Mikor beharangozták ezt a filmet, már tudtam, hogy meg fogom nézni. Ambivalensek az érzéseim, 3.5 csillagot adnék rá az 5-ből.
Nehéz nem háttérzaj
nélkül belefogni a filmbe, mert Elvis nagyon népszerű és nyilván rengeteg
információ rendelkezésünkre áll az életéről. Aztán ott van a tény, hogy Sofia
Coppola rendezte, meg az is, hogy két éve jött ki az Austin Butler főszereplésével
készült Elvis, és ez mintha választ akart volna adni arra a filmre.
Az igazság az, hogy
Coppolától nem vártam nagyon nagy történelmi hűséget, de kicsit azért mégis
többet vártam, mint mondjuk a Marie Antoinette esetében, mert Elvis kora hozzánk időben
sokkal közelebb áll és sokkal könnyebb róla kutatómunkát végezni. Ilyen téren a
csalódásom csak mérsékelt. (Az Elvis se volt jobb történelmi hűség tekintetében,
ennyit legalább megadok.)
Nem tagadom, hogy Jacob
Elordi vonzó, mint ahogy egyébként Cailee Spaeny is, mégis olyan érzésem volt,
mintha két Z-generációs fiatal atombénán Elvist és Priscillát cosplayelne
valami Los Angeles-i halloweeni buliban. Elordi részéről az akcentus valahogy
erőltetetten hatott, Cailee meg lesütött szemmel motyorászta végig az egész
filmet. C2 szinten vagyok angolból, de ha nem raktam volna rá a feliratot a filmre,
elég sok mindent elsikkadt volna az audiósávok minőségtelensége miatt (ami
igazából teljesen átlagos hollywoodi filmeknél, mint pl Nolan művei). Nem tudom
pontosan megfogalmazni, hogy mi okozta a kínos cosplayérzést, de Jacob nem
hasonlít arcberendezésileg Elvisre, a kosztümök és a sminkek viszont abszolút
rendben voltak, mégse jött át a performansz egyikőjük részéről se. Ha most rangsorolni
kéne, hogy ki volt a jobb Elvis, akkor TORONYMAGASAN Austin Butlert mondanám
mindenféle hezitálás nélkül. Még azt sem tekintem kifejezetten dealbreakernek
ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy nem találtam autentikusnak a két főszereplő
alakítását.
Ami igazán zavart, hogy
megint sikerült egy mozgókép-galériát készíteni Coppolának, amiben mindig mindenki
tökéletesen néz ki, még a szétszórt drogok is, de a történetmesélés, a narráció
valahogy teljesen kimaradt az egyenletből. Látjuk, hogy szerelmesek lettek a fiatalok,
de azt nem értjük, hogy miért (azon kívül, hogy Elvis nyilván ELVIS, Priscilla
meg egy lolita/nymphette a megismerkedésükkor). Látjuk, hogy vannak valamiféle
megcsalásra utaló jelek, de hogy mi történik valójában, azt nem. Látjuk, hogy
Elvisnek problémái vannak a szerekkel, de nem tudjuk, micsoda problémák, milyen
szinten, és miért. Látjuk, hogy tönkremegy a házasság, de még a legapróbb arra utaló
jel sincs megjelenítve, hogy mégis mitől, amikor elvileg pont Lisa Marie születése után
kellene a legboldogabbnak lenniük. Elmotyogott félmondatokból, pillantásokból kell
kikövetkeztetni, hogy mi zajlik a történetben, és úgy elég nehéz, ha az ember
amúgy nem ismeri az élatrajzukat. Azon kaptam magam, hogy bár nekem nem
teljesen idegen a téma, kb 5 percenként megállítom a filmet, hogy kiguglizzam,
mi történt pontosan a valóságban. Coppolának tehát iszonytató hátránya, hogy
bár nagyon SZÉP dolgokat alkot, alapvetően TARTALMATLANOKAT. Leginkább a
filmjeit egy Pinterest vagy Tumblr moodboardhoz tudnám hasonlítani, amit 16
éves Lana del Rey-fan lányok raktak össze 2012-ben. Mikor a kapcsolat
alakulását néztem a filmben, akkor konkrétan az Alkonyat villant be, ott se
értettem a hirtelen, mélyértelműnek szánt társalgást a bárányról meg az
oroszlánról a vadvirágos mező közepén, mikor a két osztálytárs között lezajlott
kb 3 db beszélgetés előtte.
Ezeket a hiányosságokat
leszámítva egyébként abszolút nem éreztem rossz filmnek, nézni legalább is az
első kétharmadát kifejezetten jólesett. Én alapvetően nem tartom normálisnak,
hogy egy felnőtt férfi összejöjjön egy 14 éves kislánnyal, de magamba nézve ha
én lettem volna Priscilla, én se csinálok semmit se másképp az elején, szóval
még szurkoltam is nekik. A hangulat jó volt, a betétdalok okésak voltak, abszolút
eye candy volt maga a páros is meg az egész megjelenítés. Élvezhető volt, az
kétségtelen. Csak valahogy az a „hibám”, hogyha meghallom, hogy valós személyekről
rendeznek filmet, akkor tényleges élatrajzi filmet várok el, és azt, hogy
kicsit naturalista módon mutassa be az illetők életének MINDEN aspektusát, ami
se az Elvisnek nem jött össze, ami egy a főcímadó személy szemszögéből
készített musical, se a Priscillának, ami egy, szintén a főcímadó szemszögéből
megírt csinos, dramatizált mozgókép. Egyik se volt életrajzi igazából. Ahhoz be
kellett volna mutatni a kapcsolatot, a függőséget, a menedzsment csődjét, a
megcsalásokat, Elvis egészségügyi hanyatlását, meg minden ilyen kényelmetlen
dolgot, ami félig a szőnyeg alá lett söpörve megint (szerencsére a kapcsolati erőszakoskodása, manipulálása legalább nem). Alapvetően nem szeretem
Sam Levinsont, mert nekem ő túl sok, de azt gondolom, ha valaki legközelebb
filmet csinál Elvis és Priscilla témakörében, akkor neki minimum executive
producernek kellene lenni rajta, ha nem rendezőnek, mert senki nem fogja hitelesen
bemutatni ennek a két embernek a rusnya oldalait reális részletességgel.
