Ez egy több okból különleges bejegyzés lesz: először
is, nem filmről és nem könyvről van szó, bár ettől még az élmények
kategóriájába tartozik (nem is akármilyen!). Másodszor, többen kértétek, hogy
írjak róla, harmadszor, rendkívül személyes hangvételű.
A koncertre való kimenetel a Soundofjapan és a hazai
japánzenei bulik főfő-ikonja, azaz Case főszervezésében zajlott, valamint a
Gazette Hungary adminjainak kommunikációjával. Utóbbi lányokról itthon megvolt
a magam véleménye, de mivel az út során nemigen beszéltem velük, nem tudok
semmit sem elmondani róluk.
A Hősök tere mögötti parkolóban gyülekeztünk össze,
ahonnan mindössze 3 megállóval Münchenben találtuk magunkat. Lényegesen
rövidebb idő volt odaérni, mint amire számítottunk, már reggel 8 előtt jóval
ott voltunk a koncert színhelyén. Megelégedésünkre már akkor ráírtak egy számot
a kezünkre, sőt, a későbbiekben sorba rendeztek minket, és kikötötték, hogy
maradjunk is úgy, amennyire csak lehet. A délelőttől kora este folyamáig
folyamatosan szállingóztak az emberek, és meg kell mondanom, én még sose láttam
ilyet. Az emberek pokrócokon ültek és azokkal takaróztak a fal tövében, egynapi
kajával és innivalóval csöveztek, mintha csak piknikeznének. Egyébként a
koncertre ellátogató arcokról is talán kéne tenni némi említést. Mielőtt láttam
volna a magyar buszos társaságot, azt hittem, mindenki extrémen néz ki és értelmetlenül
vartyog japán szavakat, valamint elvakultan ajnározza az együttest. Meg kell
mondanom, ez a prekoncepció hibás volt, arányaiban kevesebb volt a színes haj,
mint amire számítottam, és a mögöttünk helyet foglaló társaság értelmes és
humoros társalgást folytatott, egyenesen örültem, hogy odaültünk.
Persze volt egy-két kifejezetten igénytelen arc is,
akiket nem tudtam mire vélni. Sokféle látványhoz hozzáedződtem már, de a rossz
fog + igénytelen összevissza festett, zsíros haj, otthoni munkára elvárt
ruházat, stb…. hát na. Azért az ember legalább koncertre szedje már össze
magát, ha addig nem is. Aztán a magyarokon kívül is volt egy egész garmadányi
WTF kategóriájú ember… Először is, volt egy androgün srác, aki egy kicsit
elment a „túl sok” klasszikus irányába (leborotvált-visszarajzolt szemöldök for
example, skinny jeans, Ruki nyakfestés). Aztán egy lány (?), akinek a fele haja
pink volt, a fele kék, iszonyatosan ronda, nagydarab, fehér póló volt rajta
skótkockás nadrággal, kopott punk bakanccsal, valami láncokkal. Nagy fekete
karikák a szeme köré festve, a telefonjáról ordított a zene. Nem sok embertől
ijedek meg, de tőle kivert a víz. Aztán volt két gyaru-o csávó, vagyis annak
hitték magukat. Az egyiknek sötétbarna bőre volt, smink, szürkére festett és
beállított haj, rózsaszín felső… hirtelen nem tudtam, hol is vagyok, és mit
keresek ott. Egész sok göndör hajú gyaru lány volt, az egyik egy kb. 20 centis
kiskutyával jött a koncertre… Egyszerűen összefoglalva a Gazette koncertre
ellátogatókat úgy tudnám jellemezni, hogy szinte mindenkire ráférne egy
pszichológiai terápia & esettanulmány.
