Tavaszi filmes összesítő

 Nagyon régen volt már filmes poszt, pedig az elmúlt 3 hónapban is néztem filmeket: silány, tűrhető, valamint néhány kiváló alkotást is. Az elmúlt időszak filmjeit pont ilyen kategóriákra osztva fogom ismertetni most a legrosszabbaktól a legjobbakig, hátha akad pár, ami felkelti az érdeklődésetek. Kivételesen most műfajokat is fogok biggyeszteni a címek mellé, hogy könnyebben azonosíthatóak legyenek.

Legalja-szekció

Area Q /A körzet (2011) – sci-fi

Sztori filmkatalogus.hu-ról: Egy éve már, hogy Thomas Mathews oknyomozó riporter fiának nyoma veszett. Az elmúlt egy évet az újságíró egyre kétségbeesettebb nyomozással töltötte, és közben szinte mindenét feláldozta, de így sem tudta meg, hogy mi történhetett fiával. Főnöke úgy érzi, véget kell vetni az önpusztító ámokfutásnak, és Brazíliába küldi Mathewst azzal a feladattal, hogy járjon utána az "Area Q" nevű körzetből jelentett UFÓ-észleléseknek. A helyszínre érve a férfi eleinte szkeptikusan áll hozzá az eseményekhez, de hamarosan rádöbben, hogy talán élete legnagyobb felfedezése vár rá.

Katasztrofálisan rossz film. Egy estés szolgáltatáskimaradás után a Telekom elérhetővé tette a filmklubot a húsvéti hosszú hétvégére ingyenesen, ez az egyetlen oka, hogy megnéztük, de kár volt. Eseménytelen, vontatott, erőltetett és jellegtelen karakterek, ízig-vérig gagyi. Magyarra ráadásul úgy szinkronizálták le valamilyen érthetetlen oknál fogva, hogy a portugálul beszélő szereplők, akiket az eredetiben feliratoztak, szintén magyarul beszéltek, csak akcentussal és helytelenül. Annak ellenére, hogy a magyar néző számára mindenki magyarul beszélt, tolmácsolták az amerikai karakternek a beszédet, tehát ilyenkor kétszer hangzott el minden magyarul. Igazából a forgatókönyvírót és rendezőt is addig ütném, amíg mozog, meg azt az állatot is, aki így szinkronizáltatta le. A vállalhatatlanul rossz ennek a filmnek az esetében eufemizmus.

 

Moonfall (2022) – fantasy, akció, kaland, sci-fi (?)

Van egyfajta affinitásom azokra a filmekre, amik annyira szarok, hogy az már jó, lásd pl. az új Sikoly-filmes kritikámat. Az ilyen filmek vadászatakor azonban előfordul, hogy beleszaladunk egy annyira rossz, hogy már nézhetetlenül minőségtelen filmbe, és a Moonfall is ez volt. A sztori, vagyis hogy egy tudós (ex-űrhajós inkább) és egy összeesküvéselmélet-gyártó összeáll kideríteni, hogy a Hold az nem is az, mint aminek mutatja magát, akár még frappáns vagy humoros is lehetett volna.

Ehelyett a film komolyan vette magát, nagyon kevés öniróniával (KC modoroskodásain kívül) tolta végig az egészet klisés karakterekkel, nulla tudományos háttérrel, a szokásos katasztrófafilmes bóvli megoldásokkal. Kicsit durvának tartom, hogy Halle Berry, Patrick Wilson meg Donald Sutherland ilyenekhez adják a nevüket, de lehet, hogy akkora a Beverly Hills-i villák rezsije, hogy aljább melókat is be kell vállalni néha.

Az összes érzelmi szál a tinédzserfiúval, a gyerekekkel meg az ázsiai dadussal arclekaparóan cringe, csakúgy, mint némelyik CGI-os special FX. Az, hogy jön a hullám/földlemez, és kocsival menekülünk előle, a rosszfiúkat elkapja, minket viszont nem, már 10 évvel ezelőtt is vérciki volt. A dialógusokat mintha 14 éves fanfictionírók írták volna. Számomra elképesztő, hogy egy 60 feletti faszi még az élete derekán túl is ilyeneket rendez. Ez még nachosszal és társasággal SEM volt nézhető.

 

Kevés figyelmet érdemlő alkotások

 

Marry me / Vegyél el (2022) – romantikus vígjáték

Még mindig nem én vagyok a célközönsége a romantikus vígjátékoknak, ugyanis alapvetően kiütéses leszek tőlük, ezt azonban egy gyengébb pillanatomban megnéztük, nagyon ritkán hajlandó vagyok kedvezni a filmes partnereimnek is :D Valamiért sokkal többet vártam egy olyan filmtől, amiben Owen Wilson és Jennifer Lopez szerepelnek, talán a magas költségvetés miatt, vagy nem is tudom, ezek az elvárások azonban nem váltották be a reményeket.

