2013. június 13., csütörtök

Mama (2013)

Már egy hete csak a Mamára gondolok mindig, meg-meg állva... Nem, ez most nem az a Mama.

De most hadd kezdjem inkább a horrorfilmekhez való viszonyommal.
Alapvetően rendkívül kétkedő vagyok a vegytiszta, misztikus horrorral kapcsolatban. Az a helyzet, hogy ezt a műfajt még nagyon régen találták ki, és ahogy a neve is jelzi, arra alapoz, hogy megijessze és elszörnyülködtesse az embereket. Azonban az ember félelmének kiváltói végesek, tehát az ezekben a filmekben megjelenített elemek is lekorlátozódnak egy bizonyos listára, amit ha nagyon akarnék, most idefirkálhatnék, de nem teszem, mert a bejegyzésnek nem erről kell szólnia. Szóval a horrorral alapvetően az a baj, hogy a műfaji korlátai miatt nagyon könnyen beleesik abba a hibába, hogy az elődöket utánozza, klisés lesz és amellett, hogy emiatt unalmassá válik, sokszor egyenesen idegesítő és irritáló. Például nem tudom, ki hogy van vele, de amikor van egy padlás vagy szoba vagy akármi, és az ember nagyon jól tudja, hogy NEM KÉNE KINYITNI az ajtót, de fél óráig mutatják a főszereplő arcát, amint lassan-lassan közeledik, kinyitja, és aztán valami előugrik... vagy a klasszikus Scooby Doo-féle üldözős jelenetek. A lány sikongat, elesik... soha eszébe nem jut elővenni egy fadarabot vagy cipőkanalat vagy akármit, amivel fejbekúrhatja az üldözőt...  Vagy a zuhanyzós, kádas jelenetek. Hirtelen vér/haj/sár/retek/akármi jelenik meg a vízben/zuhanyzótálcán/mosdókagylóban. Kirándulós helyszín: fiatalok összejönnek egy házba, hogy partizzanak, aztán hirtelen kezdenek eltűnni az emberek. Kísértetház. Végtelenségig lehetne folytatni... A horrorfilmek középiskolás korom óta elérték, hogy azért szurkoljak, hogy a főszereplők mind egy szálig hulljanak el, mint a legyek. Mégis nézem őket, mert szinte kétségbeesetten kutatok valami után, ami jó és érdekes ebben a műfajban, ugyanis még mindig sokkal közelebb áll hozzám, mint egy romantikus vígjáték vagy musical... és vannak ám jó horrorok is, csak elég ritkán.

Egy kissé hosszú előszó után most már rátérek az aktuális filmre. Az a helyzet vele, hogy az alapsztori egyáltalán nem klisés. Azt hittem, hogy megint kislányos horrorról van szó (az utóbbi időben nagyon túlzásba vitték őket), de végül nem az lett, és ennek nagyon örültem. Egy férfi kiúttalannak tűnő helyzetbe kerül az életében, rémülten felkapja a kislányait, majd elindul velük valahová, ő sem tudja még, merre. Mentálisan felfokozott helyzetében balesetet szenvednek az úton, ami egy erdő mellett van. Elindulnak az erdőben, ahol mellesleg rendkívül hideg van, és találnak egy házikót. Ide térnek be, a férfi tüzet rak, majd valami furcsa történik...
Ezután a sztori a férfi testvérére terelődik, és az ő zenekarban játszó barátnőjére. Együtt élnek, a festőművész férfi mindenét arra költi, hogy megtalálja az immár öt éve elveszett bátyját és annak kislányait. Egy napon sikerrel járnak: a lányok előkerülnek, azonban nem éppen szokványosan...
Elindul az együttélés, de a házban furcsa nyomok jelennek meg, és úgy tűnik, a lányok rejtegetnek valamit.

