Örökös filmes toplista – all time favorite-ek

Vannak olyan emberek, akik képesek ismétlőn hallgatni egy dalt egész nap, kicsit ráunni, pár hétre vagy hónapra letenni, majd ugyanúgy rajongani érte. Ez kicsit hasonlít ahhoz, mikor nagyon szeretsz egy filmet, nagyon sokszor láttad már, és kívülről tudod a dialógusait. Úgy érzed, bármikor meg tudnád nézni, és az ismerős érzés, hogy szereted ezt a filmet, komfortot nyújt. Én ugyanígy vagyok ezzel. Vannak, akik emiatt kicsit furcsán néznek rám, hogy mégis miért vagyok képes újranézni valamit, amit már nem kétszer vagy háromszor láttam, de úgy tekintek ezekre a filmekre, mint a személyiségem építőkockái. Nem tartom nagy filmesnek magam, de a szeretett filmjeim nagyban alakították, fémjelezik az életemet és annak időszakait, szóval fontosak nekem, és kellemes nosztalgiát érzek irántuk.

Ez a poszt egy terjedelmes lista ezekről a filmekről, nem feltétlenül sorrendben. 

Az Alien-széria (leszámítva a 4. filmet és a Covenantet)

Az Alien első három része (’79, ’86 és ’92) számomra akárhányszor nézős komfortfilmek, akármennyire is furán hangzik ez egy nőtől egy oldschool horror-scifi szériáról. Nagyon szeretem a fojtogató tereket, a komótos történetvezetéssel kombinált lappangó feszültséget, és a karakterek is zseniálisak. Szerintem a Ridley Scott által rendezett első film műfajteremtő volt a legénységtizedelős horror-scifi tekintetében. Látványvilág, díszletek és effektek terén évtizedekkel megelőzte a korát, mert még a 2000-es évek közepén is láttam olyan filmeket, amik kinézetre gagyibbak és valószerűtlenebbek voltak, mint ez a hetvenes évek végi darab. Ripley karaktere nem a Hollywoodban megszokott fehérneműmodell kinézetű, feminista szuperhős női karakter, hanem egy teljesen átlagos nő, aki hadnagy egy kereskedelmi űrhajón.

A második film zsenialitása a különböző katonakarakterek és azok humoros interakciói, illetve az akciódús mivolta. Fejből idézünk egy-egy beszólást, Vasquezt a mai napig sajnáljuk, Ripleynek pedig szorítunk, hogy hozza ki Newtot. Sikerült egy olyan karaktergárdát és cselekményt felvonultatni, ami ikonikus és időtálló.

A harmadik film klausztrofób, brit börtönbolygós, kohós hangulata is ugyanilyen egyedi. Ott is vannak vicces interakciók, bejön a vallás, mint fontos motívum, ami aztán később is folytatódik a szériában. Ripley karaktere újat mutat, jobban kidomborítja a női mivoltát, mint korábban. Ráadásul attól függően, hogy melyik vágást nézzük, kicsit máshogy alakul a cselekmény.

Számomra a negyedik film ékes példája annak, hogy mi történik, ha egy stúdió felismeri a pénzszerzés lehetőségét egy szériában, és kreatív alapötlet nélkül, full kreténbe lemenve csinálja meg a folytatást. Ennek ellenére egyébként meg szoktam ezt is nézni néha, nagyon szeretem az eredeti szinkronban Elgyn hangját, és jókat röhögök a valószínűleg nem szándékosan idétlen jeleneteken (alien megfagyasztja a rajta kísérletező tudóst, Perez megnéz egy kis darabot a saját agyából, és csak utána esik össze holtan, Ripley kosaras jelenete meg a „kivel kell kefélni” dialógus…), de ezt a filmet jónak azért nem nevezném.

A Prometheust is gyakran megnézem, ott David karaktere és Scott öregemberes teológiai agyalása fogott meg. Legelőször nem tetszett a film, aztán hozzám nőtt, mint amikor az ember gyerekként utálatosnak érzi a kávé meg a sör ízét, aztán felnőttként mégiscsak rájön, hogy jó ez.

A Covenant viszont számomra nem volt az igazi. Repetitív volt, tele illogikus és idegesítő karakterekkel és cselekménnyel (ilyen téren a gagyisága a 4. filmével vetekszik), a gyomrom meg csak simán nem bírta a folyamatos vérhányást, ami a film második felétől elöntötte a vásznat.

Sings / Jelek (2002)

Igen, egy M Night Shyamalan-film. Igen, Puzsér Róbert például utálja, mert illogikus, és az alapötlet is már elbukik, ha a valószerűséget nézzük. Filmművészetileg nem feltétlenül egy remek darab, számomra viszont az egyik kedvenc ufós film. Maga az érzés, hogy jönnek az ufók és/vagy a világvége, és be vagy zárva egy pennsylvaniai kukoricafarmra a családoddal, nekem óriási mood. A karakterek érdekesek, megállják a helyüket (itt még Joaquin Phoenix is csak egy pelyhes állú fiatalember). Ez valójában nem egy sci-fi, hanem a főszereplő expap hittel, és személyes traumával kapcsolatos útját bemutató dráma, annak pedig kifejezetten remek, még ha logikátlan is. Hangulatteremtése csillagos ötös, egy kukoricásban előbukkanószürke láb, magától himbálózó hinta, tetőn feltűnő sötét árny, és már be is vagy fosva. Kívülről tudom az összes párbeszédet ebben a filmben. Akárhányszor megnézős.

The Thing / A dolog (1982)

Egy újabb retro horror sci-fi a listán, pedig alapjában véve nem vagyok oda a régebbi filmekért. Ennek is a hangulatteremtése a kedvencem: az északi-sarkon egy amerikai kutatóbázison, összezárt térben egymásra kell gyanakodni, mint pusztító földönkívüli létforma, ugyanis az ufó bárkinek tökéletesen imitálni tudja a kinézetét és a viselkedését. Nem tudjuk, honnan származik, mi a motivációja, csak folyamatosan gyilkol és bekebelez, mindezt teszi nagyon látványosan. Ez a film a többiekkel ellentétben nem vesztegeti az időt, már az elejétől fogva történnek az események. Jók a karakterek, kellően gusztustalan a látvány, és kifejezetten érdekes a setting. Nagyon szeretem a zenei aláfestést is. Van egy 2011-es előzményfilmje ugyanezzel a címmel, nekem az is bejött, bár a többségnek nem.

