2014. március 3., hétfő

Miért jó az X-Men széria?


Ha röviden és tömören akarnám kifejezni, akkor azért, mert a szokásos amerikai szuperhősös bullshit mellé visznek bele némi érdekességet, mégpedig azt, hogy milyen kisebbségben, különcként élni a többségi társadalomban, ahol félnek tőled és ki akarnak irtani. A széria sok esetben nyilvánvaló párhuzamokat vonultat fel pl. a homoszexualitás és a mutánsság között:
-     -      a mutánsokat sokan furcsának és undorítónak találják, a mutánsságuk velük született (elhangzik az egyik filmben az ominózus kérdés is: Have you tried not being a mutant?),
-        -   saját ruházatuk és szubkultúrájuk van (pl. Magneto csapatában jellegzetesen a sötét színek, gótikus-punk darabok dominálnak, míg Xavierében saját egyenruhájuk is van),
-        -   megjelenik a misszionárius tanító alakja (Xavier), aki mind a mutánsokat, mind a társadalmat próbálja felvilágosítani a mutánssággal kapcsolatban (pl. az iskola felfogható egy nagy meleg workshopként is, ahol a diákok önfejlesztő tevékenységeket végeznek)
-      -     Erik és Xavier kapcsolatában van némi homoerotikus hangulat (:D)

 A másik érdekesség a felsőbbrendűség elve, ami vezeti a „gonosz” feleket a szériában. Elgondolkodtató kérdés, hogy vajon attól, hogy a többségi társadalom evolúciósan egy másik, esetleg alsóbb szinten áll, mindenképp pusztulás jár nekik pusztán ezért? Ebben az analógiában konkrétan a Nietzsche-féle übermensch és Hitler eszméi fedezhetőek fel: elpusztítani mindent, ami alacsonyabb szinten áll, mint „mi”. A First Classben (2011) a harmadik világháborút konkrétan mutánsok akarják kirobbantani, és ők is akadályozzák meg a bekövetkezését. A mutánslét valójában a valóságot imitálja, öltözteti új köntösbe, és fantasztikus elemekkel gazdagítva hoz létre egy érdekes univerzumot.
A szuperhősös filmekkel általánosságban az a baj, hogy nagyon lesarkítottak, laposak a karakterek. Az X-Men nem mindig, de többnyire sikeresen elkerüli ezt a klisét. Külön szériává nőtte ki magát Wolverine karaktere, akire aztán végképp nem lehet ráhúzni a good guy-bad guy sémát. Erik Lensherr sem volt mindig rossz, Jean Grey/Phoenix pedig az egész széria óriási meglepetése.
Ráadásul még azt sem lehet mondani erre a szériára, hogy a prequelek feleslegesek lennének. A karaktereket pont az előzmények árnyalják, teszik a cselekedeteiket értelmessé – ha nem lennének, önmagában kevésbé lenne értelmezhető és sokszínű a széria.

Tehát azt mondom, hogy bár elvből nem nézek túl sok „szuperhősös” témájú filmet, mégis úgy gondolom, hogy ez valószínűleg kicsit több az átlagnál, és a harcjeleneteken túl is van benne valami. 

2014. február 3., hétfő

American Hustle/Amerikai botrány (2013)