Azt kell, hogy mondjam, hogy maga a koncepció is érdekes, mert a sztori nem klisés, és a karakterek kifejezetten szimpatikusak. Pl. a zenész lány, Annabel, teszik olyan téren, hogy először ellenzi a lányok örökbefogadását (a film elején világosan mutatják, hogy nézi a terhességi tesztet és nagyon örül, hogy negatív), de ahogy együtt lakik velük, belenő a gyámszerepbe és megkedvelik egymást a lányokkal. Jellemfejlődésről lehet beszélni. Aztán ott van a két lány, akik öt évig az erdőben nevelkedtek mindenféle emberi szocializáció nélkül (direkt írtam emberit), és majomszerűen viselkednek. Legalább is az egyikük nagyon nagy fejlődésen megy keresztül a film végéig - ez ívet ad a filmnek... Szóval ez egy egész érdekes film, nem lehetett nagyon nagyokat ugrani benne az ijesztegetéstől, a vége kicsit keserédes, de valahogy úgy kicsit olyan semmilyen is. Mármint... olyan érzésem volt, hogy lehetett volna ettől kicsit igényesebb lezárása is, és most én sem tudom, hogy milyen alternatívák lehetnének. Sosem adnék hetesnél többet egy horrornak, hacsaknem zseniális alkotásról van szó, úgyhogy most sem lesz másképp, 10/7. Ha horror, legyen legalább ijesztő, borzongató vagy valami.


2013. június 8., szombat

Háromnapos filmdömping

Úgy alakult, hogy lejött hozzám egy egész és két töredék napra az egyik legjobb barátom, és előre eltervezett módon filmet néztünk ipari mennyiségben. A tervezett lista nagyrészt olyan filmekből állt, amiket már láttam:
- Constantine (2005)
- Prince of Persia/ Perzsia hercege, az idő homokja (2010)

- V for Vendetta/ V mint vérbosszú (2005)
- Trainspotting (1996)
- Batman: The Dark Knight (2012)
Ebből egyedül a Trainspottingot és a Batman-filmet nem láttam, de az előbbitől azért ódzkodtam, mert régi és Tarantino stílusa vagy bejön vagy nem, míg utóbbitól azért, mert van egy ilyen rögeszmém, hogy nagy hagyományú filmeket csak akkor szabad nézni, ha láttam az előzőeket (és én még egy Batman, Pókember, James Bond, stb. filmet nem láttam). A Constantine-t alsó hangon minden héten megnézem, mert az az all time favorite listámon van (tényleg, kéne egy ilyen bejegyzés is), ahogy Legenda vagyok is, amit kb. kéthavonta nézek meg. Végül a listáról csak a Legendát és a V for Vendettát néztük meg, és más filmek kerültek a figyelmünkbe.
- Dream House/Álmok otthona (2011)

- Butterfly Effect/Pillangó-hatás (2004)
- After Earth/A Föld után (2013)

Kezdjük rövid szóhalmazzal azokról, amiket ismerek.

I am Legend/ Legenda vagyok (2007)

Will Smith főszereplésével egy olyan alternatív világban vagyunk, ahol egy vírus megölte vagy zombivá változtatta az emberiség szinte teljes létszámát. A főszereplő volt ezredes teljesen egyedül él New Yorkban a kutyájával, ahol az élővilág teljesen elvadította a betonrengeteget. Az ő élet-halál harcát és útkeresését követhetjük végig ebben a zseniális hangulatú, remek filmben – számomra all time favorite, ez az, amire én 10/10-et adok. (Még akkor is, ha előfordul benne logikátlanság.)

V for Vendetta/ V mint vérbosszú (2005)

Szintén egy fantasztikus filmről beszélünk, ami nagyon elhíresült (gondolom, azért is, mert az Anonymous felhasználja jelképként a film szimbolikáját). Alapvetően egy átgyurmázott 1984-szagú disztópiáról beszélünk, ahol a tekintélyuralmi rendszerek iskolapéldája valósul meg Angliában. Én azért tartom jónak ezt a filmet, mert én nagyon szeretem az ilyen szociális témájú dolgokat, és mindig érdekes számomra elgondolkozni olyan kérdéseken, mint hatalom, nép, bosszú, igazságszolgáltatás… Bár kedvenc filmemnek semmiképp nem mondanám, mert egész egyszerűen nem abban az élvezhető és fogyasztható formában van, amit én igénylek. Kedves barátom szerint a párt és a kancellár megjelenítése a filmben „el lett bagatellizálva, vásári, olcsó”. Ízlések és pofonok :D
 10/8


Most pedig az „újdonságok”.


