Dune / Dűne (2021) – 3D-s moziélmény a moziünnepen

A megnézés háttere

Viszonylag sok helyről hallottam erről a filmről különböző dolgokat. A legalapvetőbb információ az volt, hogy ez egy régi sci-fi könyv adaptációja, és hogy jónak ígérkezik. Ahogy kicsit múlt az idő, a következőket hallottam még:

- csak moziban érdemes nézni, aki szar hanggal letorrentezi és kis képernyőn nézi, az máglyahalált érdemel – ezzel nem értek egyet ❌

- ha nem ismered a Dűne történetét legalább viszonylag, akkor a film feléig azt se fogod érteni, hogy mi történik, kik ezek, mi ez a zagyvaság – ezzel nagyrészt egyetértek ✔️

Hogy ne menjek teljesen felkészületlenül a moziba, megnéztem pár összefoglalóját az univerzumnak, és az 1965-ös könyvnek is, de végül a magyar wiki-szócikk hozta el nagyjából a megvilágosodást. Ugyanis hiába néztem meg elég sok videót (többek között ezt is, aminek én voltam a 23. megtekintője, és arról szól, hogy egy lány elolvasta a könyvet, értette is, mégsem tetszett neki, meg a csúnya, rossz Herbert lenyúlta az arabok kultúráját a könyvhöz), és elolvastam cikkeket is -  annyira sok névvel, érdekcsoporttal és eseménnyel dobálóztak, hogy teljesen a mélyvízben éreztem magam.

 

Mozi

Kihasználtam, hogy moziünnep van, és beültem rá 3D-ben, szemüveggel együtt volt kb 1400 Ft, ami szerintem BA szakos korom óta nem volt ennyire jó ár. Megmondom őszintén, nekem nem adott sokat hozzá az élményhez se a 3D, se a mozi. Gondolkoztam rajta, hogy az én szemem rossz-e, vagy miért látok sokszor duplát a dolgokból, vagy épp homályosan, de szemüveg nélkül még rosszabb volt. Az, hogy néhány kő a sivatagban kicsit élethűbb volt, meg szebbek voltak a homokbuckák, és Timothée Chalamet arca, nem igazán tett hozzá a filmhez, és a siketítő hangok se. Ellenben mellettem két büdös ember ült, jobb oldalt egy olyan kistini, aki könyékig az orrában volt egész film alatt, ami ráadásul vérzett is, és szopósüvegből tolta az otthoni teát. Nagyon durván illúzióromboló volt, így kapucniban toltam végig a filmet őt kizárva a látóteremből, de ez sajnos egyik szomszédom szagát se mérsékelte. Pluszban elmondanám, hogy aki mostanában parázik a koronától, NE menjen moziba. Teltházas volt a film és senki sem viselt maszkot, egymás seggében voltunk.

 

Maga a film

Aki esetleg még nem látta, de nincs kedve teljesen összezavarodni, annak lefestem, hogy ÉN mit fogtam fel az olvasottakból és ebből a filmből. Bőven a jövőben járunk, ahol az univerzumot egy császárság irányítja, ezenkívül számos hatalmas nemesi család van. Az univerzum legfontosabb anyaga a „fűszer”, ami egyben drog, gyógyszer és nyersanyag is. Hosszabb életet, jobb egészséget és jövőbelátási képességet ad az elfogyasztójának, kicsit olyan, mint egy pszichoaktív drog (bár a filmben erre nem térnek ki semennyire, de nagyon addiktív). A fűszert egyetlen sivatagos bolygón termelik ki, az Arrakison.

Mivel a császár tart a nemrégiben megerősödött Arteides-családtól, ezért öngyilkos küldetésre küldi őket az Arrakisra. Hivatalosan a küldetésnek az a célja, hogy az Arteides-ház vegye át az irányítást a bolygó és a fűszertelmelése felett. Az Arrakis őslakosai arabokhoz hasonló buckalakó népség, akik egyfolytában be vannak mindenezve a fűszertől, és emiatt világító kék szemük van, fremeneknek hívják őket. Az ő zseniális találmányuk az a ruha, amely hővédő és vízlecsapoló tulajdonságokkal is bír, ezáltal biztosítja az életbenmaradást a tűrhetetlenül forró sivatagban. A bolygón nem mellesleg többtonnás gyilkos homoki férgek járkálnak, akik a ritmikus hangoktól bedühödnek, és mindent felzabálnak, így a fűszertermelés nem veszélytelen dolog. Ha már veszélyeknél tartunk, a Harkonnen-család, a bolygó korábbi felügyelői is leselkednek az Arteidesekre, akik kénytelenek valamit kitalálni a túlélés érdekében. Ad némi reménységet, hogy a legifjabb fiú Arteidest, Pault az anyja különleges képességekre nevelte, valamint a szintén mágikus képességekkel rendelkező női varázslórend, a Gene Besserit már régóta azt a mítoszt eteti az Arrakis bolygón, miszerint jönni fog egy megváltó – ez pedig feltehetőleg Paul lesz.

Na, hát elöljáróban ennyit. Próbáltam mindent érthetően elmondani, ha az ember mindezekkel az ismeretekkel nézi a filmet, már nem *annyira* zavaros, de még mindig nem veheted le 5-10 percre a szemed a filmről, ha érteni akarod.

És hogy mik a benyomásaim?

Ez nem egy sci-fi, hanem egy nagyon sajátos fantasy. Tudom, hogy ez az én hülyeségem, de néha vicces volt, hogy mennyire komolyan veszi saját magát a film, hiszen a film univerzumában tényleg megtörténnek ezek a dolgok. Mégis rohadt vicces volt néha köpködő buckalakókat, iszapban regenerálódó dagadék főnemest, feszületben álló, torzított hangon dörmögő katonákat nézni, és ez az egész úgy van kezelve, mintha a világ legkomolyabb, legtermészetesebb dolga lenne.  Aki ezt komolyan tudja venni, annak minden elismerésem, azt hiszem, a fantasy műfaj kicsit hit or miss. Ezzel azt akarom mondani, hogy aki jóban van a beszélő fákkal, elfekkel meg törpékkel, annak ez a sztori se fog gondot okozni.