Ez egy alapvetően érdekes és kiválóan kivitelezett film egy 70-es évekbeli svindlerduóról, és az ők  FBI-al kikényszerített együttműködéséről egy nagyszabású akcióban, amiben bűnözőket és politikusokat akarnak lebuktatni. Történet: egy piti csaló, akinek egyébként üvegesbiznisze és ruhatisztítói vannak, találkozik élete szerelmével, akiről kiderül, hogy zseniális színész (impersonator, mi erre a jó szó magyarul?) és nagyon ötletes. A nővel pénzeket kölcsönöznek illegálisan befuccsolt üzletembereknek/kisstílű bűnözőknek. Ez egy idő után feltűnik az FBI-nak is, akik egyezséget ajánlanak: békén hagyják őket, ha együttműködnek velük egy óriási FBI műveletben, és lebuktatnak egy nagyon jelentős maffiaszervezetet meg egy pár befolyásos politikust (ami apparently még soha nem történt meg ezelőtt - 70-es évekről lévén szó).
Nem is annyira a történet érdekes, mint az a zsenialitás, amivel kivitelezték. Szó szerint tehetséges, erre született színészek játszanak kézzelfogható hitelességgel (ez az az élmény, amit pl. egy színházi darab soha az életben nem lenne képes bennem kiváltani: mivel a mimikát és a kézmozdulatokat a hátsó sorban is látni kell, túljátsszák az egészet - ezáltal mindig emlékeztetve arra, hogy nem a valóság közepén ülök, hanem egy parókaszagú megrendezett valamiben). Azaz a film kevés kivételtől eltekintve (pl. Carmine-éknál a sírós jelenet, Jennifer Lawrence néhány pillanata) simán megállná a helyét igaz történetként is. A karakterek mind érdekesek, és mindegyik valamilyen módon a saját démonaival küzd. Ez annyira hihetetlenül szimpatikus, hogy szinte kifejezni sem lehet, mennyire nagy a színvonalbeli különbség az átlag, idealizált hollywoodi karakterek és az American Hustle tökéletlen, emberi figurái közt. Sokkal könnyebb számomra ilyen karakterekkel azonosulni, mint mondjuk valami "good guy" - "bad guy" szintre leegyszerűsített lead characterrel. Itt senki sem good guy, és mindenki próbál abból a börtönből kitörni, amit a személyisége épített saját magának. 
A film másik abszolút kiemelkedő pozitívuma az aura, a hangulat. Gondolom, legalább egy ember víziója és több száz ember kemény munkája áll amögött, hogy tökéletes ruhák, tökéletes kiegészítők, hajak, sminkek, berendezési tárgyak, belső terek, stb. kísérik a történetet. Ugyanebbe a kategóriába tartozik, de külön említést érdemel a folyamatos, nagyon élvezetes zenei aláfestés, ami már önmagában is félig elvitte volna a hátán a filmet a karakterek mellett.
Külön pontot szánnék arra, hogy ha valaki nem ért angolul, akkor tanuljon meg egy illő szinten, mert TILOS nem eredetiben nézni. Elképzelni nem tudom, mit kontárkodnak majd a magyar szinkronszínészek (fognak? ez egy 2013-as film, de tegnap láttam felirattal), de az száz százalék, hogy lehetetlen Sydney angol és amerikai akcentusának különbségét hitelesen érzékeltetni. A másik meg az, hogy némelyik szituációban egyszerre beszélnek/veszekednek a karakterek, és a felirat csak két soros, nincs megjelenítve az egymás szavába vágás. A stilisztikai különbség is égető lenne: FBI agents = feds, microwave oven = science oven, ezeket nem lehet és nem is kell magyarul átadni, a mélyen gyökerező amerikai tirpákság és nemzeti nyelvi tudat részei. 
És most jöjjön a vesszőparipám. A HOSSZÚSÁG. Mert hogy nem, ezt a filmet nem akarták másfél órában lerendezni (valamiért nagyon ez a tendencia mostanában, mindenki egészestés filmeket akar - kérlek, ne... au, auu... óh fájdalom...). Másfél óra után többször néztem fel a facebookra, mint ahányszor szerettem volna. Mondom ezt úgy, hogy soha nem szoktam ok nélkül felhúzni filmeket, mert ez jó volt tényleg, de számomra mégis sajnos overwhelmingly hosszú. Pedig "csak" 18 perccel több két óránál, de egyharmaddal kevesebb időben is el lehetett volna mondani ezt a történetet ugyanilyen jól, koncentráltabban. A másik negatívum a vége, ami nem volt rossz, csak úgy érzem, megérdemelt volna valami igényesebb befejezést, mert kicsit hiányérzetem volt. Örültem, hogy volt vesztese is a történetnek, mert kiábrándultam volna, ha az összes poszterkarakter jól járt volna. 

Egyébként úgy gondolom, hogy a 7 Golden Globe jelölés (3-at nyert) és a 10 Oscar-jelölés mégis túlzás. Összesen 91 (!!!) díjra jelölték eddig, 44-et elvitt, gyakorlatilag minden létező kategóriában jelölgették, és a jelölések felét elvitte. 

2014. január 26., vasárnap

december végi filmmaraton: impressziók

Egy filmmaratonos kis összefoglalóval jövök most, ami régebben lett volna aktuális, de csak most jutottam el oda, hogy megírjam. Először is, bár ebben a bejegyzésben nem látszik ez, rendkívül sötét hangulatú és témájú filmeket választottunk, ahol egy ponton már kénytelenek voltunk valami szünetet eszközölni, és akkor raktuk be a Hangover 3. részét. Az utóbbi néhány alkalommal azt a szokást vettük fel, hogy leállítjuk a filmeket, ha nem tetszik, és elég sok erre a sorsra jutott, többek között a District 9, a Children of Men, The Divide, stb…

The Cabin in the Woods/ Ház az erdő mélyén (2011)

Ebben a filmben rengeteg a lehetőség azáltal, hogy továbbgondolja a szokásos horrorelemeket, és valami egészen egyedit hoz létre az elegyükből. Nagyon spoiler lenne elmesélni a történetet, de legyen elég annyi, hogy mi egyáltalán nem számítottunk arra, amit kaptunk. A film tetemes részéig egy sima tinis kliséhorrornak tűnik, azután átcsa science fictionbe, a végén pedig némi abszurd humorral vegyített drámát-katasztrófafilmet kapunk az arcunkba. Mindent a feje tetejére állít, és mivel nagyon egyedi ez a megoldás, kellemes filmélménnyel zártuk az alkotást. Abban mindketten megegyeztünk, hogy a film vége nem volt kielégítő, és fel is vetett pár kérdést… de kétségtelenül érdekes és a horrorosoknak szerintem kötelező.