Constantine / Constantine, a démonvadász (2005)

Aki nagyon jól ismer engem (nem túl sokan), az tudja, hogy ez a film különleges helyet foglal el a szívemben és az életemben. 2009-ben Franciaországba mentünk az osztályom egy részével, és a 35-40 órás buszúton (igen, durva volt), ez volt az egyik film, amit játszottak, és amiből egy kukkot sem értettem akkoriban. Itthon kikeresve a dvd-gyűjteményből megnéztem, és azonnal rágyógyultam egyrészt az angyalos-démonos, okkult témára, Keanu Reevesre, valamint a Papa Midnite bárjában játszott A Perfect Circle dalra. Ennek a filmnek köszönhetem a rajongásomat az APC és a Tool iránt, valamint a tetoválásomat is J Nagyon sokat adott hozzá az életemhez úgy, hogy az egész furcsa, apró véletlenek pillangóhatása volt.

Nagyon szeretem ezt a filmet amiatt, hogy Constantine, azaz a kőarcú Keanu a tipikus tajparaszt antihős. A 2000-es évek közepének már egy sikkesebb látványvilágát adja vissza a film, én még emlékszem, mikor így néztek ki a dolgok. Los Angelesben játszódik kicsit olyan tereken, mint a 2003-as Vampire the Masquerade: Bloodlines ikonikus PC-játék. Érdekesek a karakterek, a cselekmény, szeretem a démonos, keresztény témákat. Keanu és Rachel Weisz között megvan a kellő kémia a vásznon, jól játszanak együtt. Bármikor megnézős, de kivételesen csak magyar szinkronnal, mert fokokkal jobb, mint az eredeti - ami tőlem elég fura, de igaz.

The Shining (1980)

Ezt a filmet már számtalanszor emlegettem a blogon, mint azon kevés Stephen Kinges adaptációk egyike, amiket szeretek. Ennek oka Stanley Kubrick, a mesteri hangulat-és karakterteremtése, a nagyon szép látvány, és a főszereplő mentális leromlásának íve a filmben. Imádom az Overlook hotel belső tereit, és azt, hogy érdekeset lehet mutatni egy teljesen zárt térben. Nagyon sok az előreutalás arra, hogy ezzel a hotellel valami baj van, ami aztán elnézve Jack állapotát szép lassan be is igazolódik. Ez egy nagyon rétegzett film, és amit a felszínen látunk, az nem feltétlenül fedi le, hogy miről is szól. Olyan vizuális metaforák/szimbólumok, paradoxonok és párbeszédek vannak elültetve a filmben, amelyek további fejtegetést követelnek. Sima feszültséges horrorfilmként is megállja a helyét, az erőssége viszont nem a regény adaptálásában rejlik, hanem, hogy Kubrick ezt az adaptációt használja fel, hogy egyszerre több történetet is elmondjon. Aki Kinget szereti, és a regény cselekményére vágyik, az inkább a tévésorozatot nézze meg ugyanezzel a címmel. Ehhez a filmhez viszont erősen ajánlott a Room 237 dokumentumfilm. Pár havonta mindenképp be szoktam iktatni ezt a filmet.

Interview with the Vampire (1994) és Queen of the Damned (2002) /Interjú a vámpírral és A kárhozottak királynője

Két Anne Rice-adaptáció a Vámpírkrónikák szériából. Amikor a millenial generáció arra gondol, hogy miért megbotránkoztató az Alkonyat, akkor Rice kötetei képzik az egyik viszonyítási alapot Bram Stoker Drakuláján kívül. Rice karakterei finoman árnyaltak, egyediek, érzelmesek, szentimentálisak, gyönyörűek, biszexuálisak, ambivalens kötődésük van az élőkhöz, és magányos szörnyek. A legkedvencebb karakterem, Louis az emberi melankólia és a halandósághoz való kötődés mintapéldája, míg Lestat az exhibicionizmusé és a nárcizmusé. Bár a filmek nem tudják nagyon átadni a könyvek mesteri aprólékosságát, iszonyú jó hangulatfilmek.

Az Interjúban Brad Pitt és Tom Cruise játsszák a két főszereplőt, ami az én korosztályom tinilányos lázálma, már csak akkor lett volna durvább, ha Johnny Deppet is belerakják. Egy vámpír komplett életét meséli el egy újságírónak a 18. századtól napjainkig, érdekfeszítő és… szép. A QOTD pedig óriási szubkultúrafilm volt az én időmben a rockerek között. Olyan OST-vel rendelkezik a film, ami a mai napig kellemes emlékeket kelt. A főszereplője egy rockzenére felébredt vámpír, aki maga is úgy dönt, hogy beáll énekesnek egy bandába, és nem rejtegeti többet a világ elől, hogy micsoda is ő. Egyedi, sötétebb vizuál, érdekes karakterek, és persze a számomra nagyon kedves Aaliyah, aki szegény már nem érte meg a film premierjét. Mindkét filmet nagyon sokszor láttam már, és nagyon szeretem őket. A japán szakos időket juttatja az eszembe.

I am Legend / Legenda vagyok (2007)

Will Smith-es, posztapokaliptikus zombifilm az igényesebb kategóriából. A film nagy része egyetlen szereplős, plusz a kutyája, akivel róják a kietlen, elvadult New York utcáit, ahol őzek, oroszlánok meg hasonlók járkálnak. A hangulata egyedi és mesteri, totál beleéled magad, milyen lehet utolsónak lenni a bolygón. Nagyon érdekes az alapfelvetés, és a zombik sem idegesítőek benne, pedig nagyon sok filmben azok. Jó a setting, a történet, a karakterek, és wholesome a végkifejlet is. Nagyon sokszor láttam, nagyon sokszor fogom megnézni is.

 

Ez volt hát az örökös toplista. Mondhatni, kicsit egysíkú és sötét az ízlésem: ufók, vámpírok, démonok, zombik – tulajdonképpen bármit megnézek, ha van benne horror vagy sci-fi elem, és még jó is. Az egyik kedvenc hangulatom a baljós klausztrofóbia, mikor zajlanak az események, és egy limitált térben kell átvészelni őket, meg simán csak szeretem a kicsit hátborzongató, de nem agyatlanul végtagdobálós dolgokat. Kinek a romantikus vígjáték, kinek az ufós film.