A másik fő benyomásom erről a filmről, hogy bár izgalmas, eseménydús és alapvetően jó volt, két és fél óra alatt bőven lehetett volna sokkal többet előrehaladni a cselekményben, főleg úgy, hogy ennyi idő alatt más fantasy filmekből lemegy egy többszáz oldalas kötetnyi cselekmény elejétől a végéig.  Kicsit clickbaitelve éreztem magam, hiszen amit láttunk a filmben, azt nagyjából a trailer is elmesélte vizuálisan.

Ami a színészeket illeti: ez volt a második filmem Timothée Chalamet-vel, és hát tud a srác. Amit ki lehet hozni egy vasággyal negyven kilós, világfájdalmas tekintetű, babaarcú 25 éves fiúból, azt ő kihozza színészetileg, bár ezt már korábban is így gondoltam. A könyv fő szála, hogy Pault kiválasztottnak kiáltják ki, aztán az ő nevében öldökölnek a vallási fanatikusok – Timothée tökéletesen testesíti meg a nem kívánt kiválasztottságot. Nem tudom, hogy Bautista jelenléte lepett meg jobban a filmben, vagy az, hogy úgy nézett ki, mint egy leukémiás cigányvajda. Rebecca Fergusonnak jó éve volt, mert már a Reminiscence-ben is főszerepet vitt, szóval lesz miből fizetni a hollywoodi villája rezsijét. Nekem valamiért ő irritáló volt ebben a filmben (is), ha negyvenes varázslórendbe tartozó anyukára gondolok, nem ő az első opció, aki bevillan, mint Paul anyja. A clickbait érzés ott is folytatódik, hogy a trailereket meg promóanyagokat telerakták Zendayával, a filmben pedig összesen kb 15 perc képernyőideje volt (Paul fűszeres tripjeivel együttvéve). Majdnem Bautista is szerepelt annyit a filmben, mint a film egyik legnagyobb reklámarca.

Összességében jó volt, megnézem majd a következőt is, de ha lehetek őszinte: ezt nem egészestés hollywoodi mozifilmnek, hanem nagy költségvetésű sorozatnak kellett volna megcsinálni, mint mondjuk a GoT-t. Ott nyugodtan el lehetett volna húzni, mint a rétestésztát, és Zendayát se csak dísznek rakták volna bele. Két óra harmincöt perc annyira sok volt, hogy ennyi idő alatt illett volna többet kihozni a sztoriból. Ja, és a kövit semmiképp sem moziban nézem, akármennyire szentségtörés, mert nem adott hozzá sokat az élményhez. (Nem is értem, sok férfi miért nem használ öblítőt, dezodort, parfümöt… higgyétek el, nem buzis nem büdösnek lenni, ha emberek közé mentek.)

 

Read More

Egymondatos vélemények pár Netflix-filmről a 2021-es listámról

Készülök egy megszokott éves összefoglalóval az idén megnézett (Netflix-)filmekről és külön még egy sorozatról, így addig úgy gondoltam, írok egy rövidebb bejegyzést azokról a filmekről is, amelyeket egy mondatban is le tudok rendezni. Emojival fogom feltüntetni, hogy ajánlom-e a filmet, vagy sem. 

 

Thrillerek, horrorok 

Secret Obsession / Titkos megszállottság (2019)

B-kategóriás házasságos thriller egy amnéziás feleségről, és egy jóképű, de túlgondoskodó férjről, amit két perc alatt ki lehet találni. 👎

The possession / Démoni doboz (2012)

Klisés tárgyas horror, gimiben társasággal megnézős, egyedül csak heveny unalomra alkalmazható. 👎

Fear Street / A félelem utcája (2021)

Háromrészes tinis horrorfilmsorozat erős sztréndzsörtingzes beütésekkel, a második után teljesen érdektelenné vált, nem néztük tovább. 😐

Oculus (2013)

B-kategóriás tárgyas horror, amit csak unatkozás esetén vagy gimis korodban társasággal érdemes nézni. 👎

Jessabelle (2014)

Sztenderd ingatlanos low budget horror, nagyon unalmas esős délutánon egyszer megnézős. 👎

As Above, So Below / Úgy fent, mint lent (2014)

Nagyon felhypeolt, eredeti ötlettel rendelkező kézikamerás misztikus horror, ami tényleg nem rossz, de azért eléggé zavaros.👍

 

True crime (valóságalapú krimi) dokumentumfilmek

Memories of a Murderer: The Nilsen Tapes / Egy gyilkos visszaemlékezései: A Dennis Nilsen-szalagok (2021)

 A true crime az a műfaj, amit délutánonként rakok fel takarítás vagy néhai edzés közben, ez is érdekes volt, de azért nem egy Ted Bundy, Nightstalker vagy Jeffrey Dahmer. 😐

Night Stalker: The Hunt for a Serial Killer / Éjszakai vadász: Hajsza egy sorozatgyilkos után (2021)

Kötelező sorozat a true crime kedvelőinek Richard Ramirezről, és hogy hogyan kapták el. 👍

The Disappearance of Madeleine McCann / Madeleine McCann eltűnése (2019)

Nagyon érdekes és hosszú true crime, ami körbejárja a hírhedt eltűnést, ami 2007-ben történt Portugáliában egy nyaralóhelyen, bár én ki nem hagynám ezt a videót sem, ha tényleg érdekel a téma. 👍

Unsolved Mysteries / Megoldatlan rejtélyek (2020)

Edzés közben felrakós true crime dokumentumsorozat megoldatlan ügyekkel a világ minden tájáról - kifejezetten érdekes és figyelemlekötő. 👍👍

Crime Scene: The Vanishing at the Cecil Hotel / Tetthely: A Cecil Hotel (2021)

Szintén egyéb tevékenyégek mellett nézhető true crime sorozat, aminek a témája ismerős lesz, ha ismered a creepy liftes ázsiai lányos videót, ami 2013-ban bejárta a világot (Elisa Lam-sztori). 👍

 

Conversations with a Killer: The Ted Bundy Tapes / Beszélgetések egy sorozatgyilkossal: A Ted Bundy-szalagok (2019)

Aki szereti a true crime-ot meg a sorozatgyilkosokkal kapcsolatos sztorikat, annak kötelező darab, Ted Bundy saját elmeséléseit tartalmazza. 👍

 

Dokumentumfilmek/sorozatok

Top secret UFO projects: Declassified / Szigorúan titkos: UFO-projektek (2021)

