézni, mert ez a francia film egy a történet univerzumában világhírű, nagyon sikeres könyv szimultánfordításáról szól, és krimi-thrillerbe torkollik.

A sztori szerint a nagyon nagy rajongást övező könyvsorozat, a Daedalus új kötetét a kiadó egyszerre szeretné lefordíttatni 9 műfordítóval egy eldugott villa betonbunkerében, internet és a külső világgal való kapcsolat nélkül, korlátozott időtartam alatt. Az akció célja az, hogy nehogy a fordítók a megjelenés előtt kiszivárogtassák a könyvet, és hogy ténylegesen minden nyelven egyszerre tudjon kijönni az alkotás, ne legyen fanfordítás, ésatöbbi. 

Az első pár napban valaki kiszivárogtatja a könyv első 10 oldalát, és elindul a gondolkodás, egymásra mutogatás, valamint az is egyértelművé válik, hogy a kiadó szó szerint bármire képes annak érdekében, hogy megállítsa a szivárgást, még ha ez emberéletekbe is kerül.

Még külső szemlélőként is marha érdekes volt megnézni ezt a filmet, de így, hogy tanultam ezt a szakmát, különösen érdekes volt, és persze ordított, hogy fiktív ez a sztori. Nekem elég nehéz elképzelni, hogy manapság papíralapú könyvek, vagy általánosságban regények iránt akkora rajongás legyen, hogy egy kiadó akár emberéleteket is hajlandó legyen értük feláldozni. Esetleg Észak-Koreában vagy Türkmenisztánban elképzelhető ez. A másik fura pont (többek között) pedig az volt, hogy a fordítóknak szótárakat, és internetkapcsolat nélküli laptopokat kellett igénybe vennie a fordításhoz, mikor mi a fordító mesterszakon azt tanultuk, hogy még a legalapabb-alap kifejezéseket is csekkoljuk le a Google találatkeresőjén és valami internetes korpuszon, hátha van gyakoribb, természetesebb, jobb kifejezés vagy valami nagy hibát vétünk. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy a volt tanáraimnak mi a véleménye erről a filmről... Nekem tetszett, pörgős volt, tele csavarokkal, csak kapkodtam a fejem. Benne van a szokásos francia filmes „az-is-művészfilm-ami-nem-az” vonulat, de ez nem ront rajta, pedig egy ponton elvesztettem a fonalat; a végére kibogozódott. Krimis-thrilleres embereknek ajánlott, volt szaktársaimnak pedig KÖTELEZŐ. :D

Honest Thief/Becsületes tolvaj (2020)

Liam Neeson egy kőgazdag bankrablót játszik, aki szerelembe esik egy nővel, és közös életet szeretnének. Azért, hogy tisztázni tudja a múltját a barátnője előtt, és ne legyen lelkiismeretfurdalása, Tom úgy dönt, feladja magát az FBI-nál, visszaadja a pénzt, cserébe azt kéri, hogy egy közeli börtönben tölthesse le a büntetését, amiben látogatni tudja majd a barátnője. Csakhogy mikor feladja magát, az FBI-ügynökök lenyúlják a pénzét és belerángatják egy gyilkosságba, így kénytelen saját maga tisztázni a nevét.

Egyszer meg lehetett nézni, de semmi különös. Szokásos bűnözős-efbíájos akciófilm Liam Neesonnal, aki jól kiakad valamin és bebizonyítja az igazát, megfűszerezve egy cuki, szintén középkorú női karakterrel, hogy az akciófilm-fan srác elvigye a vetítésre a barátnőjét is. Ez semmilyen szinten nem emelkedett ki a filmes palettából, már kicsit sajnálom, hogy nem a Mulant néztük inkább. Ugyanis ezt is moziban néztük, de ez csak a mozis kaja és üdítő miatt érte meg, a film totálisan felejthető.

The Craft: Legacy/Bűvölet - Az Örökség (2020)

Ez volt 2020 utolsó mozis kalandja számunkra akkor, amikor már hideg volt, de még szabadott moziba járni. Rajtunk kívül egy darab ember ült bent pár sorral hátrébb, szóval nem mondanám túl veszélyesnek ezt az időtöltést, és még jól is sült el. Annyira spontán volt az ötlet, hogy aznap azt se tudtuk, hogy mozizni fogunk, a plázában jutott eszünkbe a Cinemacity előtt. Szerencsére nagyon jól alakult, mert kifejezetten élveztük ezt a filmet, még ha fura alkotás is.