Mud (2012)

Avagy egy film Southern Accentben vidéki amerikaiakról. Több nekifutásra tudtuk csak végignézni a hosszúsága és vontatottsága miatt, de végül is nem bántuk meg. Az egyik főszereplő Ellis, egy amerikai kistini, aki halászcsaládban él egy tómenti viskóban a válópert fontolgató szüleivel. Legjobb barátja a fura nevű Neckbone, akivel gyakran hajóznak ki a közeli szigetecskére, ahol egyszer csak egy idegen vackával találkoznak. Kiderül, hogy egy lerozzant férfi – Mud -  egy fára sodródott csónakban lakik az erdőben, és éhesen tengeti napjait. A fiúk megsajnálják és összebarátkoznak vele, Ellis rendszeresen kijár hozzá étellel, és szép lassan megismeri a férfi „sötét múltját”. A fiúk úgy döntenek, segítenek neki elmenekülni a fejvadászok elől, és találkozni régi nagy szerelmével, Juniperrel.
A film erősen a karakterekre épít, és azt mutatja be, mi játszódik le rövid idő alatt Ellis életében. Idealizálja a szerelmet, ezért nagy sokként éri a szülei konfliktusa után az, hogy újdonsült barátja, Mud, és az ő szerelme, Juniper sem tökély, ami a kapcsolatkezelést illeti. Ellisnek magának is megtetszik egy lány, aki ráadásul becsapja. Úgy próbálja kimenekíteni Mudot az őt kereső vérszomjas fejvadászok elől, mintha ő lenne a szerelmi erkölcs férfi mintája…
A film a középszernél kicsit jobb, azonban vontatottsága/eseménytelensége miatt nehéz rajongani érte. Aki szereti a vidéki Amerikát, annak mindenképp eredetiben ajánlom. Nézhető kategória.

Hangover part III (2013)

Nem jó. Szar. Míg az előző rész azért váltott ki igen nagy negatív kritikahullámot, mert ugyanaz volt, mint az első, addig ezzel az volt a probléma, hogy valami újat akart mutatni. Vígjátékot vártunk, de csak rezignált arccal figyeltük a képernyőt, hátha történik valami vicces. Hát azt várhattuk, mert felnevetni nemigen volt alkalmunk, maximum szolidan mosolyogtunk. A történet szerint a fiúk bajba kerülnek, egy nagypályás gengszter és Chow között egyensúlyozva próbálják megúszni ép bőrrel az eseményeket. Kicsit elkeserítő, hogy valami, ami elsőre igenis szórakoztató volt, másodjára tűrhető, az harmadjára szartengerbe fulladt. Az erőltetett kínai akcentustól egy idő után kicsit fájt már a fejem. Átvezetésnek a sötét, halállal és őrülettel telt filmjeink közé még mindig megfelelt.

Madhouse/ Őrültek háza (2004)

Elmegyógyintézet témájú horrort kerestünk, és bizony meg is találtuk, ez annak a tökéletes mintapéldája. A sztori kifejezetten érdekes, végig lekötött, és próbáltunk találgatni, mégis ki lehet a gyilkos. Persze meglepődtünk a végén, de biztos vannak olyan lángelmék a célközönségben, akik már ezt is jó előre kitalálják. Kellő adagban volt benne horror, vélt misztikum és átvezető részek. Ami viszont rendkívül megdöbbentett minket rossz értelemben, az bizony a látvány volt. Ez a színvonal legeslegfeljebb a kilencvenes évek közepén-végén ment volna el egynek, nem egy a 2000-es évek derekán készült filmben! Méltatlankodva meg is jegyeztük, hogy Grand Canyon szakadéknyi különbség van az ugyanekkor megnézett, szintén 2004-ben készült Alien vs. Predator, vagy éppen az egy évvel később készült Constantine látványvilága és a Madhouse képisége között. Hacsaknem a film belső idejét akarták hangsúlyozni – mert hogy humorfaktor nem lehetett – erre nincs bocsánat.