Én szeretem az ilyen kissé low budget, konspiratív dokumentumsorozatokat, ez a sorozat pedig kábé mindent összefoglalt, amit ebben a témában tudni érdemes, bár vannak gázos arcok az interjúztatottak között, de ez elkerülhetetlen. 👍

 

Roman Empire: Reign of Blood / Róma császárai: Commodus (2016)

Egy jó kis ókori történelmi dokumentumsorozattal mindig le lehet kötni a figyelmem, ha a tévében megy, de így, hogy rám volt bízva, hogy nézzem végig a sorozatot, csak pár epizódot láttam, ami nem volt rossz. 👍

 

Turning point: 9/11 and the war on terror / Fordulópont: 9/11 és a terrorizmus elleni harc (2021)

Pont 9/11 előtt kezdtem el nézni, és pár nap alatt be is fejeztem, mert érdekes volt, azonban nem árt hozzá némi háttértudás nemzetközi politika és történelem terén, mert kicsit homály volt. 👍

 

 Bob Lazar: Area 51 and Flying Saucers / Bob Lazar: Ufók az 51-es körzetben (2018)

Aki nem tudja, ki Bob, az nem jártas az ufótémában, így nagy szeretettel ajánlom ezt a dokumentumfilmet mindazoknak, akiket ez érdekel, ugyanis talán ő a leghitelesebb ember, akit még a szkeptikusok is nehezen kezdenek ki. 👍👍

  

Vígjátékok

Nine Lives / Kilenc élet (2016)

Cuki és vicces családi vígjáték Kevin Spacey-vel és Christopher Walkennel, amelyben macskává változva leckézteti meg a sors a főszereplőt. 👍

Knives Out / Tőrbe ejtve (2019)

Kicsit érdekes és innovatív krimivígjáték, amit emetofóbiások kerüljenek el. 😐

Falling Inn Love / Szerelem első vendéglátásra (2019)

Tűrhetetlenül szar romantikus vígjáték, amit felénél kaszáltunk. 👎👎

The Emoji Movie / Az Emoji-film (2017)

Bugyuta, de cuki animációs vígjáték. 👍

 

Minden egyéb (történelmi, kosztümös, misztikus, sci-fi)

Enola Holmes (2020)

Idegesítő, Millie Bobbie Brown narrációjával végigkísért Sherlock Holmes-os sztori feminista felhangokkal, ami egyébként nem olyan rossz, de feledhető. 😐

Locke & Key /Locke & Key – Kulcs a zárját (2020-)

Amolyan guilty pleasure misztikus tinisorozat kifejezetten jó karakterekkel és érdekes sztorival, amiből most jött ki a második évad. 👍

The King / V. Henrik (2019)

Ez az első és eddig egyetlen film, amit láttam Timothée Chalamet-től, a Shakespeare drámájából készült, ami a címadó királyról szól, ezáltal történelmileg nem hű, de meglehetősen izgalmas és érdekes történelmi film. 👍

Another Life / Másik élet (2019-)

Nagyon woke és emellett logikátlan űrutazós sorozat meleg tartalmakkal meg nonbinary szereplővel... egy űrhajón. 👎

 Seungriho / Az űrsepregetők (2021)

Látványerekciós koreai sci-fi, aminek a felén elaludtam, pedig nem volt rossz, csak álmos voltam. 😐

 

Read More

Reminiscence/Új múlt (2021)

Most, hogy elmúlt a koronavírus szorítása, és már bárki bárhová mehet szabadon, és minden nyitva is van (ami túlélte), újra hódolhatunk a moziba járásnak is. Így alakult, hogy pár héttel az Idő után megnéztünk egy másik idő témájú friss mozifilmet is, a Reminiscence-t. 

Ezt a filmet azzal reklámozzák, hogy a Westworld alkotóinak új filmje, ezért megmondom őszintén, én valami másra számítottam. A trailerben lelövik, hogy a klímaváltozás miatt a mély területeket teljesen elöntötte a víz (a közeljövőben), ezért az emberek nem is akarnak a jelenben élni, és visszautazgatnak a múltba nosztalgiázni a saját emlékeikben. Valamennyire azt is lelőtték a trailerben, hogy lesz benne egy szerelmi szál, de ezekből az információmorzsákból valami sokkal disztópikusabb és sötétebb dologra számítottam, mint amit valójában láttunk aztán. 

A történet szerint Hugh Jackman karaktere, Nick egy kétszemélyes emlékbizniszt üzemeltet a klímakatasztrófa sújtotta Miamiban olyan embereknek, akik szeretnének visszanézni a mútjukba, és újra megélni bizonyos emlékeket. Az üzlet egy darabig jól megy, azonban idővel megfeneklik az amatőrebb vetélytársak miatt, aztán egyszer egyik nap zárás előtt betoppan egy nagyon csinos nő, Mae, aki felforgatja Nick életét. Hamar szerelem szövődik köztük, a nő azonban egyik pillanatról a másikra felszívódik. Nick képtelen felfogni a dolgot és túllépni rajta, így egyszemélyes kutatómunkába fog, hogy az emlékeiben visszatérképezze, mi történhetett a barátnőjével. 

A sztori a jellege miatt ide-oda ugrál az idősíkokban, és mindig kicsit meg kell kérdőjelezni, hogy most mikor is van, amit éppen nézünk. Nick frusztrációját mi is érezzük a nyomozás közben, ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy Mae nem annak mutatta magát, mint aki volt valójában. 

Ha kategorizálnom kellene ezt a filmet, azt mondanám, hogy sci-fi settingű romantikus dráma, de a setting annyira... valóságos és közeli, hogy inkább jövendölésnek éreztem, és nem sci-finek. Miami elmerülését 2050-re jósolják, ami szerintem még egy kicsit visszafogott előrejelzés is, ha arra gondolok, hogy áltsuliban még 6 milliárd emberről tanultunk, ma meg már 7.6 milliárd van. Valahogy nem tűnt abszurdnak, hogy a filmben térdig gázoltak a vízben, meg átálltak éjszakai életre a hőség miatt. 