Mert az. David Duchovnyt elég nehéz elképzelni Mulder ügynökön meg a Kaliforgiás csávón kívül más szerepben, de itt simán hozta a színvonalat és ultra creeper volt. A történet szerint van egy különc tinilány, akinek az anyukája összeköltözik az új párjával, akinek van már három fia korábbról, akiket ő nevel. Hannah-nak nagyon új a szituáció, hiszen a kétszemélyes háztartásból hirtelen népes család lesz, ráadásul az új nevelőapja, a David Duchovny által játszott Adam valamiféle redpilled alfa motivációs tréner férfiaknak, akinek elég szigorú nevelési elvei vannak a lány anyjával ellentétben. Hannah a suliban összebarátkozik egy nagyon fura lánytrióval, akik boszorkánysággal foglalkoznak, és hamar rájönnek, hogy az új lány hozzájuk a hiányzó lánccszem. Együtt felfedezik a kölönböző varázslatokat, igéket és szórakoznak, aztán egy adott ponton nagyon balul sülnek el a dolgok, és a sztori cuki fantasy tinifilmből átvált valami sötétebb, thrilleres témába.

Fura műfaji keverék, és nagyon úgy néz ki a film alapján, hogy ez egy regényadaptáció, aminek az írásos változata valószínűeg sokkal finomhangoltabb, kibontottabb, és hát... jobb. Ettől függetlenül tökre élvezhető. Van benne egy adag feminista felhang, meg amerikai sulis háttér, de mégse rossz, mi jól szórakoztunk. Aki nem akad ki a tinis settingen meg a fantasyn, az megpróbálkozhat vele.

Read More

Mignonnes / Cuties / Cukorfalatok (2020)

 

Tudtam, hogy mindenképpen meg fogom nézni ezt a filmet, csak meg akartam várni, míg lecsillapszik körülötte a közbeszéd. Ez a francia ifjúsági film ugyanis óriási port kavart a nyugati médiában, elsősorban Amerikában, ahol rengetegen felháborodtak a filmen, és a filmet közzétevő Netflix bojkottálásért is valósággal tüntettek. Kicsit olyan volt nézni ezt a médiacunamit kívülről, mintha pár évszázaddal korábban lennénk, és egy potenciális boszorkány háza előtt megjelenne a vasvillás-fáklyás csőcselék.

Bár nem kötelező ezt csinálnom, de azért elöljáróban elmondom, hogy semleges nézőpontból fogtam bele a filmbe. Ha az elmúlt két év másra nem is, de arra jó volt, hogy rádöbbenjek, centrista vagyok, és a politikai véleményem kérdéstől függően csapong az egyik pólustól a másikig. Bizonyos kérdésekben abszolút liberális vagyok, más kérdésekben meg ha valóban kimondanám, amit gondolok, az elvakult extrémitásnak számítana. Így igazán nem tudom azt mondani, hogy egyik vagy másik oldalhoz tartozom. Annyi tuti, hogy se kereszténykonzervatív, se újhullámos feminista nem vagyok.

A sztori egy Franciaországban élő szenegáli muszlim család életét követi, azon belül is a 11 éves Amy (Aminita) a főszereplőnk. A nyugati ország ellenére a család konzerválja a gúzsba kötő szenegáli tradíciókat, a vallásosságot, ezáltal az iszlám konzervativizmust. Normálisnak van beállítva, hogy az asszonyok a nagy díszes kendőikbe burkolózva együtt imádkoznak, a nők vigyáznak a gyerekekre, Amy apja pedig valahol máshol kódorog, mert elvett feleségül egy második nőt. Az elvárások szerint az anyjának meg nemhogy jó fejet kell hozzá vágni, hanem még áldást és szerelmet is kell kívánni a férjének és a másik asszonynak. Amyt fojtogatja ez a környezet, és elkezdi még inkább fojtogatni, mikor belép a francia osztályközösségbe, ahol van egy Helyi Menő Csaj-Klikk (innentől HMCSK), akik botrányos viselkedésükkel, kihívóan hiányos öltözködésükkel és alapvető ordenáréságukkal tökéletes poláris ellentétét képezik Amy családjának. Amy nagyon szeretne egyetlenegy dolgot: hogy tartozzon valahová, hogy elfogadja valaki, és azt mondja „jó vagy így”. Ezért szó szerint BÁRMIT képes elkövetni, hogy a HMCSK befogadja őt, még akkor is, ha ez extrém viselkedésre sarkallja. A HMCSK egy táncoscsapat, akik egy helyi táncversenyre próbálják a koreográfiájukat. Csak éppen nem igazán korhoz illő a dolog, sokkal inkább rap videóklipek világát idézi felnőtt táncosokkal, ha értitek, mire gondolok.

A film legmeghatározóbb élménye, érzése számomra egyáltalán nem a felháborodás volt, sőt, úgy őszintén igazából fel sem hördültem, annak ellenére, hogy tízpercenként az arcomba tolták egy prepubertás kislánycsapat seggét, „mellét”, ágyékát, hasát, combját, mindenét. A meghatározó élményem a CRINGE (krindzs) volt, nem is tudom hirtelen, magyarul hogy lehetne aposztrofálni, leginkább egy átható kínosságérzés, ami akkor önt el, ha valami végtelenül ciki és kellemetlen dolgot látsz vagy tapasztalsz. Az az igazi szekunder szégyen, amit például egy hozzám hasonló introvertált, empatikus ember érez, ha vígjátékban valakit beégetnek, vagy valaki szerencsétlenkedik. Mikor ezek az „explicit” jelenetek, ráközelítések, riszálások, tekergések voltak, akkor én ezt a kínosságot éreztem, nem azt, hogy nekem fel kéne háborodni.

