2020. november 3., kedd

Mignonnes / Cuties / Cukorfalatok (2020)

 

Francia vs amerikai promóposzter

Tudtam, hogy mindenképpen meg fogom nézni ezt a filmet, csak meg akartam várni, míg lecsillapszik körülötte a közbeszéd. Ez a francia ifjúsági film ugyanis óriási port kavart a nyugati médiában, elsősorban Amerikában, ahol rengetegen felháborodtak a filmen, és a filmet közzétevő Netflix bojkottálásért is valósággal tüntettek. Kicsit olyan volt nézni ezt a médiacunamit kívülről, mintha pár évszázaddal korábban lennénk, és egy potenciális boszorkány háza előtt megjelenne a vasvillás-fáklyás csőcselék.

Bár nem kötelező ezt csinálnom, de azért elöljáróban elmondom, hogy semleges nézőpontból fogtam bele a filmbe. Ha az elmúlt két év másra nem is, de arra jó volt, hogy rádöbbenjek, centrista vagyok, és a politikai véleményem kérdéstől függően csapong az egyik pólustól a másikig. Bizonyos kérdésekben abszolút liberális vagyok, más kérdésekben meg ha valóban kimondanám, amit gondolok, az elvakult extrémitásnak számítana. Így igazán nem tudom azt mondani, hogy egyik vagy másik oldalhoz tartozom. Annyi tuti, hogy se kereszténykonzervatív, se újhullámos feminista nem vagyok.

A sztori egy Franciaországban élő szenegáli muszlim család életét követi, azon belül is a 11 éves Amy (Aminita) a főszereplőnk. A nyugati ország ellenére a család konzerválja a gúzsba kötő szenegáli tradíciókat, a vallásosságot, ezáltal az iszlám konzervativizmust. Normálisnak van beállítva, hogy az asszonyok a nagy díszes kendőikbe burkolózva együtt imádkoznak, a nők vigyáznak a gyerekekre, Amy apja pedig valahol máshol kódorog, mert elvett feleségül egy második nőt. Az elvárások szerint az anyjának meg nemhogy jó fejet kell hozzá vágni, hanem még áldást és szerelmet is kell kívánni a férjének és a másik asszonynak. Amyt fojtogatja ez a környezet, és elkezdi még inkább fojtogatni, mikor belép a francia osztályközösségbe, ahol van egy Helyi Menő Csaj-Klikk (innentől HMCSK), akik botrányos viselkedésükkel, kihívóan hiányos öltözködésükkel és alapvető ordenáréságukkal tökéletes poláris ellentétét képezik Amy családjának. Amy nagyon szeretne egyetlenegy dolgot: hogy tartozzon valahová, hogy elfogadja valaki, és azt mondja „jó vagy így”. Ezért szó szerint BÁRMIT képes elkövetni, hogy a HMCSK befogadja őt, még akkor is, ha ez extrém viselkedésre sarkallja. A HMCSK egy táncoscsapat, akik egy helyi táncversenyre próbálják a koreográfiájukat. Csak éppen nem igazán korhoz illő a dolog, sokkal inkább rap videóklipek világát idézi felnőtt táncosokkal, ha értitek, mire gondolok.

A film legmeghatározóbb élménye, érzése számomra egyáltalán nem a felháborodás volt, sőt, úgy őszintén igazából fel sem hördültem, annak ellenére, hogy tízpercenként az arcomba tolták egy prepubertás kislánycsapat seggét, „mellét”, ágyékát, hasát, combját, mindenét. A meghatározó élményem a CRINGE (krindzs) volt, nem is tudom hirtelen, magyarul hogy lehetne aposztrofálni, leginkább egy átható kínosságérzés, ami akkor önt el, ha valami végtelenül ciki és kellemetlen dolgot látsz vagy tapasztalsz. Az az igazi szekunder szégyen, amit például egy hozzám hasonló introvertált, empatikus ember érez, ha vígjátékban valakit beégetnek, vagy valaki szerencsétlenkedik. Mikor ezek az „explicit” jelenetek, ráközelítések, riszálások, tekergések voltak, akkor én ezt a kínosságot éreztem, nem azt, hogy nekem fel kéne háborodni.

Úgy érzem, ez a része nagyon túl lett tolva a filmnek, de nem olyan szempontból, hogy „szegény kislányokat ne használják már ki a vásznon szexuálisan”, mint ahogy fél Amerika gondolja, hanem egyszerűen ugyanezt az üzenetet harmadennyi ilyen jelenettel is át lehetett volna adni, felesleges volt ennyi ilyen jelenetet belerakni. Nyilván a film lényege az volt, hogy valamilyen eszközökkel elgondolkoztassa a nézőt arról, a nőknek milyen sokféle elvárásnak, milyen szerepekben kell megfelelnie. De hogy szükség volt-e ennyi pedofiloknak való eye candyre, azt azért kétségbe vonom. Kicsit olyan volt, mintha egy prepubertás kislányokról szóló szoftpornót időnként megszakítana valami coming of age dráma, pedig amúgy fordítva volt.

Arról a morális kérdésről szólva pedig, hogy oké-e ténylegesen tizenegy évesekkel eljátszatni kevés ruhában ordenáré módon twerkölő tizenegy éveseket, az én nem túl népszerű véleményem az, hogy igen. Ki a f***ommal kéne mégis eljátszatni az általános iskolásokat, húszévesekkel, mint Amerikában? :D Pont ez a film lényege szerintem, hogy gondolkozz el rajta, mennyire sokkoló a tény, hogy ezek ennyire fiatal lányok, és a társadalomba való beilleszkedést, az önértékelést, egészséges szociális életet úgy próbálják elérni, hogy kihívóan öltöznek és viselkednek, és kiposztolják ezt a közösségi médiára. Sajnos nem lehet megakadályozni, hogy egy-egy ilyen alkotást Kaleta Gáborok tízezrei használják recskamuníciónak, de ez akkor is így volna, ha a színészek csak fiatalnak kinéző nagykorúak lennének. Maga a színészválasztás inkább volt indokolt, mint az, hogy hosszú, közeli snitteket kellett néznünk a kislányok forrónacis, haspólós testéről, amint szeduktívan tekeregnek. Utóbbit valamiféle kerülőúton, vagy simán csak 70%-al csökkentett időtartamban is meg lehetett volna oldani szerintem.

Én nem égetném vagy darálnám be ezt a filmet, mint Dúró Dóra a Meseországot, de csak saját felelősségre tessék nézni, ha a szuperkínosságot és a lelkileg megrázóan vászonra vitt coming of age-et már hallomásra is simán elviseled.

 

2020. június 15., hétfő

Gisaengchung / Parasite / Élősködők (2019)




Már korábban hallottam erről a dél-koreai filmről, de a címéből arra asszociáltam, hogy valami vírusos témájú gucctuccstalan horror lesz, ezért ignoráltam. Aztán mikor tavalyi filmekre kerestünk rá, kiadta a Google, mint vígjáték és thriller műfajú film, amit nem igazán értettem. Aztán amikor máshol kerestünk rá, ott simán drámának lett titulálva... A trailer megtekintése után abban maradtunk, hogy „na jó, legyen”, adunk neki egy esélyt a filmes társammal.

A történet egy szegénynegyedben élő családnál kezdődik, ahol  bár a gyerekek jó képességűek, nincs pénz rendes oktatásra, a szülők pedig munkanélküliek, ilyen-olyan alkalmi melókból próbálják fenntartani a családot. A fiatal srác (Kim Giu? Kimkiu? Kim Kiwoo? Negyed órája gúglizom a filmbéli karaktereket és a színészeket de nem tudok napirendre térni felette hogy nemcsak fogalmam nincs, ki kicsoda, hanem a nevek semmi támpontot sem adnak és ezer plusz egy átírásuk van, KOREAI PLS) haverja, Min (feladtam, nem gúzlizok többet) felajánlja a srácnak, hogy míg elmegy külföldre tanulni, átadja a magántanítványát, akit angolul tanít, és aki mellesleg piszok gazdag családból származik, és csinos is. A srác kapva kap az alkalmon, és karizmatikus személyiségével, valamint a húga által hamisított egyetemi önéletrajzzal megkaparintja a magántanári állást a kőgazdag családnál. Úgy adódik, hogy a gazdag család másik gyermekének, Daszongnak (Taszong?) is épp szüksége van magántanárra, de rajzból. Innentől elindul az óriási fraud-lavina, ugyanis a szegény Kim család szépen lassan csodálatosan ízes hazugságokkal, kitalációkkal eléri, hogy a gazdag család minden egyes alkalmazottját lecseréljék a négyfős Kim család tagjaira, akik ezáltal soha nem látott, nagy összegű fizetésekre tesznek szert, és esélyt kapnak rá, hogy kitörjenek a nyomorból.

A film egyik zsenialitása, hogy egyáltalán nem operál a nyugati ember műfajbesorolásával. Vannak benne mulattató jelenetek, de vígjátéknak nem mondanám. Vannak benne ijesztő, feszültséggel teli részek, de thrillernek vagy horrornak sem nevezném, ha pár ötperces vegytiszta jelenetet leszámítunk. Kétségtelenül drámai, de túl sok benne a vicces jelenet és a pszichológiai feszültség, hogy dráma legyen. Végül is besorolhatatlan, de ez nem probléma.