Bár a Westworldben rendesen ott vannak az érzelmi szálak, azért nem felejti el minden pillanatban az arcunkba tolni, hogy a techológia nem játék, és hogy iszonyat creepy dolgok tudnak általa történni. Az emberi természet sötét oldalát mutatta meg számomra (már amennyit láttam belőle). Ez a film... olyan lájti volt a Westworldhöz képest. Mint a WW kistesója, aki még tinikorban van, és szereti a romantikus regényeket. Annak ellenére, hogy a film lezárása nem egyértelmű, naplementébe elfutós happy end, azért mégis pozitívabb, mint amire számítottam. Rengeteg volt a teátrális szerelmes jelenet és dialógus, számomra nagyon regényes volt az egész. Érdekes volt? Persze, a mondanivalója is szép, de nem mondanám kifejezetten egetrengető tanulságokkal vagy westworldösen sokkoló megoldásokkal operáló műremeknek. Élvezhető film volt, jó is, de azért nem többszörnézős. 

Nagyon dicséretes, hogy Hollywood nem ageist, és egy 52 éves színészre még mindig kíváncsiak vagyunk (az oldalán meg egy 38 éves színésznő van mondjuk). Szerintem Hugh már lassan eléri a kort, hogy ilyen leszerelt, de fitt veteránok helyett most már lehetne neki nyugodtan meglett családapa szerepeket is osztogatni, amikor nem kell még mindig aprítania az ellenfeleit, de biztos nem éli azokat a szerepeket. :D A csaj, a svéd Rebecca Ferguson egyébként betriggerelte bennem az egész estés testképzavart. Minden jelenetben feszes selyemruhák voltak rajta, amiken egyenként hónapokat dolgozhattak, hogy rászabják. Egy négyzetcentiméter zsír nincs azon a nőn 38 évesen, és pont úgy dolgozott össze a forgatókönyvíró, a rendező, meg az operatőr, hogy ruhás szoftpornónak lehetett érezni néha a közeli felvételeket, mikor énekel, és markolássza a mikrofon rúdját... Hát engem az egész estés testkép-lamentálásból és diszmorfiából kizárólag az augusztus 20-i tűzijáték tudott kiszedni egy fél órára, de nem bánom. Pont annyira inspiráló is egy feszes milfet látni, mint amennyire lehozó. 

Read More

Marie Antoinette (2006)

Sofia Coppola ✨rendkívül esztétikus✨, de konkrétan semmitmondó filmje Marie Antoinette életéről. Ebben az egy mondatban is össze lehetne foglalni ezt az alkotást, azonban megerőltetem magam, és jellemzem inkább. 

Történet: a fiatal osztrák hercegnőt, Maria Antoniát odaígéri a családja a francia trónörököshöz, hogy ezáltal simítson el diplomáciai és politikai konfliktusokat a két ország között. Hogy ez bejön-e, az vitatható: nem igazán fogadják szívesen a franciák, és a saját férje is elég közönyösen áll hozzá. Óriási figyelemmel kísérik minden egyes mozzanatát Versailles-ban, ahol mást sem csinálnak az udvarhölgyek, mint egyfolytában pletykálnak, és mindenki úgy néz rá, mint a véres rongyra, amiért nem szül azonnal egy fészekaljnyi fiút a francia trónnak. 

Karakterek: senki sem kifejezetten inspirált bennünk rajongást vagy együttérzést a film alatt, pedig jó hosszú film volt. A királyné szemszögéből zajlott minden, de ő is majdnem annyira üres volt, mint egy modern, populáris, nőknek szánt romantikus regény főszereplője. A Louis Auguste francia királyt játszó színész mesteri volt: ilyen hitelesen eljátszani, hogy egy friss házas, ereje teljében lévő fiatalember ennyire balfasz legyen az ágyban (meg úgy egyébként is) megérdemel valami díjat. Ránéztél a fejére, és már elhitted, hogy ő tényleg egy suta trónörökös, aki nincs tisztában a házastársi teendőivel, és sótlan, a szórakozást is élből elutasító, enyhén autista ember. 

Most akkor kifejtem, hogy mi volt a probléma ezzel a filmmel: az, hogy SHEMMIRŐL nem szólt. Amikor az ember egy kosztümös filmet csinál, három fő irányba lehet elvinni, persze ennek az ötvözetei az igazán érdekesek:

- történelmi-politikai korrajz, érdekes intrikák zajlanak a történetben

- szerelmi szálak szövődnek, végigkövetjük a főszereplő coming of age-ét , izgalmas magánéleti történések tartják mozgásban a filmet

- haláleset, árulás, kapcsolati probléma, valamilyen tragédia által dráma keletkezik a cselekményben, ami megszólítja a nézőt és empátiát ébreszt benne

Na most itt ezek közül semmi nem történt, pedig potenciálisan bármire meglett volna az esély . Bemutatni a francia forradalom meg az amerikai függetlenségi háború időszakát úgy, hogy a két óra hét percből kb 2 órán keresztül unatkoztunk, akkora le nem csapott labda, akkora elherdált lehetőség, hogy annál nagyobb se kell.  Én nem tudom, hogyan lehetett még a kapcsolati szálakat is unalmasra megcsinálni. Marie Antoinette házassága hagyott kívánnivalót maga után, de aztán kavart egy svéd tábornokkal, akivel kb két alkalommal szexelt, és a tábornok többet fel se tűnt a filmben, csak egyszer, MA álmodozásában. Hiába ostromolták kint a palotát az éhező, dühös franciák, ebből annyit láttunk, hogy a család bent várakozik a kastélyban és hallgatja a kapudöngetést meg a morajlást. Bemutatni úgy Marie Antoinette életét, hogy aztán nem fejezik le őt a férjével együtt, és nem buktatják meg a monarchiát, hanem csak békésen elviszik a kis lovaskocsijában... mi volt ez? :D Mert hogy nem történelmi életrajz, az tuti. Cselekmény, izgalom, korhű történet helyett viszont mit kaptunk?