Dream House/Álmok otthona (2011)

A blogom alapvetően nagyon spoilerezős, még csak nem is figyelmeztetek rá… de mivel ennek a filmnek a fő csattanója a közepén van, így nem tudom, hogy beszéljek róla. Szóval van egy férfi, aki író és kinyugdíjazza magát, hogy az új házában több időt tölthessen a feleségével és a két kislányával. Minden rendben van egészen addig, míg ki nem derül, hogy a házban előzőleg szörnyű gyilkosságok történtek: egy férfi lemészárolta az egész családját. Innentől kezdve az események nagyon furcsa vonulatot kezdenek, aztán eljutnak ahhoz a ponthoz, mikor a főszereplő már nem tudja, ki is ő valójában.
Őszintén szólva vegyes érzelmeim vannak ezzel a filmmel kapcsolatban. Elég sokat vártam tőle a szereplőgárda miatt, és ezeket a reményeket valóra is váltotta. Azonban a komplex történetvezetésnek nálam kettő esélye van: vagy megértem elsőre és akkor képes vagyok élvezni a filmet, vagy pedig nem értem meg elsőre, és akkor puffogva nézem, mert nem tudom felfogni, hogy mi történik. Itt a második eset történt, és ennek ellenére mégsem tudom azt mondani, hogy nem tetszett a film, mert az ötlet, amire felfűzték a történetet, szerintem nagyon érdekes. 10/7-et mindenképp adnék neki, többször nézős, és talán még több is lehet belőle.


Butterfly Effect/Pillangó-hatás (2004)

Na most, ha eddig azt mondtam, hogy nálam kétesélyes a komplex történetvezetés, akkor most erre ráerősítek, mert bár szerintem ez a film nem a legkönnyebben emészthetők közül való, de egy különösen jó darab. A történet szerint van egy srác, aki kiskorától kezdve valamiféle furcsa amnéziától szenved, kimaradnak neki események. Naplót kezd el írni, hogy feljegyezzen mindent, és leellenőrizze magát, hogy mennyire emlékszik. Felnőve észreveszi, hogy a régi naplóiban amelyik emléket újra elolvassa, abba fizikailag vissza tud kerülni. A múltban meg tudja változtatni az eseményeket. Visszakerülve a jövőbe, a jelen pillanatáig a megváltozott múlt alapján megkapja az összes emléket, és mivel több életnyi emléket őriz meg, így túltöltődik az agya, és minden alkalommal vérző orral ébred. Több ikonikus esemény van az életében, ebből kettőnek a „megjavításán” dolgozik az egész filmen keresztül, hogy megmentse önmagát és a szeretteit. A film közben végig úgy tűnik, hogy bár egyszerűnek látszik a dolog (csak másképp kell cselekedni), mindig valami hiba csúszik az akcióba, és végzetes következményekkel jár a két esemény. Ez alapján elgondolkodtam, hogy esetlegesen a hatásoknak csak a milyensége változtatható meg a sorsában, a mértéke nem – magyarul a rosszat nem lehet kikerülni, csak másik rosszra cserélni. A film végén úgy tűnik, hogy az egész sztori alatt becsaptak minket, majd egy fordulattal visszaterelik a történetet az alapvágányra, kissé keserédesen, de pozitív mérleggel lezárják azt. Gondolkodós film… Nekem nagyon tetszett. (Főleg Ashton Kutcher *q*)
10/9

