Négy nappal ezelőtt jött ki életem egyik legmeghatározóbb együttesének a legújabb albuma 14 év szünet után. Van, aki utálja (az egyik szám alatt láttam olyan kommentárt, hogy csak agyonmisztifikált liftzene), van, aki már a legelső új single kiadásától bálványozza, és vannak az olyanok, mint én. Szerintem zeneileg hallgatható, az üzenet meg durvábban perzsel, mint Ripley lángszórója az Aliensben, vagy anno nagyapám egy nagyzerindi disznótoron. Mindenképp örvendetes az új album megjelenése, de nem kell elájulni a gyönyörűségtől, mert arányaiban kevesebb az olyan, zeneileg is feddhetetlen nóta, amelyik túlmutat az odamondogatós-elmélkedős-apokaliptikus megszövegezésen. Nézzük részletesen, hogyan is sikerült az új album.
1. Eat the elephant (5:13)
A hangzás szomorkás, melankolikus, semmi vad nincs
benne, kicsit érfelvágós is egyben, nem a legkiemelkedőbb zeneileg ezen az
albumon. A lemez címadó dala egyfajta békés, átgondolt, realista válasz
mindazokra a problémákra, amelyeket a többi szám felvet. Maga a cím arra az
angol nyelvű idiómára épít, miszerint
- How do you eat an elephant?/Hogy lehet megenni egy
elefántot? = Hogy lehet megbirkózni egy ijesztően óriási feladattal?
- One bite at a time./Harapásról harapásra haladva.
= Részekre bontva a feladatot, aprólékosan haladva.
meg arra is, hogy
"address
the elephant in the room" = foglalkozni azzal a dologgal, ami mindenki
számára nyilvánvaló, de senki sem akar róla beszélni vagy megoldani.
Ez a metafora azt akarja mondani, hogy tényleg
szörnyű világban élünk, ami napról napra rosszabb, és kevésnek érezzük magunkat
a helyzet megoldásához, viszont muszáj cselekednünk valamit. Amit csak tudunk,
gyakorlatilag mindegy, csak tegyünk valamit (és ne csak imádkozzunk, mint ahogy
azt a TalkTalkban is kifejezi Maynard).
2. Disillusioned (5:53)
Amellett, hogy zeneileg is nagyon ott van, komoly
társadalomkritikával szembesülünk ebben a dalban. Arról szól, hogyan vakít el
minket a technológia és a materializmus. A közösségi oldalak által nyújtott
hamis közösségi érzés, illetve az, hogy úgy érezzük, figyelnek ránk, és
szeretnek minket, szolgákat csinál belőlünk. Mindenféle figyelemelterelő
tényezőre fókuszálunk az igazán fontos dolgok helyett, és a pénzt hajszoljuk. A
refrén arra szólít fel, hogy tegyük le az eszközeinket, menjünk ki a
természetbe, kapcsolódjunk vele és egymással - a való életben. Érdemes megnézni
a klipet is hozzá, amolyan "woke" érzés árad belőle. Ironikus, hogy
modern együttesként kénytelenek ők is a közösségi médián közzétenni a
cuccaikat, én meg itt írok róla...
3. The Contrarian (3:58)
Nagyon tetszik hangzásilag (az instrumentális rész
gyönyörű az elején, meg Maynard vokálja se semmi), de az még jobban, hogy
teljesen egyértelműen Donald Trumpról szóló kritika. Persze bármelyik olyan
politikusra rá lehet húzni, aki a mainstream gondolkodással való
szembeszállással, hazugsággal és populizmussal éri el azt, hogy tömegek
támogassák - úgyhogy ez a dal Magyarországon is aktuális.
4. The Doomed (4:41)
Tavaly október 16-án jött ki ez a single, és nagyon
örültem neki - két nappal voltam az APC tetoválásom elkészíttetése után, és
teljesen váratlan volt ez a release, úgyhogy kicsit az univerzum ügyködésének
éreztem a dolgot. A The Doomed erősen állást foglal politikailag, arról szól,
hogy a rebublikánusok kereszténynek vallják magukat, holott távolabb sem
lehetnének a jézusi értékektől, és az osztályok közötti egyenlőtlenséget
mozdítják elő szégyentelen álkeresztényi politikájukkal. Zeneileg egészen
bejövős, de tudnak ettől ők jobbat, az albumon is van jobb, a
diszkográfiájukban meg aztán végképp.