Úgy érzem, ez a része nagyon túl lett tolva a filmnek, de nem olyan szempontból, hogy „szegény kislányokat ne használják már ki a vásznon szexuálisan”, mint ahogy fél Amerika gondolja, hanem egyszerűen ugyanezt az üzenetet harmadennyi ilyen jelenettel is át lehetett volna adni, felesleges volt ennyi ilyen jelenetet belerakni. Nyilván a film lényege az volt, hogy valamilyen eszközökkel elgondolkoztassa a nézőt arról, a nőknek milyen sokféle elvárásnak, milyen szerepekben kell megfelelnie. De hogy szükség volt-e ennyi pedofiloknak való eye candyre, azt azért kétségbe vonom. Kicsit olyan volt, mintha egy prepubertás kislányokról szóló szoftpornót időnként megszakítana valami coming of age dráma, pedig amúgy fordítva volt.

Arról a morális kérdésről szólva pedig, hogy oké-e ténylegesen tizenegy évesekkel eljátszatni kevés ruhában ordenáré módon twerkölő tizenegy éveseket, az én nem túl népszerű véleményem az, hogy igen. Ki a f***ommal kéne mégis eljátszatni az általános iskolásokat, húszévesekkel, mint Amerikában? :D Pont ez a film lényege szerintem, hogy gondolkozz el rajta, mennyire sokkoló a tény, hogy ezek ennyire fiatal lányok, és a társadalomba való beilleszkedést, az önértékelést, egészséges szociális életet úgy próbálják elérni, hogy kihívóan öltöznek és viselkednek, és kiposztolják ezt a közösségi médiára. Sajnos nem lehet megakadályozni, hogy egy-egy ilyen alkotást Kaleta Gáborok tízezrei használják recskamuníciónak, de ez akkor is így volna, ha a színészek csak fiatalnak kinéző nagykorúak lennének. Maga a színészválasztás inkább volt indokolt, mint az, hogy hosszú, közeli snitteket kellett néznünk a kislányok forrónacis, haspólós testéről, amint szeduktívan tekeregnek. Utóbbit valamiféle kerülőúton, vagy simán csak 70%-al csökkentett időtartamban is meg lehetett volna oldani szerintem.

Én nem égetném vagy darálnám be ezt a filmet, mint Dúró Dóra a Meseországot, de csak saját felelősségre tessék nézni, ha a szuperkínosságot és a lelkileg megrázóan vászonra vitt coming of age-et már hallomásra is simán elviseled.

 

Read More

Gisaengchung / Parasite / Élősködők (2019)

Már korábban hallottam erről a dél-koreai filmről, de a címéből arra asszociáltam, hogy valami vírusos témájú gucctuccstalan horror lesz, ezért ignoráltam. Aztán mikor tavalyi filmekre kerestünk rá, kiadta a Google, mint vígjáték és thriller műfajú film, amit nem igazán értettem. Aztán amikor máshol kerestünk rá, ott simán drámának lett titulálva... A trailer megtekintése után abban maradtunk, hogy „na jó, legyen”, adunk neki egy esélyt a filmes társammal.

A történet egy szegénynegyedben élő családnál kezdődik, ahol  bár a gyerekek jó képességűek, nincs pénz rendes oktatásra, a szülők pedig munkanélküliek, ilyen-olyan alkalmi melókból próbálják fenntartani a családot. A fiatal srác (Kim Giu? Kimkiu? Kim Kiwoo? Negyed órája gúglizom a filmbéli karaktereket és a színészeket de nem tudok napirendre térni felette hogy nemcsak fogalmam nincs, ki kicsoda, hanem a nevek semmi támpontot sem adnak és ezer plusz egy átírásuk van, KOREAI PLS) haverja, Min (feladtam, nem gúzlizok többet) felajánlja a srácnak, hogy míg elmegy külföldre tanulni, átadja a magántanítványát, akit angolul tanít, és aki mellesleg piszok gazdag családból származik, és csinos is. A srác kapva kap az alkalmon, és karizmatikus személyiségével, valamint a húga által hamisított egyetemi önéletrajzzal megkaparintja a magántanári állást a kőgazdag családnál. Úgy adódik, hogy a gazdag család másik gyermekének, Daszongnak (Taszong?) is épp szüksége van magántanárra, de rajzból. Innentől elindul az óriási fraud-lavina, ugyanis a szegény Kim család szépen lassan csodálatosan ízes hazugságokkal, kitalációkkal eléri, hogy a gazdag család minden egyes alkalmazottját lecseréljék a négyfős Kim család tagjaira, akik ezáltal soha nem látott, nagy összegű fizetésekre tesznek szert, és esélyt kapnak rá, hogy kitörjenek a nyomorból.

