Úgy érzem, hogy a 2018-as év úgy száguldott el mellettem, mintha nem is lett volna… Nem mondanám, hogy a filmek különösebben meghatározó szerepet kaptak volna a szabadidőm eltöltésében ebben az évben, de ahhoz képest sokkal több idei filmet néztem meg, mint amennyire emlékeztem. Nagyjából a megnézés sorrendjében fogom őket közölni, írok róluk pár mondatot a szokásos formában, röviden bemutatva a véleményem.
Red Sparrow / Vörös veréb (2018)
Jennifer Lawrence valóban istentelenül szexi, főleg abban a fekete fürdőruhájában, amit a magyar uszodában tol, hogy elcsábítsa Joel Edgerton karakterét, meg hát utóbbi sem rossz… De a szexkémek kiképzésének gondolata sajnos nagyon zs-kategóriás történeti síkon, így nehéz bármilyen megvalósítással vagy színészi játékkal felülírni.
Dominika, az igéző szépségű balett-táncosnő egy sérülés következtében nehéz körülmények közé kerül, ugyanis édesanyja orvosi ellátását csak akkor tudja folytatni, ha megfontolja a gengszter nagybátyja rizikós ajánlatát. Bevállalja, hogy küldetéseket teljesít Ivannak, így kiküldik egy szexpionázzsal foglalkozó kiképzőiskolába, aminek az a lényege, hogy a szép emberekből karizmatikus, csábító-számító mesterkémeket csinálnak. Bár Dominika nem a jó magaviseletéről híres, természetes tehetsége miatt kiközvetítik Budapestre egy küldetésre, ahol találkozik egy amerikai CIA-ügynökkel, Nash-sel. Természetesen összegabalyodnak, de nemcsak ők, hanem a történet szálai is, hiszen nem tudjuk, Dominika valójában kinek is dolgozik. Utólag visszatekintve nem tűnik egy nagy agymunkának ez a film, de amikor néztük, akkor én se értettem igazán, meg a filmes partnerem se…
Van egyfajta hangulata a budapesti helyszínekkel, a gyilkolászós-szexelős jelenetekkel, de egy nézésnél semmiképp sem ér többet. Az utóbbi időben nagyon felkapták ezt a hidegháborús feelinget Hollywoodban, pl. az Atomic Blonde, ugyanebben a posztban lejjebb a Siberia (de akár Keanu John Wick-filmjei is)… Gondolom, Budapest olcsó forgatási hely, megbabonázza az amerikaiakat, hogy a mai napig ugyanúgy néz ki minden, mint negyven évvel ezelőtt :D Viszont ha egyet láttál, tkp mindegyiket láttad.
Annihilation / Expedíció (2018)
Sci-fi is, horror is, gyomorforgató is, egészen érdekes… kifejezetten az én ízlésemnek való darab. Azonban ha emetofóbiás vagy, akkor célszerű inkább elkerülni ezt a filmet, mert főleg az elején kb minden második képkockában hány valaki…
A történet kissé összevissza játszódik. Lena, a molekuláris biológiát oktató egyetemi tanár annyira hosszú ideje várta haza a katonai bevetésről a férjét, Kane-t, hogy ésszerűbb volt inkább meggyászolni, mert nagy bizonyossággal feltételezhető, hogy harcban esett el. Egy napon azonban Kane felbukkan, borzasztóan furcsán viselkedik, istentelenül rosszul van, és csak gépek tudják életben tartani. Lena eldönti, hogy kideríti, mi is történt a férjével, az út pedig a Shimmerbe vezet, ami egy furcsa, csillagkapu-szerű irizáló anomália a helyi nemzeti parkban. Vele tart egy csupa nőkből álló csapat is abba a dimenzióba, ahonnan egyedül a férje jött még ki élve, de ő is alig nevezhető élőnek.