After Earth /A Föld után (2013)
Erről még frissen írok, mert világpremieren láttam a filmet a mai délutánon. A mozi alapvetően sokat alakít azon, hogy milyen élmény egy film, de most szerintem szigorú leszek, és megpróbálom a látványt némileg mellőzni. Ismét egy film, amiben Will Smith az egyik főszereplő, ráadásul a fiával együtt szerepel a vásznon. Téma terén sci-firől van szó. Mivel az emberiség lakhatatlanná tette a Földet, kénytelen volt áttelepedni egy másik bolygóra, ahol kicsit mások a viszonyok, ráadásul az idegenek rászabadítottak az emberekre rengeteg rusnya, vérszomjas szörnyet, hogy kissé megnehezítsék az életet. Ebben a világban van egy legendás tiszt, aki egy napon kapcsolatépítési céllal elviszi a fiát egy útra, azonban a dolgok nem pont a terv szerint alakulnak: kényszerleszállást hajtanak végre egy karanténnak és emberi lakhatásra alkalmatlannak minősített bolygón. Csak ők ketten élik túl az egész utat. A gépről letépődik a farka, amiben természetesen az egyetlen működőképes jeladó eszköz mellett egy szörny is volt… Mivel a parancsnoknak mindkét lába eltört, elküldi a fiát az ismeretlen bolygó halálos dzsungelébe a jeladóért a szabadon kószáló szörnyhöz, mert ez az egyetlen esélyük. Ez volt a történet közepesen kibontva.
Egy mondatban spontán így jellemeztem megnézés után:
„ El akarnak menekülni egy olyan helyről, ahová a saját gyökérségük miatt kerültek oda.”
Valójában tényleg erről van szó… a kényszerleszállást ugyanis egy aszteroida-vihar miatt hajtották végre. Halovány izzadságcsepp jelent meg megvető kifejezést magára öltő arcunk oldalán: komplex űrutazásra képes az emberiség, olyan a hajó, hogy kielemzi a bolygót leszállás előtt (lakhatásra alkalmatlan, 1-es kategóriájú, karantén, stb.), de egy aszteroida-vihart nem tud előre jelezni… ez a logikai bukfenc olyan magasra lőtte a labdát, hogy nem lehetett nem visszapasszolni.A történet egysíkú. Gyakorlatilag semmit nem fedek fel azzal, hogy elmondom, a film arról szól, hogy a srác elmegy a jeladóért, és közben mindenféle veszélyes kalandokat él át az ismeretlen, halálos bolygó dzsungelében. Csókolom.Látványra korrekt volt, a Will Smith hozta a tökéletes kőarcot, a fia fog még fejlődni, de nem rossz… Egyszer nézhetős, tűrhető, középszerű sci-fi.

10/6

2013. május 28., kedd

Yami no matsuei (2000)

Ez egy viszonylag rövid anime, témáját tekintve fantasy és krimi érdekes keveréke. A történetben shinigamik vagyis halálistenek dolgoznak bűnesetek felgöngyölítésén. Főszereplőnk Tsuzuki, az édesszájú halálisten, aki egy új társat kap maga mellé, hogy együtt dolgozzanak. Hisoka 16 évesen halt meg, beforduló és zárkózott természete miatt kezdetben nem túl jól jönnek ki Tsuzukival. Ahogy a bűnesetek elkezdenek kibontakozni, minden egyes szál egy különös idegen, Muraki felé mutat, úgy tűnik, úgy bábozik mindenkivel, ahogy kedve szottyan. Hisokáról megtudjuk, hogy a múltjában volt köze Murakihoz, aki folyamatosan azt hangoztatja, hogy meg akarja szerezni magának Tsuzukit. Hogy milyen célból, annak a lelepleződése az anime végéig várat magára…


Az a helyzet, hogy az én szemszögemből nézve az egész anime logikai bukfencek sorozata. Esetünkben Muraki a főgonosz a történetben, akinek a mozgatórugója teljességgel abszurd, logikátlan, ezáltal minden törekvése a cselekmény során feleslegessé és értelmetlenné válik. Talán a sorozat rövidsége miatt nem tudták kibontakozni a karakterek múltjait, és valójában ez senki másnál nem hiányzott annyira, mint nála. Hiszen a „jók” a történetben csak a munkájukat végzik, míg Muraki folyamatosan gyilkol, terveket sző és színészkedik – aminek gyakorlatilag nevetséges és értelmetlen oka van, ami csak a történet végén derül ki.

Tudni kell erről az animéről, hogy egyrészt vannak benne férfi x férfi szexuális utalások és néhány nagyon szolid jelenet is, ezek azonban inkább a karakterek erőviszonyait és tulajdonságaik kidomborítását jelenítik meg. Valamint az is fontos (legalább is számomra), hogy a grafika igencsak régimódi, és a karakterek rajzolása… nos… hát nem a legesztétikusabb. Az aránytalanul széles vállak, kétajtós szekrény testalkat és pici fej tipikusan yaoi jellegzetességek – bár erőteljesen benne vagyok a műfajban, mégis röhejesnek tartom ezt a vizualitást :D

Mint tipikus dark fantasy fan és sötét lélek, igyekeztem volna szurkolni Murakinak, vagy megkedvelni őt. Fehér együttese, platinum-ezüst haja (a gyengém), világos szemei, szemüvege mind kirívóan kiemelkedtek a többi karakter szolid aranyossága közül, ami vizuálisan viszonylag felhúzta a sorozatot (csak úgy, mint a hivatal, ahol dolgoznak, ami körül egyfolytában virágzik a sakura). Mivel a karakter mögött azonban vajmi kevés mély tartalom lett prezentálva, sajnos nem sikerült az első néhány epizód fangirlködése után igazán megkedvelnem…