Hogy elképesztően ✨szép✨ volt az egész. Gyönyörű ruhaköltemények, a szivárvány minden színében játszó cipellők, óriási hajtornyok mindenféle díszekkel, csodálatos torták, káprázatos sütemények, egymáshoz koccanó gyöngyház szerencsejáték-zsetonok és dobókockák, túlcsorduló aranyszínű pezsgő újra meg újra meg újra, lassított felvételek a fűre, fákra, virágokra meg az égre zoomolva... és így ennyi. Olyan volt, mintha egy 18. század + cottage core témájú tumblrt néztem volna két órán keresztül mindenféle egyéb tartalom nélkül a vizuális stimulácón kívül. Ha szép dolgokat akarok látni, akkor felmegyek a pinterestre vagy valami. Szerintem ez így egy brutálisan nagy áthúzott nulla volt, de ráadásul megvolt rá minden forrás, hogy jó legyen, és mégse lett az. Hozzátenném a mellélövésekhez egyébként a szándékosan ocsortány kamerakezelést és a teljes mértékben indokolatlan múlt századi rockballadákat, mint zenei aláfestést. Nem egyszer előfordult, hogy az operatőr össze-vissza rángatta a kamerát egy feszültséggel teli helyzetben, mert valamiféle naturális érzetet akart adni a filmnek. Ezzel az volt a baj, hogy marhára nem illett a film többi részéhez - amit gondos vágással csináltak ilyen esztétikusra - ahogy a zenei betétek sem. Ha 18. századi kosztümös filmet nézek, akkor nem akarok gitárt hallani a különböző történések alatt, meg azt se kijezetten értékelem, ha ide-oda rángatják a kamerát. 

Összességében senkinek nem ajánlanám, csak a girlpower metoo-harcosoknak, akik szupportálni akarják Sofia Coppola munkásságát, mert a csúnya, rossz, hímsoviniszta kritikusok mindig lehúzzák szegényt. Nekik tetszeni fog ez a női szemszögön át prezentált, mozgóképes 18. századi Vogue-katalógus. 

Read More

Shyamalan legújabb agymenése: Old/Idő (2021)

M Night Shyamalan egy forgatókönyvíró, rendező és producer egyszemélyes szentháromsága (sőt, random még színészkedik is a filmjei egy részében) - hihetetlenül hullámzó teljesítményű filmes. Sokan mindenre egyből lebecsmérlően legyintenek, amit csinál, mert a munkája híres a hihetetlenül illogikus történetekről, és a nyakatekert, hatásvadász csavarokról. Nem egy Arany Málnát nyert már, azonban szerintem sajátosak az elképzelései, és némelyik egész jól működik. A Signs fent van az örökös filmestoplistámon, mint kedvenc ufós film. Vannak olyan filmjei, amiket a jobb kategóriába sorolok (a Splitet imádtam, a The Happening sem rossz), vannak az egyszer nézhetősek (After Earth, The Village) és vannak a kifejezetten rosszak (számomra a Glass például, bár Arany Málnák tekintetében a The Happening, a Lady in the Water és a The Last Airbender is idetartozik, utóbbi kettőt még nem láttam). Szerintem az, hogy az embernek tetszik-e egy M Night Shyamalan film, az egyrészt függ attól, hogy

- mennyire tűri az olyan cselekményt, ahol a végkifejlet érdekében feláldozásra kerül a logika és a tudományos hitelesség teljesen hiányzik

- bejön-e Shyamalan személyes stílusa

- mennyire érdekli az adott téma, amit feldolgoz.

Ezek miatt annyira szubjektív egy Shyamalan-film értékelése, hogy nagyon ellentétes vélemények tudnak születni mindegyikről. Van olyan, amelyik közönségkedvenc, de egyesek allergiásak rá, és olyan is van, amelyik filmművészetileg objektíve rossz, mégis sokaknak bejön. Szóval a véleményem nem szentírás, csak a saját érzéseim.

Az Idő számomra a jobb filmjei közé tartozik. A történet alapkoncepciója egy az egyben koppincs a Fantasy Islandről, a végkifejlet meg a Maze Runnerre emlékeztetett, ennek ellenére volt benne új beltartalom, ami számomra értékes volt. A sztori szerint egy család elmegy egy exkluzív nyaralásra, ahol minden megdöbbentően luxusosnak tűnik ahhoz képest, mint amire számítottak. A szülők épp válni készülnek, az anyuka pedig betegséget rejteget a gyerekek elől. A resort tulajdonosa még a nyaralás elején felajánlja nekik, és pár másik szállóvendégnek, hogy megvendégeli őket egy privát természetvédelmi területen. Miután kimennek a szigetre, rögtön egy hullába botlanak, és egy furcsa viselkedésű celeb srácba, aki állítása szerint nem tudja, hogy halt meg a nő. Innentől kezdve szép fokozatosan elkezdenek hullani az emberek, és kiderül, hogy a szigetnek sejteket elöregítő hatása van, ami először az egyre gyorsabban cseperedő gyerekeken tűnik fel, aztán szép fokozatosan mindenkin.  

Hát… biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem fog tetszeni, mert egyszerűen maga a történet is bizarr, meg az is, hogy elvileg fél óra alatt egy évet öregednek a szereplők, de van, aki pár perc alatt ivarérett lesz négyévesből, van, aki meg órákig semmit sem öregszik, aztán a végén hirtelen nagyon megváltozik.  A koncepció vizuális megjelenítése nagyon túl volt tolva, és a film a saját logikájához se nagyon ragaszkodott, mint ahogyan azt Shyamalantól már megszokhattuk. A végkifejletnél elhangzott olyan kijelentés is, ami konkrétan értelmetlen, ha láttad a szigeten történteket.

Nekem az tetszett ebben a filmben, hogy nagyon mélyen elgondolkodtatott az idő múlásáról, hogy az mit képes előidézni, és hogy melyek a valóban fontos dolgok az életben. Az emberi kapcsolatok változása és a karakterek, főleg a főszereplő házaspár viszonya erőteljesen gondolatébresztő. Ha más nem is, de ez kifejezetten kiemelkedőre sikerült a filmben; érzékeltetni az emberi viszonyokat, az állandó változást, és mindenekfelett a halandóságot. Porból lettünk, porrá leszünk, és tökmindegy, hogy ki vagy az életben, ugyanoda fogsz eljutni, mint bármelyik másik embertársad. Szerintem ez nagyon mélyenszántó igazság az életben, amin bár nem szeretünk, de érdemes gondolkodni, főleg, ha már túlvagy a fiatal felnőttkoron.

A karakterek árnyaltak voltak, a történetvezetés nem túl professzionális, a hangulatra jót mondanék (elég disturbing vót), voltak gusztustalan borzongós jelenetek, de még elvétve pár vicces is (amit amúgy nem biztos, hogy Shyamalan annak szánt). 