Minden egyes karakter érdekes, és elég mélyen dimenzionált (a tízéves hiperaktív kisgyereket leszámítva, aki pusztán ennyi). Ezeket az embereket a valóságban is el tudjuk képzelni. Az üresfejű, nulla élettapasztalattal és emiatt rengeteg pozitivitással rendelkező gazdagokat, a poshadt szuterénszagú nyomorgó kalácsképű koreaiakat, akik a csillagot is lehazudnák az égről egy kis pénzért... Jók a karakterek, nem idealizálja egyiket sem a film, azt kapod, amit látsz. Vagy mégsem? A film történetvezetése tekintetében soha nem tudjuk, a következő jelenet mit hoz. Egy újabb karakter? Egy újabb helyszín? Egy olyan csavar, ami a film műfaját eltaszajtja totálisan másik irányba? A film feszültsége nemcsak a thrilleres suspense-ben rejlik, hanem hogy a történet pontosan olyan random módon és hirtelen alakul, mint az élet. Nem számítasz rá, hogy ez lesz a közepe, a vége, a vége utáni vége... És mindezt nem olyan gáz, M Night Shyamalan módon beszúrt bóvli plot twistekkel, hanem csak úgy természetességgel adagolja a film. Nekem nagyon tetszett a Parasite. Óriási pozitív csalódás volt, hogy a vége nem volt olyan elcseszett módon indokolatlan és kérdőjeles, mint pl. a japán filmek többsége, ahol még a karakterek is gyökerebbek. De happy end sem volt, ami megint csak pluszpont számomra, mert nem szeretem a napsütésbe kézenfogva elfutós filmek nagy részét. Ha az ember szórakozni szeretne 2+ órára, az is adott, de ha szeretnél elagyalgatni a koreai társadalmi különbségeken, az ottani életmódon, boncolgatni a vagyon és a morális értékrend közötti összefüggéseket, azt is megcsinálhatod. Nagyon nagy pozitív csalódás volt a film, merem ajánlani unalmas (poszt)karanténos napokra.


2020. május 4., hétfő

Karanténos csokor - I. felvonás


Mióta karanténban vagyunk, újra elkezdtem hódolni a régi hobbimnak, amit főleg akkor gyakoroltam, mikor nem nagyon volt még életem. :D Most megint nem nagyon van, de ugyebár rajtam kívül álló okok miatt. Amiatt, hogy a filmes társam ízlése nem feltétlenül egyezik meg az enyémmel, kénytelen vagyok az átlagosan nézett műfajaimnál vidámabb témájú filmeket is megnézni, amit nem bánok, többségében eddig még pozitív csalódások értek, ha valami nagyon nézhetetlen, úgyis kikapcsolom, lásd alább. Jöjjön egy csokor az eddig megnézett filmekből karantén alatt. Ezek inkább rövidebb vélemények lesznek, az in-depth dolgokat külön posztokra szeretem tartogatni mélyebb elemzéssel.  Kivételesen műfaji meghatározást is rakok be, így bőven át lehet lapozni azt, ami nagyon nem érdekel. Ha nincs a rövid véleményben a sztoriról szó, akkor a cím előtt egy-két mondatban összefoglalom a tartalmat.

Pact 1 (2012) és 2 (2014) – horror, misztikum
1. rész

Történet: Nicole az édesanyja temetését szervezi, és szeretné, ha a testvére, Anne is eljönne. Nicole lánya az unokatestvérüknél, Liznél van, és éppen Skype-on beszélgetnek, mikor a kislány felfedez valamit vagy valakit az anyukája mögött a képernyőn, Nicole ezután pedig rejtélyesen eltűnik. Emiatt a testvére, Annie ideiglenesen beköltözik az anyjuk házába, és elkezdenek nagyon furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történni, amik arra engednek következtetni, hogy a lányok talán nem is tudtak mindent az anyjukról.
Nem emlékszem sokra ebből a filmből, arra viszont igen, hogy végig creepy, uneasy érzésem volt. Tetszett, hogy nem volt benne explicit kaszabolás meg undorkodás, és mégis tudott olyan hangulatot teremteni, hogy összeborzadjunk a takaró alatt, meglehetősen félelmetes volt. Mondom ezt még úgy is, hogy nem igazán volt meg maga a sztori, tulajdonképpen egy félig-meddig bűnügyi háttértörténet bontakozott ki a puzzle darabkáiból, de nem volt szuperegyértelmű, hogy akkor most merre hány méter, és még így is ijesztő volt. Szerintem jó kis darab. Ellentétben a tesójával, a második résszel.
2. rész

Kár volt folytatni az előzőt, konkrétan szinte semmi érdemleges nem történt a film nagy részében, félelmetes sem volt és heveny unatkozást idézett elő.
June egy kiegészítő keresetként bűnügyi helyszínek takarításával foglalkozó, képregényeket rajzoló lány, akinek a csávója egy rendőr. Egy FBI ügynök rövidesen felfedi, hogy a Maggie nevű asszony, akit az anyjának hitt, nem is az anyja, majd Maggie-t valaki megöli, és az ügynök elkezd June-ra gyanakodni. Miután June nyomozásba kezd, rájön, hogy az első sztori Anne-jének köze van a dolgokhoz, és ketten paranormális ótvarságokba keverednek.
Hát, masszív unalom volt ez a film. A plotját újraolvasva akár még ki is lehetett volna belőle hozni valamit, de valamiért annyira laposra sikeredett benne minden, és még a csavar is teljes mértékben kiszámítható volt, hogy semmiképp nem ajánlanám, az első sokkal jobb volt.

Zombieland 2 / Zombieland 2., a második lövés - horror-vígjáték

Ezt amúgy le akartam venni a listámról, csak aztán mégis eszembe jutott, hogy karantén alatt néztük meg, és akkor már csak nem ignorálhatom… Hát, én igazából nem láttam az első részt, és mint utólag kiderült, a filmes társam se, de ez semmit nem befolyásolt a dolgokon. Én tudtam, hogy mire számítsak, részleteket már láttam az elsőből, gyakran játssza a tv is. A történet mindkettőben a zombiapokalipszis során játszódik. Van egy full idegesítő karakter, aki szabályokat listáz, amik ki vannak írva a képernyőre, ő meg a való életben példázza ezeket, azaz hogy mik a túlélés szabályai a zombitámadások idején. Aztán van az idegesítő nerd karakter melák, tirpák haverja, együtt lövik a zombikat. Tulajdonképpen a második rész is teljesen ugyanilyen csak még rárakódik a sztorira a „csajbaj” problémaköre, vagyis pár sztereotip női karakter, akik a bonyodalmat okozzák. Kizárólag a filmes társam miatt néztem meg, nekem nem illik bele az ízlésembe a zombik poénból lövöldözése, szóval kidobott 99 percnek éreztem, tipikus fejfogós vígjáték, amit ha lehet, kerülök ívből.

Csillag születik / A star is born (2018) - (romantikus) dráma

Én valahogy sziruposabb, romantikusabb filmre számítottam azok alapján a számok alapján, amiket a rádióban játszanak, meg amiket eddig láttam a filmből. Arra sem számítottam, hogy nem lesz happy end, de alapvetően rendben volt így a történet.
A sztori szerint egy vendéglátásban dolgozó, hobbiból drag bárban éneklő csaj, Ally véletlenül pont egy óriási country/rock énekes, Jack előtt ad elő egy számot, aki egyből belezúg a hangba és a nőbe is. Elkezdenek együtt zenélni, Ally pedig instant sikerre tesz szert ezzel. Jack sajnos egy tróger drogos alkoholista, aki folyamatosan küzd a démonjaival, ami a kettejük kapcsolatával valahogy egyre nehezebb lesz ahelyett, hogy könnyebb lenne. Ahogy Ally egyre sikeresebb, Jack egyre jobban belebetonozódik a szenvedélybetegségébe.
Nekem tetszett a film, de mint írtam feljebb, én inkább romantikus filmre számítottam, mint drámára. Jól bemutatta a karaktereket, bejött, hogy nem idealizálta őket. Érdekesnek tartom, hogy az volt az egyik punchline, hogy Gaga/Ally csúnya, holott ahhoz, hogy egyáltalán el merjen jönni szerepelni ebbe a filmbe, az egész arcát átszabatta, az orrán keresztül a hialuronnal enyhén kacsásra sikerült száján, szemöldökén át minden meg lett csinálva rajta még a forgatás előtt, és még így sem egy hollywoodi anorexiás primadonna. Az is vicces volt, hogy minden lehetséges trükköt bevetettek, hogy elrejtsék azt a tényt, hogy 155 centi: alulról filmezés, közeli shotok, földig érő trapéznadrág alatta orbitális sarkú cipővel, magasra feltornyozott haj, mikor Jack mellett látjuk... Szerintem jó csaj, és nem kell mindenkinek 175 centis, orvosilag megalkotott topmodellnek lenni. De hogy ne tűnjek öngyűlölő szexistának, elmondom azt is, hogy Bradley Cooper a saját rendezésében olyan rohadt hitelesen alakította a lecsúszott, alkesz és drogos, hányattatott sorsú déli fiút, hogy hajlamos vagyok azt hinni, ez nemcsak egy karakter, hanem saját tapasztalatból pontosan tudja, milyen ez.
A film legélvezhetőbb részei számomra a zenék voltak, mindegyik elég jó volt, még Jack szólói is ügyesen át lettek gondolva. A legdurvább jelenet számomra a Grammys volt, aki látta, az tudja, miről beszélek. Jó film, de műfajilag nem annyira az én asztalom, hogy istenítsem.