A film nagy pozitívuma a feszült hangulat megteremtése, amit olyannyira szeretek a klasszikus horror sci-fikben. A történet felépítése és a látványvilág is nagyon átgondolt és tudatos, de ami még pozitívabb, hogy újat mutat. Tudományosan pont annyira van megalapozva, hogy még ne akarjak ordítozni a képernyő előtt kínomban amiatt, hogy ez mennyire gáz.
A Shimmer érdekessége, hogy minden mutálódik benne, de a lehető legszokatlanabb és legcreepybb módokon. A film filozófiai háttere egyszerre emlékeztet a jó öreg Alienre (teremtés, élet, halál, mutációk, génmódosulás, különböző életformák) és a Sunshine-ra (emberi elme bebuzulása, elvontság). Az elején kicsit zavart a csupa női casting, de az alapfeltevés szerencsére az volt, hogy az, aki bevállal egy öngyilkos küldetést, alapból nincs rendben agyilag, úgyhogy a karakterek legalább nem dísznek voltak ott, hanem tényleg valamennyire érdekesek voltak és hozzájárultak a cselekményhez. Nekem ez nagyon bejött, bár pont annyira volt sokkoló, mint a Covenant, szóval erős gyomor kétségtelenül kell hozzá.
First Man / Az első ember (2018)
Szintén megismételném az előző kijelentésemet az emetofóbiával kapcsolatban… Sajnos nem lehet űrhajóskiképzést megúszni hányás nélkül, úgyhogy aki nem bírja, az csak óvatosan nézze, nekem sajnos moziban kellett. A film Neil Armstrong életének egy hollywoodi dramatizált verziója. Miután a fenegyerek pilóta elveszti a kislányát, az gyász megélése helyett inkább a munkába temetkezik, ekkor botlik bele a NASA által nyújtott űrhajós lehetőségbe.
A sztori végigkíséri az életét 1961-től 1967-ig nem spórolva a családi drámával és pszichológiai kép felállításával, mialatt azt is elmondja, az emberiség hogyan jutott el a hatvanas években a Holdra időt, energiát és pénzt nem spórolva. Belelátunk az emberi tényezőbe is az űrhajósok családjai által, de ez sokszor olyan hihetetlenül töményre sikerül, hogy az ember gondolkodik, mit is néz éppen, mert sokszor drámának tűnik a film életrajzi dokumentumfilm helyett. A végén egyfajta nehéz érzéssel a gyomrunkban sétáltunk ki a moziból, bár kétségtelenül érdekes volt. Egyszer meg lehet nézni, de főleg inkább kőszívűeknek ajánlom, akiknek fekszenek a nehezebb témák, mert ez nem egy könnyed nyáresti limonádé.
Flickan, mamman och demonerna /A lány, az anya és a démonok (2018)
Azt hiszem, sikerült elérkeznünk az év mélypontjára filmes tekintetben. A művészetre általában úgy gondolunk, hogy a célja a gyönyörködtetés vagy a szórakoztatás, ez azonban szűklátókörű hozzáállás. Lehet, hogy az alkotó kifejezett szándéka a figyelemfelhívás, sokkolás vagy elgondolkodtatás, és őt például rohadtul nem érdekli, hogy te, kedves néző, 93 percen keresztül kényelmetlenül ficegsz a székedben, mert a film folyamatosan egy helyben jár a célzott téma körül, abba egyre ijesztőbb mélységekbe belesüppedve. Ilyen volt ez a film is, ami másfél óra helyett inkább tűnt két és félnek…
Egy édesanya történetét meséli el, aki különböző dolgokat hallucinál, a kislánya pedig kénytelen alkalmazkodni hozzá, és gyermeki szeretete miatt kétségek nélkül fogadja el az édesanyja téves valóságképét. Sok fontos kérdést felvet egyébként, de mindezt annyira vontatottan, elvontan és idegesítően valósítja meg, hogy senkinek sem ajánlanám. Inkább itt és most lespoilerezem, hogy a kezeletlen mentális betegségek veszélyeire hívja fel a figyelmet, és akkor megkíméled magad 93 perc szenvedéstől.