Read More

Seules les bêtes/Bestiáda (2019) és Splice/Hibrid (2009)

 Mondhatnám, hogy "Önök kérték" szekciónk következik, de csak az egyiket kérték Önök, a másikat senki sem kérte szerintem, és azt se, hogy ez a film megszülessen, de erről később. Egy misztikus krimi-thrillert és egy horrorízűnek szánt sci-fit hoztam most nektek. 

Seules les bêtes/Bestiáda (2019)

Francia havas tanyavilág, amiből eddig nem sokat láttunk még filmek során. Nagy, egymástól tisztes távolságba eső farmok és víkendházak (lopszcshalszbetőőrsz), ahol állattartók élnek. Ebben a közegben tűnik el egy középkorú, gazdag városi nő, Éveline. Mindenki gyilkosságot sejt, de a test sehol, csak a kocsija maradt ott az út szélén. 

A történet Alice-szal kezdődik, aki egy gazdasági partnerével, Joseph-fel viszonyt folytat egy kietlen tanyán. A férfi nem igazán lelkesedik iránta, és úgy tűnik, valamiféle mentális betegsége is van, ezenkívül igencsak magának való. A történet a cselekmény első darabkájának bemutatása után szemszöget vált, és fokozatosan bemutatja a további eseményeket a többi szereplő szemüvegén át: Joseph, Alice szeretője, Michel, Alice férje, Marion, egy városi pincérlány, és Amandine, egy elefántcsontparti szélhámos a történetmesélőink, akiken keresztül kibontakozik ez a kacifántos sztori.  

A francia thrillerek sajátossága az, hogy kezdetben nem igazán értjük, mit nézünk, és mint egy puzzle-t, elkezdjük összerakosgatni, hogy kirajzolódjon a végső történet. Az ilyen típusú történetvezetésben általában nem vagyok jó, és bár itt sem voltam az, számomra nem volt különösebben idegesítő vagy túlságosan művészfilmes ez a megoldás. Jócskán meg van pakolva szexszel a film, aki nagyon irtózik az LMBTQ témáktól és jelenetektől, az kerülje inkább. A cselekmény egymásutánja figyelemfelkeltő és érdekfeszítő volt, bizonyos pontokon a karakterek viszont meglehetősen idegesítőek és frusztrálóak voltak. Azon kaptam magam, hogy szinte senkinek sem drukkolok a filmben, talán egyedül a szegény megölt Éveline-nel tudtam szimpatizálni...

Igazából érdekes volt ez a franciás mikrokörnyezet, elég sok etikai dilemmát is felvet ez az egész, és a történetben univerzálisan végigfutó szál a megcsalás problémaköre. Tulajdonképpen minden onnan indul ki, hogy a történetbeli párok egyike sincs igazán együtt, hanem csak látszatot tartanak fent, és közben mindenki a maga útját járja érzelmileg és szexuálisan is. Olyan, mintha a házasság intézménye még az a régi, tradicionális dolog lenne, aminek tényleg csak a vagyonközösség és a társadalmi befogadás a lényege. Különösen erre világít rá egy ezzel az elgondolással ellentétes szereplő a filmben, egy idős néni, aki azt mondja a félrelépő Alice-nak, hogy ha egy férfi és egy nő között szeretet van, akkor ott minden rendben van. Mint látjuk, ez később beigazolódik: katasztrofális helyzeteket szül, ha az embereknek titkolózni, hazudozni, a másik háta mögött szervezkedni kell, könnyen szörnyűséget eredményezhet. 

A karakterek élethűek voltak, néha már túlságosan is. Dolgoztam együtt franciákkal, és az egyik jelenetben Alice ordítva követelőzött telefonon, hogy az idős szomszédjának intézzenek el valamit, tökéletesen ráillett az eddigi tapasztalataimra. Különösen érdekes, hogy még a mai világban is csak a nőknek kell még a tanyán is igényesen, fiatalosan kinézniük, a férfi nyugodtan lehet egy teleszart zokni, akinek karvalyorra meg neandervölgyi arca van, és csurom izzadság. Mindenki jogot formál a saját etikátlan viselkedésére, és úgy gondolja, megérdemli a hazugságból, csalásból összeharácsolt pozitív eredményeket. Kifejezetten érdekes film, de aki nem szeretne másfél órán át agymunkát végezni és inkább valami könnyedebbet nézne, valamint nem a francia nagybetűs vidékről, az inkább kerülje. Egyszer simán rendben volt. A filmes társam  begs to differ: ő utálta az egészet, és ocsortány ótvarságnak érezte a történetvezetés darabosságát, a karaktereket, és a témát (megcsalás) is, valamint a sokat mutató szexjelenetekkel sincs jóban. 

Splice/Hibrid (2009)

Ennek a 12 éves filmnek a cselekményét lentebb részletekbe menően taglalom, szóval ha egy Adrian Brodys, minfduck 2009-es sci-fit szeretnél megnézni, aminek megbotránkoztató témaköre van, és nem szeretnéd, ha lespoilerezném, akkor inkább ne olvasd el a kritikát. 

Először kb akkor láttam, mikor kijött, és csak az alaptörténet főbb elemei maradtak meg ennyi év múltán. Van egy barátnőm, akivel szeretünk filmezni (gány filmeket is nézünk), főleg horror sci-fit, szóval sort kerítettünk erre. Most már kicsit bánom. A film megnézése után Puzsér Róbert szavai visszhangzottak a fejemben: "Mi volt ez a pusztító alpáriság? Mi volt ez a szellemi kútmérgezés?" Adrian Brodynak nem tartozik a legszínvonalasabb filmjei közé, sokat gondolkoztam, hogy vajon a film körüli press touron miket mondhatott erről a filmről interjúk során...

Adott egy tudóspár, akik a biológia és a természettudományok iránti hozzáértés csíráját sem mutatják a film során. Random kereszteznek állati DNS-eket súlyos betegségek gyógyítása érdekében, és egyszer csak gondolnak egyet, és emberrel (a feleséggel egész pontosan) kereszteznek állati DNS-t, ezt aztán az egyik kreálmányukba be is ültetik, és ebből jön létre... a lény. Aki kezdetben kicsit sem emberi, kifejezetten ocsmány és utálatos, de a film során egy szexi, formára szedett szemöldökű, nagy szempillájú, bocitekintetű, csirkelábakkal, fullánkos farokrésszel és szárnyakkal rendelkező kiszámíthatatlan tinédzserlánnyá válik. Először a férjet csábítja el, utána a film végén nemet váltva a nőt erőszakolja meg és ejti teherbe, valamint özvegyíti meg. (Igazából már az első tagmondatnál is megállhatnánk: ha te lennél a fajok Frankensteinje, és létrehoznál egy félig ember, félig állat... valamit, amit a gyerekedként nevelnél, és egyik nap rád mászna... megdugnád?! Most őszintén. Ha igen, akkor nemcsak a házasságoddal vannak gondok, hanem általában úgy elég sok minden mással is.)