Donnie Darko (2001)

Ez az, amit gyakorlatilag végig értetlenkedve néztem, mert nem tudtam felfogni, mégis mi a jó ebben a filmben. De komolyan… mi? Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ez újranézve sem lesz egy fikarcnyival sem jobb. Egy elmebeteg srácról szól, aki bár kezelés alatt áll, úgy jár iskolába, mint minden más normális gyerek. A film végén gyakorlatilag kiderül, hogy egész végig nem történt semmi, és alternatív valóságok vannak/képzelte az egészet a főszereplő/nem tudom. Jöttek az ufók és összevágták ezt a filmet, és valaki nagyon elkezdte hypolni, majd kultfilm lett. Miért? MIÉRT?

2013. december 24., kedd

World War Z, The Hobbit, Prisoners, Gravity

World War Z (2013)






Az extra változatot láttam belőle, azaz volt pár plusz jelenet a magyar verzióhoz képest. A történet szerint Brad Pitt sütögeti a palacsintát a kislányainak meg a betelepült angol feleségének, mikor egyszer csak in medias res kitör egy zombivírus, és kaotikus helyzet áll be. Lényegében a több mint két óra azzal telik el, hogy Brad Pitt (Garry Lane, de tökmindegy) hősködik. Ő már ENSZ képviselő tisztként (???) találkozott ezzel a jelenséggel, és ezért mindig tudja, mit csinál. Például reflexből reagál akkor is, mikor levágja a leszbikus katonalány kezét, amiben elkezd terjedni a vírus. Az egyetlen dolog, ami igazán nagy benyomást tett rám, az az a rész volt, mikor Jeruzsálemben egy fal mögé tömörültek az emberek, többek közt az iszlámok is, ott énekeltek a zsidók mellett, majd oda is bejutottak a zombik. Igazából a világ problémáinak 50%-át megoldotta volna ez az eseménysor, de erről nem itt és nem így.
Alapvetően egy üres amerikai látványmozival volt dolgunk, ami még a jobb fajtába tartozik, azaz folyamatosan fenntartja a figyelmet, és nem hagy lankadni. Ha megtenné, akkor fabatkát sem érne, mert a története egy nagy nulla, és csak a látvány húzza fel némileg.


The Hobbit - An Unexcpected Journey  (2012)






Csalok, mert ez az egész szériához kapcsolódó viszonyomról fog szólni elsősorban...
A Gyűrűk ura az a jelenség, amelyről szentségtörés kijelenteni is, hogy nem értem. Nem értem, miért  ennyire piszkosul népszerű és imádott. Láttam az összes Gyűrűk urát, az első Hobbitot is, és nem tudom, nálam miért nem váltja ki azt az elemi rajongást, amit az emberek 80%-nál szokott. Alapvetően a fantasy nagyon közel áll hozzám, mint műfaj, de a háromórás menetidőnek számomra olyan hatása van, mintha kicsit megkínoznának minden egyes alkalommal. Egyszerűen nem tudok ennyi ideig koncentrálni. A teljes mértékben kitalált, különleges lényekkel teletűzdelt háromórák túltöltik az agyam, és a film egyharmadánál olyan sokká válnak, hogy szegény filmpartneremet egyfolytában kérdezgetem, mikor lesz már valami.
A Hobbittal az a helyzet, hogy mindaz, ami a Gyűrűk ura filmeket izgalmasabbá tette, azaz a gonosz varázsló és a különböző fajok közötti ellenségeskedés, itt még nem vagy csak nyomaiban jelenik meg. A film legszórakoztatóbb része számomra az volt, mikor a hobbit éléskamráját a törpök gátlástalanul fölzabálják. Ez baj, és valószínűleg az én hibám, mert nem tudom értékelni ennek a fantasy-óriásnak a filmre átvitt legendáit... Azt viszont előrebocsátom, hogy inkább elismerem önnön ízléstelenségemet, mint hogy elolvassak annyi és olyan vastagságú könyvet, amiknek a betűit dollárokra váltva Afrika harmadik világbeli lakossága Qatar gazdasági színvonalát érné el minden erőfeszítés nélkül...


Prisoners (2013)