Ready Player One (2018)
Ez a film sem tartozik különösebben a filmes kedvenceim közé 18-ban, de annyira nem súlyos a helyzet, mint az előző esetben. A történet szerint az alternatív jövőben az emberek egy olyan virtuális világba menekülnek a valóság elől, ahol saját testet tervezhetnek maguknak, és bármilyen képességet megszerezhetnek, ha elég ügyesek, vagy elég pénzük van. Ebben a világban, az OASISben a virtuális világ megalkotója, Hallyday elrejtett egy hímestojást, ami átruházza a megtalálóra az OASIS tulajdonjogát és féltrillió dollárt – ez gyakorlatilag felbecsülhetetlen hatalmat és jólétet jelent. Itt motoszkál a főhősünk, Parzival, aki barátaival és OASIS-beli kiszemeltjével elkezdi felgöngyölíteni az aranytojásig vezető kihívásokat. A történetben leckét kaphatunk a tisztességről, bajtársiasságról, és arról, hogy márpedig a kockáké a világ. Ez önmagában nagyon egyszerűen hangzik, de hálát kell adnom a feljebbvalónak, hogy a SZÁZNEGYVEN perc alatt nem kaptam epilepsziás rohamot a villódzásoktól, robbanásoktól, üldözéses jelenetektől, hirtelen váltásoktól. Ezt a filmet nem rám tervezték, hanem a tőlem egy-másfél emberöltővel későbbi ADHD-generációra. Nagy nehezen végigküzdöttem, de csak úgy, hogy közben azért másra figyeltem a nagyon mozgalmas jeleneteknél, csak hogy ki ne folyjon a szemem.
Widows / Nyughatatlan özvegyek (2018)
Borzasztó magyar címválasztás, bár fordítóként az ember tudja, hogy ez a marketingesek számlájára írható, és nem a szinkrondramaturgokéra. Még egy mozis élmény idén, ami kifejezetten élvezhető volt. Liam Neeson karaktere ezúttal egy Harry nevű gengszter, aki azért mégis csak jó ember belül: mélyen szereti a tanár feleségét, Veronicát még hosszú évek után is. A legutóbbi, nagyon nagyszabású hakniba viszont Harry és haverjai sajnos belebuknak, mégpedig annyira, hogy megözvegyítik feleségeiket. Az asszonyok ottmaradnak a temérdek adóssággal, amit alvilági férjeik halmoztak fel, ebből pedig hamar élet-halál kérdés kerekedik, ugyanis a gengszter bulibáró Jamal életveszélyesen megfenyegeti Veronicát. A nőknek így nem sok lehetősége marad, eldöntik, hogy megszerzik az adósság kifizetéséhez szükséges pénzt, mégpedig úgy, hogy elvállalják a Harry által egy füzetben megörökítve hátrahagyott következő, még az utolsónál is nagyobb szabású haknit, amiben 5 millió dollárt kaszálhatnak. Szépen lassan az is kiderül, hogy Chicago South Side polgármesterjelöltjeinek is köze van a törvénytelen ügyködésekhez.
A helyzet az ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy akció, krimi meg valamennyire thriller, de eléggé csajbarát. A fő karakterek nők, és pont ezt használják ki a film alatt, mint adottságot. Különösen szórakoztató volt nézni Alice, a kelet-európai, modellalkatú özvegy golddiggerkedését, és hogy milyen karakterfejlődést futott be a film alatt. Veronica (Viola Davis) stílusa pedig olyan szinten kifogástalan, hogy a stylistja megérdemelne kb. egy best costume design Oscart.
A film eleje eléggé vontatott volt, mert nagyon megalapozta nekünk a karaktereket, hogy azonosulni tudjunk velük. A vége felé viszont szerencsére beindult egy kellemesen pörgős tempóra, és élvezhető is maradt. A befejezés sem volt klisés, sőt, engem kifejezetten üdített a csavar. Egyszer simán megéri megnézni. Örülök, hogy néha hajlandó vagyok kitekinteni a műfaji komfortzónámból.