Ez a film az elvesztegetett potenciál iskolapéldája. A karakterek gyökerek, idegesítőek és immorálisak, valamint abszolúte tudománytalanok ők is meg a film koncepciója is. Elsa ütnivaló, Clive szégyenteljes, Dren pedig... a két csirkelábon járó cringe. A történet egyetlen pozitívuma az, hogy viszonylag eredeti az ötlet, viszont ezt meg lehetett volna valósítani úgy is, hogy kevesebb szexualitást vagy épp máshogy teszik bele, és hogy a karakterek sokkal életképesebbek, valamint több a pszichológiai-filozófiai agyalás. Mindaz, ami mondjuk egy Ridley Scott-féle horror sci-fiben megvan, azaz a lételméleti agyalás hátborzongató díszlet előtt, az innen teljes mértékben hiányzik, ez nem horror sci-fi. Sci-finek az, de a horrorhoz sokkal több horrorisztikus elem, és hangulatfestés kellett volna.

Számomra óriási csalódás ez a film, tele volt kínai piacos plot twistekkel, amiket a barátnőm úgy talált ki, hogy nem is hallott még a filmről. Adrian Brody játéka hiteles volt, bár ha Clive karakterét az egész férfinemre kivetíteném, akkor mizandrista lennék.

Amit pozitívumként tudnék említeni, ha a többi körülmény nem rántaná le a mélybe, az a kapcsolati dráma és az a morális dilemma, hogy etikus-e szexelni egy olyan élőlénnyel, amit egy laboratóriumban, fajok keresztezéséből hoztál létre, ráadásul a saját gyerekedként neveltél, csak azért, mert misztikus és vonzó. A válasz viszont számomra egy marha egyértelmű NEM, és ennek a kérdésnek a különböző vetületeire talán nincs elég idő szentelve a filmben, csak kapcsolati szempontból, ami persze fontos aspektus, de na. Adrian Brody megdugott egy szárnyas, fullánkos kopasz valamit!

Mindezek után számomra majdnem megdöbbentő, hogy mennyire sikeres lett a film, és milyen jó értékelése van a kritikusok meg a közönség köreiben is, bár főleg előbbi. Még szerencse, hogy tudom, a rohadt paradicsomokra egyáltalán nem lehet adni, ha egy film élvezhetőségéről van szó. A film díjakat is nyert, és a kijöveteli évének legsikeresebb kanadai sci-fije lett... Szóval nem zárom ki, hogy mást nem idegesít halálra ez a csápos hentai alatt kettő szinttel lévő műalkotás.

Read More

Két ütős horror: The Wretched/A hívatlan (2019) és Sputnik/Szputnyik (2020)

The Wretched / A hívatlan (2019)

Ben lemegy az apjához egy nyárra melózni, hogy egyrészt keressen egy kis pénzt, másrészt bondingoljon az apjával a szülei válása után. A történet egy erdőmenti (és tengerparti) területen játszódik, és  erdőben lakozik egy természetfeletti entitás, akit leginkább egy boszorkány és egy skinwalker/shapeshifter szerelemgyerekének tűnő, undorító, recsegő-ropogó, retkes-nyálkás... nőszemélyként lehetne jellemezni. Ez a lény egyszer csak megszállja Benék szomszédjában a csinos, fiatal, alter kétgyermekes anyukát, aki innentől láthatóan furcsán viselkedik. A kisfia észre is veszi a dolgot, és mivel baráti viszont ápol Bennel, a kamasznak azonnal feltűnik, hogy a szomszéd házaspár hirtelen elkezd úgy csinálni, mintha sosem lett volna (két) gyerekük.

Jelen van a horrorokban megszokott tinis slice of life, szerelmi szál, meg a családdal való drámázás (a tinifiú nyilván „nehéz korszakban van”, rosszul viseli a válást, és hogy az apja azonnal beújított egy barátnőt, stb), de nem vészes. Külön érdekesség volt, hogy Bent, a főszereplőt kifejezetten gyökérnek tartottam, és a munkatársából havercsajává anvanzsált mellékszereplőt, Malloryt kedveltem meg. Vannak para, feszültséggel teli, elvétve még undi jelenetek is, de a film meghatározó hangulata az, hogy rejtélyes: próbáljuk kitalálni, mi is történik, hogy működik a lény, és mi a motivációja. Sok minden kiderül, de azért nem minden, elég titokzatos marad a végéig a cselekmény. Folyamatosan fenntartja a feszültséget, és bár millió meg egy démonos-megszállós filmet láttam már, azt hiszem, most sikerült egy olyat kifogni, amilyet még nem.  Az entitásnak vannak érdekes képességei, azonban azokat nem válogatás nélkül használja: tud befolyásolni, csalogatni, megszállni, emlékeket törölni, és eszeveszettül undorítóan ropogtatni a csontjait meg az ízületeit. A film vége szokásos cliffhanger, de nem hagy különösebb hiányérzetet. Korrekt horrorfilm bármilyen napszakra, egyedül vagy társaságban is.

 

Sputnik / Szputnyik (2020)

A Szovjetunió idején járunk, történetünk elején két orosz űrhajós szeretne hazatérni az űrből. Az indulás előtt valami furcsa történik a kapszulájukon kívül, és becsapódnak a Földön. Az egyiknek  szétroncsolódik a feje, a másik viszont látszólag épen túléli...

Tatjana egy dekoratív, fiatal, szőke neurológus, akit bizottság elé citálnak egy olyan szabályszegés miatt, amit egy betege kezelése során követett el, hogy megmentse a kissrác életét. Az eset felhívja Szemiradov ezredes figyelmét, aki munkát és kihívást, valamint a bizottság megrovó döntése alóli felmentést ajánl neki a segítségéért cserébe.