Számomra a gond ott volt, hogy a lúdtalpam, a
sokórás buszút és a reggel 8-tól este 8-ig a színhelyen levés alapvető tényei
kizárták azt a tényezőt, amit úgy hívnak, hogy komfortérzet. Biztos vagyok
benne, hogy tőlem jobb fizikumú emberek, akik többet aludtak a koncert előtti
napokban, kocsival érkeztek, stb. nem
ilyen elcsigázott állapotban várták az együttest. Maga a várás szintén egy
érdekes élmény volt. A VIP tagok a felső bejáraton mehettek be, míg a GFC tagok
a sima bejáraton, de mindkét kiváltságos csoport tőlünk sokkal hamarabb. A
GFC-k között volt egy csaj, akinek póthaja volt, magas sarkúban, óriási
műszempillákkal, a többiektől külön állva keringett a kordonon belül, és végig
iszonyúan lesajnáló és elégedetlen tekintetet vágott. Mintha csak egy filmből
egy kelet-európai „vállalkozó” mellől vágták volna ki, ránéztél, és nem volt
más gondolatod, minthogy egy buta liba. Magas sarkúban koncertre…
Este 6 körül a sima jegyes gyülekezők már egészen
intim közelségbe kerültek egymással, és mondanom sem kell, sem a kezünkön lévő
szám, sem a korábbi sor nem számított a bemenetelkor. Akinek nem volt a
seggében két-három német/szláv nyelveken elviselhetetlenül vartyogó lány (milyen
ronda nyelvek, omg), az nem tudja, hogy mit jelent Gazette koncerten regular
ticketesnek lenni. Többször a rosszullét kerülgetett, egyébként két mentős már
a gyülekezésnél folyamatosan ott volt. Végül kibírtuk, bejutottunk. Igaz, az
ismerősöket szinte teljesen elvesztettem a tömeg hullámzásával, de bent
voltunk. Először széltében és hosszában is körülbelül középtájékon helyezkedtem
el, ekkor még úgy gondoltam, lehet valamit látni onnan. Aztán beállt elém egy
175-180 centis lány, és a nagy hátától gyakorlatilag semmit nem láttam, a
mellém keveredő magyar lánnyal együtt. Sikítások, éljenzések következtek a
koncert előtti utolsó fél órában, majd végül az igazi, valódi, hús-vér japán
Gazette is színre lépett.
Igazából nagyon nehéz erről az érzésről beszélni.
Nehéz, mert tizenöt éves, kilencedik osztályos korom óta hallgatom a zenéjüket,
szerettem volna találkozni velük, és jóformán a tinédzserkorom fő jellemzője volt
ez az együttes. Óriási faktor volt annak a döntésnek a meghozatalában, hogy a
japán szakra jelentkezzek, és rengeteg téren annyi befolyást gyakorolt az
életemre… és akkor ott voltak. Tőlem belátható távolságra, a zenéjüket játszva,
hozzánk beszélve… ott voltak.
Először is, két dolog volt bennem akkor. Az egyik,
hogy a turné többi koncertjének setlistjével ellentétben nem a Vortexszel
kezdtek, a másik pedig az, hogy annyira boldog voltam, hogy folytak a könnyeim.
Kicsivel ez után mindez kiegészült azzal, hogy „Te jó ég, Aoi sokkal jobban néz
ki, mint képeken”. A koncert kezdetétől
fokozatosan bal szél felé sodródtam, és 2-3 szám erejéig komolyan féltettem a
testi épségem. Volt mellettem egy lány, aki egy papírtáblát tartott fent, és
hátulról elkapta valaki, majd verekedni kezdtek. Pár másodperces közegekkel ez
elég sokszor lejátszódott, mígnem a lány felismerte azt, hogy talán nem kellene
táblát lengetni, mikor mindenki szeretné látni az együttest… Aztán szerencsére
még jobban balra sodródtam, olyan szögbe, ahonnan leginkább Aoit és Rukit
lehetett látni, és viszonylag Uruhát is. Uruhával kapcsolatban a koncert alatt
3 benyomásom volt: 1.) De vékony a karja! 2.) De jó, hogy elfelejtette azt a
borzalmas Harry Potter varázslókalapot… 3.) Valami mesésen játszik a gitáron.
Aoi és Ruki hozták a dvd-kről jól ismert szexi
mozdulatokat, és szinte fizikailag fájt, hogy nem tudtam valami jó szögből,
mindannyiójukat egészben látva nézni a koncertet. De azért így is elég jól
láttam legalább hármójukat, meg ugye néha Reita is besétált a képbe. Kai volt
az egyetlen, akit a koncert végéig gyakorlatilag nem is láttam.
Beszúrom ide a setlistet:
1.
[XI]
14.
Encore:
A legnagyobb benyomást a Dripping Insanity, az
Agony, a Filth in the Beauty és az encore számai tették rám. Az encore-ért
nagyon kellett könyörögni, és bennfentes információk szerint a több mint 100
magyar rajongó éljenzése és bíztatása nélkül a németek sehol se lettek volna a
vérszegény lelkesedésükkel, szóval nagyjából nekünk volt köszönhető az encore.
A koncert végén szétdobálták a dobverőket, vizet
locsoltak szét és a flakonokat is eldobták. Nem kaptam el semmit, de nem bánom,
mert nem ez volt a lényeg. Merchet sem vettem, mert felesleges drágaságnak
tartom.
Nagyon
örültem az összes számnak, és sokszor mindvégig folytak a könnyeim, mert
annyira boldog voltam, hogy eljött az a pillanat, amikor ezt élőben láthatom,
hallhatom, érezhetem. Évek óta vártam ezt a koncertet, sem a zenében, sem az
előadásban nem volt hiba, kicsit megint szerelmes lettem Aoiba, és úgy érzem,
valami csoda történt tegnap éjjel. Ha ez az álmom valóra vált, akkor talán a
többi is megvalósulhat…