A film egyik zsenialitása, hogy egyáltalán nem operál a nyugati ember műfajbesorolásával. Vannak benne mulattató jelenetek, de vígjátéknak nem mondanám. Vannak benne ijesztő, feszültséggel teli részek, de thrillernek vagy horrornak sem nevezném, ha pár ötperces vegytiszta jelenetet leszámítunk. Kétségtelenül drámai, de túl sok benne a vicces jelenet és a pszichológiai feszültség, hogy dráma legyen. Végül is besorolhatatlan, de ez nem probléma.

Minden egyes karakter érdekes, és elég mélyen dimenzionált (a tízéves hiperaktív kisgyereket leszámítva, aki pusztán ennyi). Ezeket az embereket a valóságban is el tudjuk képzelni. Az üresfejű, nulla élettapasztalattal és emiatt rengeteg pozitivitással rendelkező gazdagokat, a poshadt szuterénszagú nyomorgó kalácsképű koreaiakat, akik a csillagot is lehazudnák az égről egy kis pénzért... Jók a karakterek, nem idealizálja egyiket sem a film, azt kapod, amit látsz. Vagy mégsem? A film történetvezetése tekintetében soha nem tudjuk, a következő jelenet mit hoz. Egy újabb karakter? Egy újabb helyszín? Egy olyan csavar, ami a film műfaját eltaszajtja totálisan másik irányba? A film feszültsége nemcsak a thrilleres suspense-ben rejlik, hanem hogy a történet pontosan olyan random módon és hirtelen alakul, mint az élet. Nem számítasz rá, hogy ez lesz a közepe, a vége, a vége utáni vége... És mindezt nem olyan gáz, M Night Shyamalan módon beszúrt bóvli plot twistekkel, hanem csak úgy természetességgel adagolja a film. Nekem nagyon tetszett a Parasite. Óriási pozitív csalódás volt, hogy a vége nem volt olyan elcseszett módon indokolatlan és kérdőjeles, mint pl. a japán filmek többsége, ahol még a karakterek is gyökerebbek. De happy end sem volt, ami megint csak pluszpont számomra, mert nem szeretem a napsütésbe kézenfogva elfutós filmek nagy részét. Ha az ember szórakozni szeretne 2+ órára, az is adott, de ha szeretnél elagyalgatni a koreai társadalmi különbségeken, az ottani életmódon, boncolgatni a vagyon és a morális értékrend közötti összefüggéseket, azt is megcsinálhatod. Nagyon nagy pozitív csalódás volt a film, merem ajánlani unalmas (poszt)karanténos napokra.

Read More

Karanténos csokor - I. felvonás

Mióta karanténban vagyunk, újra elkezdtem hódolni a régi hobbimnak, amit főleg akkor gyakoroltam, mikor nem nagyon volt még életem. :D Most megint nem nagyon van, de ugyebár rajtam kívül álló okok miatt. Amiatt, hogy a filmes társam ízlése nem feltétlenül egyezik meg az enyémmel, kénytelen vagyok az átlagosan nézett műfajaimnál vidámabb témájú filmeket is megnézni, amit nem bánok, többségében eddig még pozitív csalódások értek, ha valami nagyon nézhetetlen, úgyis kikapcsolom, lásd alább. Jöjjön egy csokor az eddig megnézett filmekből karantén alatt. Ezek inkább rövidebb vélemények lesznek, az in-depth dolgokat külön posztokra szeretem tartogatni mélyebb elemzéssel.  Kivételesen műfaji meghatározást is rakok be, így bőven át lehet lapozni azt, ami nagyon nem érdekel. Ha nincs a rövid véleményben a sztoriról szó, akkor a cím előtt egy-két mondatban összefoglalom a tartalmat.

Pact 1 (2012) és 2 (2014) – horror, misztikum

1. rész

Történet: Nicole az édesanyja temetését szervezi, és szeretné, ha a testvére, Anne is eljönne. Nicole lánya az unokatestvérüknél, Liznél van, és éppen Skype-on beszélgetnek, mikor a kislány felfedez valamit vagy valakit az anyukája mögött a képernyőn, Nicole ezután pedig rejtélyesen eltűnik. Emiatt a testvére, Annie ideiglenesen beköltözik az anyjuk házába, és elkezdenek nagyon furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történni, amik arra engednek következtetni, hogy a lányok talán nem is tudtak mindent az anyjukról.

Nem emlékszem sokra ebből a filmből, arra viszont igen, hogy végig creepy, uneasy érzésem volt. Tetszett, hogy nem volt benne explicit kaszabolás meg undorkodás, és mégis tudott olyan hangulatot teremteni, hogy összeborzadjunk a takaró alatt, meglehetősen félelmetes volt. Mondom ezt még úgy is, hogy nem igazán volt meg maga a sztori, tulajdonképpen egy félig-meddig bűnügyi háttértörténet bontakozott ki a puzzle darabkáiból, de nem volt szuperegyértelmű, hogy akkor most merre hány méter, és még így is ijesztő volt. Szerintem jó kis darab. Ellentétben a tesójával, a második résszel.