Mint kiderül, az „épen maradt” űrhajós, Vezsnyakov az orosz hadsereg egyik eldugott bázisán fogolyként tengődik, megfigyelés alatt tartják. Ami először egy pszichológiai vizsgálatnak tűnik Tánya számára, arról pár napon belül kiderül, hogy egyáltalán nem az: Vezsnyakov testét megszállta egy földönkívüli parazita, ami éjszakánként előmászik a gyomrából. Tatjánának adott a feladat: tanulmányozni a jelenséget, és hogy hogyan lehet kettejüket szétválasztani. Ahogy Tánya kezdi megismerni a helyzetet, és Vezsnyakovot, egyre inkább körvonalazódik benne a helyzet kétségbeejtően problematikus volta, és megkedveli a férfit.

A filmben egyrészt mesteri a történetvezetés, másrészt tűpontosan adja át a sumákoló, okosba’ megoldós kelet-európai szocialista életérzést, amivel a mai napig tökéletes párhuzamot lehet érezni Magyarországon, csak kicsiben. Hazugságok, eltussolások, csalások, kifelé tökéletes propaganda-komptabilis homlokzat mutatása, a háttérben pedig óriási intrikák, akár emberéletek beáldozása. Emellett a film vérbeli undorkodós horror sci-fi, a The Thing és a Covenant undorfaktorával vetekszik. Látszólag csak a lény van CGI-jal megoldva (az sem gagyi), minden más 20. századi szovjet berendezés: számítógép, rádió, telefon, szobabelső, szabadidőszett – minden úgy néz ki, mintha hazamennénk a nagyanyánk szocreál belső dizájnú kecójába. Én nagyon szerettem az egész hangulatot, mert amellett, hogy hitelesen retro volt, lebilincselő, horrorisztikus és ijesztő is az atmoszféra. Én nem vagyok rendben a gyomortartalmak ürítésével, de az ilyen jeleneteket leszámítva is bőven be lehetett fosni.

A színészi játék rendben volt, mindenki annyira volt sunyi, amennyire kellett. Volt azért pár teátrális párbeszéd, meg alapból a fiatal szexi neurológus és a fiatal szexi űrhajós elgondolása érezhetően movie trope, és a valóságban valószínűleg nem olyan gyakori - de nem volt zavaró minden más mellett, ami viszont igényes volt. Nem volt klisés hollywoodi befejezése, és volt benne pár érdekes csavar is, az utolsóra úgy kellett számomra rávilágítani. Szerintem csodás volt, megéri a feliratos megnézést is, sőt – igazából megint kedvet kaptam rá, hogy egyszer megtanuljak oroszul, és ahogy mennek Magyarországon a dolgok, lehet, hogy karriert is lehetne belőle csinálni idővel...

Read More

Karácsonyi filmmaraton 2020

 Idén karácsonykor eléggé vegyes saláta volt a filmes paletta, és arányaiban úgy éreztük, kevés jó filmet fogtunk ki. Az egész családot egyáltalán nem is lehetett a képernyő elé szegezni, főként kettecskén vagy hármacskán néztük a filmeket, és még mi is elégedetlenkedtünk. Éppen ezért a saját ízlésem szerint sorba rakom a filmeket, és a legrosszabbtól haladok a legjobbig, ezzel adva egy remélhetőleg segítő rangsort a filmeket kedvelőknek. 

Fargo (1996) - krimi, thriller, dráma

Bár az oldalak nagy része tiszta krimiként hivatkozik rá, alapvetően egy sötét vígjátékról van szó. Egy minnesotai kisvárosi autókereskedés ügyvezetője pénzt akar szert tenni egy saját nagy projekthez, azonban a cégtulajdonos apósa gyakorlatilag körberöhögi és megszívatja ahelyett, hogy segítene. Jerry úgy dönt, hogy szokatlan módszerhez folyamodik a pénzszerzéshez: felbérel két lecsúszott idiótát (akik közül az egyik Steve Buscemi), hogy rabolják el a feleségét, és kérjenek váltságdíjat érte, amit persze ő tenne zsebre. A tervbe azonban nagyon nagy hiba csúszik, mikor a felbérelt bűnözők megölnek egy rendőrt, amiből hirtelen hármas gyilkosság kerekedik, és megállíthatatlanul elindul a szarlavina. 

Főként azért nem nézek régebbi filmeket, mert némelyik egyszerűen nézhetetlen a mai felpörgött Y-generációs agyammal és kommunikációs eszközkészletemmel. Annyira retro volt ez is, hogy már zavaró volt, ráadásul szinkronnal néztük, így valószínűleg nem kevés poén elsikkadt magyarul. Steve Buscemi karaktere még így is viccesen paraszt volt, de szerintem nem "gördült" a film, nem élveztem egyáltalán, végig kellett szenvedni az egészet. Voltak benne megmosolyogtató részek, de tulajdonképp szinte senkinek sem szurkoltama filmben, csak az end creditsnek, hogy legyen már vége. 

Palm Springs (2020) - romantikus vígjáték

Nyles beragadt egy időhurokba, aminek következtében minden egyes nap újraéli azt a napot, mikor a barátnője ismerőse férjhez megy. Mivel már milliomodjára éli át ugyanazt a napot, kicsit sem zavartatja magát, hogy úgy viselkedjen, ahogy csak neki tetszik: hawaii inget hord rövidnadrággal, és már kora reggel sörözik a medencében. Az egyik ilyen napon összeismerkedik Sarah-val, a menyasszony testvérével, és az időhurkot generáló barlangnál kötnek ki, ami azt eredményezi, hogy Sarah is bekerül az időhurokba Nylesszal együtt. 

Hát igazából minden benne van, ami miatt nem szeretem a romantikus vígjátékokat, úgyhogy aki szereti ezt a műfajt, az nyugodtan nézze meg, aki meg nem, az ívben kerülje. Lúzer főszereplők: check. Nem románcnak indul a kapcsolat: check. Cringy párbeszédek és veszekedések: check. Happily ever after: check. Legalább a félig-meddig scifis alapötlet érdekes volt valamennyire, de ez sem emelte a színvonalat sajnos semmivel. 