Engem személy szerint nagyon megérintett és lelkileg megrázott ez a film. Szerintem az emberek max 2%-ának lesz hasonló reakciója, mint nekem volt, de az az igazság, hogy az idő múlása nálam egy nagyon érzékeny pont, amire már akkor is gondolnom kellett volna, mikor kiválasztottam ezt a filmet. Nem igazán készültem fel rá, hogy szarkészen fogok bőgni a kocsiban hazafelé… De az elmúlt pár évben (szerintem cirka 25 éves korom óta, mióta azt érzem, hogy valóban elkezdtem „élni”), nagyon komolyan foglalkoztat az idő múlásának gondolata. Olyan szempontból is, hogy mélyen nosztalgikus ember vagyok, aki egy dobozva zárva tárolja a múltbeli eseményeit és önmagát, hogy nem igazán engedek el olyan embereket, akik már nincsenek velem, és hogy nagyon közeli kapcsolatban vagyok a családommal. A szüleim idősek, a bátyám early millenial, és az idő múlásának törvényszerűsége nem épp olyan dolog, amit csak úgy el tudok fogadni vagy feldolgozni. Ezt vizuálisan megjelenítve látni a vásznon nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet nekem.

Szerencsére én csak az a ritka 2 százalék vagyok. Mellettünk a mozi tele volt tetovált, nyakékes kigyúrt csávókkal, meg cicanadrágos, műszempillás csajokkal, akik a parkolóóránál megvitatták, hogy mennyire szórakoztatta őket ez a film, mert akkora baromság volt, hogy csak röhögni lehetett rajta, pedig nem vígjátéknak szánták. Szerintem arányaiban sokkal több ember lesz majd, aki képes ezen önfeledten szórakozni, legalább is semlegesen felfogni, vagy épp lefikázni ezt a filmet, nálam viszont nem épp ezt a hatást váltotta ki. Ajánlanám? Hát, ha szereted Shyamalant és kicsit borzongani akarsz, akkor igen. Ha nagyon logikabuzi vagy, Shyamalant megveted, vagy épp neked is érzékeny pont az idő múlása, inkább hagyd ki.

Read More

Kultfilmek őszintén #1: Scarface/A sebhelyesarcú (1983)

Nem tartom nagyon nagy filmesnek magam, a legtöbb kultfilmet nem láttam - pusztán azért, mert régiek, és alapvetően nem sok régi film érdekel, hacsak nincsenek benne ufók és vérontás. Úgy döntöttem, ezt a hiányosságomat elkezdem pótolni, és szépen lassan megnézem azokat a filmeket, amelyeket "illik" ismerni. Nincs ellenemre, hogy lehúzzak valamit, ha a népszerűsége ellenére rossz, például bármikor és bárkinek ki merem jelenteni a háztetőről kiabálva is, hogy a Donnie Darko egy szar. Úgyhogy ez a "széria" érdekes lesz. 

A ma szemrevételezett filmünk a Scarface.

Én a Vice Cityn nőttem fel. 11 éves koromtól kezdve többször kijátszottam már, prepubertás koromban fanfickezdeményeket írtam, és arról álmodoztam, hogy egy gengszter barátnője leszek. Másfél évtizede álmom, hogy eljussak Miamiba, és végigsétáljak az Ocean Drive-on a Beacon és a Colony előtt. Ez tavaly, 2020-ban megtörtént volna, ha nem köszönt be a koronavírus. Megvoltak júniusra a repjegyeink, az ESTA-vízumunk, még a hotelfoglalásunk is, de a sors másként döntött. Szóval különös érzelmi kötődésem van Miamihoz, az a lényeg. 

Két dolgot hallottam erről a filmről: az egyik, hogy a Vice Cityt róla mintázták, és hogy az éttermes jelenet nagyon odavág. Mindkettő helytálló, de erről később. 

Miami, 1980-as évek eleje. A floridai kikötők egy politikai döntés következtében megnyílnak a kubai menekültek előtt, akik válogatott szörnyűségeken estek át Castro alatt. Nincs ez másképp Tonyval sem, aki piti bűnözői múltra tekint vissza, emiatt nem nagyon akarják beengedni Amerikába, főleg nem zöldkártyával. Kezdetben a haverjával, Mannyvel vállalnak éttermi munkát, majd fokozatosan belebonyolódnak a helyi kubai bűnözésbe, és Tony elkövet egy megbízásos merényletet. Mivel rendkívül jó az üzleti érzéke és az asszertivitása (bár a stílusa hagy kívánnivalót maga után), hamar elkezd felfelé kúszni a bűnözői ranglétrán, és anyagilag kikupálódni. Hirtelen egyre befolyásosabb pozíciókba kerül az alvilágban, ám ahogy elmerül a drogkereskedelemben és a törtetésben, egyre inkább világossá válik, hogy ebben a bizniszben nincsenek igazi barátok, még csak üzlettársi kapcsolatok sem, és a saját vaskalapossága rendkívül megnehezíti a kapcsolatát is. 

Ez egy nagyon érdekes és nagyon hosszú film. Csodás a setting, autentikus 80-as évekbeli Miami, színes soirée öltönyök, gépfegyverek, csinos lányok, végtelen mennyiségű kokain és pénz. Szinte sikít, hogy Tony karaktere mennyire kilóg innen, hiszen ő egy aluledukált kubai bűnöző, aki csak ügyesen felküzdötte magát, de a megfelelő modorral nem rendelkezik. Annak ellenére, hogy haladunk előre a filmben és a gengszterskálán, agresszív stílusa, követelőzése, meggondolatlansága és hirtelen haragja semmit nem változik, sőt, csak rosszabbodik. 

Én nagyon élveztem ezt a filmet, mert olyan volt, mint egy proto-Vice City. Még a történetben is véltem nagy hasonlóságokat felfedezni.  A helyszínek viszont kb képkockáról képkockára megegyeztek, főleg a villa és a nightclub. Nagyon jó érzés volt valami ismerős és szeretett dolgot nézni, de közben semmi sem volt videójátékosan túlidealizálva. A karakterek a maguk naturalitásában kerültek bemutatásra, fröcsögött a vér (csak ízlésesen), és végignéztük, sikeres emberek hogyan lesznek teljesen annak a drognak a rabjai, amiből mérhetetlenül meggazdagodtak. 

