2012-ben, zsenge 19 évesen olyat írtam ki a
Facebookra, hogy bárcsak valaki elvinne engem az A Perfect Circle koncertjére.
Aztán úgy esett, hogy hat évvel később, 2018. június 13-én elvittem saját
magamat, méghozzá nem is a kontinentális Európán belül (mint ahogy az észérvek
diktálnák :D), hanem Londonban. Nincs lehetetlen ezen a világon, ha igazán
akarsz valamit… Így most azt szeretném megosztani a nagyérdeművel, hogy milyen
is volt számomra ez a koncertélmény, amiért annyi mindent tető alá hoztam
tavaly október óta.
A koncert előtt
A VIP vendégeknek 18.30ig kellett megérkezni és
átvenni a nyakbaakasztós VIP kártyát. A beengedésből aztán 16.45 lett, és ott
annyi történt, hogy megkaptuk a névre szóló VIP csomagunkat
(textilszatyor, emlékkártya, felvasaló, londoni APC póló, dedikált poszter),
lehetett vásárolni sima merch-öt jó drágán, meg italokat, és utána hamarabb
bemehettünk a koncertterembe. A hiba egyik fele a szervezők részéről volt,
ugyanis baromira nem kellett volna a VIP tagoknak koncert előtt odaadni a
merch-öt, ha meg odaadják, akkor ingyenes ruhatárat kellett volna biztosítani,
hogy lerakjuk. Így rá voltunk szorulva, hogy a koncert alatt téregessük a
lábunknál a papírposztert...
Az előzenekar egy Talos nevű ír együttes volt.
Személyes véleményem az együttesről: valami érdekes, elég fura zenét
játszottak, aminek brutál rossz volt a hangosítása, viszont óriási volt az
átélés a zenészek és főleg az énekes részéről. Annyira komolyan vették magukat,
hogy gyakorlatilag ránk se néztek, engem ez tulajdonképpen nem zavart, így
(légyszi ha nem vagy kíváncsi a horny ömlengésemre, skippeld ezt a részt)
megtehettem azt, hogy nézem az énekest, aki két lábon járó SZEX. Az az ember a
teremtés koronája. Modellek megirigyelnék azt az állkapcsot és csinos borostás
arcot, kellemesen izmos és férfias testalkatot. Úgy nyomta az éneklést és a
szintizést, mintha az élete múlna rajta - valami cuki oldalra bicegő táncot is
tolt, ami azt a benyomást keltette, hogy nem egy önbizalomtól kicsattanó
totális fuckboy. Bár a zene felkeltette az érdeklődésemet - kellően fura volt
ahhoz, hogy utánanézzek (te ne tedd, annyira nem nagy szám) - a showt mégis az énekes srác lopta el, akitől
felrobbantak az ováriumaim.
Ezután rohadt sok várakozás következett, mert
leépítették a cuccokat, felszerelték az APC dolgait, kb húszszor elmondták,
hogy no camera policy van, és akit rajta kapnak hogy videóz, azonnal kivezetik.
(Szerencsére senki nem volt olyan eszetlen a VIP-ből, hogy videózzon, miután
kifizetett 145 fontot, a hátsókat meg csak akkor látni, ha felemelik a
telefonjukat... de szerintem onnan se nagyon kockáztattak.) Füstölögtek egy csomót, hangoltak, ilyesmi.
A probléma az volt, hogy mivel folyamatosan a
kordonnak nyomtam magam, hogy fogjam a merch-öt, elkezdett rohadtul fájni a
derekam, és ami azt illeti, három óra ácsorgás (és előtte kétnapi utazás és
városnézés után) már a lábam is. A legrosszabb azonban nem ez volt, hanem a
szomjúság, amire nem gondoltam, mikor VIP-ként elfoglaltam a létező legjobb
helyet, és utána meg már nem lehetett kimenni. Összességében fizikailag elég
szarul voltam, mire eljött annak a koncertnek az ideje, amiért elmentem, és a
várakozás miatt kezdtem frusztrált is lenni.
A koncert
És. Aztán. Jött. Az. A. Perfect. Circle. Maynard kb
ugyanabban a szettben volt, mint mikor nemrég Kimmelnél lépett fel: vilagoskék
soirée-re hajazó öltöny alatta sötét mellénnyel és fehér inggel, lobonc haj
kiengedve, durva smink. A helyét a régi koncertekkel ellentétben nem oldalt és
hátul, hanem középen - velem szemben, 12 óránál - foglalta el, de sosem voltak
rajta a reflektorok. Billy először nem volt bent, kicsit később csatlakozott,
de annál nagyobb robajjal.