Mindennel együtt szerintem nem volt elviselhetetlenül rossz a sorozat (végignéztem két leülésre), de lehetett volna ettől sokkal jobb is. Szégyellek neki ugyanannyi pontot adni, mint a témában, műfajban és formátumban teljesen különböző Hostnak, de meg fogom tenni. 10/6,5

2013. május 19., vasárnap

Kimi to Boku (2011)

Adott egy pillekönnyed slice of life középiskolás szereplőkkel, 13 rövidke résszel. Mit lehetne mondani erről? Kis kék zakók, sok különböző személyiség, veszekedések, szerelmek, közös élmények... Ez az anime se több, se kevesebb.

No meg random macskák mindenütt.


Azt kell, hogy mondjam, ebben a műfajban még nem próbáltam ki magam. Vagyis ez így nem teljesen igaz, mert az Ouran Koukou Host Club a kedvenceim közé tartozik, de az a slice of life meg a helyes szereplők mellett a reverse hárem témakörével, páratlan humorral és drámaisággal párosult. Ez a sorozat pedig nem. Az a helyzet, hogy a grafikája sem nagyon tetszett. Ez a fajta karakterdizájn egyszerűen csak nem az én stílusom. Bár a karaktereket megismertük, mégsem annyira, hogy mélységesen tudjuk őket szeretni. Kíváncsi lettem volna például az ikrekre, és hogy miért néznek ki mindig úgy, mintha aludnának, még beszéd közben is. Két ennél unottabb karaktert nem látott még anime körülbelül...


Egyébként annyi mindent ki lehetett volna domborítani ebben az animében, mint drámafaktort. A viszonzatlan szerelmeket, hogy miért mindenkinek olyan ikonikusan irritáló a személyisége, Kaname és az anyja kapcsolatát, de tényleg, bármit... De nem. Mosolygunk, nézzük a képernyőt, hogy "jaj de cuki", és kész. Ennyi. 

Lehet, hogy ez egyébként nem ennek az animének, hanem a műfajnak a sajátossága, egyébként aranyos volt, kedves volt, időtöltésnek vicces volt, néha nagyokat nevettem. De a második évadot csak akkor fogom megnézni, ha nagyon unatkozom. Most nagyon sok film meg ugye vizsga is vár rám :D :D 

10/7

2013. május 17., péntek

The Host/A burok (2013)

Ezt a filmet több szempontból vártam már. Az egyik szempont az volt, hogy maga az alapötlet teljesen érdekesnek, mondhatni "decent sci-fi topic"-nak látszott, egy másik meg az, hogy vajon ki tud-e törni Stephenie Meyer a Twilight által teremtett csillámvámpírutáló hangulat megteremtőjének szerepéből ezzel a történettel. Igen is meg nem is... nézzük.

A helyzet az ezzel a történettel, hogy az alapkoncepció érdekes. Egy földönkívüli faj jött a Földre, majd megszállva az emberek testét, gyarmatosította a bolygót. Mindemellett nagyban alkalmazkodva az emberi életkörülményekhez autóval járnak, mobilt használnak, áruházban vásárolnak, stb... (De meg vannak babonázva a fehér, ezüst szín használatával.) A "megszállt" embereknek világoskékké változik a szemszíne, az eredeti személyiségük helyett pedig teljes mértékben a földönkívüli "lelkek" veszik át a hatalmat, akik már sok ezer éve így élnek az univerzumban, bolygóról bolygóra utazva. Az embereknek van egy csoportja, akik nem hajlandóak beadni a derekukat, egy sziklaorom belsejében laknak a sivatag közepén, és saját mezőgazdasági kultúrát alakítottak ki benne. A "lázadók" közül elkapnak egy lányt, Melanie-t, és beletesznek a testébe egy lényt, de a lány erős személyisége és harciassága miatt képes a földönkívüli tudata mellett létezni, így két tudat osztja meg a testet. Vicces, de gyakorlatilag az egész film arról szól, hogy ez a két tudat veszekszik a testben, és különféle dolgok történnek ezen kívül (szinte mellékesen).