Paul (2011) - vígjáték

Történet: két brit nerd faszi megy az amerikai Comiconra, majd végigjárni a legendás ufókkal kapcsolatos nagy amcsi útvonalat, mikor találkoznak egy valódi földönkívüli lénnyel, akit üldöz az FBI.
Én szeretem az ufós filmeket, a kedvesem szereti a vígjátékokat, azt hiszem ez volt a félút valahol közöttünk, úgyhogy megnéztük. Szerintem aranyos, vicces, nem egy mélyfilozofálós mozi, és a cameo a végén Sigourney Weaverrel nagyon ütött. Tipikusan olyan a film témája, amit én meg a bátyám kitaláltunk volna gyerekként, hogy "jön az ufó, de egy nagy tirpák, cigizik, káromkodik és kiröhögi az embereket amiért fosnak tőle". Mint mondtam, nem egy filmművészeti remekmű, de nekem tetszett, és ezerszer jobb volt mint egy klisés romcom.

 A Wall Street pillangói / Hustlers (2019) - krimi, dráma, vígjáték

Nem volt rossz film, szívesen elnézegettem JLo és a többi lány testét a film első felében. Vizuálisan nagyon étvágygerjesztő volt még nőként is - az meg a modern esztétikai orvoslás csodája, hogy 50 évesen még így lehet kinézni (az pedig a rengeteg edzésé, hogy így tud rúdfitnessezni).
Egyszerű történet, a Destiny nevű ázsiai lány anyagi okokból (mi más okból menne oda valaki really) becsöppen a sztriptízbáras világba, de még nem tolja elég jól. Meglátja előadni JLo karakterét, Ramonát, aki maga a két lábon járó, illetve rúdon akrobatikusan pörgő szex. Ramona empatizál Destinyvel, megtanítja egy-két dologra. Miután már kezd kiöregedni a szakmából, rájön, hogy jövedelmezőbb férfiakat bedrogozni és kicsalni a hitelkártya-adataikat, míg azok teljesen bódultan és magatehetetlenül fekszenek.
A film első fele, kétharmada határozottan érdekfeszítő volt, aztán valahogy elkezdett laposodni. Szerintem a formátum szerencsésebb lett volna, ha nem egy újságírónőnek meséli el Destiny a történetet, hanem mondjuk egy bírósági tárgyalás keretében, és nemcsak ő, hanem az egész csapat. Bár az érdekesség hiánya onnan is adódhat, hogy sokkal érdekesebb volt rúdon pörgő lányokat nézni mint azt, hogy bedrogozzák szerencsétlen tőzsdecápákat és együtt karácsonyoznak meg ilyenek. Valahogy nagyon erőltetett volt bizonyos részeken, és nem volt valóságszaga, pedig simán el lehet képzelni magát a sztorit, és azt is, hogy felfüggesztett börtönnel megússzák a végén.
Egyszer meg lehetett nézni, de a szép vizuálon kívül semmi különös.


Charlie angyalai / Charlie’s Angels (2019) - akció, vígjáték

Történet: Egy Elena nevű rendszermérnök és programozó a Calisto nevű energiahasznosító hi tech berendezésen dolgozik, és feltűnik neki, hogy a főnökei nem szeretnék kiküszöbölni azt a rendszerszintű hibát, ami azt eredményezi, hogy a berendezést emberölésre is föl lehet használni. Eldönti, hogy feldobja a társaságot, így a Townsend-ügynökség egyik ügynökével találkozik Hamburgban, hogy kitálaljon neki, innentől kezdve pedig elkerülhetetlenül belekeveredik a Charlie-angyalok akcióiba.
Ez lesz életem filmes mesterműve, csodálatos cinematic art? Nem. Viszont szórakoztató popcornmozi (a már tényleg gagyi akciójeleneteket leszámítva), és nagyon pozitív meglepetés volt Kristen Stewart, aki jó nő a filmben meg kicsit több dimenziója is van mint amit eddig láttam belőle más szerepekben (dramatikus lihegés és mozivásznon átsugárzó awkwardság). A sztori kicsit kiszámítható, vannak benne kötelezően gagyi részek, pl maga a Calisto ötlete, de lehetett rajta nevetni, szórakozni.  Kicsit erőltetetten görlpávör. Szódával elmegy.

Aki bújt /Ready or not (2019) - horror, misztikum (és mint kiderült, vígjáték, lol)

Horrorfilmek körében a jobbak közé tartozik. Érdekes volt az alapfelvetés, vagyis hogy a menyasszonyra szó szerint vadászik a vőlegény családja, jó volt a setting, még azt is el tudom képzelni, hogy egyes milliárdos dinasztiák tényleg ilyen beteg beavatási játékokat játszanak. Számomra óriási pozitív meglepetés volt a 40 kilós, szőke kék szemű lead csajszi, aki közel sem annyira életképtelen, mint ahogy kinéz, egész faszán megvédi magát a film végéig. Szintén örültem, hogy nem volt az a klasszikus happy end, mint ami szokott lenni a hollywoodi filmek végén.
Azt viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a film valahogy esetlenül vitt a sztoriba humoros jeleneteket, ami egy horror-vígjátéknál még oké lett volna, de ez alapvetően nem tűnt horror-vígjátéknak, szóval ezek a jelenetek, karik inkább out of place-nek hatottak, mint viccesnek. A cselédek kinyírása, a drogos csajszi és a lúzer csávója amolyan klasszik vígjátékos karakterek és történések voltak, ami nekem kicsit kilógott valahogy. Aztán amikor elkezdenek latinul kántálni a pentagramra feszített csaj körül meg a végén darált hússá robbannak, az konkrétan vérgagyi kategória. Az indokolatlannak érződő humorizálásnál meg a sátáni kliséknél lerontott egy egész csillagot, pedig még a négyet is megkaphatta volna.
Utólag felvilágosítottak és utána is néztem, ez TÉNYLEG egy vígjáték, amikkel ugye alapvetően kissé hadilábon állok, szóval a humorizálás nem volt indokolatlan, csak az én ízlésemnek a kellőnél cringe-ebb. Aki szereti a black comedyt, nézze meg, szórakoztató kis darab, még úgy is, hogy én csak a horror szemüvegén keresztül néztem.

Lidéreces mesék éjszakája / Scary stories to tell in the dark (2019) - horror, misztikum

Történet: Egy csapat tini bemegy egy híres helyi kíséretházba, és az egyik csaj elhoz egy mesekönyvet, amelybe creepy meséket írtak feltehetően vérrel. A történet úgy tartja, hogy egy gyermekgyilkos nő írta a meséket, aki még a mai napig kísért a házat. Miután a könyv kikerül a külvilágba, a tinicsapat tagjairól egyenként íródik egy mese a könyvbe, ami a halálukról szól, és a mesék a valóságban is megtörténnek.
Beírtam a keresőbe, hogy best horror movie 2019, és ezt adta ki. Egy szóban leginkább így tudnám jellemezni: meh.

Inkább valami horrorelemekkel megtűzdelt tini-kalandfilmnek érzem, amolyan amerikai randis mozinak, mikor 16 éves vagy és el akarod hívni a promra a lányt, ezért előtte randira hívod, odaviszed az indokolatlan pickupodban a moziba és megnézitek együtt ezt a filmet, miközben két liter vajas popcornt esztek és felvizezett maxi diétás kólát isztok.

Kliséelemek a teljesség igénye nélkül: kísértetház, „nem kellett vón’ idejönnünk!!”, szerelmi háromszög, egymásra pillogó tinipár, zenedoboz, kettyós öreg néni aki csak akkor nem kettyós mikor a szellemtörténetről van szó, magáről sokat képzelő szőke csaj, Gil Bellows mint rendőr/sheriff/nyomozó/DEA ügynök (minden B-kategóriás filmben konkrétan), rasszista bullyk, (majdnem) mindenkit egyenként levadász a szellem/jelenség a tinicsapatból, bosszúját beteljesítve megnyugvó szellem... Akkora meh, hogy a fal adja a másikat :D

Csak akkor nézd meg, ha sose láttál még szellemes horrorfilmet, és nagyon félős vagy. Minden más esetben messze kerüld, mert semmi újat vagy érdekeset nem ad.


Volt egyszer egy Hollywood / Once upon a time in Hollywood (2019) - krimi, dráma, vígjáték

Történet: Rick, a lecsúszott, kissé alkesz c-kategóriás westernekben rosszfiúkat alakító színész, és a haverja, kaszkadőre, valamint csicskása, Cliff kalandjait követhetjük végig a hatvanas évek Hollywoodjában. Asszem.
Megmondom őszintén, a díjak miatt töltöttük le, de bő fél óra után kikapcsoltuk, mert egyszerűen nem tudtuk tolerálni, hogy SEMMIRŐL nem szól. Addig jutottunk el, hogy felvázolta a film, hogy a főhős egy mess, a haverját meg azzal gyanúsítja a filmproducer felesége, hogy gyilkos. Vontatott, egymás után random összebaszkodott jelenetekből áll, jó zenei snippetek vannak benne, jó jelmezek, de most attól, hogy oda van írva hogy Tarantino és húzónevek szerepelnek benne, még nem lesz magically hirtelen jó a film. Egy dögunalom zagyvaság.