2. rész

Kár volt folytatni az előzőt, konkrétan szinte semmi érdemleges nem történt a film nagy részében, félelmetes sem volt és heveny unatkozást idézett elő.

June egy kiegészítő keresetként bűnügyi helyszínek takarításával foglalkozó, képregényeket rajzoló lány, akinek a csávója egy rendőr. Egy FBI ügynök rövidesen felfedi, hogy a Maggie nevű asszony, akit az anyjának hitt, nem is az anyja, majd Maggie-t valaki megöli, és az ügynök elkezd June-ra gyanakodni. Miután June nyomozásba kezd, rájön, hogy az első sztori Anne-jének köze van a dolgokhoz, és ketten paranormális ótvarságokba keverednek.

Hát, masszív unalom volt ez a film. A plotját újraolvasva akár még ki is lehetett volna belőle hozni valamit, de valamiért annyira laposra sikeredett benne minden, és még a csavar is teljes mértékben kiszámítható volt, hogy semmiképp nem ajánlanám, az első sokkal jobb volt.

Zombieland 2 / Zombieland 2., a második lövés - horror-vígjáték

Ezt amúgy le akartam venni a listámról, csak aztán mégis eszembe jutott, hogy karantén alatt néztük meg, és akkor már csak nem ignorálhatom… Hát, én igazából nem láttam az első részt, és mint utólag kiderült, a filmes társam se, de ez semmit nem befolyásolt a dolgokon. Én tudtam, hogy mire számítsak, részleteket már láttam az elsőből, gyakran játssza a tv is. A történet mindkettőben a zombiapokalipszis során játszódik. Van egy full idegesítő karakter, aki szabályokat listáz, amik ki vannak írva a képernyőre, ő meg a való életben példázza ezeket, azaz hogy mik a túlélés szabályai a zombitámadások idején. Aztán van az idegesítő nerd karakter melák, tirpák haverja, együtt lövik a zombikat. Tulajdonképpen a második rész is teljesen ugyanilyen csak még rárakódik a sztorira a „csajbaj” problémaköre, vagyis pár sztereotip női karakter, akik a bonyodalmat okozzák. Kizárólag a filmes társam miatt néztem meg, nekem nem illik bele az ízlésembe a zombik poénból lövöldözése, szóval kidobott 99 percnek éreztem, tipikus fejfogós vígjáték, amit ha lehet, kerülök ívből.

Csillag születik / A star is born (2018) - (romantikus) dráma

Én valahogy sziruposabb, romantikusabb filmre számítottam azok alapján a számok alapján, amiket a rádióban játszanak, meg amiket eddig láttam a filmből. Arra sem számítottam, hogy nem lesz happy end, de alapvetően rendben volt így a történet.

A sztori szerint egy vendéglátásban dolgozó, hobbiból drag bárban éneklő csaj, Ally véletlenül pont egy óriási country/rock énekes, Jack előtt ad elő egy számot, aki egyből belezúg a hangba és a nőbe is. Elkezdenek együtt zenélni, Ally pedig instant sikerre tesz szert ezzel. Jack sajnos egy tróger drogos alkoholista, aki folyamatosan küzd a démonjaival, ami a kettejük kapcsolatával valahogy egyre nehezebb lesz ahelyett, hogy könnyebb lenne. Ahogy Ally egyre sikeresebb, Jack egyre jobban belebetonozódik a szenvedélybetegségébe.

Nekem tetszett a film, de mint írtam feljebb, én inkább romantikus filmre számítottam, mint drámára. Jól bemutatta a karaktereket, bejött, hogy nem idealizálta őket. Érdekesnek tartom, hogy az volt az egyik punchline, hogy Gaga/Ally csúnya, holott ahhoz, hogy egyáltalán el merjen jönni szerepelni ebbe a filmbe, az egész arcát átszabatta, az orrán keresztül a hialuronnal enyhén kacsásra sikerült száján, szemöldökén át minden meg lett csinálva rajta még a forgatás előtt, és még így sem egy hollywoodi anorexiás primadonna. Az is vicces volt, hogy minden lehetséges trükköt bevetettek, hogy elrejtsék azt a tényt, hogy 155 centi: alulról filmezés, közeli shotok, földig érő trapéznadrág alatta orbitális sarkú cipővel, magasra feltornyozott haj, mikor Jack mellett látjuk... Szerintem jó csaj, és nem kell mindenkinek 175 centis, orvosilag megalkotott topmodellnek lenni. De hogy ne tűnjek öngyűlölő szexistának, elmondom azt is, hogy Bradley Cooper a saját rendezésében olyan rohadt hitelesen alakította a lecsúszott, alkesz és drogos, hányattatott sorsú déli fiút, hogy hajlamos vagyok azt hinni, ez nemcsak egy karakter, hanem saját tapasztalatból pontosan tudja, milyen ez.