The Lodge / Téli menedék (2019) - horror, thriller

Richard válófélben van a feleségétől, és már tovább is lépett egy csinos fiatal lánnyal. A volt feleség nem igazán veszi jó néven, hogy a férfi már házasodna is, így elég látványosan öngyilkosságot követ el. Richardot nem igazán rázza meg a dolog, görcsösen erőlteti, hogy a gyerekei ismerkedjenek meg az új menyasszonyával, Grace-szel. Ennek eszközeként úgy dönt, kiviszi a barátnőjét és a gyerekeit karácsonyra a családja hétvégi házába. Grace egy aranyos, barátkozni akaró nő, viszont mentális betegsége van, amelyet gyógyszerszedéssel kell kordában tartania. Mikor Richardot beszólítják dolgozni a városba és otthagyja a gyerekeit a menyasszonyával pár napra, a dolgok egyre sötétebb irányt vesznek. 

Hát... ez már inkább az én műfajom, mint egy romantikus vígjáték, de így se mondanám kifejezetten jónak, sőt. Nagyon vontatott volt, alig akart haladni a cselekmény egyről a kettőre, ráadásul csak jó hosszú idő után derült ki, hogy mi is történik, de még így sem 100% bizonyossággal. Én most először láttam Riley Keought, Elvis unokáját filmben játszani, szerintem tök jól hozta a szerepét. A filmnek van egy nyomasztó, sötét hangulata, és ez alól nincs feloldozás. Aki szereti az ilyen pszichológiai nyomasztást meg a ködös, vontatott cselekményt, annak ajánlom, egyébként felejthető. 

Fantasy Island/Vágyak szigete (2020) - misztikus horror

Egy csapat egy nyereményjátékon elért díjazásként egy exkluzív utazásban részesül egy olyan szigetre, amely valóra váltja a legvadabb álmokat is. Az álmok valóra váltása azonban nincs ingyen, és tulajdonképp csak egy illúzió, a vágyálmok ugyanis nagyon hamar rémálmokká változnak. A sziget vendégei igyekeznek kijutni és megoldani a rejtélyt, ami a szigetet övezi. 

Annak idején gondolkoztunk, hogy megnézzük-e ezt a filmet moziban, de örülök, hogy pénzt végül nem adtunk ki érte, mert ugyanolyan hatékonyan lehetett rántott hús és bejgli mellett is nézni, mint nachosszal és popcornnal. A szereplőket (a cselekmény szempontjából jolly joker szereplőn kívül) aránylag részletesen bemutatta a film, volt történeti ív, misztikus vonal, az alapsztorival se volna semmi gond, mégis olyan zs-kategóriás netflixes debütnek érződött, nem egy "komoly" mozifilmnek. Volt benne egy-két creepy rész, de nem mondanám annak a lebilincselő atmoszférikus horrornak, amihez én hozzá vagyok szokva. A vége számomra egy katyvasz volt, és nekem logikátlannak is érződött, de ez nem jelent semmit, ettől még valaki simán élvezheti. 

Let it snow/Behavazva (2019) - romantikus vígjáték

Az összes online ismertető annyiban összefoglalja, hogy középiskolásokat kísér végig egy havas napon, ami végül is igaz, de különböző életutakat követhetünk végig. Többek között 

- egy Julie nevű csajt, akit fölvettek egy menő egyetemre, de nem akarja otthagyni a beteg anyukáját,

- Stuartot, aki híres énekest, aki előbbi szereplővel összefut

- egy leszbikus pincérnőt, 

- egy ugyanabban a gyorsétteremben dolgozó pufi ázsiai hobbi-DJ-t

- egy fiút és egy lányt akik természetesen titkokban szerelmesek egymásba, etc. 

Ha egy cuki történetet szeretnél, aminek a vége az, hogy mindenki összejön mindenkivel és boldogan elfut a napsütésbe (hóesésbe), azaz egy agyatlan kis tiniromkomot szeretnél nézni, akkor íme az ideális jelölt. Fokokkal semmilyenebb, mint a Love Actually, de azért nem rossz. 

Carol (2015) - romantikus dráma

1952 karácsonyi időszakában járunk, amikor is egy pláza játékboltjában dolgozó fiatal és ártatlan Therese-nek akad egy csinos, igényes, elegáns hölgy kuncsafjta, aki a kislányának keres valami szépet karácsonyra, a pénz pedig nem akadály. Az interakció mély nyomot hagy a fiatal lányban, akinél ott marad a dáma, Carol kesztyűje. Visszajuttatja a postacímére, innen pedig elindul egyfajta ismerkedési folyamat, ami már a történet kezdetétől fogva nem olyan, mint egy sima nők közötti trécselős barátság, hanem valami annál több, sokat sejtetőbb. Ahogy azonban azt sejthetjük, az 1950-es években még sehol nem volt ekkora LMBT-elfogadás, mint most, természetesen Amerikában sem, úgyhogy a két nő között bimbózó kapcsolatot a közvetlen környezet és a társadalom is mélyen megveti, többek között Carol exférje, Harge is, aki a kislányuk teljes felügyeletéért harcol. 

Ebben a komplex drámában azt követhetjük végig, hogy Therese hogyan keresi önmagát, Carol pedig próbál túlélni egy olyan környezetben, ahol meglehetősen nehéz a saját életmódjával létezni. Tulajdonképpen ha Carolt kicseréljük egy helyes, igényes, elvált férfire, akkor nincs ebben a történetben semmi különös; egy gazdag és igényes ügyfél elcsábít egy fiatalabb, naivabb nőt, akivel nem nézik jó szemmel a kapcsolatát. A film lényege szóval kizárólag az LMBT-szál és az ez által okozott dráma. Meglehetősen vontatott, komótos film, itt-ott explicitebb szexjelenetekkel tűzdelve, úgyhogy ajánlom, hogy karácsonykor ne a konzervatív fideszes nagymamával üljetek le megnézni. Érdekes volt, a legjobbak közé sorolnám azok közül, amit 2020 karácsonyán megnéztünk. 

Alien XMAS/Földöntúli karácsony (2020)

Nem gyakran nézek gyermekeknek szóló animációs gyurma-filmeket, és még ritkábban raknám őket második helyre egy filmes rangsorban, DE: ez valami hihetetlenül CUKI. Én nagyon szeretem az ufókat, szóval szó szerint bármit meg lehet velem nézetni, amiben benne vannak, még egy karácsonyi gyerekfilmet is. A történet szerint létezik egy klepto nevű ufófaj, akiknek a lételeme a kapzsiság, a lopás, a harácsolás, és egymás átverése. Azért utaznak bolygóról bolygóra, hogy kifosszanak másokat. A következő célpontjuk Karácsonyváros, ahol a télapó éppen készül az elfekkel, hogy el tudjon indulni teríteni az ajándékokat a gyerekeknek. A fosztogatós küldetésre a legkisebb kleptót küldik, akit nem vesz komolyan senki, azonban váratlan dolog történik, mikor a kis ufó megtapasztalja, milyen jó dolog szeretetből adni. 

