2017. április 24., hétfő

The autopsy of Jane Doe/A boncolás (2016)



Szerintem vagy én mondok nagyon ritkán olyat, hogy "ez egy szar béna történet ötletes, érdekes kivitelezéssel" (nem emlékszem, hogy valaha is ilyet mondtam volna), vagy tényleg ritka, hogy egy béna, alapvetően sántító háttértörténetet érdekesen, és a hozott alapanyaghoz képest vállalhatóan valósítanak meg. 
Ez történt ebben a horrorfilmben is. Ahhoz képest, hogy a horrofilmek általánosságban ötlettelenek és inkább viccesek, mint ijesztőek, ennek a filmnek legalább volt valami az eszköztárában. A történet szerint egy boncmester és a fia (aki egyébként nem boncmester, csak időlegesen kisegíti) együtt dolgoznak. Egyszer csak megjelenik a helyi sheriff, és betol egy hullát az utolsó utáni pillanatban, mikor már mennének haza. Az áldozat ép, szép, fiatal lány, és semmit nem tudni róla. Sem azt, hogy ki lehet, sem azt, hogy mégis hogyan halt meg. A sheriff kétségbe van esve, a tekintélye múlik azon, hogy a halottkémek ki tudják-e deríteni egy este alatt a halál okát, így az öreg Tommy bevállalja a túlórát, a fiának, Austinnak meg akkora a kötelességtudata, hogy nem hagyja ott az apját egyedül, és a barátnőjével való mozizás helyett inkább hullákat piszkál (nem egy szerencsés döntés, ha engem kérdeztek). 
A boncolás különböző stádiumai alatt kiderül, hogy a lány nem egy átlagos holttest, és különböző borzasztó kínokat kellett elszenvednie, amik a külsején még csak kicsit sem mutatkoznak meg. Itt már sejthető, hogy a sztori átmegy természetfelettibe, ami talán kicsivel a film közepe előtt következik be, és onnantól átlag horrorfilmmé válik. 

Ambivalens érzéseim vannak az alapszituációval kapcsolatban, mert mondhatni, ugyanaz a rossz a filmben, ami igazából érdekessé teszi. Két boncmestert a film középpontjába állítani nem mindennapi elgondolás. Nem a szokásos "borzasztó körülmények között elhunyt lélek jár vissza kísérteni", hanem legalább valami más. Hogy mi, azt hadd ne spoilerezzem le. Az, hogy két, tulajdonképpen holt testekkel foglalkozó, képzett, tudományos oktatáson átment embert üldöz és ijesztget a természetfeletti dögvész, egyrészt jó, mert nem hétvégi házban füvezni kívánó amerikai szexéhes tinik, hanem valamennyire hiteles emberek, akik tipikusan nem hisznek a halál utáni életben, mert akkor nem csinálnák hivatásként azt, amit csinálnak. Viszont pont ezért borzasztóan rossz is... Olyan, mintha a film készítői kinéztek volna maguknak két teljesen ártatlan, nem természetfeletti-hívő embert, hogy aztán jól bemutassák, a névtelen hullanéni mennyire tudja terrorizálni szerencsétleneket, akik csak a munkájukat végzik. Ugyanaz az effektus, mint mikor a Prometheusban a film két leghitelesebb, legszkeptikusabb tudósembere tudóshoz nem méltóan idiótán viselkedik és megöleti magát egy potenciálisan veszélyes szituációban földönkívüli életformákkal. A forgatókönyvíró direkt a képzett, szkeptikus, nem hívő embereket akarta megszívatni, és ugyanezt érzem itt is kicsit. 

Nem mondom, hogy nem kötött le, kellően rövid is volt, és ezért sajnáltam volna az első félóra után befejezni, pedig bárki, aki ismer, megmondhatja, hogy gyűlölöm a boncolós, gore-os dolgokat. Részben azért, mert undorító, részben meg azért, mert egy nagyon olcsó és hatásvadász eszköznek gondolom a reakció kiváltására, mikor valakinek nincs az eszköztárában egyéb, amivel hatást tudna gyakorolni (például lebilincselő történet, komplex karakterek, hathatós atmoszféra). Ebben az esetben szerencsére a hangulatot is nagyon jól eltalálták, és érdekes volt a rokoni kapcsolat a két szereplő között. A film előrehaladtával többet is megtudunk róluk, bár a karakterek közelebb hozása inkább tűnt cheesynek, mint bravúrosnak. 
A film menete a természetfeletti fordulópont után tipikus, ahogy a befejezés is az lett. Őszintén szólva én jobban örültem volna, ha a természetfeletti vonal helyett inkább valami csavaros bűnügyi sztori derül ki a boncolás során, és mondjuk a gyilkos kezdi el terrorizálni őket, de az inkább lett volna krimi-thriller, mint horror. Utóbbinak nem volt rossz, még a vállalhatóak közé tartozik. 