A film legélvezhetőbb részei számomra a zenék voltak, mindegyik elég jó volt, még Jack szólói is ügyesen át lettek gondolva. A legdurvább jelenet számomra a Grammys volt, aki látta, az tudja, miről beszélek. Jó film, de műfajilag nem annyira az én asztalom, hogy istenítsem.

Paul (2011) - vígjáték

Történet: két brit nerd faszi megy az amerikai Comiconra, majd végigjárni a legendás ufókkal kapcsolatos nagy amcsi útvonalat, mikor találkoznak egy valódi földönkívüli lénnyel, akit üldöz az FBI.

Én szeretem az ufós filmeket, a kedvesem szereti a vígjátékokat, azt hiszem ez volt a félút valahol közöttünk, úgyhogy megnéztük. Szerintem aranyos, vicces, nem egy mélyfilozofálós mozi, és a cameo a végén Sigourney Weaverrel nagyon ütött. Tipikusan olyan a film témája, amit én meg a bátyám kitaláltunk volna gyerekként, hogy "jön az ufó, de egy nagy tirpák, cigizik, káromkodik és kiröhögi az embereket amiért fosnak tőle". Mint mondtam, nem egy filmművészeti remekmű, de nekem tetszett, és ezerszer jobb volt mint egy klisés romcom.

 A Wall Street pillangói / Hustlers (2019) - krimi, dráma, vígjáték

Nem volt rossz film, szívesen elnézegettem JLo és a többi lány testét a film első felében. Vizuálisan nagyon étvágygerjesztő volt még nőként is - az meg a modern esztétikai orvoslás csodája, hogy 50 évesen még így lehet kinézni (az pedig a rengeteg edzésé, hogy így tud rúdfitnessezni).

Egyszerű történet, a Destiny nevű ázsiai lány anyagi okokból (mi más okból menne oda valaki really) becsöppen a sztriptízbáras világba, de még nem tolja elég jól. Meglátja előadni JLo karakterét, Ramonát, aki maga a két lábon járó, illetve rúdon akrobatikusan pörgő szex. Ramona empatizál Destinyvel, megtanítja egy-két dologra. Miután már kezd kiöregedni a szakmából, rájön, hogy jövedelmezőbb férfiakat bedrogozni és kicsalni a hitelkártya-adataikat, míg azok teljesen bódultan és magatehetetlenül fekszenek.

A film első fele, kétharmada határozottan érdekfeszítő volt, aztán valahogy elkezdett laposodni. Szerintem a formátum szerencsésebb lett volna, ha nem egy újságírónőnek meséli el Destiny a történetet, hanem mondjuk egy bírósági tárgyalás keretében, és nemcsak ő, hanem az egész csapat. Bár az érdekesség hiánya onnan is adódhat, hogy sokkal érdekesebb volt rúdon pörgő lányokat nézni mint azt, hogy bedrogozzák szerencsétlen tőzsdecápákat és együtt karácsonyoznak meg ilyenek. Valahogy nagyon erőltetett volt bizonyos részeken, és nem volt valóságszaga, pedig simán el lehet képzelni magát a sztorit, és azt is, hogy felfüggesztett börtönnel megússzák a végén.

Egyszer meg lehetett nézni, de a szép vizuálon kívül semmi különös.

Charlie angyalai / Charlie’s Angels (2019) - akció, vígjáték

Történet: Egy Elena nevű rendszermérnök és programozó a Calisto nevű energiahasznosító hi tech berendezésen dolgozik, és feltűnik neki, hogy a főnökei nem szeretnék kiküszöbölni azt a rendszerszintű hibát, ami azt eredményezi, hogy a berendezést emberölésre is föl lehet használni. Eldönti, hogy feldobja a társaságot, így a Townsend-ügynökség egyik ügynökével találkozik Hamburgban, hogy kitálaljon neki, innentől kezdve pedig elkerülhetetlenül belekeveredik a Charlie-angyalok akcióiba.

Ez lesz életem filmes mesterműve, csodálatos cinematic art? Nem. Viszont szórakoztató popcornmozi (a már tényleg gagyi akciójeleneteket leszámítva), és nagyon pozitív meglepetés volt Kristen Stewart, aki jó nő a filmben meg kicsit több dimenziója is van mint amit eddig láttam belőle más szerepekben (dramatikus lihegés és mozivásznon átsugárzó awkwardság). A sztori kicsit kiszámítható, vannak benne kötelezően gagyi részek, pl maga a Calisto ötlete, de lehetett rajta nevetni, szórakozni.  Kicsit erőltetetten görlpávör. Szódával elmegy.