Hát... még ha kőszívűek is vagytok és nem szeretitek a karácsonyi filmeket, ez annyira édes, hogy muszáj másodiknak tennem a listán. Végig jajgattam a vizuális megjelenítésen, a történeten, nagyon szép, részletgazdag volt és persze jó tanulsággal szolgált. Egyszerűen hihetetlenül aranyos az egész. Tudatosan gyerekmentesként azt kell mondanom, ha egy párhuzamos univerzumban volna gyerekem, ilyesmiket nézne. 

The Man Who Invented Christmas/Az ember, aki feltalálta a karácsonyt (2017)

Charles Dickensről szóló fiktív történet, ami azt mutatja be, az író hogyan alkotta meg az A Christmas Carol című művét 1843-ban hat hét alatt és dobta piacra még karácsony előtt. A történet érdekessége, hogy bár valós történeti elemek is vannak benne a szerző életrajzából, a könyv megszületését úgy kíséri végig, hogy a karakterek megtestesülnek a való életben Dickens előtt és beszélgetnek vele, egymással, valamint piszkálják, hogy írja meg a könyvét. Az egyik fő karakter Ebenezer Scrooge, aki egy házsártos, negatív vénember, semmi öröme sincs az életben, csak a kapzsiság. 

Érdekes volt a sztori, megvolt benne a fantasy-vonal, de nem voltak beszélő fák meg hobbitok. Pörögtek az események, volt benne családi drámázás, Dickenst sem egyoldalú ajnározó módon mutatta be a film, a karácsonyi hangulat is stimmel. Nem olyan aranyos, mint a lista második helyét elfoglaló film, de azért kellően fogyasztható és nemcsak alacsonyabb korosztályoknak. Külön kedvelhetik azok, akik ismeretesek az angol irodalomban, pl Thackeray is megjelenik a filmben mint Dickens kritikusa. 

Read More

2020-ban látott mozifilmek (avagy karanténos csokor, II. felvonás)

 2020 számomra nagyon kiemelkedő volt filmek szempontjából még azokhoz az évekhez képest is, mikor egyáltalán nem volt életem, és nagyon szerettem filmezni barátokkal és egyedül is. A korona elérte, hogy hódoljak ennek a hobbimnak, viszont ehhez képest elég kevésszer blogoltam, úgyhogy most a szokásos év végi filmmaratonos posztjaim előtt még jöjjön pár összegzés az ezévi filmes élményekről. Ez az első hosszabb lélegzetű írás a 2020-ban megnézett mozifilmekről fog szólni, a második pedig mindarról, amit Netflixen láttam idén. A harmadik, amit tervezek, a szokásos karácsonyi és év végi (családi) filmmaraton lesz majd.

 

Doctor Sleep/ Álom doktor (2019)

Aki ismer, az azt is tudja, hogy erősen szkeptikus vagyok a Stephen King-adaptációkkal kapcsolatban, ez viszont egy kötelező darab volt, hiszen az 1980-as Kubrick-féle Shining az örökös toplistámon szerepel, évente minimum legalább párszor szeretem megnézni. A történet harmincegy évvel az 1980-as események után folytatódik, ahol a kis Danny már egy meglett férfiember, akiből egy lecsúszott, lecsövesedett alkoholista lett a gyerekkori traumatikus események, és a kéretlen, néha horrorisztikus elemekkel szolgáló természetfeletti ragyogási képessége miatt.  

Nem emlékszem nagyon sokra, csak arra, hogy Dan karaktere óriási fejlődésen megy át a film során, miközben egy csapat különböző ragyogási képességekkel rendelkező, ám azokkal visszaélő gonosz energiavámpír kiszipolyozza a Danhez hasonló különleges embekereket, és terrorizálja a lakosságot. Dant megkeresi egy szintén ragyogó kislány, és a segítségét kéri ahhoz, hogy legyőzzék együtt a csapatot. 

Érdekes volt a sztori, Ewan karaktere se volt átlagos hollywoodi megmentő, valamint tetszett, hogy a 80-as klasszikus nagyon konkrét folytatása volt - bár fura volt a régi karaktereket más színészekkel megelevenítve látni. Az én fejemben Jack mindig Jack Nicholson, Wendy mindig Shelley Duvall lesz a gülü szemével (bár a visszatekintés nem tartott annyira sok ideig a film folyamán). A maga nemében is egy meglehetősen komplex és kigondolt sztori, de azért nagyon erősen modernizált. Véleményem szerint a shining képessége sokkal misztikusabb és érdekesebb volt, amíg nem egy csapat szervezett energiavámpír gyakorolta, hanem egy kisgyerek meg egy öreg feka szakács. Simán megéri ezt a filmet megnézni, főleg, ha valakinek az előző tetszett, de azért Kubrick művét semmi nem übereli sajnos, azt meg ugye King bácsi kifejezetten rühelli.

 

Glass/Üveg (2020)