Bizonyos pontokon úgy éreztem, és nagyon úgy tűnik a rajongók visszajelzései alapján is, hogy ez a film mondani akart valamit, mégse éreztem valami mélynek. Egy normális embernek nyilván magától értetődik az emberi életek és kapcsolatok értékessége, és nem kell hozzá a fél castingot lemészárolni, hogy ez bebizonyosodjon. Az éttermes monológ is hatásos volt, de egyben visszatetsző emberkedés is. Röviden-tömören Tony részegen és betépve kioktatja az öreg old money amerikaiakat, hogy szükségük van egy ilyen rosszfiúra, és velük ellentétben ő legalább az, aminek látszik. 

A mai napig lenyűgöz az amerikaiak drog általi megbabonázottsága (annak ellenére, hogy képesek egy kis fűért egy életre bezárni embereket, ugyebár), de én nem értek egyet Tony gondolatmenetével. A gyilkolást, drogterjesztést, pénzmosást, adócsalást és hasonlókat nem teszi jóvá, hogy autentikus személyiség vagy, és hogy az emberek igénylik az illegális szolgáltatásaid.

Most jöjjön az az értékelős rész, ami minden kultfilmes poszt alján itt lesz:

Tetszett a film?

Igen, nagyon is. Bár rohadt hosszú volt, elment vele a délelőttöm.  5/5

Megérdemli a kultfilm státuszát?

Naná! Ha belegondolunk, hogy a Vice City sem lenne nélküle... 5/5

Ajánlanám másoknak?

Csak, ha szereted a gengszteres és drogbárós filmeket. Ha szeretted a Wall Street farkasát meg az Úriembereket, akkor ez is megér egy esélyt, bár humor nemigen van benne ezekkel ellentétben. Szóval kicsit rétegtéma, van, aki élvezni fogja, van, aki nem. 5/3

Read More

Shadow and Bone – Árnyék és Csont sorozat 1. évad és könyv 1. kötet

A sorozat – 1. évad

Egyelőre nem sok sorozatról van bármi a blogon – sorozatot nézni főleg csak társaságban szeretek, mert nincs türelmem hozzá egyedül, rövid ideig tudok/akarok koncentrálni. A fantasyknek külön nehezített a pályája, mert kissé előítéletes vagyok. Ez a sorozat is úgy indult, mint több fantasyélményem: az eleje egy összevissza zagyvaság, míg le nem ülepszik bennem a szerző által kitalált világ, és hogy ki kicsoda, meg milyen viszonyban vannak egymással. Jó esetben ez az eleje után letisztázódik (GoT), rossz esetben a végéig nem (The Witcher :D).

A sorozat Alina Starkova útját követi, aki egy fiatal, csinos lány, Ravka országának seregében szolgál térképészként az alternatív fantasy cári Oroszország-jellegű világban. Van egy gyerekkori barátja, Mal, akivel kicsit izzik közöttük a levegő, persze csak plátóian. Létezik egy Zóna nevű térség, amit sötétség borít, és szörnyek hemzsegnek benne. A seregnek, amiben ő és a barátja szolgálnak, át kell mennie a térségen, és megtámadják őket a szörnyek. Ekkor derül ki, hogy Alina mágikus napidézési, azaz fénycsináló képességgel rendelkezik, és megsüti a szörnyeket, a sereg nagy része így épségben megmarad. Ezután mindenkinek elkezd Alinára fájni a foga, főleg Kirigan tábornoknak, aki egy nagy hatalmú tisztséggel és szintén mágikus képességekkel rendelkező tábornok a cár mellett. Ő a birodalom reménységét látja benne, mások pedig többek között pénzszerzési lehetőséget.

A történet központi gondolata az, hogy bizonyos emberek különleges adottságokkal születtek, és őket grisának hívják: ők a hullámhívók; akik vizet irányítanak, pokolhívók, akik tüzet; szélhívók, akik szelet; Kirigan tábornok, aki sötétséget; és Alina, aki a fényt. Egyesek gyógyítani, „fabrikálni” (érdekes tárgyakat létrehozni), „szívet törni” (fájdalmat okozni és ölni, gondolatot olvasni), vagy épp „szabni” (plasztikai sebészetet és sminkmesterséget egyszerre űzni) tudnak. Alina képessége olyannyira különleges, hogy kiemeli őt a tömegből, és sokan, akik vallásosak, szentként tisztelik, míg ő maga azt se tudta korábban, hogy bármilyen képessége is van.  Az ő sorsát és a politikai intrikákat követhetjük végig a sorozatban, míg a kapcsolatok alakulgatnak a karakterek között, és különböző galibák merülnek fel.

A történet érdekes volt, néhol vicces és szexi pillanatokkal megtűzdelve. Alina és Mal karakterét nem kedveltem, bár a történet szerint kellett volna (totál tipikus, a Witchernél is ez volt). Megdöbbentő módon a mellékkarakterekben volt a legtöbb potenciál, úgy, mint

- a Varjak, akik egy háromtagú bűnbanda a történet egyik régiójában, Ketterdamban, egyenként is érdekes karakterekkel (Kazt leszámítva :D)

- egy grisa lány, Nina, és az őt üldöző, majd a történet során valamilyen szinten társává váló fjerdai (Ravkával ellenséges ország) boszorkányüldöző, Matthias.

Érdekes, hogy bár a sztori fantasy volt, azért a karakterek közötti viszonyrendszer ezerszer jobban lekötött, mint a politikai alakulás, vagy hogy mi lesz az országgal, de ezt a Netflix sorozat totálisan szándékosan csinálta. Valamivel fent kell tartani a figyelmet, és így abszolúte sikerült. Csakhogy ennek a sorozatnak kb semmi köze a könyvhöz…

 

A könyv – 1. kötet

Először kitérek arra, hogy milyennek találtam ezt a könyvet, és csak utána kezdem el összehasonlítani a sorozattal. Az első és legfontosabb dolog, ami feltűnt ezzel a könyvvel kapcsolatban, az az, hogy istentelenül száguld a narráció, és ráadásul minden ok nélkül. Ezt onnan tudom, hogy fiatalabb koromban volt szerencsém sokkal többet olvasni, mint most, és tudom, milyen egy mesterien megírt regény, és milyen egy zs-kategóriás kinyomtatott fanfiction színvonalú alkotás. Ez a könyv középszerű volt.