A sztori szerint Kat Valdez énekesnő és megasztár, influencer nagyon publikus egybekelésre készül a szintén énekes latin szerelmével egy streamelt koncert keretében a Marry Me című szám előadása közben. Ott azonban hiba csúszik a gépezetbe, hogy a latin lover megcsalja a megasztárt, és ez pont az esküvős koncert esküvős száma előtt derül ki. Kat így random hozzámegy egy matektanárhoz, akit a közönségből szúr ki magának. A kettejük ismerkedése így még csak a koncert után kezdődik, és kénytelenek megküzdeni a radikális életmódkülönbségekkel, ha azt akarják, ebből tényleg legyen valami.

Istenigazából lehetnék nagyon gonosz ezzel a filmmel, de úgy érzem, az alacsonyabb korosztálynak íródott, kb 13 éves kor alatt azoknak a kislányoknak, akik úgy szerették JLót, mint én a 2000-es években. Meg sem próbál törekedni rá, hogy legalább minimálisan valóságos legyen, amivel nem is lenne amúgy baj, ha legalább izgibb vagy viccesebb lenne, de annyira semmilyen volt az egész. Oké, értjük, hogy a két karakter élete radikálisan más, de ez nem volt elég, hogy elvigye a hátán a filmet. Ha romantikus vígjáték, akkor legyen minimum Love Actually szinten, és akkor még én is tudom élvezni.

 

Tinder Swindler / A Tinder-csaló (2022) – dokumentumfilm

 

A sztori Simon Leviev izraeli Tinder-csaló áldozatainak a történetét meséli el az illetékeseket megszólaltatva. Nagyon straightforward, azt nyújtja, amit az ember várna tőle.

Számomra igazából szűk 3 éves tinderes tapasztalat után erősen fejvakarós, hogy hogy nem tűnik fel értelmes, csinos nőknek, ha egy kétes hátterű milliárdos kezdetben elhalmozza őket figyelemmel meg luxusélményekkel, aztán eltünedezik és elkezd tarhálni. Ráadásul az is elég random, ha valaki egy első randin hagyja magát magángépre ültetni, Michelin-csillagos étterembe meg rögtön hotelszobába vitetni. Távol álljon tőlem az áldozathibáztatás, de aki nem kezd el minimum gyanakodni egy túl jónak tűnő párkeresési lehetőségnél, és felkínálja magát tálcán, az tátott szájjal rohan a faszerdőbe. Amíg vannak ilyen nők, addig ilyen szélhámosok is lesznek. Külön érdekes volt utánakeresni, hogy mi lett a sorsa a címadó csaló srácnak, szóval aki megnézi, a guglizást se hagyja ki.

 

300 és 300: Rise of an Empire/ 300 (2006) és 300 - A birodalom hajnala (2014) – történelmi, akció, háborús, dráma

Év elején random rám jött, hogy meg akarom nézni az összes kétezres években legyártott ókori témájú filmet, amiben kigyúrt testű, néha tógás csávók, meg fejdíszes, alulöltözött nők vannak. Valójában a 300-at már láttam valamikor korábban, de nem emlékeztem rá az ikonikus gödörbe rúgós jeleneten kívül. Nem emlékeztem arra sem, hogy ez ennyire a harcra fog fókuszálni, így már az első részt is eléggé végigunatkoztam, a második pedig szinte teljesen rezignált telefonnyomkodásból állt számomra. Az tény, hogy a véres effekteket 2014-re egész látványosra megcsinálták, és Lena Headey se romlott le kinézetileg 8 év eltelte alatt, de valahogy arra számítottam, hogy jobban le fognak kötni ezek a filmek. Sokszor számomra inkább cringe volt az átható érzés, mint bármi más, főleg, ami Artemisia karakterét illette. Nagyon unalmas esős délutánra el lehet viselni otthoni nachosszal, de a komolyanvételét nem bátorítom ezeknek a filmeknek törifaktos múlttal.

 

The Mystery of Marilyn Monroe: The Unheard Tapes (2022) – dokumentumfilm, életrajzi

Korrekt Marilyn Monroe témájú dokumentumfilm, ami annyiban nyújtott újat, hogy a színésznőt közelről ismerő emberekkel készített telefonos interjúkból vágták össze a nagy részét. Megmondom őszintén, úgy, hogy viszonylag sok mindent tudok Marilynről már így is, kicsit furcsa volt a film szervezési elve, én nem így csináltam volna. Először tárgyalni a mentális problémákat meg a szerfüggőségeket, és csak utána a gyermekkori atrocitásokat meg a nőgyógyászati betegségeket kicsit slendrián dolog szerintem dokumentarista szempontból. A másik meg az, hogy olyan érzés volt, mintha egy grandiózus következtetést szerettek volna levonni, de aztán elterelték róla a figyelmet, hogy nehogy jogilag támadható legyen a film. Ez nagyon furcsa volt a számomra, mert akár úgy is előadhatták volna az egészet, hogy „léteznek ezek és ezek a teóriák a színésznő halála körüli körülményekre”, és akkor objektív is, meg nem is támadható. De elhinteni, hogy valami úgy van, de aztán lehet, hogy mégse teljesen, elég… furcsa.