Aki bújt /Ready or not (2019) - horror, misztikum (és mint kiderült, vígjáték, lol)

Horrorfilmek körében a jobbak közé tartozik. Érdekes volt az alapfelvetés, vagyis hogy a menyasszonyra szó szerint vadászik a vőlegény családja, jó volt a setting, még azt is el tudom képzelni, hogy egyes milliárdos dinasztiák tényleg ilyen beteg beavatási játékokat játszanak. Számomra óriási pozitív meglepetés volt a 40 kilós, szőke kék szemű lead csajszi, aki közel sem annyira életképtelen, mint ahogy kinéz, egész faszán megvédi magát a film végéig. Szintén örültem, hogy nem volt az a klasszikus happy end, mint ami szokott lenni a hollywoodi filmek végén.

Azt viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a film valahogy esetlenül vitt a sztoriba humoros jeleneteket, ami egy horror-vígjátéknál még oké lett volna, de ez alapvetően nem tűnt horror-vígjátéknak, szóval ezek a jelenetek, karik inkább out of place-nek hatottak, mint viccesnek. A cselédek kinyírása, a drogos csajszi és a lúzer csávója amolyan klasszik vígjátékos karakterek és történések voltak, ami nekem kicsit kilógott valahogy. Aztán amikor elkezdenek latinul kántálni a pentagramra feszített csaj körül meg a végén darált hússá robbannak, az konkrétan vérgagyi kategória. Az indokolatlannak érződő humorizálásnál meg a sátáni kliséknél lerontott egy egész csillagot, pedig még a négyet is megkaphatta volna.

Utólag felvilágosítottak és utána is néztem, ez TÉNYLEG egy vígjáték, amikkel ugye alapvetően kissé hadilábon állok, szóval a humorizálás nem volt indokolatlan, csak az én ízlésemnek a kellőnél cringe-ebb. Aki szereti a black comedyt, nézze meg, szórakoztató kis darab, még úgy is, hogy én csak a horror szemüvegén keresztül néztem.

Lidéreces mesék éjszakája / Scary stories to tell in the dark (2019) - horror, misztikum

Történet: Egy csapat tini bemegy egy híres helyi kíséretházba, és az egyik csaj elhoz egy mesekönyvet, amelybe creepy meséket írtak feltehetően vérrel. A történet úgy tartja, hogy egy gyermekgyilkos nő írta a meséket, aki még a mai napig kísért a házat. Miután a könyv kikerül a külvilágba, a tinicsapat tagjairól egyenként íródik egy mese a könyvbe, ami a halálukról szól, és a mesék a valóságban is megtörténnek.

Beírtam a keresőbe, hogy best horror movie 2019, és ezt adta ki. Egy szóban leginkább így tudnám jellemezni: meh.

Inkább valami horrorelemekkel megtűzdelt tini-kalandfilmnek érzem, amolyan amerikai randis mozinak, mikor 16 éves vagy és el akarod hívni a promra a lányt, ezért előtte randira hívod, odaviszed az indokolatlan pickupodban a moziba és megnézitek együtt ezt a filmet, miközben két liter vajas popcornt esztek és felvizezett maxi diétás kólát isztok.

Kliséelemek a teljesség igénye nélkül: kísértetház, „nem kellett vón’ idejönnünk!!”, szerelmi háromszög, egymásra pillogó tinipár, zenedoboz, kettyós öreg néni aki csak akkor nem kettyós mikor a szellemtörténetről van szó, magáről sokat képzelő szőke csaj, Gil Bellows mint rendőr/sheriff/nyomozó/DEA ügynök (minden B-kategóriás filmben konkrétan), rasszista bullyk, (majdnem) mindenkit egyenként levadász a szellem/jelenség a tinicsapatból, bosszúját beteljesítve megnyugvó szellem... Akkora meh, hogy a fal adja a másikat :D

Csak akkor nézd meg, ha sose láttál még szellemes horrorfilmet, és nagyon félős vagy. Minden más esetben messze kerüld, mert semmi újat vagy érdekeset nem ad.

Volt egyszer egy Hollywood / Once upon a time in Hollywood (2019) - krimi, dráma, vígjáték

Történet: Rick, a lecsúszott, kissé alkesz c-kategóriás westernekben rosszfiúkat alakító színész, és a haverja, kaszkadőre, valamint csicskása, Cliff kalandjait követhetjük végig a hatvanas évek Hollywoodjában. Asszem.

Megmondom őszintén, a díjak miatt töltöttük le, de bő fél óra után kikapcsoltuk, mert egyszerűen nem tudtuk tolerálni, hogy SEMMIRŐL nem szól. Addig jutottunk el, hogy felvázolta a film, hogy a főhős egy mess, a haverját meg azzal gyanúsítja a filmproducer felesége, hogy gyilkos. Vontatott, egymás után random összebaszkodott jelenetekből áll, jó zenei snippetek vannak benne, jó jelmezek, de most attól, hogy oda van írva hogy Tarantino és húzónevek szerepelnek benne, még nem lesz magically hirtelen jó a film. Egy dögunalom zagyvaság.