Úgy gondolom, valami érdekeset alkottak ezzel a
dallal, amelyik a Galaxis útikalauz stopposoknak negyedik részének címét
viseli, ezáltal visszautalva a kultikus posztmodern abszurd sci-fire. A hangzás egészen vidám ahhoz képest, hogy a
dal miről szól, ami ugyebár a könyvben is megmutatkozik – teljesen ironikus az
egész, viccet csinál a katasztrófából. A szöveg ugyanis kőkeményen listázza a
jelenkor visszásságait, és üdvözli a nukleáris apokalipszist, valamint arról is
szól, hogy az értékeink mennyire eltávolodtak az igazán fontos dolgoktól. A dal
egyik premisszája (ami az animált "klipben" is megmutatkozik), hogy a
delfinek, amelyek indikátorfajnak számítanak, már továbbálltak - ez azt
jelenti, hogy a környezet olyan állapotban van, hogy az állatoknak el kellett
hagyniuk a lakhelyüket. Ez nem az egyetlen ilyen szám az albumon, a
Hourglassben is ugyanez a téma jelenik meg.
6. TalkTalk (4:15)
Érdekes, hogy a szám eleje tetszik zeneileg, a
refréntől viszont lehanyatlik az egész, és teljesen az üzenetre fókuszál. A
modern kereszténységet bírálja, és azt, hogy a krízishelyzetekben mindenki csak
imákat küld meg kifejezi együttérzését ahelyett, hogy a gyakorlatban segítene.
Maynard a hívőkkel próbálja megértetni, hogy egy dolgos kéz ezerszer többet ér
bármennyi imánál, és hogy a dolgok nem fognak maguktól megoldódni. Az üzenet
egyszerű: vagy állj be segíteni, vagy fogd be a pofád és húzz innen, hogy
végezhessük a dolgunk!
7. By and down the river (5:04)
Ez is létezett már 2013-ban, viszont mióta
meghallottam, töretlenül szerelmes vagyok belé, és nagyon örülök, hogy van
belőle egy tiszta stúdióverzió. Hangzásilag gyönyörű, a gitárszóló egyenesen
borzongató, így ez lesz az egyik olyan dal, amit nagy izgalommal várok, hogy
milyen lesz élőben. Nem titok, hogy Maynard nárcisztikus személyiség, és a
zenéjének jelentős része (gyakran rejtetten, rébuszokban) a saját gyarlóságáról
szól. A dalban egy olyan karaktert látunk, aki korábban egy földön járó,
tiszteletreméltó ember volt, viszont a bálványozás egy alázatot nem ismerő felfuvalkodott
hólyaggá tette. Az is lehet, hogy Maynard egy korábbi példaképéhez szól, de az
is, hogy saját magához, mindesetre engem meggyőzött. Régóta imádom ezt a
számot.
8. Delicious (3:49)
Van benne valami érdekes retró hangzás, emellett
elég eklektikus is (valami ír kocsmazene jut róla eszembe, pedig soha nem
hallgatok olyat, szóval valszeg helytelen az asszociáció), ezzel valami újat
nyújtottak szerintem. Kellemesen dallamos. Hát ha történt volna kormányváltás
idén, vagy valaki simán csak eltakarította volna Orbánt az útból, ezerrel
bömböltetném mindennap ezt a számot, és sírnék a gyönyörtől. Arról szól, hogy
valaki, akit kollektíven utálunk, belesétált a saját maga által ásott sírba,
visszanyalt a fagyi, vagy milyen képi megjelenítést mondjak még - a gonosz
elnyerte méltó büntetését, ez nekünk pedig kifejezetten jólesik.
9. DLB (2:06)
Egy gyönyörű instrumentális melankolikus dal, kicsit
olyan, mintha a zongora billentyűi az ember lelkének legsötétjén játszanának.