A témában először ajánlanám Random videóját, és esetleg csak utána ezt a filmet. Érdekes volt, az tény, akit érdekel Marilyn Monroe, annak kötelező darab, de nem kell sokat várni egy netflixes alkotástól szerintem.

"Érdemes megnézni" szekció

 

La migliore offerta / Senki többet (2013) – dráma, romantikus

Megmondom őszintén, én nagyon ritkán nézek tévés filmeket, meg úgy alapvetően tévét is csak akkor, mikor vidéken vagyok a szüleimnél. Ez a film valamelyik filmes csatornán ment egyik nap este, és megnéztük pusztán azért, mert az első snittől kezdve beszippantott az elegáns, antiszociális öregúr (Virgil) komikus karaktere.

Nagyon érdekes sztori volt, és nagyon pozitív csalódás ez a filmélmény. Alapvetően hozzá vagyok szokva a hollywoodi nyálas, szájbarágós sztorikhoz, amik egyrészt már a könyökömön jönnek ki, másrészt egy olyan trash vonalat követelnek, amit az átlagosan ostoba amerikai polgárok megértenek és értékelni tudnak. Ahhoz képest, bár ebben a filmben semmi elvont nincs, ez már egy rétegfilmnek számít. A cselekmény a kultúrával, művészettel, becses műemlékekkel van átszőve, és a karakterek is érdekes, komplex emberek, nincsenek leredukálva a good guy-bad guy szintjére. Ezért sem árt néha európai filmeket nézni, amiket kb élből előítéletesen elutasítok az elvont, szenvedős francia és skandináv filmek miatt.

A sztori szerint ugye van egy idős aukcióvezető és művészeti szakértő, aki OCD-je miatt mindenhová kesztyűben jár, meglehetősen mogorva, intelligens és rendkívül igényes. Emberi kapcsolatai egy barátot és a beosztottját kivéve csak a munkára redukálódnak, és ez jó is így neki, legalább is egy darabig. Egyszer csak felbéreli egy titokzatos villatulajdonos fiatal lány, aki a több száz, sokmillió euróra rúgó műtárgyát szeretné eladni a szülei halála után. A lány mindenféle kifogásokkal lemondja a személyes találkozókat, mígnem kiderül, hogy ő maga is mentális beteg, és retteg mások között megjelenni. A lány furcsasága megnyeri magának a hóbortos műkincsszakértő öregurat.

A sztori végig lekötött, érdekes volt, de egy ponttól kezdve kiszámítható is, mert szinte borítékolni lehetett a történet végét.

Számomra ennek a filmnek a remeksége abban állt, hogy végre valami olyat néztem, amitől nem estek le az IQ pontjaim tízpercenként kritikus mértékben, mint egy amerikai kasszasikernél. A művészet még olyanok számára is érdekes módon volt tálalva, akik nem jártasak a művészettörténetben. (Én magam mondjuk nagyon szeretek galériákat látogatni, de mindezt háttértudás nélkül teszem.) Jólesett valami értelmeset nézni végre, még akkor is, ha nagyon szomorú volt a vége. Több embert is eszembe juttatott az életemben ez a karakter.

 

The Empty Man / Az üres ember (2020) – természetfeletti horror

A sztori egy hegymászó fiatalokból álló csapattal kezdődik a történet múltbéli síkjában, ahol az egyik férfi beesik egy barlangba, és megbabonázza valami entitás. Az esemény után nagyon furcsán viselkedik, nem reagál külső ingerekre, megbetegszik, és hát a társainak sem kell már tartós tejet venni. Ezután átkerülünk a jelenbe, ahol egy furcsa urbánus legenda tizedeli a gimis ifjúságot: ha egy híd közepén egyedül belefújsz egy üvegbe és elmondasz egy mantrát, akkor elvisz a rézfaszú bagoly z üresember.

James Lasombra, a zátonyra futott életű exnyomozó személyesen is érintett lesz egy ismerőse lányának eltűnése által az ügyben, így elkezd kutakodni, hogy mégis miről van szó. A valóság azonban annyira viszketősen szürreális, hogy arra sem ő, sem a film nézői nem számíthattak.