Tudsz titkot tartani? / Can you keep a secret? (2019) - romantikus vígjáték

Amúgy is gyűlölöm a vígjátékokat, szóval nem én vagyok a célközönség. (Asszem ez mostanra kiderült már a posztból :D) A filmes társam miatt hajlandó voltam belekezdeni, de szerintem még a húszperces mark előtt kikapcsoltattam vele a g*cibe, mert olyan szinten cringe, hogy nekem ez nem megy. Van egy Calvin Klein modell cégtulaj csávó megy egy szép, de kicseszett furcsa és awkward csaj, aki az alkalmazottja, csak még nem tudnak erről, így véletlenül együtt utaznak a repülőn és a csaj kiteregeti a szennyest az életéről. Valamiért a modellcsávó jó arcot vág az egészhez és nem menekül fejvesztve ez elől a rakás szerencsétlenség elől. Gondolom, a végén összejönnek és elfutnak a napsütésbe. Nemcsak klisés és szar, sablonos karakterek vannak, de az összes párbeszéd is annyira kiütést és hányingert keltő, hogy nézhetetlen.
Super 8 (2011) - sci-fi, misztikum



Bármi, amihez az ufóknak köze van, az instant megnézést érdemel nálam, szóval borítékolható volt, hogy egyszer megnézem. A sztoriban egy csapat filmrajongó gyereket követethetünk végig, akik a szüleik háta mögött egy teljesen saját kis film forgatásával foglalkoznak a szabadidejükben. Míg éppen felvesznek egy jelenetet, a mellettük lévő vonatsíneken valaki szándékosan kisiklat egy óriási vonatláncot, ami óriási pusztítást végez. A gyerekek nagyon megijednek, de épen megússzák, és gyorsan elmenekülnek a helyszínről. A vonat rakományában földönkívüli, különleges építőkocka jellegű dolgok vannak, a vonat elleni merénylőt pedig felismerik a gyerekek. Ahogy tovább élik az életüket, valami náluk is sokkal nagyobb dologba keverednek.
Nekem egész pozitív csalódás volt a gyerekkaraktereket tekintve, az ilyeneknél szinte előre szoktam borítékolni, hogy a gyerekek miatt nem fog tetszeni, de itt egész tűrhetőek voltak, és szimpi volt, hogy valami értelmes hobbit űztek (filmezés), mindegyiknek külön személyisége volt. Nekem több ufóság is elfért volna a sztoriban, illetve az is, ha jobban kibontják a történetbeli élőlénnyel kapcsolatos információkat, mert így eléggé puzzle-özés volt a film utolsó fele, de így sem volt rossz.


Múlt karácsony /Last Christmas (2019) - romantikus vígjáték

Én igazából szeretem Emilia Clarkot, kicsit furcsa volt ilyen szerepben látni, de nem bántam. Már tavaly meg akartuk nézni ezt a filmet, mikor még a moziban ment, de nem jutottunk el odáig, szóval tavasszal pótoltuk, amit télen nem sikerült, annak ellenére, hogy idényfilm.
A történet középpontjában a végtelenül szerencsétlen, kissé lecsövesedett, csinos és cuki, de enyhén tróger Kate áll. Kate egy kínai nőci karácsonyi témájú bóvlishopjában dolgozik elfruhában, de már eléggé ki van égve minden tekintetben. Lakása sincs, a szerelmi élete részeg kavarásokból áll, az étrendje szörnyű, és úgy alapvetően nincs jól. A karácsonyi boltnál találkozik a helyes sráccal, Tommal, aki mindenféle ok nélkül felbukkan ott, ahol ő is, és előre teljesen megjósolható módon ő az ázsiai herceg fehér lovon, aki jószívű és empatikus is a Colgate-mosoly mellé. Kate már egészen motivált arra, hogy összeszedje a fostos életét és szembenézzen a problémáival, mikor a végén kiderül, hogy mi is a helyzet Tommal...
Tetszett benne, hogy a főszereplő nemcsak olyan a vígjátékokban megszokott klisés idegesítően gyökér lúzer, hanem amolyan életszerűen lúzer, hogy "ez velem is megtörténhetne" (véletlenül kicsinálom a haverom halát, ráfekszek a papírmasé alkotásra, nyitva hagyom az ajtót mikor zárni kéne, összekavarok olyannal, akivel nem kéne, stb). Érdekes volt benne a szívbetegséges történetszál, meg a végén a csattanó... sok mindenre számítottam az ázsiai sráccal kapcsolatban, de erre nem. Alapvetően aranyos és szeretnivaló sztori, nem szokványos romantikus komédiás befejezéssel. A maga műfajában még jónak is mondanám, de a karácsonyi vígjátékok körében a love actuallyt nem übereli. Egyszer simán meg lehet nézni.



2020. április 5., vasárnap

A kocka 1, 2, 3 - Cube (1997), Cube 2: Hypercube (2003), Cube Zero (2004)

A Kockákat már réges-rég meg akartam nézni, emlékszem, hogy még alapszakos egyetemista koromban figyeltem fel a szériára egy olyan barátommal, akivel meglehetősen kedveltük a filozofikus, horrorisztikus sci-fiket. Aztán jópár év múlva Puzsért hallottam a szériáról beszélni a hollywoodhírügynökséges Gergővel egy hosszú beszélgetéssorozatban, amiben azt a véleményét fejezte ki, hogy míg az első Kocka egy mestermű, a másik kettő az eredeti koncepció tkp sárban megforgatása, felgyújtása és besózása volt. 

A filmek terén elég sajátos az ízlésem, szeretek kifejezetten trash filmeket amik mások számára abszolút vérgagyik, de közben előfordul, hogy nem tudok értékelni olyan elvont filmes műremekeket, amik (gondolom) méltán kerültek be a mozis hall of fame-be. A filmezés egy iszonyú szubjektív dolog, ezzel kapcsolatban akkor bizonyosodtam meg újra, mikor a múltkori bejegyzést otthagytam a filmkatalóguson kommentként, és vállalhatatlan módon elkezdték ócsárolni az intelligenciámat azért, mert nekem tetszett ez a kommersz film :D Azért durva, hogy majd' tíz év elmúltával (mivel elég rég használtam azt az oldalt a filmes véleményeim követésére) semmi nem változott a magyar emberek mentalitásában: azt gondolják, az ő szubjektív véleményük jobb, mint a másé, és ezért fel vannak rá hatalmazva, hogy személyeskedő módon bírálják azt, aki nem úgy gondolkodik, mint ők. Az, hogy nekem tetszik vagy nem tetszik egy film (a Donnie Darko egy szar, helló), nem azt jelenti, hogy személy szerint veled van bajom, ha te nem így gondolod, hanem hogy hasznosnak vagy kidobott időnek találtam-e a filmezésre szánt időt. Disclaimer vége. 



A kocka / Cube (1997)



Körülbelül pont olyan volt a film, mint amilyenre számítottam. Filozofikus sci-fi, egy kis megtébolyodással és creepységgel. Volt benne pár horroros jelenet, de a lényeg nem ez volt, hanem a bezártság, és a film mögötti filozofálgatás, ami viszont hogy is mondjam... kicsit izzadtságszagú volt.

A film egyik pozitívuma a különböző karakterek egymásnak feszülése, fejlődése illetve visszafejlődése a film során. Szerintem nagyon érdekes volt nézni, hogy tkp senki sem az, akinek látszik, és hogy csak később mutatják meg, kik is valójában. Quentin volt talán a legnagyobb meglepetés, még Worthnél is nagyobb.

Maga a kocka koncepciója /matematikailag tökéletesen megalapozott, egyfajta sci-fi hadi gépezetben játszott survivor/ szerintem szuper ötlet, de azt gondolom, túl lett tolva a művészfilmeskedő agyalás mögötte. Ha valaki dollármilliókat (vagy milliárdokat) rááldoz egy 17576 szobás, teljesen automatizált, szenzoros gyilkolómonstrumra, az már önmagában véve sem lehet véletlen, céltalan, vagy gazda nélküli. Az az elgondolás tehát, hogy "csak úgy létrehozták, mert megtehették", és "nincs gazdája, csak úgy valakik csinálták", konkrétan paradoxon, és engem idegesített, hogy ezt hangsúlyozzák. :D

Egy ponton a filmben egyébként rájöttünk, hogy akkor csinálták volna a legjobbat, ha nem mozognak, mert Rubik-kocka elven működik. Érdekes volt az az elgondolás, hogy nem juthatnak ki soha (ilyen vagy olyan okból), ez, meg hogy a fogyi srác kerül ki a végén, szerintem szimbolikus értékű és valahol kicsit vicces is. Mindig mindent túl akarunk elemezni, meg akarjuk fejteni a dolgokat, a hogyanokat, miérteket, de az az ember éli túl, aki csak létezik bele a világba és kurjongat meg fél a piros színtől :D Valahol az élet is pont ilyen abszurd, és szerintem a kocka az élet metaforája akar lenni ebben a filmben.


Kocka 2. - Hiperkocka / Cube 2: Hypercube (2003)


Míg az első rész egy érdekes, kicsit filozofikus, matematikával és bezártsággal megfűszerezett creepy sci-fi volt... a második rész egy B-kategóriás effektekből, idegesítő és gyökér karakterekből, egy kifejtetlen tudományos koncepcióból és a film során random módon elhintett, soha nem végigkövetett félinformációkból összeturmixolt okádék lett. A játékidő minimum 90%-ában semmi nem történt. A végére próbálják összerakni a képet, de miután hevenyen végigunatkoztad az előző másfél órát, már le is szarod, hogy mi a vége. Az a baj az ilyen filmekkel, hogy ha még volt is története és kibontakozása, olyan ótvarul oldották meg, hogy hiába olvasom el utána a "megoldást", mert ha közben nem tudott lekötni, akkor ez a hajó elúszott, és utólag nem tudok élvezhetőnek értékelni valamit, amit közben egyáltalán nem élveztem.