Tudsz titkot tartani? / Can you keep a secret? (2019) - romantikus vígjáték

Amúgy is gyűlölöm a vígjátékokat, szóval nem én vagyok a célközönség. (Asszem ez mostanra kiderült már a posztból :D) A filmes társam miatt hajlandó voltam belekezdeni, de szerintem még a húszperces mark előtt kikapcsoltattam vele a g*cibe, mert olyan szinten cringe, hogy nekem ez nem megy. Van egy Calvin Klein modell cégtulaj csávó megy egy szép, de kicseszett furcsa és awkward csaj, aki az alkalmazottja, csak még nem tudnak erről, így véletlenül együtt utaznak a repülőn és a csaj kiteregeti a szennyest az életéről. Valamiért a modellcsávó jó arcot vág az egészhez és nem menekül fejvesztve ez elől a rakás szerencsétlenség elől. Gondolom, a végén összejönnek és elfutnak a napsütésbe. Nemcsak klisés és szar, sablonos karakterek vannak, de az összes párbeszéd is annyira kiütést és hányingert keltő, hogy nézhetetlen.

Super 8 (2011) - sci-fi, misztikum

Bármi, amihez az ufóknak köze van, az instant megnézést érdemel nálam, szóval borítékolható volt, hogy egyszer megnézem. A sztoriban egy csapat filmrajongó gyereket követethetünk végig, akik a szüleik háta mögött egy teljesen saját kis film forgatásával foglalkoznak a szabadidejükben. Míg éppen felvesznek egy jelenetet, a mellettük lévő vonatsíneken valaki szándékosan kisiklat egy óriási vonatláncot, ami óriási pusztítást végez. A gyerekek nagyon megijednek, de épen megússzák, és gyorsan elmenekülnek a helyszínről. A vonat rakományában földönkívüli, különleges építőkocka jellegű dolgok vannak, a vonat elleni merénylőt pedig felismerik a gyerekek. Ahogy tovább élik az életüket, valami náluk is sokkal nagyobb dologba keverednek.

Nekem egész pozitív csalódás volt a gyerekkaraktereket tekintve, az ilyeneknél szinte előre szoktam borítékolni, hogy a gyerekek miatt nem fog tetszeni, de itt egész tűrhetőek voltak, és szimpi volt, hogy valami értelmes hobbit űztek (filmezés), mindegyiknek külön személyisége volt. Nekem több ufóság is elfért volna a sztoriban, illetve az is, ha jobban kibontják a történetbeli élőlénnyel kapcsolatos információkat, mert így eléggé puzzle-özés volt a film utolsó fele, de így sem volt rossz.

Múlt karácsony /Last Christmas (2019) - romantikus vígjáték

Én igazából szeretem Emilia Clarkot, kicsit furcsa volt ilyen szerepben látni, de nem bántam. Már tavaly meg akartuk nézni ezt a filmet, mikor még a moziban ment, de nem jutottunk el odáig, szóval tavasszal pótoltuk, amit télen nem sikerült, annak ellenére, hogy idényfilm.

A történet középpontjában a végtelenül szerencsétlen, kissé lecsövesedett, csinos és cuki, de enyhén tróger Kate áll. Kate egy kínai nőci karácsonyi témájú bóvlishopjában dolgozik elfruhában, de már eléggé ki van égve minden tekintetben. Lakása sincs, a szerelmi élete részeg kavarásokból áll, az étrendje szörnyű, és úgy alapvetően nincs jól. A karácsonyi boltnál találkozik a helyes sráccal, Tommal, aki mindenféle ok nélkül felbukkan ott, ahol ő is, és előre teljesen megjósolható módon ő az ázsiai herceg fehér lovon, aki jószívű és empatikus is a Colgate-mosoly mellé. Kate már egészen motivált arra, hogy összeszedje a fostos életét és szembenézzen a problémáival, mikor a végén kiderül, hogy mi is a helyzet Tommal...

Tetszett benne, hogy a főszereplő nemcsak olyan a vígjátékokban megszokott klisés idegesítően gyökér lúzer, hanem amolyan életszerűen lúzer, hogy "ez velem is megtörténhetne" (véletlenül kicsinálom a haverom halát, ráfekszek a papírmasé alkotásra, nyitva hagyom az ajtót mikor zárni kéne, összekavarok olyannal, akivel nem kéne, stb). Érdekes volt benne a szívbetegséges történetszál, meg a végén a csattanó... sok mindenre számítottam az ázsiai sráccal kapcsolatban, de erre nem. Alapvetően aranyos és szeretnivaló sztori, nem szokványos romantikus komédiás befejezéssel. A maga műfajában még jónak is mondanám, de a karácsonyi vígjátékok körében a love actuallyt nem übereli. Egyszer simán meg lehet nézni.

Read More