Az ijesztőfaktor nemcsak egy urbánus legenda vagy egy közönséges gyilkos, hanem egy természetfeletti entitás köré szövődött szekta.

Nekem nagyon-nagyon tetszett ez a film. A felszínen sok más horror, nyomozós thriller elemeit föl lehet fedezni, de egyáltalán nem klisés, teljesen új jelentésrétegeket vonultat fel, amiket a nézőnek kell kibogozni. Sokszor van olyan, hogy nem szeretem az elvont, filozofikus filmeket, ez viszont a hangulatával beszippantott, és értelmezésre késztetett. Simán el lehet képzelni Amerika bizonyos részein ilyen szektákat egyébként, vannak bizarr gondolkodású csoportok saját spirituális elvekkel és gyakorlatokkal.

Megvan a saját teóriám azzal kapcsolatban, hogy mi volt valóságos a filmben, és mi nem, de nem sikerült minden kérdést megválaszolni, és valszeg nem is lehet. Aki szereti az agyalós, természetfeletti thrillert-horrort, annak ajánlom ezt a filmet mindenképpen. Többszöri megnézésre is.

A besúgó - 1. évad (2022)

HBO maxos gyöngyszem a 80-as évek Magyarországáról, arról az időszakról, ahol az ÁVH még beszervezett embereket, hogy jelentéseket adjanak egymásról, ahol a falnak is füle volt, és ahol a gondtalan egyetemistaéveket beárnyékolta az omladozó szocializmus.

A felszíni appeal persze az, hogy jók a zenék, a karakterek, a kosztümök, és olyan kellemes nosztalgiával vegyül a rengeteg politikai mocsok. Demeter Geri felkerül Pestre a közgázon tanulni, és már a vonaton letámadja egy tiszt, hogy jelentgessen egy szaktársáról. Gerinek beteg az öccse, így nincs is más választása, muszáj besúgónak állnia, ha azt akarja, hogy az öccse továbbra is kapja az államtól a gyógyszert. Így kénytelen közeli barátságot kötni a földalatti demokrata mozgalom vezetőjével, Zsolttal, és teljesen a bizalmába férkőzni a csapat tagjainak.

Egyetemista diákok lévén van bőven ivás, bulizás, szerelmek, züllés, és persze idealisztikus álmodozás Magyarország jövőjéről. Sok tekintetben a mai politikai helyzettel akkora áthallások vannak, hogy a fal adja a másikat. Az ember szinte keserédes mosollyal nyugtázza magában, hogy hova is reménykedjen, ha ennyire tróger politikai körülmények közül jövünk. Ennek a sorozatnak nagyon nagy politikai jelentősége van most, viszont ugyebár nincs jelentősége körbejárni, hogy miért vagyunk a totalitárius rendszer útján megint.

Nagyon izgalmas intellektuális pingpongozások voltak minden részben, gyakorlatilag az összes cliffhangerrel végződött. Utóbbi kicsit hatásvadász volt, nem feltétlen lett volna rá szükség, mert enélkül is izgalmas volt a sorozat. Jók voltak a színészek, hihetőek a karakterek (talán Kiss Imrét kivéve, aki egyik pillanatban tróger bajuszos csávó volt, másikban meg cizellált állami tisztként lépett fel).

Ha megkérdezném a szüleimet a magyar nyolcvanas évekről, nem vagyok benne biztos, hogy ilyen sötét képet festenének, ők főleg pozitívan szoktak nosztalgiázni erről az időszakról, aminek az volt az ismérve, hogy az emberek már kicsit szabadabban voltak elégedetlenek, de már több mindent élvezhettek anyagilag. Nem tudom megítélni, hogy mennyire tűpontos a korrajz, de érdekes és nagyon hangulatos sorozat, az tuti.

Talán az egyik legérdekesebb része számomra Geri személyiségi íve, amit leír a sorozat második felében. Az elején még egy elveszett, vékonyka srác, akin mindenki csak poénkodik, az ÁVH meg a kapcájának használja, a vége felé pedig megtanulja, hogy csak magára számíthat, és ki kell használnia az elé tárulkozó lehetőségeket, ha túl akar élni, még akkor is, ha ez éppenséggel etikátlan, és kicsit sem jobb, mint azok, akik a vezetői döntéseket hozzák az országban. Nagyon érdekes volt végignézni egy kezdetben feddhetetlen karakter korrumpálódását, akit a körülmények tettek azzá, aki. Talán magyarázatot adhat ez arra, hogy mi történt az elmúlt 30 évben ebben az országban, és miért nem tartunk előrébb. Egy személyes sorson keresztül bemutatni társadalmi folyamatokat? Kifejezetten kreatív, tetszetős. Hogy hiteles lenne, azt kétségbe vonom, de nagyon élvezetes és tanulságos.