A földönkívülieknek van egy nagyon irritáló, nagyon harcias, korlátokat nem ismerő "seekerje" (hajtó?), akinek az a feladata, hogy az utolsó lázadókat is leszámolja, és a fajának békés, harmóniára törekvő jellege ellenére ő szembemegy a normákkal, erőszakkal üldözi az embereket, sokakat fel is áldoz a hajszában.

A Melanie testében lakó földönkívüli kezdetben le akarja leplezni az embereket, de később a táborukba eljutva összebarátkozik velük, és az oldalukra áll. Az emberek elnevezik Vandának (gondolom a Wandererből, ami az eredeti neve volt), még egyszer mondom, Melanie és Vanda ketten osztoznak a testen. Igen ám, eddig a történet nagyjából a sci-fi, akció, max szocdráma vonalon mozgott, innentől kezdve viszont gátlástalanul elmegy nyálba az egész. Melanie eddigi kedvese mellett megjelenik a színen egy másik srác, aki beleszeret Vandába (azt hogy? a földönkívüliek gyakorlatilag ezüstös hernyók, akik az ember nyakában élnek...), és későtini érzelmek garmadája lepi el a vásznat.
Nagyon rég nem láttam már ennyi csókolózást filmben, romantikus filmeket nem nagyon nézek, de úgy tűnik, ez a sokéves átlagot is túlszárnyalja. Ebben a filmben a csók gyakorlatilag központi téma, már-már megoldás az univerzum nagy kérdéseire és problémáira, alfa és omega, satöbbi... Voltak részek, amikor felröhögtem, és pihentettem egy-két napig a nézést, mert egyszerűen nem volt hozzá kedvem.

Az a helyzet, hogy a helyén kéne kezelni a filmet, amit nem tudok vagy nem lehet megtenni, mert olyan dologról van szó, aminek nincsen legitim műfaja. Stephenie Meyer egész lényege arról szól, hogy két konvencionálisan teljesen eltérő műfajt összekever, és ezzel egy bizonyos közönséget céloz meg. Ugyanez volt a Twilight is, vámpírok + tiniromantika. Ez itt éppen ufók + tiniromantika, se több, se kevesebb. Ez valakinek vagy bejön, vagy nem. Még ha le is számítom a logikai bukfenceket (amiből rengeteg van, ez is több, mint a sokéves átlag, de inkább nem szeretnék róla beszélni, mert az máshol is van bőven, általam imádott filmekben is), akkor sem kapok egy erős végterméket a kezembe, mert a sci-fi talaja a filmnek egész egyszerűen gyengécske. Semmit nem tudunk szinte a földönkívüliekről, cselekmény NAGYON kevés van. Sokkal kevesebb csókolózás, sokkal több akció kellett volna. De akkor meg nem lenne Stephenie Meyer. Nem tudom. Nem vészesen rossz ez, de nem az én műfajom, és még hosszú is, 5 perc híján 2 órás (!!!). Romantikus dráma műfajában nem tudok ítélkezni, de sci-finek nagyon vérszegény.
(Ezt megerősítvén hozzátenném, hogy kérem szépen, értenek hozzá, hogy a Meyer-féle filmekbe jelentéktelen arcú, barna hajú csajokat istenítve belerakják őket a főszerepbe. Nem kérek még egy K-stewt, köszi.)
Tőlem csak 10/6-ot kap,  erős unalom esetén egyszeri megnézésre ajánlom.

2013. május 15., szerda

Looper (2012) - és a "sci-fi újhullám"