Csak futólag említem meg ezt a filmet, mert olyan szinten összezavarta az ítélőképességemet, hogy újra kell néznem. A történetét egy hosszabb összetett mondatban össze lehet foglalni, ami így hangzik.
Két amerikai család összejön egy közös programra, ennek során a két legkisebb lányka az utcán játszik, majd feltehetőleg elrabolja őket valaki; a rendőrök tehetetlenek; a családapa a kezébe veszi az irányítást, az egyetlen szóba kerülő tettest fogságba ejti és következetesen kínozza, hogy elárulja, hol vannak a lányok; még egy gyanúsított bejön, akit le is csuknak, de ő sem az akinek látszik; majd minden kiderül és megkerülnek a lányok. Na, ez egy nagyon sematikus történetábrázolás volt, de ettől nincs nagyon több magában a történetben. Tehát, akár azt is mondhatnánk, hogy több mint két órára nincsen szükség... (Khm.)
A film hangulatát tekintve komor, a színvilág szintén, a vontatott történetvezetés közben elszórva kapunk az arcunkba kissé erőltetett szimbólumokat és karakterfűszerezést.
Egy film értékét, ha mint művészeti terméket nézzük, akkor nem az határozza meg, hogy élvezzük-e, és be kell vallanom, egyáltalán nem élveztem ezt a filmet. Ennek ellenére nem tudom kijelenteni, hogy rossz volt, mert a szimbólumok és a több szál miatt át kell értékelni magát a filmet, hogy akar-e valami mélyebbet mondani azon kívül, hogy mindenki elmebeteg... vagy csak simán ilyen indokolatlanul hosszú. (Egyébként tényleg. Apa szadista, anya ideggyenge, szegény gyanúsított srác értelmi fogyatékos, a másik gyanúsított pszichopatának tűnik, a főszereplő nyomozó nem, de ő Jake Gyllenhaal, akinek idegesítően félpercenként tikkel a szeme a közeli felvételeken is.)
Konklúzió nélkül maradva még egyszer meg kell néznem.

Gravity (2013)


Ennek a vadonatúj, nem annyira konvencionálisan sci-fi témájú filmnek van néhány vonzó tulajdonsága. Először is, többnyire realisztikus a téma. Aztán hozzá kell tennünk, hogy a film nem külső tényezőkre épül és nem nagy robotokkal vagy lézerlövellésekkel próbálja eladni magát. A történet arról szól, hogy egy csapat űrhajósból baleset miatt csak kettő marad életben, és a járművük hiányában el kell lebegniük a legközelebbi állomásig. Szinte teljes mértékben a két szereplőre épül a film, a Sandra Bullock és George Clooney által játszott főszereplőkre. Annak ellenére, hogy a cselekmény nem túl mozgalmas (néhány szerencsétlenséget kivéve), a párbeszédek és a két jellem teljesen elviszi a hátán a filmet, ehhez még hozzájön egy adag realizmus, és kapunk egy egész jó, pont megfelelőre szabott 91 percet. Bár a film vége kicsit meseszerűen szerencsésre sikeredett, még ez sem volt terhelő vagy idegesítő. Szerintem egy érdekes és jó film kerekedett ki belőle, ami ritkaságnak számít napjaink látványuralta robotos-lövöldözős-szuperhősös futószalagon gyártott sci-fijei között, valódi felüdülés.

2013. november 20., szerda

Facebook-ajánlás... gone wrong.



Úgy érzem, a facebook nagyon erősen félreismert engem. Nemrég oldalt előbukkant az ajánlgatós sidebar, berakom ide, és röviden elemzem a rajta megjelent dolgokat.


1. Transformers
Amikor bátyámmal film értelemben az abszolút trágya kategóriáról beszélünk, akkor kerül szóba ez az alkotás. Alapvetően erős érv a meg-nem-nézése mellett az, hogy képregényből csinálták, de az a végképp sárba taszítja, hogy NAGY ROBOTOK vannak benne, amik autókká alakulnak át (többek között). Azért utaztak ide parszekeket a fölönkívüliek, hogy amerikai fiatalokat furikázzanak a Földön.

2. Taylor Lautner
A Twilight 1-ben, mikor még hosszú volt a haja, kifejezetten helyesnek találtam. Más érdeklődésem gyakorlatilag nincs benne, miután legyantázott mellkasú HMCS plüssmackóvá avanzsált a főszereplő oldalán.


3. Paranormal Activity
Nem is tudom hol kezdjem, mi a probléma ezzel a rendkívül túlhypeolt, indokolatlanul sok bevételt szerző filmmel. Talán az, hogy valami hajmeresztően UNALMAS. Gyakorlatilag az egész szériában nem történik semmi, és ami a legviccesebb, az az, hogy akik mellette érvelnek, általában pont ezt hozzák fel - tehát hogy esemény hiányában creepy hangulatot fest, és nincs szükség nagy látványra a parához. NEM értek egyet ezzel. A filmnek gyakorlatilag háromnegyede egy barátságos családi kamerázás, némi ajtómozgással meg takaróemelgetéssel. Gyökerestől hiányzik belőle az igazi, bizsergető feszültség, ehelyett kapunk túllihegett amerikai hisztit és egy elfuserált endinget. Ne már...


4. Fast & Furious
Ezt nem láttam, csak és kizárólag a 2006-os részét, szerintem már akkor is csak azért, mert releváns volt Japán miatt... Igazából nincs bajom a kőarcú Vin Diesellel, és előítéletek alapján inkább az ő szereplésével néznék meg egy filmet, mint Taylor Lautner alpacaafejével... Annyira emlékszem, hogy a Tokiói hajszában volt egy cuki ázsiai, aki végig evett. Aztán meghalt. Talán még ennek adnék a legtöbb esélyt, kár, hogy elvből nem nézek akciófilmeket.