Kocka 3. - Cube Zero / Cube Zero (2004)



Fokokkal jobb, mint a második rész, több köze van az elsőhöz hangulat és történet szempontjából is. Megvan benne az eredeti Kocka bezártsága és gore-elemei is, de belevitték ezt a disztópikus elnyomó hatalmas történetszálat is, ami kicsit szájbarágós volt nekem az első részhez képest, ami titokzatos és misztikus volt azáltal, hogy semmit sem tudtunk a döntéshozókról. Végre kiderült számunkra, hogy /SPOILER/ egy börtönről van szó, és hogy akiket ide bezárnak, azokat nem is feltétlenül kérdezték meg előtte, hogy szeretnének-e a kísérletben részt venni, sőt az egyik karakter konkrétan ártatlan is elvileg.

A történet egész egyszerű egyébként, a kocka közvetlen eseményeit két technikus , Eric és Dodd irányítja, akiknek nagyobb csapatuk volt, csak a kollégáik szép lassan lemorzsolódtak, eltűntek, sejthetően amiatt, hogy túl sokat kérdeztek/tudtak/önállósították magukat, és ez a kocka vezetőségének nem tetszett. A kockába bejuttatott új csapat egy tagja egy csinos szőke hölgy, aki megtetszik a kétfős team értelmesebbik felének, Ericnek, ezért az eldönti, hogy valahogy segít rajta. Dodd, aki idegesítő, feltétel nélkül engedelmeskedik és kifejezetten rosszindulatú, elég sokat ekézi a társát emiatt, úgyhogy folyamatos közöttük a konfliktus. Eric egy ponton megunja a társával való hadakozást és úgy dönt, megpróbál kimenekülni a stúdiójukból, ahonnan ők maguk sem emlékeznek már rá, mikor mentek ki utoljára - és ő is bekerül a kockába.

Határozottan jobbra sikerült, mint a második, de azért voltak benne kétezres évek eleji vérgagyi elemek, mint például a chipes katona, az Erichez és Doddhoz ellátogató közvetlen főnökük inkább komikus volt mint actually félelmetes, és a végén az első részhez való visszakanyarodás is olyan "jólvanakkor..." érzést keltett bennem. Ha a kettes filmre rá tudtad magad venni, akkor már nézd meg ezt is, de egyébként nem olyan eredeti már, mint az első. Maga a börtöntöltelékeken való kísérletezés, és a disztópikus elnyomó hatalom akikről semmit sem tudtunk, akkora filmes trope-ok, hogy elég klisésnek számít egy ilyen történet.

2020. március 29., vasárnap

The Invisible Man/ A láthatatlan ember (2020)



Az van, hogy ez jó! Az elmúlt pár évben nem láttam ennyire eredeti, innovatív, érdekes thriller/horror/sci-fi egyveleget, az biztos. 


A történet úgy kezdődik, hogy főszereplőnk, Cecilia próbál kimenekülni egy bántalmazó kapcsolatból, amiben a nettó pszichopata milliárdos optikus-feltaláló csávója, Adrian erőszakkal benne tartja. Épphogy sikerül elmenekülnie, és a barátainál húzódik meg, mikor jön a hír, hogy Adrian öngyilkos lett, és óriási vagyont hagyott rá: 5 dollármillát, amit havi 100 ezres kifizetésekkel kaphat meg Cecilia, feltéve, hogy büntetlen előéletű és beszámítható (!) marad. Igen ám, csak hogy Cecilia körül nagyon furcsa dolgok kezdenek történni, amik arra engednek következtetni, hogy Adrian legalább is valamilyen formában, de létezik még. Ceciliának természetesen senki nem hisz, így kénytelen megtalálni a módját annak, hogy bebizonyítsa az igazát, miközben Adrian (bármi is legyen jelenlegi formájában) igyekszik elérni, hogy őrültnek érezze magát, és hogy elszigetelődjön a szeretteitől, akik még megmaradtak neki. 

A film első órási pozitívuma az ambiguitás. A sztori előrehaladtával jó ideig nem vagyunk benne biztosak, hogy mentális betegséggel, paranormális jelenséggel, vagy egy sci-fi megoldással állunk szemben Adrian személyében. 

A második pozitívum, hogy a Ceciliát játszó Elisabeth Moss nem egy hollywoodi járkáló botox, szilikon-és hialuronklinika és evészavar. Azaz teljesen átlagos a feje és a teste is, én is ejátszhattam volna a karakterét. Ez több okból is nagyon jó szerintem. Az egyik, hogy közelebb hozza a nézőt a karakterhez, jobban bele tudod magad élni a szituációba, ha nem Megan Fox pislog csábosan a creepy jelenetben, hanem egy átlagos nő, mert érzed, hogy ez veled is megtörténhetett volna. A másik ok, amiért jó, az az, hogy reprezentálja, amit egyébként a való életben is látunk a nárcisztikus és a pszichopata személyiségzavaros férfiakkal kapcsolatban: nem azt a nőt választják, aki örülne, ha lenne párja, hanem azt, amelyiknek szüksége van egy társra. Ezalatt azt értem, hogy egy olyan nő, akinek stabil önképe van, tiszteli saját magát, vannak elképzelései arról, hogy mit akar a másiktól, illetve világosan meghúzott határai egy kapcsolatban, az nem hagyja magát belerángatni egy abúzus kapcsolatba egy emberi szörnyeteggel, aki folyamatosan csak bántalmazza. Cecilia nyilván nem ilyen. Az egyik monológ, ami során próbál Adrianhez szólni (miután az már elvileg megölte magát egyébként) pont arról szól, hogy kérdezgeti Adriant, miért pont őt választotta, mikor bármelyik nőt megkaphatta volna. Ezért. What you permit, you promote – úgy bánnak veled, ahogy engeded, hogy bánjanak. A harmadik oka, amiért menő, hogy Cecilia nem egy insta modell, az pedig nyilvánvaló: kell az ilyen reprezentáció a filmvászonra. El nem tudom képzelni, a mai kislányok milyen mindsettel nőnek fel, mikor minden filmről, insta feedről, youtube-ról olyan nők néznek ránk, akik kicsit sem hasonlítanak arra, ahogy kinézünk. Ez megérne egyébként egy külön posztot is, de majd később. 

A film következő nagy erőssége a hangulatteremtés. Képes egy tök üres szobában olyan hangulatot teremteni, hogy te is kezded már őrültnek érezni magad, amiért a semmire fixálsz rá. Zseniális szerintem. Ha Ted Bundy vagy a Zodiákus rendelkezett volna ezzel a technológiával, mint a filmben, akkor sokkal több gyilkosságot elkövettek volna. 

Negatívumként említeném a film végét (kicsit illogikusra sikeredett az, ahogy meg lett valósítva), illetve hogy a film nem tartalmazza a foteles jelenetet, ami a trailerben viszont benne volt :D Az akciójelenetek elég ótvarok voltak, legalább is mikor már tudjuk, hogy miről van szó, akkor furcsa, hogy Adrian gyakorlatilag nemcsak láthatatlan, de Superman is, mert bármilyen és bármennyi emberrel elbánik, pusztán amiatt, hogy nem látható...

Akár többször megnézős darab is lehet a filmből, mert végig izgis és érdekfeszítő volt. Én mindenképpen ajánlom, szerintem jó volt, akár moziban is megnéztem volna, a műfaj kedvelőinek pedig kötelező. 

2020. február 19., szerda

Könyvélmény: Natsuo Kirino – Joshinki, a halál istennője



Ezt a könyvet elolvasni több szempontból is olyan volt, mintha felülnék a nosztalgiavonatra. Egyrészt az írőnő és a regény is ízig-vérig japán, és ez a kultúrkör óriási szelete a múltamnak. Másrészt nagyon rég nem olvastam már „rendes”, papírra nyomtatott könyvet, vagy úgy egyáltalán, olyan könyvet, amit csak úgy szórakozásból olvas az ember, és nem feltétlenül valamilyen céllal.

A történetnek több főszereplője is van, de főként egynek a szemüvegén keresztül követjük az eseményeket. Aki ismeri a japán teremtéstörténetet, és a főbb istenségek nagy részét, annak nagyon ismerős lesz a könyv témája, ugyanis ez egy misztikus, mitológiai témájú regény. A narrátor egy fiatal lány, aki egy elborult, nagyon kemény szokásokkal és szabályrendszerekkel rendelkező eldugott kis japán szigeten jön világra. Umihebi a tengeri kígyók szigete, Yamatótól (a régi japán birodalomtól) délre fekszik. A szigeten kevés a termőtalaj, emiatt az emberek folyamatosan éheznek, sokan éhen halnak a lakosok közül. Az emberek főként abból tartják fent magukat, hogy a szárított tengeri kígyókat adják el más szigetek lakóinak élelemért vagy más javakért cserébe. A férfiak halásznak, a nők gyűjtögetnek, mindenkinek tökéletesen kijelölt szerepe van a társadalomban.
 Egy papnő a sziget spirituális vezetője, aminek nagyon nagy jelentősége van egy olyan szigeten, ahol az emberek ki vannak téve a természet, és ezáltal az istenek kénye-kedvének, a jó vagy rossz szerencsének A papnőnek kell lefolytatnia a rituálékat, a mindenféle isteni kapcsolattartással kapcsolatos tevékenységeket, és ezáltal ő biztosítja a sziget jövőjét. Ő a jin – azonban a természet törvényének megfelelően meg kell lennie a párjának, a jangnak is: ő az éjszaka papnője, aki a holtakkal foglalkozik a szigeten.
A történet a nappal papnőjének a húgán keresztül mutatja be a nyomorúságos és szabályozott életet a szigeten, az istenek és a japán teremtéstörténet világát, valamit azt, hogy Izanaminak, az ősi istenpár női felének milyen sanyarú sors jutott a férje viselkedése miatt.