A 2000-es évek első évtizedének második felétől (körülbelül) van egy új avagy megújuló tendencia a sci-fi filmek világában. Több is van, de ebből most egyet fogok kiemelni, aminek nem tudom, hogy hivatalosan van-e neve, én három kifejezéssel tudnám jellemezni: idő, sorsszerűség és alternatív világ. Pár éve rengeteg film a sci-fi és a fantasy hibridjeként (legalább is véleményem szerint) próbál lavírozni ebben a témában, nem tudom pontosan, melyik volt a legelső ilyen, de az igazi hullámot valószínűleg az Inception/Eredet (2010) indította útjára. Az elemek eltérhetnek az egyes filmeknél, de valahogy a hangulat mindig ugyanoda lyukad ki, van egy kis déjá vu érzésünk, ha ilyen filmet nézünk. Az Eredet azért teszi különlegesen a dolgát, mert az idő inkább csak mellékszereplő az alternatív világ (álmok világa) és a sorsszerűség (álmokkal megváltoztatni valaki akaratát) mellett… A hangulata kétségtelenül erőteljesen befolyásolta sok filmrendező elképzeléseit a cselekmény, de főleg a képi világ tekintetében. Az In time/Lopott idő (2011) egy másik ilyen, ahol az idő főszereplővé lép elő, pontosabban az alternatív világ főszereplőjévé, és mintegy baljós árnyékként húzódik a film egész ívén. A Source Code /Forráskód (2011) az idő általi sorsszerűséget helyezte a középpontba, amiben egyenesen felzaklató volt az események folytonos visszapörgetése… Ezután jött a Cloud Atlas/Felhőatlasz (2012), amiben mindhárom jellemző a végletekig kicsúcsosítva szinte kiabált a vásznon, bennem egyébként igencsak ambivalens érzéseket teremtve. Összefonódó sorsszálak, reinkarnáció, ontológiai filozófia filmnyelvre fordítva, disztópia és lázadás, vallás; minden volt itt kéremszépen, tehát alapvetően nevezhetjük kliséhalmaznak is, mert pont az benne a paulókoelhós, hogy rendkívül okosnak és komplexnek gondolja magát a film, miközben valószínűleg csak el lett baltázva a megvalósítás (vagy csak kritikus hangulatban voltam a hosszú menetidő és a rasszok „átsminkelésére” tett kísérlet miatt, és akkor további megnézésre szorul). 

Ezeknek a filmeknek közös jellemzője például a nyomasztó hangulat, és hogy nézőként sosem tudjuk, éppen hol és mikor vagyunk (az Eredet esetében inkább valóság-fantázia kettőséről beszélhetünk), és mennyi időnk van, amíg pofon nem vágnak egy olyan jelenettel, ami éles váltás az előzőhöz képest. Ráadásul a főszereplők is erős hasonlóságot mutatnak abban, hogy nem lehet őket egyértelműen a „jó” oldalára elhelyezni, és ezek a filmek nem akarják idealizálni őket. A saját kis érdekeiknek megfelelően cselekszenek, egyik sem egy szentlélek, és ennek ellenére képesek vagyunk szimpatizálni velük, mivel átérezzük, hogy ebben a borzalmas világban apró kis sodródó porszemek vagyunk, ki vagyunk téve a Karma kénye-kedvének, a Sorsnak (Időnek), vagy nevezzük bárminek azt a felsőbb erőt, ami mindig felmutatja a középső ujját. Meglepő módon azt is hozzá kell tennem, hogy a háttérben sokszor egy elemi világnézeti gondolat húzódik meg, a „kommunizmusnak” az a fajtája, ami az emberi fajon belüli teljes egyenlőséget hirdeti az elnyomottakfelszabadításával, korlátok eltörlésével (az In time-ban és a Cloud Atlasban erősen érezhető ez). Mivel Hollywoodról beszélünk, megjelenik a léten túlmutató szerelem kérdésköre is, ami az esetek többségében egy életre szóló társ képében jelenik meg, akiért harcolni, meghalni, megváltani a világot igazán semmiség.