5. The Twilight Saga
Könyvek: az elsőt 90%-ban elolvastam, mert nagyon unatkoztam. Nem volt olyan rossz egyébként, de ezt a történetet olvasva jöttem rá, hogy ha lenne némi szerencsém, könnyen lehetne belőlem író, ugyanis szerintem van hozzá annyi tehetségem, mint Veggieburger kisasszonynak.

Filmek: a teherbe esős volt az utolsó, amit láttam... Ha a mostani tapasztalataimra kellene hagyatkoznom, akkor inkább meg kellett volna állnom az első résznél 2008-ban, 16 évesen. Az első egyébként viccen kívül nem hatott annyira rossznak. Nem konvencionális vámpírok - érdekes, gondoltam. De amikor Dzsékob lekapta a felsőjét, és Edward elment, hogy Bella emózzon egy fél filmen keresztül, ott valahogy nagyon elromlottak a dolgok, és onnantól zuhanórepülésbe kezdett a történet. A legdurvábban felháborítóan igénytelen és rossz rész a teherbe esős volt, a nászutas jelenetek után döntöttem el, hogy unalmamban SE nézek többé Twilightot. Talán csak túlléptem a célközönséget 5-6 évvel, talán csak nem az én műfajom... De mentségemre szóljon, az első filmet és könyvet kicsit beraktam egy ládikóba a fejemben, és elismerem, hogy nem volt rossz, de a többi... tényleg nagyon igénytelen.

2013. november 1., péntek

Vegyesvágott: Marebito, El laberinto del fauno, Sunshine, The Conjuring

Marebito (2004)

Azt hiszem, nem újdonság, hogy életemben nagyon sok rossz és igénytelen filmet láttam már. Ez azonban az összesen túltett negatív irányba, egész eddigi életem legrosszabb filmjének „posztját” elnyerve. A történet: eseménytelen, vontatott és unalmas. A szereplők: üresek, színtelenek, elnagyoltak és irritálóak, egyiküket sem ismerjük meg, és nem tudunk egyikkel sem szimpatizálni. A képi világ és kamerakezelés: IGÉNYTELEN és szánalmas.
A történet szerint egy középkorú szociálisan hátráltatott japán operatőr (?), Masuoka az otthonában felszerelt képernyőkön stalkolja a külvilágot, és mindeközben keresi azt, hogy mitől érezhetne zsigeri, elemi félelmet, mert hogy ő erre képtelennek tartja magát. Egy férfi kiszúrja a szemét a metró aluljáróban, amiről videófelvétel készül, Masuoka pedig újra és újra végignézi ezt: az öngyilkos férfi ugyanis alapjáraton vak, a szúrás előtti pár pillanatban pedig halálfélelem ül ki az arcára – Masuoka pont ezt az érzést keresi. Lemegy ugyanabba az aluljáróba, ahol felfedez egy különleges földalatti világot, onnan elhoz egy nőt, aki állatias módon viselkedik, és nem eszik semmilyen ételt, míg ki nem derül, hogy csak a vér tartja életben. Néha találkozik egy nővel, aki a lánya eltűnésével gyanúsítja, és lassan gyilkolással elégíti ki a házikedvence igényeit. A film vége felé kiköltözik az erdőbe csövesnek és otthagyja a lányt a lakásában, és elgondolkozik az életén, majd visszatér, és lemegy újra a „vámpírral” az aluljáróba, ahol ijedt arcot vág, a lány pedig mosolyog. Pont.
Kivéve, hogy vannak közben furcsa lények, amiknek konkrétan semmi szerepe nincs a történetben, meg az ominózus gusztustalankodós smárolós jelenet. (Gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott. Japánokról van szó.)
Mi a baj ezzel a filmmel? Az, hogy teljes időpazarlás. Unatkozóknak sem ajánlanám. Ha lefekszel aludni két órára, akkor is hasznosabban töltötted el az idődet. Nincs mondanivalója, nem szórakoztató, látványra sem ad semmit, absolute trash kategória. Azóta sem értem, hogy lehet ilyen magas értékelése és kritikái, de mivel az emberek 80%-a gyökér, ezen talán nem kellene csodálkozni.