Az Eat the Elephant című számmal kezdték, azaz az új
album első, címadó számával. Érdekes volt számomra, hogy bár bizonyos számok
nem a kedvenceim (az előző posztban leírtam, hogy melyikek azok) úgy éreztem,
élőben még a simán csak kedvelt számok is elképesztően jók. Maynard
összességében ugyanúgy hangzik, mint a stúdiófelvételeken, bár ez egyáltalán
nem lepett meg, mert rengeteg koncertfelvételt hallottam már (többek között az
új albumon re-releaselt By and down the river és Feathers is csak live verzióban
volt eddig elérhető). A setlist a régebbi rajongóknak kedvezett:
valószínűleg tudták, hogy hova jönnek, és hogy lesznek, akik a világ
végéről is elmennek őket megnézni, így ezek a rajongók (mint én is) nem az Eat
the Elephant albumot akarják hallani, hanem az A Perfect Circle-t, mint
együttest. Volt, aki 14 éve hallotta őket élőben utoljára… meg hardcore fanok
akik az elmúlt években is igyekeztek minden koncertet elcsípni, amit csak
lehetett. Mellettem egy mexikói és egy ausztrál nő, valamint egy ciprusi pár
voltak, azaz VIP szekció igazán internacionálisra sikeredett. Hihetetlenül
kedves és előzékeny volt mindenki egyébként.
A setlisten az
újak (pl. Doomed, Disillusioned, Contrarian, etc) mellett szerepelt a Hollow, a Rose,
Peace love and understanding, a Weak and powerless, a Counting bodies és a Package is.
Ezek mind olyan számok közé tartoznak, amiket szeretek, de nem fújom kívülről
őket, mégis ott élőben kiemelkedőek voltak, főleg azért, mert amellett, hogy
ugyanolyan jól hangzottak, mint az albumokon, még a fiúk stage presence-e és a
vizuális effektek is ott voltak pluszban. A performanszról elmondanám, hogy
minden tekintetben hibátlan volt. Sokszor voltak vizuális effektek, játszottak
a fényekkel és a füsttel, és igazán profi és szemléletes volt a színpadtechnika. Az első
néhány számot egyáltalán nem fogtam fel, mármint nem éreztem úgy, hogy én most
tényleg ott vagyok és a kedvenc együttesemet hallgatom élőben. Azt hiszem,
ebből a furcsa állapotból a Blue során tudtam kilépni, amire elég nagyot
buliztam, ugyanis az egyik legeslegkedvencebb APC számaim egyike – ott aztán
tényleg minden hullámzó tengerkékbe borult… A másik két ilyen nagyon kiemelkedő pont a
Contrarian és az Outsider volt, utóbbi nemcsak engem, hanem az egész
koncerttermet teljesen megmozgatta, az volt a legeslegjobb élmény a koncerten
belül: az egész tömeg énekelt, izgett-mozgott, élte a zenét. Maynard az
Imagine coverjét is elénekelte, ami megintcsak szuper élmény volt…
Setlist:
piros= új, kék = régi
Setlist:
piros= új, kék = régi
1. Eat the Elephant
2. Disillusioned
3. The Hollow
4. Weak and Powerless
5. So Long, and Thanks for All the Fish
6. Rose
7. Thomas
8. (What's So Funny 'bout) Peace, Love and Understanding
9. Blue
10. 3 Libras (All Main Courses Mix)
11. Imagine
12. The Contrarian
13. TalkTalk
14. Hourglass
15. The Doomed
16. Counting Bodies Like Sheep to the Rhythm of the War Drums
17. The Outsider
18. The Package
20. Dog Eat Dog (ACDC cover)
Hogy pártatlan legyek, megemlítem azért azokat a
számokat is, amik kevésbé nyűgöztek le. A So long and thanks for all the fish
és a Nurse elment egynek, a 3 libras remixe (meg még valami remix, asszem a Counting
bodies) nem jött be, mert nem vagyok oda a remixekért. A remixeket külön-külön
eredetiben viszont nagyon szívesen elhallgattam volna. A show-t egyébként egy ACDC tribute számmal zárták valamelyik tag tiszteletére, már nem emlékszem. Egy számot még szívesen elhallgattam
volna, és az a Judith. Tudom, hogy az utóbbi években a Passive-ot sosem
játsszák koncerteken, így ezt nem is várnám el, de az tuti, hogy sírok, ha azt
tényleg hallom élőben. Annak ellenére, hogy a By and down és a Feathers is
kimaradtak, azokat nem hiányoltam. Alapvetően jó, átgondolt és indokolt volt a
setlist, nagy számban régebbi dalokkal, és az újakból is megvolt a lényeg.