Siberia/Gyémánthajsza (2018)
ZS-kategóriás orosz gengszteres Keanu Reeveses antihősös sztori, ami első látásra krimi/thriller, viszont rövid úton átmegy szerelmi drámázásba, és minden más csak kellék. Szerintem ezzel az egy mondattal tökéletesen leírtam, hogy miről van szó…
Az amerikai Lucas Oroszországba megy ritka kék gyémántokkal kereskedni, azonban kiderül, hogy egyen kívül nem is eredetiek, és a kereskedő körül kezd egyre inkább szorulni a hurok. Közben megismerkedik egy kis szibériai (valójában román, lol) faluban Katyával, a kávézótulajdonossal, aki nemcsak csinos és igényes, hanem még angolul is nagyon jól tud… Igazából oroszokkal kapcsolatos sztereotípiák halmaza ez a film, de néhol egészen szórakoztató emiatt. Ha nem lennék Keanu-fan, akkor nem hiszem, hogy megnéztem volna elejétől a végéig, mert se nem volt valami mély mondanivalója, se nem mutatott újat. Viszont néhány szexjelenet meg kelet-európai türhősködés legalább feldobta a dolgot, ha már más nem.
Submergence/Merülés a szerelembe (2018)
Egy töredezett történetmesélésű, de kétségtelenül érdekes, ám valószerűtlen romantikus dráma. Azt hiszem, arra most kezdek ráébredni, hogy hajlandó vagyok romantikus filmet megnézni, de csak akkor, ha NEM vígjáték, valamint igényes a történet és annak megvalósítása, ellentétben az előző romantikus filmmel.
A Submergence karakterei tipikusan azok az idealizált, lelkileg felemelő regénykarakterek, akik valami fontosat csinálnak az életben, mélyen intelligensek, érzékenyek, és a véletlen hozza őket össze egy perzselő szerelembe. A természetes, de kissé fagyos szépség, Danielle például óceánkutató tudós, aki azzal foglalkozik, hogy mélytengeri baktériumokat, életformákat kutat, és próbálja csapatával megtalálni az élet eredetét. James, a skót CIA ügynök (:DDDD) pedig necces közel-keleti helyekre megy titkos küldetéseket teljesíteni. A kettőnek tényleg semmi köze egymáshoz, ennek ellenére egy gyönyörű kis francia vidéki nyaralóban összetalálkoznak, és azonnal elbűvölik egymást. Egyik sem számít rá, de rövid úton annyira beleszeretnek egymásba, hogy több ezer kilométerre egymástól is a franciaországi nyaralás emléke tartja bennük a lelket a saját életveszélyes missziójukon.
Aki néha olvassa a blogomat, annak James Mcavoyt nem kell bemutatni, mert tudja, hogy a számomra legkedvesebb színészek egyike. Teljesen mindegy, hogy mit játszik, akkora beleéléssel fogja tudni átadni, hogy az ember együtt izgul, retteg, örül a karakterrel. Bármit megnéznék, amihez a nevét adta, és már akkor is szemeztem ezzel a filmmel, amikor a mozikban adták, csak nem vagyok az a típus, aki romantikus filmre egyedül beül. Dannyt pedig ki játssza… A sors vicces fordulása, hogy James Mcavoy kedves barátjának, színésztársának, és számomra örökös OTP-jének, egyben a másik legkedvencebb színészemnek, Michael Fassbendernek a felesége, Alicia Vikander svéd színésznő. Elég érdekes lehet elképzelni, hogy régóta barátságban állsz valakivel, akivel számtalan filmet végigtoltál már együtt, aztán muszáj forró szexjeleneteket leforgatnod a feleségével szinte semmi ruhában - de hát ez a szakmával jár. Jamest és Michaelt azért szeretem ennyire a lélekrengető színészi játékuk mellett, mert nem tipikus ostoba hollywoodi arcoskodó ripacsok, akik két értelmes mondatot nem tudnak kinyögni egy talkshowban, hanem a színész mivoltuk mögött ott van az intelligencia, alázat a szakma iránt, és egyfajta európai visszafogottság, ami az amerikaiakra sokkal kevésbé jellemző. És be kell vallanom, ez a megállapítás illik a svéd, de olívaszín bőrű, sugárzóan természetes szépségű Alicia Vikanderre is. Az a lány is egy üde színfolt Hollywood palettáján a Gwyneth Paltrow-k, Lindsay Lohanek, és Shia Leboufok korában.