El laberinto del fauno/A faun labirintusa (2006)



Középszerű gusztustalankodós spanyol fantasy elvont tartalommal. Két szálon fut a történet, az egyiken Ofelia, egy kislány az édesanyjával egy katonai egységbe utazik, hogy csatlakozzanak az édesanyja új férjéhez, a kapitányhoz. Ofelia anyja terhes, de nagyon rossz állapotban van. A kapitány kegyetlenkedései nem ismernek határt, változatos módokon kínozza meg az elkapott kommunistákat és segédeiket… tulajdonképpen bárkit, aki ellentmond neki. Ofeliát egy bogár alakban megjelenő tündér elkalauzolja egy labirintusba, ahol egy csúnya lény elmondja, hogy ő egy hercegnő reinkarnációja, és ahhoz, hogy visszatérjen a birodalmába, próbákon kell megfelelnie. A kislány beleegyezik, és kezdetüket veszik a próbatételek, miközben a kapitány folytatja válogatott kínzásait, Ofelia édesanyja pedig ágyhoz kötve szenvedi a terhességet. Igazából rossz filmnek nem mondanám, de nem tudom, hová akart kilyukadni (mi a mondanivalója), és hogy miért volt rá szükség. Fantasyből is, háborús drámából is vannak sokkal jobbak minden bokorban. 

Sunshine/Napfény (2007)

Az utóbbi időben megnézett sci-fi filmek közül az egyik legjobb. Minden van benne, ami kell: apokaliptikus jövőkép, űrhajó, fogyatkozó legénység; őrült ember, aki azt hiszi, hogy tud beszélgetni Istennel, filozófia… :D Hol is kezdjem. A történet szerint a Nap kialvóban van, ezért egy csapat űrhajós elindul egy focipálya-méretű bombával, hogy belelője a Napba, ezáltal újraélessze azt. A fedélzeten többek között van egy pszichiáter, egy fizikus, az oxigénkert felelőse, stb… Az út közepén felfedeznek egy vészjelzést az (egyik?) előző ugyanilyen küldetés űrhajójáról, és gyorsan kell döntést hozniuk, döntőbírónak pedig a fizikust teszik meg, az egyetlen személyt, akinek lehet ehhez tudományos háttere. Ezután folytatják az utat, de semmi sem a tervek szerint sül el, a legénység pedig hullani kezd…
Nehéz erről a filmről beszélni, mert rendkívül komplex, és iszonyúan gyorsan pörögnek az események, csupa fordulat a történet. A karakterek érdekesek, bár nem mindegyikből kapunk eleget (pusztán azért, mert nem ezen van a hangsúly). Érdekes elméleteket vet fel a fénnyel kapcsolatban, és hogy milyen hatással van az emberekre és az elméjükre. A látvány elképesztő, a hangulat lebilincselő. A film bizonyos szakaszában egy képkockányi időre fotókat vágnak be a legénységről, amint mosolyognak és partiznak… nem tudom, hogy mi a jó szó rá magyarul, hogy „eerie”, de talán a hátborzongató megteszi. Nagyon nagy hatást gyakorolt ránk, a film közbeni véletlenszerű felvillanások hangulatba hoztak minket. A vége kicsit nyitott, de mindenképpen érdekes. Csodás vitaalapanyag, és azon sci-fi filmek közé tartozik, ami nem a hollywoodi-pisi-kaki-nagyrobot szinten ragadt meg.

The Conjuring/Démonok között (2013)


Borzasztó horrorfilm érthetetlenül jó értékeléssel.  Elég jó az arcmemóriám, úgyhogy amikor először megláttam a főszereplők egyikét, Patrick Wilsont, rögtön megállítottam a filmet, és rákerestem, vajon ő játszott-e az Insidiousben is. Ééés, bingó. Innen már nagyjából predesztináltam a filmet egyébként egészen hitelesen: egy gonosz lelkes kísértős megszállós film, ami a nyomorult lelkivilágú amerikaiakat megijeszti, azonban mindenki mást maximum heveny unatkozásra késztet. A film elején elhangzik a klisés elem: igaz történet alapján… Kiderül, hogy egy médium párnak az egyik hetvenes években dokumentált esetéről lesz szó. Egy házaspár az öt (!) lányával (omg, mi lehet ott menstruációs időszakban) leköltözik Jerseyből Rhode Islandre, egy nagyon rozoga és felújításra szoruló házba. Folyamatosan furcsa események történnek, és mint azt már sejthetjük, egy gonosz kísértet van a dolog mögött… kihívják a médiumokat, akik magukkal hozzák a helyi seriffet, és elkezdődik az okkult szakkör.

U-NAL-MAS.  Agyon van tömve amerikai klisékkel (pl. tökéletes család, keményen dolgozó apa, cuki kislányok, eltökélt feleség) és horrorközhelyekkel („jaaaj, mögötted áll a szellem!” -___-). „Egyebet nem tudok mondani, kérem kapcsojja ki”.

2013. október 13., vasárnap

Elysium (2013) - látványerekciós mozi vol 87346743, avagy a science fiction el van átkozva

Mi a science fiction filmekkel a legnagyobb probléma mostanság? Vázoljuk fel korunk filmválságának sarkalatos pontjait!