Ha valakit érdekel a japán mitológia (és kicsit azért konyít is hozzá), tudja és elfogadja, hogy a japán könyvek a legritkább esetben végződnek happy enddel vagy tiszta lezárással, akkor tetszeni fog neki ez a könyv is. Sok olyan szereplő van benne, akiről tudhat az ember, ha az alapvető fogalma megvan a Kojikiről, Nihonshokiról és hasonlókról.

Ami engem egyfajta kijózanító erejű csapásként ért ezzel a könyvvel kapcsolatban, az az, hogy a japán kultúrában a nőgyülölet egy benne foglaltatott, teljesen természetes dolog, hiszen már a teremtéstörténetben és a mitológiában is benne van, hogy az első istenpárnak azért születtek félresikerült gyerekei az elején, mert a nő szólalt meg először szex előtt. Folytatva azzal, hogy a könyv története demonstrálja, mindig a nő lesz az, aki a rövidebbet húzza, akinek epekedve várnia kell a férjét, akinek fáj a szülés, aki másodrendű polgár nulla hatalommal, míg a férfi bármit megtehet, bárhová eljárkálhat, bármennyi gyermeket nemzhet annak minden pozitívumát kiélvezve, és alapvetően mindenben saját választása van (kivéve persze ha törvényen kívüli pária, és/vagy „tisztátalan” - ez is nagy motívum a könyvben). Tisztában vagyok azzal, hogy ez a mentalitás létezik a japán kultúrkörben, de a könyv elolvasása csak újra felhozta a dolgot, és érdekesnek találtam megemlíteni mindazok számára, akik mondjuk nem ismeretesek annyira ilyen téren. 

Egyébként sidenote, érdekesnek találom, hogy ha az ember japán könyvet olvas, ami nem egy konkrét fiktív szereplő 21. századi történetéről szól, akkor a történet minimum 70%-a önkéntelenül is társadalomkritika, ami leírja azt, mennyire vergődik a főszereplő a mindenféle idióta szabályok és normák béklyóiban... 


2019. január 5., szombat

A 2018-as év filmekben - Mit láttam tavaly?


Úgy érzem, hogy a 2018-as év úgy száguldott el mellettem, mintha nem is lett volna… Nem mondanám, hogy a filmek különösebben meghatározó szerepet kaptak volna a szabadidőm eltöltésében ebben az évben, de ahhoz képest sokkal több idei filmet néztem meg, mint amennyire emlékeztem. Nagyjából a megnézés sorrendjében fogom őket közölni, írok róluk pár mondatot a szokásos formában, röviden bemutatva a véleményem.




Red Sparrow / Vörös veréb (2018)



Jennifer Lawrence valóban istentelenül szexi, főleg abban a fekete fürdőruhájában, amit a magyar uszodában tol, hogy elcsábítsa Joel Edgerton karakterét, meg hát utóbbi sem rossz… De a szexkémek kiképzésének gondolata sajnos nagyon zs-kategóriás történeti síkon, így nehéz bármilyen megvalósítással vagy színészi játékkal felülírni.

Dominika, az igéző szépségű balett-táncosnő egy sérülés következtében nehéz körülmények közé kerül, ugyanis édesanyja orvosi ellátását csak akkor tudja folytatni, ha megfontolja a gengszter nagybátyja rizikós ajánlatát.  Bevállalja, hogy küldetéseket teljesít Ivannak, így kiküldik egy szexpionázzsal foglalkozó kiképzőiskolába, aminek az a lényege, hogy a szép emberekből karizmatikus, csábító-számító mesterkémeket csinálnak. Bár Dominika nem a jó magaviseletéről híres, természetes tehetsége miatt kiközvetítik Budapestre egy küldetésre, ahol találkozik egy amerikai CIA-ügynökkel, Nash-sel. Természetesen összegabalyodnak, de nemcsak ők, hanem a történet szálai is, hiszen nem tudjuk, Dominika valójában kinek is dolgozik. Utólag visszatekintve nem tűnik egy nagy agymunkának ez a film, de amikor néztük, akkor én se értettem igazán, meg a filmes partnerem se…

Van egyfajta hangulata a budapesti helyszínekkel, a gyilkolászós-szexelős jelenetekkel, de egy nézésnél semmiképp sem ér többet. Az utóbbi időben nagyon felkapták ezt a hidegháborús feelinget Hollywoodban, pl. az Atomic Blonde, ugyanebben a posztban lejjebb a Siberia (de akár Keanu John Wick-filmjei is)… Gondolom, Budapest olcsó forgatási hely, megbabonázza az amerikaiakat, hogy a mai napig ugyanúgy néz ki minden, mint negyven évvel ezelőtt :D Viszont ha egyet láttál, tkp mindegyiket láttad.

Annihilation / Expedíció (2018)



Sci-fi is, horror is, gyomorforgató is, egészen érdekes… kifejezetten az én ízlésemnek való darab. Azonban ha emetofóbiás vagy, akkor célszerű inkább elkerülni ezt a filmet, mert főleg az elején kb minden második képkockában hány valaki…

A történet kissé összevissza játszódik. Lena, a molekuláris biológiát oktató egyetemi tanár annyira hosszú ideje várta haza a katonai bevetésről a férjét, Kane-t, hogy ésszerűbb volt inkább meggyászolni, mert nagy bizonyossággal feltételezhető, hogy harcban esett el. Egy napon azonban Kane felbukkan, borzasztóan furcsán viselkedik, istentelenül rosszul van, és csak gépek tudják életben tartani. Lena eldönti, hogy kideríti, mi is történt a férjével, az út pedig a Shimmerbe vezet, ami egy furcsa, csillagkapu-szerű irizáló anomália a helyi nemzeti parkban. Vele tart egy csupa nőkből álló csapat is abba a dimenzióba, ahonnan egyedül a férje jött még ki élve, de ő is alig nevezhető élőnek.

A film nagy pozitívuma a feszült hangulat megteremtése, amit olyannyira szeretek a klasszikus horror sci-fikben. A történet felépítése és a látványvilág is nagyon átgondolt és tudatos, de ami még pozitívabb, hogy újat mutat. Tudományosan pont annyira van megalapozva, hogy még ne akarjak ordítozni a képernyő előtt kínomban amiatt, hogy ez mennyire gáz.

A Shimmer érdekessége, hogy minden mutálódik benne, de a lehető legszokatlanabb és legcreepybb módokon. A film filozófiai háttere egyszerre emlékeztet a jó öreg Alienre (teremtés, élet, halál, mutációk, génmódosulás, különböző életformák) és a Sunshine-ra (emberi elme bebuzulása, elvontság). Az elején kicsit zavart a csupa női casting, de az alapfeltevés szerencsére az volt, hogy az, aki bevállal egy öngyilkos küldetést, alapból nincs rendben agyilag, úgyhogy a karakterek legalább nem dísznek voltak ott, hanem tényleg valamennyire érdekesek voltak és hozzájárultak a cselekményhez. Nekem ez nagyon bejött, bár pont annyira volt sokkoló, mint a Covenant, szóval erős gyomor kétségtelenül kell hozzá.

First Man / Az első ember (2018)



Szintén megismételném az előző kijelentésemet az emetofóbiával kapcsolatban… Sajnos nem lehet űrhajóskiképzést megúszni hányás nélkül, úgyhogy aki nem bírja, az csak óvatosan nézze, nekem sajnos moziban kellett. A film Neil Armstrong életének egy hollywoodi dramatizált verziója. Miután a fenegyerek pilóta elveszti a kislányát, az gyász megélése helyett inkább a munkába temetkezik, ekkor botlik bele a NASA által nyújtott űrhajós lehetőségbe.

A sztori végigkíséri az életét 1961-től 1967-ig nem spórolva a családi drámával és pszichológiai kép felállításával, mialatt azt is elmondja, az emberiség hogyan jutott el a hatvanas években a Holdra időt, energiát és pénzt nem spórolva. Belelátunk az emberi tényezőbe is az űrhajósok családjai által, de ez sokszor olyan hihetetlenül töményre sikerül, hogy az ember gondolkodik, mit is néz éppen, mert sokszor drámának tűnik a film életrajzi dokumentumfilm helyett. A végén egyfajta nehéz érzéssel a gyomrunkban sétáltunk ki a moziból, bár kétségtelenül érdekes volt. Egyszer meg lehet nézni, de főleg inkább kőszívűeknek ajánlom, akiknek fekszenek a nehezebb témák, mert ez nem egy könnyed nyáresti limonádé.

Flickan, mamman och demonerna /A lány, az anya és a démonok (2018)



Azt hiszem, sikerült elérkeznünk az év mélypontjára filmes tekintetben. A művészetre általában úgy gondolunk, hogy a célja a gyönyörködtetés vagy a szórakoztatás, ez azonban szűklátókörű hozzáállás. Lehet, hogy az alkotó kifejezett szándéka a figyelemfelhívás, sokkolás vagy elgondolkodtatás, és őt például rohadtul nem érdekli, hogy te, kedves néző, 93 percen keresztül kényelmetlenül ficegsz a székedben, mert a film folyamatosan egy helyben jár a célzott téma körül, abba egyre ijesztőbb mélységekbe belesüppedve. Ilyen volt ez a film is, ami másfél óra helyett inkább tűnt két és félnek… 
Egy édesanya történetét meséli el, aki különböző dolgokat hallucinál, a kislánya pedig kénytelen alkalmazkodni hozzá, és gyermeki szeretete miatt kétségek nélkül fogadja el az édesanyja téves valóságképét. Sok fontos kérdést felvet egyébként, de mindezt annyira vontatottan, elvontan és idegesítően valósítja meg, hogy senkinek sem ajánlanám. Inkább itt és most lespoilerezem, hogy a kezeletlen mentális betegségek veszélyeire hívja fel a figyelmet, és akkor megkíméled magad 93 perc szenvedéstől.