Egy szó mint száz, én élveztem ezt a filmet, bár mivel romantikus DRÁMA, ezért sejthető, hogy nem lesz happy end a vége, szóval szomorú sóhajtozásra felkészülni.
The Nun / Az Apáca (2018)
Ha tudtam volna, hogy a Conjuring-Insidous-Annabelle univerzum része, akkor nem nézem meg, bár így is volt róla egy sejtésem, hogy trash horror, és mégis végigtoltam - ráadásul apával és a bátyámmal, akik elvből nem néznek horrorfilmet, saját indíttatásból pedig gyakorlatilag soha. A Conjuring (amiről itt írtam még nagyon régen) és az Insidious az a tipikus tróger klisés amerikai horror, amitől csak az ijed meg, aki tényleg nagyon félős. Mi a fiúkkal gyakorlatilag végigkommentáltuk az Apáca egészét, és emiatt nagyon jól szórakoztunk. Főleg az olyan dolgok miatt, hogy a sztori egy erdélyi kis településen játszódik egy elhagyatott kolostorban, ahol a helyiek rettentő babonásak (vámpírokat esetleg nem lehetett volna belerakni?!), a türhő, de helyes francia (kanadai! Romániában) munkásfiú rágerjed az angol szentéletű apácanövendék lányra, vagy hogy a bátyám minden második jelenetet előre megjósolt… Szóval ilyen téren tök szórakoztató volt, de csak azért, mert én néha a röhögés kedvéért szeretek trash horrort nézni.
A történet szerint az ötvenes évek elején Romániában egy római katolikus kolostort megtámad egy magát apácának álcázó démoni lény. Az egyetlen túlélő, Victoria nővér annak érdekében, hogy elkerülje, hogy a démon megszállja a testét, felakasztja magát. A francia vendégmunkás Calvin Klein modell srác viszont megtalálja a holttestet, és nagyon furcsa dolgokat tapasztal a kolostornál. Az eset kétségtelenül természetfelettinek tűnik, így bevonják a Vatikánt is, ahová meghívásra kerül Burke atya. A papot megbízzák az eset kivizsgálásával és az esetleges ördögűzéssel, és magával viszi az ifjú apácanövendéket, Irene-t is. Elmennek Erdélybe, ahol a film aztán az első pillanattól kezdve adagolja a horrorkliséket, és persze igazából semmi sem az, aminek az elején tűnik.
Ha tetszett a Conjuring-univerzum többi filmje, akkor nézd meg. Ha van kellő baráti társaságod, akivel szerettek klisés horroron röhögni és chipset enni, akkor is. Egyébként inkább ne, mert vannak ettől sokkal igényesebb, eredetibb és ijesztőbb művek.
Bird box (2018)
MIÉÉÉÉÉÉRT… Istenem, miért. Csak ennyit tudtam ismételgetni, miután megnéztem ezt a csöppet sem eredeti, agyonmémezett, széjjelhypeolt filmet. Az ingermegvonásos thriller új dolog? Nem, ott a Hush, a Don’t Breathe, az idei Quiet Place… A láthatatlan, pusztító ellenség új dolog? Nem, ott a Cloverfield és a The Happening (utóbbinak még az alapfelvetése is ugyanaz!). A bezárt világvége-érzés, ahol teljesen magunkra vagyunk utalva, eredeti? Nem, ott az I am Legend (ami kategóriákkal sokkal-sokkal jobb mint ez), a The Mist, de még a Signs is.