Lehet, hogy csak az én öreg y-generációs agyam nem tudja már ezt feldolgozni, de ha két mondat felett átsiklott a szemem, a történet már előrehaladt, és valami kulcsfontosságú dologról maradtam le. Nem lehet aludni olvasás közben, folyamatosan figyelned kell. Én gyerekként hozzászoktam, hogy karaktereket, helyszíneket, történéseket komótosan, aprólékosan vezetünk be, Leigh Bardugo meg csak úgy okádja ránk az eseményeket betűk formájában, kicsit se törődve azzal, hogy a cselekmény amúgy hosszú hónapokat ölel fel.

Alina karaktere a könyvben jellegzetes 21. századi Mary Sue, mint amilyen egy szar női regényben a főszereplő ÉS a narrátor, úgy mint Bella a Twilightban vagy Anastasia Steele a 50 shadesben. Értem ezalatt azt, hogy a jelleme alapvetően olyan… semmilyen:

-          ügyetlen,

-          mindenben középszerű,

-         hányattatott sorsú,

-         árva (ezt kb minden regény főszereplőjével el kell játszani, hogy jobban sajnáljuk),

-     átlagos vagy inkább átlag alatti kinézetű (betegesen vékony ÉS sápadt, fosbarna hajú, mint az előbb említett 2 karakter…),

-          nincs tudatában annak, hogy mire képes,

-        szerelmes a helyi menő csávókba, akik egész véletlenségből viszonozzák is ezt (na most mondd, hogy nincs nosztalgiád)

-        egyfolytában felcseszi magát vagy emózik valamin, de ezenkívül a könyv első felében egy egészségeset fingani sem tudna.

Személy szerint nem érzem, hogy szeretnem kéne ezt a karaktert, persze megértem, miért írta ilyennek Bardugo – ez a divat az elmúlt cirka 15 évben, hogy az olvasó egy tabula rasát kap, amibe aztán beleképzeli magát, és ujjongó szívvel fogadja, mikor a lány szerelmi élete vagy sorsa felível. Nem tudom egyébként, ezt a könyvet melyik férfi olvasná el jó szívvel, mert egy fiatal, crusholó női narrátorral megírt történet alapból nagyon leszűkíti a kört.

Az előbb felsorolt negatívumok azért nem érték el, hogy ne akarjam megtudni a történet végét, szóval simán végigolvastam pár nap alatt. Egyébként habkönnyed nyári olvasmány annak ellenére, hogy 400+ oldal, mert akkora betűkkel van szedve a Könyvmolyképző nyomtatásában, hogy a könyv egyötödét simán befejeztem egy mávos úton.

A könyv pozitívumai, hogy sokkal több benne a politika, a földrajzi részletezés, a grisák kasztjainak leírása, és maga a grisaverzum leírása, valamint a mítoszvilág (pl a szarvas körül), mint a sorozatban, ezáltal egyértelműbbek a viszonyok például az országok között. Az, ami a sorozatban max érintőlegesen jelenik meg, vagy utalva van rá, az a könyvben fekete-fehéren ott van, és ez igaz a karakterek érzelmeire is.

Azonban… a könyv nem igazán hasonlít a sorozatra, legalább is a könyvsorozat nem tradicionális feldolgozását választotta a netflixes forgatókönyvíró. Egyrészt az első kötetben a Varjak, akik egy nagyon fontos mellékszálat reprezentálnak a sorozatban, ugyanúgy, mint Nina és Mathias, egyáltalán nem szerepelnek a történetben. Tudomásom szerint ezek a karakterek későbbi kötetekben kerülnek elő, mert pl. láttam róla egy videót, hogy egy amerikai csaj kiakadt azon, hogy Nina karakterére nem egy kövér nőt castingoltak a sorozatban. American problems :D Egy csomó minden, ami a történet mozgatórugója a sorozatban, az konkrétan nem is létezik a könyvben. Másrészt kulcsfontosságú mozzanatok teljesen máshogy alakulnak, ami szerintem azért lett így a sorozatban, hogy könnyebben lekösse a nézőket. A két főszereplő kapcsolata is más színezetű a könyvben mint a filmben, sokkal inkább elénk van tárva, míg a sorozatban csak sejtetések vannak. 

Ami számomra meglehetősen furcsa, az az, hogy a sorozatba került egy csomó agyalás a másságról, a „rasszokról” (grisa vs varázstalan emberek), a bajtársiasságról, a könyvben meg rengeteg idő lett volna erre, és mégis egy nyolcrészes netflixes sorozat lett a mélyebb mondanivalójú, mint a könyv. Ráadásul Bardugo is úgy írta meg a könyvet, meg a forgatókönyvíró is a sorozatot, hogy Alinának több és jobb a kémiája a rosszfiúval, mint azzal a fiúval, akivel réges-rég kölcsönösen szerelmesek egymásba…

A könyv alapján a sorozat castingja számomra vegyes élmény. Alinának nem kellene egy csinos ázsiai lánynak lennie, hanem egy fosbarna hajú, csenevész, átlagos európai lánynak, aki a sztori végére szépül meg. Malnak egy kék szemű görög félistennek kellene lennie, nem egy szerb diszkós kidobónak. „Kirigan”, aki a könyvben igazából Kom úr vagy Éjúr, igazából jó úgy, ahogy van (mégis csak Ben Barnes, vele semmit nem lehet elrontani), bár szó sem volt szakállról meg harmincas életkorról. Zsenya aranysárga szemű, nem kék, de a hangulata simán átjött. Az Apparátusnak (főpap) a hangulata stimmel, de közel nem olyan ronda, mint a könyvben.

Összességében azt mondanám, hogy a sorozat jobb, mint a könyv, még úgy is, hogy a könyvben több a politika meg a grisaverzum leírása, és a casting nagyon hollywoodi lett. Izgalmasabb, viccesebb, jobbak a karakterek, meg hát Magyarországon forgatták, és amúgy is… BEN BARNES! A könyv középszerű és mellőzhető kategória, fantasyben bőven vannak jobbak.

 

 

 

Read More