10. Hourglass (5:14)
Kifejezetten önazonos hangzás, erőteljes
politikai-társadalmi állásfoglalás. Kicsit olyan, mintha ez a szám a közelgő
apokalipszisre hívná fel a figyelmet, ami a bolygó tönkretételének
következtében érkezik meg. A toxikus környezetben elpusztulnak az állatok (a
betegségeket, katasztrófákat előrejelző indikátorfajok), és csak idő kérdése,
hogy mi is ugyanott kössünk ki. Annyira nem dallamos, őszintén szólva a hangzás
és a mondanivaló is a számomra legkevésbé kedvenc albumjukra, az Emotive-ra
emlékeztet, úgyhogy nem vagyok különösen elragadtatva.
11. Feathers (5:48)
Ez a szám már 2013-ban is megvolt, és amikor először
hallottam, nagyon lenyűgözött. Itt a politikai állásfoglalás sokkal enyhébb,
viszont kellemesen elvont a szöveg. Nagyjából úgy tudnám összefoglalni, hogy
arra kell összpontosítanunk, ami közös bennünk, nem pedig arra, hogy miben
különbözünk, mivel utóbbi csak elválaszt, pusztít és nyomorba dönt. Tanulnunk
kell a múlt eseményeiből. Tetszik a melankolikus hangzás, ez az egyik kedvenc
dalom az albumról, de egy kicsit repetitív.
12. Get the lead out (6:40)
Annyira nem győzött meg a szám, háttérben kellemesen
elmegy, de nem az a kategória lesz, amit extázisban fogok bármikor énekelni.
Jól elmenne valami film menő jelenete alá (néha kicsit olyan beütése van, mint
mikor a helyszínelők dolgoznak valamin a laborban). A szövegét tekintve
pihekönnyű, nem akar túl sokat, csak cselekvésre buzdít, és hogy ne legyünk
"puncik".
Összességében azt tudom elmondani erről az albumról,
hogy nagyon örülök, hogy az A Perfect Circle 14 év után kiadott egy
stúdióalbumot, és elindult világköruli turnéra, de valószínűleg soha nem fogják
überelni a legelső, 2000-ben kiadott albumjukat, a Mer de Noms-t. A négy album
között nekem harmadikként teljesített a Mer de Noms és a Thirteenth Step után,
de az Emotive előtt (ami egyáltalán nem csoda, tekintve, hogy az Emotive-ról
egyedül a Passive c. számot és az Imagine coverjét szeretem igazán). Ha továbbra is
alkotnak még - ami nem biztos, mert hát egyik se lesz fiatalabb, és ha 14
évente akarnak kiadni egy albumot, akkor kb a következő után kihalnak - akkor
lehet, hogy tudnának még valami igazán fülgazmikusat alkotni, de főleg akkor,
ha ezt a nagyon politikai vonalat kicsit elengednék, és inkább visszatérnének a
személyesebb hangvételű témákra, mint a Mer de Noms (személyes kapcsolatok) és
a Thirteenth Step (drogfüggőség) esetében. A két régebbi számon kívül (By and
down the river, Feathers) a Disillusioned és a The Contrarian tetszik a
legjobban, azonosulni az összes szöveggel tudok igazából. Kicsit megijeszt,
hogy valaki a világ vezető gazdaságából is úgy gondolja, hogy szarban van az
emberiség. Én személy szerint néha azt érzem, hogy inkább jöjjön egy, a
dínókéhoz hasonló aszteroida, és söpörjön el mindent a Föld felszínéről, de
mivel ez nem opció, persze tenni kell azért, hogy ne rohadjunk meg. Úgyhogy
tegyetek érte ti is :D
Kíváncsi vagyok, milyen lesz júniusban hallani őket
élőben. Őszintén remélem, hogy a Mer de Noms-ról is lesz pár szám, és a Passive
mindenképpen elhangzik, mert ezzel kezdődött a közös történetünk az APC-vel, és
egész angstos kései tinikoromat meg korai egyetemi éveimet narrálta ez a szám.