Maynard végig a beárnyékolt pódiumon táncolt azzal a
fura, pszichedelikus érzést keltő táncával (imádnivaló) meg gesztikulált,
Matt gyakorlatilag minden szám után elhajított 1-2 pengetőt (szerintem nem
tanítottak neki kislabdadobást, mert a kordon elé hajigált), és kicsit
mobilisabb volt. A személyes kedvencem viszont Billy volt, mint egyébként is. ❤Az az ember nemcsak egy vitathatatlan zenei géniusz és gitárvirtuóz, de
egyszerűen látszik rajta, hogy iszonyatosan imádja az egészet, a gitározás és a
zene a mindene, és ezt minden rezdülése átadja. Ő teljesen bejárta a színpadot
és kontaktust tartott a közönséggel, míg Maynard inkább távolságtartó szokott
lenni. Maynard néhányszor a számok között beszélt hozzánk. Többek között
megköszönte, hogy 14 év óta nem felejtettük el és visszavártuk őket. Elmondta,
hogy már az előző album kiadásakor is kritizálták az együttest a politikai
állásfoglalás miatt, de zenészként ő úgy látja, az a dolguk, hogy interpretálják
a fennálló eseményeket és előadjanak egy történetet - hogy ezt ki hogy fogja
fel és értelmezi, már nem az ő dolguk. Fontosnak tartja beszélni ezekről a
dolgokról abban a világban, amiben élünk, így idézem "folytatjuk, és
terjedünk, mint a klamídia".
Összességében nagyon örülök, hogy megajándékoztam
magam ezzel az élménnyel, amit már senki sem vehet el tőlem. Ha a sors is úgy
akarja, idén decemberben még látni fogom őket…
A koncert utóhatása, mit jelent ez az egész
Egyfajta bénultságot éreztem a koncert kezdetétől, és
emiatt kicsit úgy tűnik, nem igazán fogtam fel azt, hogy én most tényleg ott
voltam, és tényleg láttam őket, és ez egy kicsit bűntudattal tölt el.
Gondolkoztam ezen, és szerintem azért érzek így, mert a fizikai határaimon már
réges-régen túl voltam akkor, mikor elkezdték a showt, és ezért nem nagyon
tudtam átadni magam az önfeledt szórakozásnak, mert néhol kérdéses volt, hogy
kibírom-e az egészet ájulás nélkül. A másik meg az, hogy ugyanezt éreztem
mostanság az igazán nagy dolgokkal kapcsolatban: a munkahelyem időszerű
otthagyásán és a jeles államvizsgáimon is úgy lettem túl, hogy igazán nem
nyúltam ki az eufórikus boldogságtól – ami szerintem inkább csak perspektíva,
esetleg személyiség kérdése. (=Annyira jó, hogy nem tudok mit kezdeni vele. :D)
Egy dolgot mindenképpen tanított nekem ez az egész, és
az az, hogy bármilyen nehéz, bonyolult, vagy valószerűtlen cél megvalósítható,
ha az ember az összes erőforrását odakoncentrálja, és megragadja a
lehetőségeket. Illetve azt is megtanította, hogy kívülről tanuljam meg az APC
összes olyan számának a szövegét, amit szeretek, mert különben nem fogom tudni
énekelni, csak a kedvenceimet :D
Mindenesetre remélem, hogy lesz még alkalmam újraélni
ezt az egészet (akik szerencsések, azok ma, 14-én másodjára részesei az
élménynek, mivel két koncertet raktak egymást követő napokra). Szerencsésnek
érzem magam, hogy láthattam, hallhattam ezt a minőségi produkciót ettől a
számomra sokat jelentő együttestől, akik narrálták az angstos fiatalkoromat.