Ready Player One (2018)



Ez a film sem tartozik különösebben a filmes kedvenceim közé 18-ban, de annyira nem súlyos a helyzet, mint az előző esetben. A történet szerint az alternatív jövőben az emberek egy olyan virtuális világba menekülnek a valóság elől, ahol saját testet tervezhetnek maguknak, és bármilyen képességet megszerezhetnek, ha elég ügyesek, vagy elég pénzük van. Ebben a világban, az OASISben a virtuális világ megalkotója, Hallyday elrejtett egy hímestojást, ami átruházza a megtalálóra az OASIS tulajdonjogát és féltrillió dollárt – ez gyakorlatilag felbecsülhetetlen hatalmat és jólétet jelent. Itt  motoszkál a főhősünk, Parzival, aki barátaival és OASIS-beli kiszemeltjével elkezdi felgöngyölíteni az aranytojásig vezető kihívásokat. A történetben leckét kaphatunk a tisztességről, bajtársiasságról, és arról, hogy márpedig a kockáké a világ. Ez önmagában nagyon egyszerűen hangzik, de hálát kell adnom a feljebbvalónak, hogy a SZÁZNEGYVEN perc alatt nem kaptam epilepsziás rohamot a villódzásoktól, robbanásoktól, üldözéses jelenetektől, hirtelen váltásoktól. Ezt a filmet nem rám tervezték, hanem a tőlem egy-másfél emberöltővel későbbi ADHD-generációra. Nagy nehezen végigküzdöttem, de csak úgy, hogy közben azért másra figyeltem a nagyon mozgalmas jeleneteknél, csak hogy ki ne folyjon a szemem.

Widows / Nyughatatlan özvegyek (2018)




Borzasztó magyar címválasztás, bár fordítóként az ember tudja, hogy ez a marketingesek számlájára írható, és nem a szinkrondramaturgokéra. Még egy mozis élmény idén, ami kifejezetten élvezhető volt. Liam Neeson karaktere ezúttal egy Harry nevű gengszter, aki azért mégis csak jó ember belül: mélyen szereti a tanár feleségét, Veronicát még hosszú évek után is. A legutóbbi, nagyon nagyszabású hakniba viszont Harry és haverjai sajnos belebuknak, mégpedig annyira, hogy megözvegyítik feleségeiket. Az asszonyok ottmaradnak a temérdek adóssággal, amit alvilági férjeik halmoztak fel, ebből pedig hamar élet-halál kérdés kerekedik, ugyanis a gengszter bulibáró Jamal életveszélyesen megfenyegeti Veronicát. A nőknek így nem sok lehetősége marad, eldöntik, hogy megszerzik az adósság kifizetéséhez szükséges pénzt, mégpedig úgy, hogy elvállalják a Harry által egy füzetben megörökítve hátrahagyott következő, még az utolsónál is nagyobb szabású haknit, amiben 5 millió dollárt kaszálhatnak. Szépen lassan az is kiderül, hogy Chicago South Side polgármesterjelöltjeinek is köze van a törvénytelen ügyködésekhez.

A helyzet az ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy akció, krimi meg valamennyire thriller, de eléggé csajbarát. A fő karakterek nők, és pont ezt használják ki a film alatt, mint adottságot. Különösen szórakoztató volt nézni Alice, a kelet-európai, modellalkatú özvegy golddiggerkedését, és hogy milyen karakterfejlődést futott be a film alatt. Veronica (Viola Davis) stílusa pedig olyan szinten kifogástalan, hogy a stylistja megérdemelne kb. egy best costume design Oscart.

A film eleje eléggé vontatott volt, mert nagyon megalapozta nekünk a karaktereket, hogy azonosulni tudjunk velük. A vége felé viszont szerencsére beindult egy kellemesen pörgős tempóra, és élvezhető is maradt. A befejezés sem volt klisés, sőt, engem kifejezetten üdített a csavar. Egyszer simán megéri megnézni. Örülök, hogy néha hajlandó vagyok kitekinteni a műfaji komfortzónámból.

Siberia/Gyémánthajsza (2018)



ZS-kategóriás orosz gengszteres Keanu Reeveses antihősös sztori, ami első látásra krimi/thriller, viszont rövid úton átmegy szerelmi drámázásba, és minden más csak kellék. Szerintem ezzel az egy mondattal tökéletesen leírtam, hogy miről van szó…

Az amerikai Lucas Oroszországba megy ritka kék gyémántokkal kereskedni, azonban kiderül, hogy egyen kívül nem is eredetiek, és a kereskedő körül kezd egyre inkább szorulni a hurok. Közben megismerkedik egy kis szibériai (valójában román, lol) faluban Katyával, a kávézótulajdonossal, aki nemcsak csinos és igényes, hanem még angolul is nagyon jól tud… Igazából oroszokkal kapcsolatos sztereotípiák halmaza ez a film, de néhol egészen szórakoztató emiatt. Ha nem lennék Keanu-fan, akkor nem hiszem, hogy megnéztem volna elejétől a végéig, mert se nem volt valami mély mondanivalója, se nem mutatott újat. Viszont néhány szexjelenet meg kelet-európai türhősködés legalább feldobta a dolgot, ha már más nem.

Submergence/Merülés a szerelembe (2018)




Egy töredezett történetmesélésű, de kétségtelenül érdekes, ám valószerűtlen romantikus dráma. Azt hiszem, arra most kezdek ráébredni, hogy hajlandó vagyok romantikus filmet megnézni, de csak akkor, ha NEM vígjáték, valamint igényes a történet és annak megvalósítása, ellentétben az előző romantikus filmmel.

A Submergence karakterei tipikusan azok az idealizált, lelkileg felemelő regénykarakterek, akik valami fontosat csinálnak az életben, mélyen intelligensek, érzékenyek, és a véletlen hozza őket össze egy perzselő szerelembe. A természetes, de kissé fagyos szépség, Danielle például óceánkutató tudós, aki azzal foglalkozik, hogy mélytengeri baktériumokat, életformákat kutat, és próbálja csapatával megtalálni az élet eredetét. James, a skót CIA ügynök (:DDDD) pedig necces közel-keleti helyekre megy titkos küldetéseket teljesíteni. A kettőnek tényleg semmi köze egymáshoz, ennek ellenére egy gyönyörű kis francia vidéki nyaralóban összetalálkoznak, és azonnal elbűvölik egymást. Egyik sem számít rá, de rövid úton annyira beleszeretnek egymásba, hogy több ezer kilométerre egymástól is a franciaországi nyaralás emléke tartja bennük a lelket a saját életveszélyes missziójukon.

Aki néha olvassa a blogomat, annak James Mcavoyt nem kell bemutatni, mert tudja, hogy a számomra legkedvesebb színészek egyike. Teljesen mindegy, hogy mit játszik, akkora beleéléssel fogja tudni átadni, hogy az ember együtt izgul, retteg, örül a karakterrel. Bármit megnéznék, amihez a nevét adta, és már akkor is szemeztem ezzel a filmmel, amikor a mozikban adták, csak nem vagyok az a típus, aki romantikus filmre egyedül beül. Dannyt pedig ki játssza… A sors vicces fordulása, hogy James Mcavoy kedves barátjának, színésztársának, és számomra örökös OTP-jének, egyben a másik legkedvencebb színészemnek, Michael Fassbendernek a felesége, Alicia Vikander svéd színésznő. Elég érdekes lehet elképzelni, hogy régóta barátságban állsz valakivel, akivel számtalan filmet végigtoltál már együtt, aztán muszáj forró szexjeleneteket leforgatnod a feleségével szinte semmi ruhában - de hát ez a szakmával jár. Jamest és Michaelt azért szeretem ennyire a lélekrengető színészi játékuk mellett, mert nem tipikus ostoba hollywoodi arcoskodó ripacsok, akik két értelmes mondatot nem tudnak kinyögni egy talkshowban, hanem a színész mivoltuk mögött ott van az intelligencia, alázat a szakma iránt, és egyfajta európai visszafogottság, ami az amerikaiakra sokkal kevésbé jellemző. És be kell vallanom, ez a megállapítás illik a svéd, de olívaszín bőrű, sugárzóan természetes szépségű Alicia Vikanderre is. Az a lány is egy üde színfolt Hollywood palettáján a Gwyneth Paltrow-k, Lindsay Lohanek, és Shia Leboufok korában.  

Egy szó mint száz, én élveztem ezt a filmet, bár mivel romantikus DRÁMA, ezért sejthető, hogy nem lesz happy end a vége, szóval szomorú sóhajtozásra felkészülni.

The Nun / Az Apáca (2018)



Ha tudtam volna, hogy a Conjuring-Insidous-Annabelle univerzum része, akkor nem nézem meg, bár így is volt róla egy sejtésem, hogy trash horror, és mégis végigtoltam - ráadásul apával és a bátyámmal, akik elvből nem néznek horrorfilmet, saját indíttatásból pedig gyakorlatilag soha.  A Conjuring (amiről itt írtam még nagyon régen) és az Insidious az a tipikus tróger klisés amerikai horror, amitől csak az ijed meg, aki tényleg nagyon félős. Mi a fiúkkal gyakorlatilag végigkommentáltuk az Apáca egészét, és emiatt nagyon jól szórakoztunk. Főleg az olyan dolgok miatt, hogy a sztori egy erdélyi kis településen játszódik egy elhagyatott kolostorban, ahol a helyiek rettentő babonásak (vámpírokat esetleg nem lehetett volna belerakni?!), a türhő, de helyes francia (kanadai! Romániában) munkásfiú rágerjed az angol szentéletű apácanövendék lányra, vagy hogy a bátyám minden második jelenetet előre megjósolt… Szóval ilyen téren tök szórakoztató volt, de csak azért, mert én néha a röhögés kedvéért szeretek trash horrort nézni.