Mindezek után most pedig jöjjön a Looper/A jövő gyilkosa (2012), mert mi mást csinálna az ember a zh-hét utolsó napjaiban éjszaka alvás/tanulás helyett, mint filmet néz. Adott az alapkoncepció, ami szokatlanul kényelmesen ki van fejtve az elejétől: van egy bűnbanda, ami bérgyilkosoknak küldi vissza a múltba az ellenségeit kivégzésre. A bérgyilkosok kinyírják a célszemélyt, eltüntetik a hulláját. Mikor megszűnik a szerződésük a bűnbandával, akkor  (a szerződésben foglaltak  szerint) visszaküldik a bérgyilkos öreg énjét a múltba, hogy a fiatalabb megölje az időset, akinek ilyenkor mindig aranytáblák vannak kötve a ruhájába. Ezt nevezik „hurokzárásnak”, vagyis amikor a bérgyilkos élete köre bezárul, meghal az idős énje, hogy kiélhesse magát a fiatal. Innentől kezdve megszűnik a szerződés, és a volt assassin boldogan élheti az életét az aranytáblákból beváltott milliókból egészen addig a napig, míg nem érte jönnek, és elviszik a fiatalkori énjéhez, hogy megölje magát… creepy, right? Igen, az. Legalább is maga a gondolat, hogy az ember képes találkozni az idősebb énjével hidegrázást küld végig a gerincem mentén… Te jó ég. Az alapkoncepció részeként azt is meg kell említeni, hogy ez nemcsak időutazás terén alternatív világ, hanem mutánsok is léteznek, „különleges képességekkel rendelkező emberek” értelemben (mint az X-men, komolyan).
Főszereplőnk egy bérgyilkos, Joe, aki vígan éli életét gyilkolászva egészen addig a pillanatig, míg el nem kezdenek furcsa dolgok történni. Először is, hirtelen sokan zárnak hurkot egymás után, ami némi gyanúra ad okot. Aztán egyszer csak feltűnik Joe lakásában a legjobb barátja, és elmeséli, hogy az idős énje beszélt neki egy jövőbeli autokratáról és arról, hogy a hurokzárások nem véletlenek, majd az öreg énje megszökött. A fiatalabbik arra kéri a barátját, hogy bújtassa el, mivel körözi már a bűnbanda a szökés miatt. Innentől kezdve bonyolódnak a dolgok egészen addig a pontig, míg Joe is találkozik a saját öreg énjével, és mindenki elkezd vadászni mindenkire: a bűnbanda a fiatal és idős Joe-ra, a fiatal Joe az idősre, az idős Joe a felesége jövőbeli gyilkosa fiatalkori énjének vélt három kisgyerekre (!!!)… Az egész hajsza egy pszichológiával és valószínűségszámítással kevert akciófilm, ami a végén picit nyitott, de méltó lezárást kap.
A filmet belengő két motívum az önző szeretet és mások életének hulladéknak tekintése. Ez most hülyén hangzik, de tényleg erről van szó. Mindenki a saját maga vagy a saját szerette érdekében/miatt gyilkol mindenki mást, eladja a barátját pár kiló ezüstért, stb… Hihetetlen, hogy ebben a filmben a karakterek mennyire csak a saját érdekeikkel és a saját érdekkörükbe tartozó emberekkel (anya, saját gyerek, életet a vakvágányról visszarántó feleség, stb.) törődnek, mindenki más élete egy fabatkát sem ér, és a legelső veszélyes pillanatban meg kell szabadulni mindenkitől, aki „ellenünk” van. Az önzés szörnyűsége gyakorlatilag úgy lebeg a filmen, mintha valami ártatlan kis dologról lenne szó, holott valójában a színtiszta jellemtelenség átitatja az egész történetet, és az embereket abszurd gyilkológépekké változtatja. Ez azonban a sorsszerűség és az idő miatt teljesen a háttérbe kerül, hiszen csak kapkodjuk a fejünket az ok-okozati következmények és a jellembeli diszkrepanciák miatt. Én azt mondanám, hogy ez a film minden túlzás nélkül, még Bruce Willis kopasz kőarca és lövöldözése ellenére is mindenképpen megér egy próbát (esetemben többet is). [Bruce Willis kőarcát egyébként is ellensúlyozza Joseph Gordon-Levitt karakteres, de határozottan barátságosabb ábrázata...]


Adok neki 10/8-at, első látásra az Eredetnél és a Felhőatlasznál legalább is sokkal szimpatikusabb…

2013. május 9., csütörtök

Filmlista (folyamatosan bővül)

Néhány film, amit meg kell néznem a közeljövőben:

- The Imaginarium of Doctor Parnassus (2009)
- Intouchables (2011)
- The Perks of Being a Wallflower (2012)
- Oblivion (2013)
- Bordertown (2007)
- Red Eye (2005)
- The Host (2013)
- Antichrist

Sorozatok/animék
- Kimi to Boku (2011)
- Yami no Matsuei (2000)
- Kamisama Hajimememashita (2012)
- Amagami SS (2010)
- Requiem for the Phantom (2009)

Gondolkozom azon is, hogy van egy pár, amit esetleg újra kell néznem és írni róluk egy review-t, de nem biztos, hogy ez meg fog valósulni :D

Text Widget

Pages

recent posts

About