2017. április 22., szombat

Her/A nő (2013)



Körülbelül azóta próbáltam meggyőzni magam, hogy nézzem meg ezt a filmet, mióta kijött. A sztori kifejezetten Chobitsosan hangzik: "csávó beleszeret a számítógépébe". És való igaz, négy szóban össze lehet foglalni a lényeget, viszont ennél azért sokkal többről van szó.
Adott Theodore, aki azzal foglalkozik, hogy kézírásos szerelmesleveleket állít össze egy cégnél, amelynek az a feladata, hogy az emberek helyett fogalmazzon meg személyes hangvételű üzeneteket. Már ebből érezhetjük, hogy valami furcsa világba léptünk, ahol a technológia és az érzelmek elegye kivehetetlen, összezavaró és egyenesen ijesztő. Theodore válófélben van, már jó ideje külön van a feleségétől, és még nem határozta el magát rá, hogy túlteszi magát a házassága csődjén. Ekkor veszi meg a szuperintelligens operációs rendszert, Samanthát.
A dolgok nagyon gyorsan alakulnak már a kezdettől, Samantha ugyanis nemcsak számítógép, hanem egy mesterséges elme, egy személy, akinek csak virtuális formája van, de rendelkezik saját gondolatokkal és érzelmekkel. Hamar beavatják egymást a gondolataikba Theodore-ral, közelebb és közelebb kerülnek...
Gondolhattam volna azt a témából, hogy esetleg megúszom a romantika kínosságát, mert nem fogom látni Samantha fizikai valóját, de nem feltételeztem előre ilyet, és jól is tettem. Iszonyatosan kínos volt végignézni a filmet, több ponton szűköltem azon, hogy mennyire cringeworthy elgondolás, hogy együtt vagy egy oprendszerrel, és... szexelsz vele. De nemcsak Samanthával voltak kínos interakciók, Theodore több emberrel is botladozott a szociális életében, mint például az exével, egy random csajjal, a munkatársaival... Előre kell bocsátanom, hogy csak annak való ez a film, aki nem utasítja már el az alapötletet is. Aki nem tudja elképzelni, hogy egy ponton a szintetikus intelligencia ilyen szintre fog érni, az ne is kezdjen bele a filmbe, mert csak hőbörögni fog, hogy hülyeség az egész.
Nagyon súlyos gondolatokat dob fel és kissé sötét jövőképet vetít előre a film. Egy olyan világot, ahol az emberi érzelmeket felválthatja és fel is váltja a virtuális "valóság", ahol nem mi írjuk a levelet a szeretteinknek, hanem egy céget bérelünk fel rá... És ahol a mesterséges személyek az orrunknál fogva vezetnek minket, annyira reálisnak érződnek. Ezek a kilátások nemcsak ijesztőek, hanem kifejezetten valószínűsíthetőek is.
Theodore karaktere nagyon ismerős volt. Olyan magányos férfi, aki nem tudja vagy inkább nem akarja elengedni a múltat, tele van érzelmekkel, viszont nem meri őket kiélni. Remek szerelmesleveleket ír, viszont nem tudja átadni magát egy valódi kapcsolatban. Talán ezért sem volt annyira kényelmes megnézni a filmet... Joaquin Phoenix színjátszása elhozta az Average Joe-t a nézőhöz, és bár fura volt ilyen retró ruházatban, pornóbajusszal látni, ahogy kínoskodik, talán pont ez volt a lényege az alakításának, hogy nem valamiféle hollywoodi félisten, aki kétjelenetenként lerángatja a kockáiról a felsőt, hanem egy teljesen átlagos fazon.
Külön pirospont járna a filmzenének is, bár én nem kifejezetten összpontosítottam rá, odaillő betétdalok voltak.
A romantikus műfaj továbbra sem lesz a kedvencem, de sci-fi tekintetben egynek elment.

Text Widget

Pages

recent posts

About