A történet szerint az ötvenes évek elején Romániában egy római katolikus kolostort megtámad egy magát apácának álcázó démoni lény. Az egyetlen túlélő, Victoria nővér annak érdekében, hogy elkerülje, hogy a démon megszállja a testét, felakasztja magát. A francia vendégmunkás Calvin Klein modell srác viszont megtalálja a holttestet, és nagyon furcsa dolgokat tapasztal a kolostornál. Az eset kétségtelenül természetfelettinek tűnik, így bevonják a Vatikánt is, ahová meghívásra kerül Burke atya. A papot megbízzák az eset kivizsgálásával és az esetleges ördögűzéssel, és magával viszi az ifjú apácanövendéket, Irene-t is. Elmennek Erdélybe, ahol a film aztán az első pillanattól kezdve adagolja a horrorkliséket, és persze igazából semmi sem az, aminek az elején tűnik.

Ha tetszett a Conjuring-univerzum többi filmje, akkor nézd meg. Ha van kellő baráti társaságod, akivel szerettek klisés horroron röhögni és chipset enni, akkor is. Egyébként inkább ne, mert vannak ettől sokkal igényesebb, eredetibb és ijesztőbb művek.

Bird box (2018)




MIÉÉÉÉÉÉRT… Istenem, miért. Csak ennyit tudtam ismételgetni, miután megnéztem ezt a csöppet sem eredeti, agyonmémezett, széjjelhypeolt filmet. Az ingermegvonásos thriller új dolog? Nem, ott a Hush, a Don’t Breathe, az idei Quiet Place… A láthatatlan, pusztító ellenség új dolog? Nem, ott a Cloverfield és a The Happening (utóbbinak még az alapfelvetése is ugyanaz!). A bezárt világvége-érzés, ahol teljesen magunkra vagyunk utalva, eredeti? Nem, ott az I am Legend (ami kategóriákkal sokkal-sokkal jobb mint ez), a The Mist, de még a Signs is.

Egyébként nagyjából minden érdekeset elmondtak a trailerrel meg a közösségi médián közzétett képspoilerekkel, az összes többi, ami a filmben derül ki… hát nem segít sokat a felhúzásában.

 Malorie a testvérével együtt él, és bár közeledik a terhessége végéhez, depresszív állapotban van és nem igazán szeretné megtartani a gyereket. Mielőtt még belegondolhatna abba, hogy mi is legyen, elkezd valami nagyon furcsa dolog terjedni a világban, aminek következtében az emberek tömeges öngyilkosságokat követnek el. Kiderül, hogy valamiféle entitás okozza a szuicid tendenciákat, amire tilos ránézni, mert bebuzítja az ember elméjét. Malorie egy zárt luxusvillába kerül egy csapat idegennel, akik viszonylag sikeresen navigálnak a kaotikus körülmények között, és túlélik egy darabig. A nő kénytelen szembenézni a saját lelki problémáival, ugyanis a túlélés hosszútávon csak úgy garantált, ha ő és az általa nevelt gyerekek eljutnak egy hosszú folyószakaszon egy biztonságos bázisra, de közben egyikőjük se nyithatja ki a szemét.

Bár az alapötlet nem volt különösen eredeti, akár még meg is lehetett volna valósítani igényesen, ez viszont nem sikerült. Sok ezzel a filmmel a probléma. Zavart a történetvezetésnek töredékessége, de főleg azért, mert az elején belevágtunk a sztoriba, és nem volt semmi alapozás. Kb az első 10 perc után jön a sokkfaktor, és nem igazán tudjuk, miről van szó, sőt, később se nagyon derül ki semmi. Ami az entitással kapcsolatban később kiderül, az sem konzisztens, mert különböző emberekre különbözőképp hat, ráadásul a hatóideje se ugyanolyan minden esetben. A karakterek közül Malorie-n kívül körülbelül kettőt-hármat ismerhetünk meg kicsit jobban, de egyik sem szimpatikus Tomot leszámítva, aki egy adott jelenetben szintén elég creeper. (Aki látta, és emlékszik, hogy hogyan flörtöl Malorie-vel miközben azt magyarázza, hogy a nővére terhes pocakját is simogatni szokta… blöeeh.) A film esszenciája szerintem az, hogy Malorie pszichikai fejlődését kíséri végig az anyaság felé, és ehhez használja fel a madarakat a dobozban, mint szimbólumot. Ennek ellenére a madarak átgondolatlanul voltak belelökve a filmbe, mert mindig jelezniük kellett volna az entitás közelében, a film végén meg valamiért pont a biztonságos bázis körül csicseregtek… Plusz baromi béna volt a CGI-megoldás is.
Valaki nagyon ügyesen marketingelte ezt a filmet, mert akkorát aratott pár hétig, hogy sehol nem lehetett elkerülni, ha közösségi médián járt az ember. Nem mondom, hogy nézhetetlen, de a várakozásomat bőven alulmúlta, úgyhogy inkább az első bekezdésben listázott filmeket ajánlanám, ha érdekelnek a hasonló témák.


Nem '18-as, de '18-ban megnézett filmek

Horns / Szarvak (2013)



Tulajdonképpen mi volt ez?! A wikipedia szerint egy dark fantasy horror. Sötétnek valamennyire tényleg sötét, de a fantasy és a horror leginkább a film második felében jön elő. Csak arra emlékszem, hogy ültem a film után magam elé nézve kissé csalódottan és tanácstalanul, hogy ennek most akkor mi volt a lényege és miért is néztem végig?

Ignatiust a barátnője megerőszakolásával és meggyilkolásával gyanúsítják, ugyanis utoljára veszekedni látták őket a lány holttestének megtalálása előtti estén. Ig természetesen fülig szerelmes volt Merrinbe már gyerekkoruk óta, és sosem bántotta volna a lányt, ezt azonban a helyiek egyáltalán nem hiszik el, és leprásként kezelik szerencsétlen fiút, aki a gyászával is küzd a kiközösítés mellett. Egy napon Ig azt veszi észre, hogy szarvak kezdenek kinőni a fejéből, ennek hatására pedig az emberek indokolatlanul őszinték hozzá, és elkezdenek az ösztöneiknek cselekedni a közelében. Ez egyébként elég sok komikus helyzetet okoz a filmben (mint például amikor orvoshoz megy leoperáltatni a szarvakat, és a bódulatból arra ébred, hogy a műtét helyett az orvos az asszisztensével szexel a széken). :D Új tulajdonságával felruházva (=kihozza az emberekből az őszinteséget) elindul kideríteni a városban, hogy ki gyilkolta meg a barátnőjét.

Ez eddig igazából még rendben is lenne, de a filmben végigvonul valamiféle keresztény szimbolika, amit nem tudtam megfejteni, mert az utolsó előtti jeleneteknél teljes sokkban voltam, hogy ez most mit akart jelenteni. Aki szereti az elvont dolgokat és Daniel Radcliffe-et, az nézze meg, a film első háromnegyede egész érdekes volt, míg át nem csapott totális wtf-ba. Különösen érdekes volt Harry Pottert amerikai környezetben, amerikai akcentussal nézni, úgyhogy ha másért nem, akkor ezért az alakításáért egyszer meg lehet nézni.

Unfriended (2014)



Egy nagyon ZS-kategóriás horrorra számítottunk, mikor ezt a filmet előkaptuk a Netflixen, de annyira közel sem volt rossz. Emellett egy másik film volt terítéken aznap, a Knock Knock, ami valóban annyira vállalhatatlanul igénytelen volt (és nem a jó, nevetős értelemben), hogy inkább leállítottuk, és ezt kezdtük el nézni helyette.

Egy baráti társaság Skype konferenciahívásban beszélget, ahová egyszer csak belép egy ismeretlen, avatar nélküli alak. Egy ideig csak csendben figyel, a tinédzserek pedig próbálják kirakni a beszélgetésből – sikertelenül. Azután a beszélgetés résztvevőiről ciki képek kerülnek fel a Facebookra, amit az oldal úgy jelez ki, mintha egymásról posztolgatnának, holott senki sem posztol. Amikor a halott volt osztálytársuk Facebook fiókja életre kel és elkezd üzeneteket küldözgetni, majd a Skype chatben is aktívkodik, akkor rájönnek, hogy valami nagyon nincsen rendben.

Az érdekes az volt ebben az alacsony előállítási költségű filmben, hogy olyan ötlettel jött elő, amivel még nem nagyon találkoztunk ezelőtt. Összekapcsolta a (web)kamerás film ötletét a paranormális jelenségekkel, a közösségi médiával és a szokásos tinihorroral. Azt is megmutatja, hogy a tinédzserek, meg úgy általában a baráti társaságok a legritkább esetben alapulnak tiszta és őszinte barátságon, mert valaki mindig áskálódik, kibeszéli a másikat a háta mögött, mennek a megcsalások, kavarások, hazugságok, egymásnak keresztbe tevések. Azért nem kell eget rengető mondanivalóra készülni, de szerintem érdekes volt a történet, felhívta a figyelmet a bullying jelentőségére (de még hogy), és az alacsony költségvetés ellenére is le tudott valamennyire kötni.

Text Widget

Pages

recent posts

About