Egyébként nagyjából minden érdekeset elmondtak a trailerrel meg a közösségi médián közzétett képspoilerekkel, az összes többi, ami a filmben derül ki… hát nem segít sokat a felhúzásában.
Malorie a testvérével együtt él, és bár közeledik a terhessége végéhez, depresszív állapotban van és nem igazán szeretné megtartani a gyereket. Mielőtt még belegondolhatna abba, hogy mi is legyen, elkezd valami nagyon furcsa dolog terjedni a világban, aminek következtében az emberek tömeges öngyilkosságokat követnek el. Kiderül, hogy valamiféle entitás okozza a szuicid tendenciákat, amire tilos ránézni, mert bebuzítja az ember elméjét. Malorie egy zárt luxusvillába kerül egy csapat idegennel, akik viszonylag sikeresen navigálnak a kaotikus körülmények között, és túlélik egy darabig. A nő kénytelen szembenézni a saját lelki problémáival, ugyanis a túlélés hosszútávon csak úgy garantált, ha ő és az általa nevelt gyerekek eljutnak egy hosszú folyószakaszon egy biztonságos bázisra, de közben egyikőjük se nyithatja ki a szemét.
Bár az alapötlet nem volt különösen eredeti, akár még meg is lehetett volna valósítani igényesen, ez viszont nem sikerült. Sok ezzel a filmmel a probléma. Zavart a történetvezetésnek töredékessége, de főleg azért, mert az elején belevágtunk a sztoriba, és nem volt semmi alapozás. Kb az első 10 perc után jön a sokkfaktor, és nem igazán tudjuk, miről van szó, sőt, később se nagyon derül ki semmi. Ami az entitással kapcsolatban később kiderül, az sem konzisztens, mert különböző emberekre különbözőképp hat, ráadásul a hatóideje se ugyanolyan minden esetben. A karakterek közül Malorie-n kívül körülbelül kettőt-hármat ismerhetünk meg kicsit jobban, de egyik sem szimpatikus Tomot leszámítva, aki egy adott jelenetben szintén elég creeper. (Aki látta, és emlékszik, hogy hogyan flörtöl Malorie-vel miközben azt magyarázza, hogy a nővére terhes pocakját is simogatni szokta… blöeeh.) A film esszenciája szerintem az, hogy Malorie pszichikai fejlődését kíséri végig az anyaság felé, és ehhez használja fel a madarakat a dobozban, mint szimbólumot. Ennek ellenére a madarak átgondolatlanul voltak belelökve a filmbe, mert mindig jelezniük kellett volna az entitás közelében, a film végén meg valamiért pont a biztonságos bázis körül csicseregtek… Plusz baromi béna volt a CGI-megoldás is.
Valaki nagyon ügyesen marketingelte ezt a filmet, mert akkorát aratott pár hétig, hogy sehol nem lehetett elkerülni, ha közösségi médián járt az ember. Nem mondom, hogy nézhetetlen, de a várakozásomat bőven alulmúlta, úgyhogy inkább az első bekezdésben listázott filmeket ajánlanám, ha érdekelnek a hasonló témák.
Valaki nagyon ügyesen marketingelte ezt a filmet, mert akkorát aratott pár hétig, hogy sehol nem lehetett elkerülni, ha közösségi médián járt az ember. Nem mondom, hogy nézhetetlen, de a várakozásomat bőven alulmúlta, úgyhogy inkább az első bekezdésben listázott filmeket ajánlanám, ha érdekelnek a hasonló témák.
Nem '18-as, de '18-ban megnézett filmek
Horns / Szarvak (2013)
Tulajdonképpen mi volt ez?! A wikipedia szerint egy dark fantasy horror. Sötétnek valamennyire tényleg sötét, de a fantasy és a horror leginkább a film második felében jön elő. Csak arra emlékszem, hogy ültem a film után magam elé nézve kissé csalódottan és tanácstalanul, hogy ennek most akkor mi volt a lényege és miért is néztem végig?
