Titanic (1997)
Már régen "újra" akartam nézni ezt a filmet, aztán egy unatkozós pillanatomban megtettem... Az első számú tanácsom lányoknak, hogy hormonok által erősen befolyásolt időszakban ne nézzék ezt a filmet, csak ha sírni szeretnének. Erről a filmről mindössze annyira emlékeztem, hogy mikor nagyon kicsi voltam, a keresztszüleim átjöttek hozzánk, és együtt néztük a nappaliban VHS-ről a Titanicot az egész családdal (az összes gyerekkel együtt), és akkor a videokazetta még csúcstechnológiának számított; menő volt így filmezni. A történetből semmi nem maradt meg, a filmezésből is csak annyi, hogy a bátyám elaludt rajta. Persze azt tudtam, hogy a valódi Titanic luxushajó tragédiájának megfilmesítéséről és egy huszadik századi Rómeó és Júlia jellegű sztoriról van szó, meg hogy Celine Dion nyervog a soundtracken… de körülbelül ennyi.
Éppen ezért meglepett a kettős narrációja a filmnek. Egyáltalán nem tudtam, hogy a modernkorban kezdődik, és a 100 év körüli Rose meséli el a Titanicon megélt történetét, a sztori közben pedig gyakran visszatérünk a jelenbe, amolyan Interjú a vámpírral stílusban. Őszintén szólva engem egy kicsit idegesített is, mert rombolta a film ódon varázsát, és sejteni lehetett, hogyan végződik majd. (Bár a populáris kultúra miatt egyébként is lehetetlen nem ismerni a sztori nagy részét…)
A gyönyörű és fiatal Rose egy roppant módon gazdag és stílusos arisztokrata férfi, Cal jegyese. A férfi úgy gondolja, Rose egy csinos trófea az oldalán, villoghat vele a társaságban, és bőven elég drága ajándékokkal elhalmoznia valódi törődés és tisztelet helyett. Rose öntörvényű, okos és cserfes lány, aki szenved a gazdagok unalmas fecsegésétől, ivászatától, „ki tud jobban felvágni a másik előtt” versengésétől, és végtelenül boldogtalan Cal mellett. A súrlódások mindennaposak, a hajón a felszínes társasággal összezárva Rose úgy érzi, teljesen kilátástalan az élete, és a közelgő házasságból semmi esélye sincs kimenekülni, az öngyilkosság az egyetlen megoldás. Egyik éjszaka kiáll a hajó orrára, hogy a hullámokba vesse magát, mikor Jack észreveszi őt, és lebeszéli az őrült tettről. Jack egy szegény, hajléktalan vándorművész, aki pókerpartin nyerte a harmadosztályú jegyét a Titanicra, viszont igazi csiszolatlan gyémánt: nemcsak értelmes, karizmatikus, vicces, de bugyiáztatóan jóképű is. Rövid idő alatt egymásra találnak, és intenzíven szerelembe zuhannak. Az ő történetüket meséli el ez a film, amihez csak háttérként szolgál az a tragédia, ami valóban lezajlott 1912. április 14-én.
Okkal klasszikus a film, bár tipikusan nőknek írt, idealista történet pofátlanul Mary Sue karakterekkel. A magas körökben forgó nő természetesen gyönyörű és okos, az alacsony sorból származó gyöngyszem férfi pedig szó szerint mindent feláldoz érte, száz százalékig kinyilvánítja az érzéseit, és morálisan feddhetetlen. Az ilyen történeteknek talán pont az a lényege, hogy mesét mondva egyfajta menedéket nyújt a valóság elől a nőknek, megmutat egy utópikus kapcsolatot, ahol a felek mérhetetlenül szerelmesek egymásba, és semmilyen külső tényező sem választhatja el őket – persze a kikerülhetetlen tragédián kívül. Elméletem szerint az író vette a Rómeó és Júlia örökérvényűségének receptjét, és innovatív módon rászabta a Titanicra, mint háttérsztorira. Az eredmény egészen sikeres lett: kaptunk egy újabb halhatatlan párt. Az ilyen műveknek az a lényege, hogy a két szerelmesnek nincs ideje besavanyodott, veszekedős, szexmentes öreg házasokká válni, ahol a nőnek mindig fáj a feje és meghízott a szülés után, a férfi meg iszik és a titkárnőjével kavar. A szépség a fiatalságban, az érzelmek intenzitásában van, amit nem ront el az öregedés vagy egymás megszokása, így a kapcsolat bár elkerülhetetlenül véget ér a valóságban – paradox módon tovább él a tökéletesség emlékeként.