1.) Hollywoodi értékideálok
Probléma: egyszerű, buta és nemlétező ideálok vég nélküli ismételgetése. Jön az amerikai hős, és megmenti a világot, övé lesz a fele királyság és a lány keze. Mindehhez annyit kell tennie, hogy ösztönlény szintjén széttrancsírozza az ellenfelét minden létező eszközzel. A szerelem olyan egyszerű dolog, mint hogy két ember meglátja egymást, onnantól kezdve örökre szerelmesek lesznek és örökké együtt is maradnak. A szegényeket meg lehet tartósan menteni, és a gazdagok világát megosztani velük. (Ilyenkor röhögök, hogy az amerikaiak nagy része úgy fél a szocializmustól, mint a tűztől, holott valójában minden egyes mainstream filmjük azt propagálja, hogy hogyan kellene egyenlőséget teremteni a gazdagok hatalmának megtörésével.) Az erőszak indokolatlan, és mindenek felett álló kultusza a jó oldal nevében, azaz: ha a megfelelő ember használja az erőszakot, akkor az helyes és értékteremtő dologgá válik.

2.) ROBOTEMBEREK, fegyverek
Nem beszélve arról, hogy hihetetlenül logikátlan az, hogy az ember emberszerű, óriási robotokat fejlesszen és azokat lássa el harci eszközökkel (drága, rengeteg munkával jár, és nem olyan hatékony, mint a jelenlegi fegyverformák) - rendkívül UNALMAS is. Személyes véleményem szerint filmek terén itt a Transformers a hibás. Kialakított egy 8-25-ig terjedő, főleg hímnemű közönséget,  akik erekciót kapnak és ejakulálnak, hogy ha nagy robotokat és robbanásokat látnak. Mivel nem vagyok mélyamerikai, talán soha nem fogom megérteni, hogy a robbantgatásban és a céltalan pusztításban mi az, ami jó... De ezekben a filmekben robotokból, lövöldözésből, robbantásból, villódzó fényekből sohasem elég. Mindig lehet hatásvadászabbat, nagyobbat, butábbat alkotni - ld. Pacific Rim, mikor a robot egy hajóval (!!!) püföli a földönkívüli dinoszauruszt.

3.) Egysíkú karakterek
Az teljesen mindegy, hogy a hősünk milyen személyiséggel rendelkezik a film alapján, hiszen az egyetlen lényeges dolog, hogy a hollywoodi próféciákat beteljesítse. Azaz útra kell kelnie, meg kell küzdenie a hétfejű földönkívüli dinoszauruszcáparobottal, és össze kell jönnie a szerelmével. MINDEGY, hogy hány ember hal meg közben. A környezetében számottevő anyagi kár keletkezik. BÁRMIT megtehet,csak akarnia kell. Akkor is, ha sugárfertőzött és rászereltek egy rakat alkatrészt a testére.
A nő MINDIG szép. Mindegy, hogy huszonhárom gyereke van, hetvenéves, rákos vagy éppen a lúzer lány a suliban, az a lényege és esszenciája, hogy jól mutat a főszereplő mellett. Más lényege csak ritkán van, akkor pedig általában az, hogy imitálja a férfi karakter erőszakos fellépését, és így vív ki tiszteletet magának. Gratulálok.

4.) Hosszú játékidő, amelynek nagy része csatajelenet a 2. és 3. pontban felvázoltak szereplésével.
Azt hiszem, nem kell külön részleteznem, hogy erről a pontról mit gondolok, hiszen ötvözete az előzőeknek. Az egysíkú karakterek beülnek a csodafegyverükbe, széttrancsíroznak mindenkit, aki ellenük van, majd az érdemi nagy csata végén szerelmes pillantásban találkozik a tekintetük, és megváltódik a világ.

Ezekkel a trashfilmekkel azon kívül, hogy butítóak és feleslegesek, az a baj, hogy rengeteg pénzbe kerülnek. Ezeket a pénzeket afrikai országok megsegítésére, normális egészségügyi rendszer kiépítésére, nemzetközi segélyszervezetek támogatására, minőségi oktatás létrehozására lehetne fordítani. De nem. Muszáj megalkotni a huszonhatezer-hétszáznyolcvanegyedik filmet, ami ugyanaz, mint a huszonhatezer-hétszáznyolcvanadik, csak máshogy hívják a szereplőket, és nagyobb robbanások vannak benne.
Ez az oka, hogy napjainkban a science fiction el van átkozva.

És miről szól az Elysium? Matt Damon kopasz, kigyúrt, tetovált, és sugárfertőzött, de megmenti a világot, meg a nagy szerelme leukémiás kislányát. JÓ.

Text Widget

Pages

recent posts

About