Ignatiust a barátnője megerőszakolásával és meggyilkolásával gyanúsítják, ugyanis utoljára veszekedni látták őket a lány holttestének megtalálása előtti estén. Ig természetesen fülig szerelmes volt Merrinbe már gyerekkoruk óta, és sosem bántotta volna a lányt, ezt azonban a helyiek egyáltalán nem hiszik el, és leprásként kezelik szerencsétlen fiút, aki a gyászával is küzd a kiközösítés mellett. Egy napon Ig azt veszi észre, hogy szarvak kezdenek kinőni a fejéből, ennek hatására pedig az emberek indokolatlanul őszinték hozzá, és elkezdenek az ösztöneiknek cselekedni a közelében. Ez egyébként elég sok komikus helyzetet okoz a filmben (mint például amikor orvoshoz megy leoperáltatni a szarvakat, és a bódulatból arra ébred, hogy a műtét helyett az orvos az asszisztensével szexel a széken). :D Új tulajdonságával felruházva (=kihozza az emberekből az őszinteséget) elindul kideríteni a városban, hogy ki gyilkolta meg a barátnőjét.
Ez eddig igazából még rendben is lenne, de a filmben végigvonul valamiféle keresztény szimbolika, amit nem tudtam megfejteni, mert az utolsó előtti jeleneteknél teljes sokkban voltam, hogy ez most mit akart jelenteni. Aki szereti az elvont dolgokat és Daniel Radcliffe-et, az nézze meg, a film első háromnegyede egész érdekes volt, míg át nem csapott totális wtf-ba. Különösen érdekes volt Harry Pottert amerikai környezetben, amerikai akcentussal nézni, úgyhogy ha másért nem, akkor ezért az alakításáért egyszer meg lehet nézni.
Unfriended (2014)
Egy nagyon ZS-kategóriás horrorra számítottunk, mikor ezt a filmet előkaptuk a Netflixen, de annyira közel sem volt rossz. Emellett egy másik film volt terítéken aznap, a Knock Knock, ami valóban annyira vállalhatatlanul igénytelen volt (és nem a jó, nevetős értelemben), hogy inkább leállítottuk, és ezt kezdtük el nézni helyette.
Egy baráti társaság Skype konferenciahívásban beszélget, ahová egyszer csak belép egy ismeretlen, avatar nélküli alak. Egy ideig csak csendben figyel, a tinédzserek pedig próbálják kirakni a beszélgetésből – sikertelenül. Azután a beszélgetés résztvevőiről ciki képek kerülnek fel a Facebookra, amit az oldal úgy jelez ki, mintha egymásról posztolgatnának, holott senki sem posztol. Amikor a halott volt osztálytársuk Facebook fiókja életre kel és elkezd üzeneteket küldözgetni, majd a Skype chatben is aktívkodik, akkor rájönnek, hogy valami nagyon nincsen rendben.
Az érdekes az volt ebben az alacsony előállítási költségű filmben, hogy olyan ötlettel jött elő, amivel még nem nagyon találkoztunk ezelőtt. Összekapcsolta a (web)kamerás film ötletét a paranormális jelenségekkel, a közösségi médiával és a szokásos tinihorroral. Azt is megmutatja, hogy a tinédzserek, meg úgy általában a baráti társaságok a legritkább esetben alapulnak tiszta és őszinte barátságon, mert valaki mindig áskálódik, kibeszéli a másikat a háta mögött, mennek a megcsalások, kavarások, hazugságok, egymásnak keresztbe tevések. Azért nem kell eget rengető mondanivalóra készülni, de szerintem érdekes volt a történet, felhívta a figyelmet a bullying jelentőségére (de még hogy), és az alacsony költségvetés ellenére is le tudott valamennyire kötni.