Egy újabb M Night Shyamalan-film, ami a Split folytatása. Hát, ha tetszett az első rész, és értékelted Kevin személyiségeinek misztikusságát, akkor én nem folytatnám ezzel az alkotással, szerintem kifejezetten rossz volt. Most már három karakterre fókuszál a cselekmény, Kevinen kívül a Bruce Willis által játszott klasszikus szuperhőskarakterre, David Dunnra, aki Kevin elszabadult szörny-énjét üldözi, és Mr Glassre, aki egy szuperintelligens, de törékeny, kicsit autisztikus figura. Egy pszichiátriai intézményben próbálják szakemberek azt fejtegetni, hogy ezek a személyek, akiknek valamilyen mentális betegsége van (=természetfelettinek hiszik magukat), valóban rendelkeznek-e az áltagembereken túlmenő fizikai, mentális képességekkel. Szerintem ez Shyamalannak valamiféle tribute-ja a gyerekkorában kedvelt Marvel-képregények felé, mert tele van képregényes utalásokkal a film, de így külső szemlélőként kissé élvezhetetlen. Míg az első film creepységét Kevin disszociatív személyiségzavara miatt kibontakoztatott karakterei adták, ez valami szuperhősös béna összevisszaság, aminek szerintem meg se kellett volna születnie. (Mellesleg fontos lenne a köznépet néha edukálni is a pszichés, mentális betegségekkel kapcsolatban, ugyanis a disszociatív személyiségzavarnak, és más extrém mentális betegségeknek, illetve személyiségzavaroknak is léteznek már összefüggő közösségei, érdekképviseletei a világon, ezek pedig áldozatos munkával azt próbálják megmutatni, hogy az ilyen emberek nagyon ritkán veszélyesek, és ha azok is, leggyakrabban csak saját magukra. A „DID-community”, azaz a disszociatív személyiségzavarosok (= köznyelven és helytelenül a tudathasadt, többszörös személyiségű emberek) közössége nem igazán értékeli az ilyen horrorokat, thrillereket, és egyéb olyan filmeket, ahol a többszörös személyiséget valamiféle gonosz, veszélyes dolognak állítják be. Ugyanez a helyzet tulajdonképpen a skizofrén vagy más pszichotikus betegséggel rendelkező emberekkel is. Az érem másik oldalát is érdemes azonban megvizsgálni: ha én forgatókönyvíróként vagy rendezőként hozok egy kreatív döntést és megalkotok egy fiktív karaktert, hadd ne kelljen már a fél világot magamra haragítanom amiatt, hogy hogy viselkedik egy kitalált történetben a kitalált karakterem... Talán úgy lehet ezt kiküszöbölni, ha nem nevezem nevén a karakter betegségét, és meghagyom a jótékony homályban, így még misztikusabb is. De mindegy, ez egy másik értekezés, amit egyszer talán kibontok részletesebben is.)

 

Jexi / Jexi – Túl okos telefon (2019)

Hát, annyival le tudnám rendezni, hogy egy romantikus vígjáték, ami egy olyan okostelefonról és annak oprendszeréről szól, amely az egész filmen át szívatja a lúzer főszereplő karakterét. Szörnyű cringe volt az elejétől a végéig, de szerintem minden (romantikus) vígjáték az, szóval a véleményem nem mérvadó. Nem kapcsoltattam ki, úgyhogy az átlagnál talán fél fokkal jobb. Aki szereti a kifejezeten bugyuta és erőltetett vígjátékokat, annak fog tetszeni, aki egyébként sem egy vígjátékos típus, az inkább ívből kerülje el. Soha nem nézném újra.

 

Ad Astra / Ad Astra – Út a csillagokba (2019)

Történet szó szerint idézve filmkatról: „Roy McBride küldetésre indul át a galaxison, hogy megtalálja apját, aki 20 évvel ezelőtt tűnt el, miközben idegen élet jeleit kereste az univerzumban. Bár már hivatalosan halottnak nyilvánították, az új bizonyítékok arra utalnak, hogy Roy apja még mindig életben van és egy távoli bolygón, egy elhagyatott erőműben rejtőzik, tervei pedig veszélyt jelentenek az egész világegyetemre.”

Én nagyon szeretem az űrutazós filmeket, úgyhogy csak idő kérdése volt, hogy megnézzük, mert ez ilyen családi szokás. Érdekes volt, hogy egy emocionálisan annyira távolságtartó, hogy már majdnem pszichopata karaktert tettek meg főszereplőnek, szerintem üdítő a változatosság a hollywoodi hősökhöz képest. Az is bőven elképzelhető, hogy ha az ember űrhajósnak áll, akkor nem árt, ha képes félrerakni az érzelmeket és a kapcsolatokat, főleg mikor élet-halál kérdésekről, legénységek meg az emberiség sorsáról van szó. Fura és érdekes volt az a koncepció, hogy a gyarmatosított Hold háborús zóna, de az emberek ostobaságát figyelembe véve még ez sem teljesen valóságtól elrugaszkodott. Ezeket a történeti elemeket külön-külön szerintem már bőven láttuk, akárcsak ha a mérföldekkel jobb Sunshine-ra gondolunk. Szerintem egész jó volt, bár ezt a játékidőt valahogy hosszúnak éreztem. Amikor a tévén végig látszott a csúszka, és még mindig csak a felénél, meg a háromnegyedénél jártunk, azt éreztem, hogy ezt tömörebben is el lehetett volna mondani. Az űrhajós csaja kicsit tessék-lássék módon lett beletéve a filmbe, csak hogy ott legyen, de rakhattak volna az érzelmi szálba több mélységet is, ha már belerakták egyáltalán. Nem rossz mozi, de inkább csak űrfanatikusoknak ajánlom.

 

Underwater/Árok (2020)

Kristen Stewart karaktere egy Norah nevű mérnök, aki egy víz alatti kutatóbázison dolgozik. Éppen fogat mos, amikor hirtelen történik valami baleset, ami lerombolja a bázist, és elég sokan meghalnak. A megmaradt legénységnek ki kell menekülnie, azonban a legközelebbi állomás is elég messze van, ráadásul a tenger fenekén a vaksötétben, óriási víznyomás alatt kell átgyalogolni, valamint időközben észreveszik, hogy nincsenek is egyedül, mert mindenféle mélytengeri rondaságok biztosítják a társaságot.

Kifejezetten az a fajta film, amit szeretek nézni: klasszikus földönkívüli lény/szörny miatt folyamatosan fogyó legénység és a bezárt terek, "we are totally fucked" életérzés. Ha ilyen filmet látok, többnyire szeretni szoktam, mivel alien-rajongó vagyok, és imádom a horror sci-fit. Üdítő volt benne két dolog is, az egyik, hogy a világűr és űrhajó helyett a tenger mélye és egy tengeralatti bázis/tengeralattjáró volt a sztori alapja, a másik pedig, hogy Kristen Stewart tök sokat nőtt a szememben a Twilight óta. Annyira nem élem a bajszos leszbikus lookjait, de egészen jól diverzifikálta a szerepeit, nem hiteltelen, és minimum érdekes karaktereket játszik mostanság. Pont egy ilyen filmben nem számítottam volna rá. Zavaró volt az időben ide-oda ugrálás, vagy legalább is darabos történetvezetés, úgy nézett ki, hogy nincs egy egyenletes folyása a sztorinak, hanem kicsit összevissza történik. Viszont mivel elég egyértelmű volt minden a szörnyeken kívül, nem éreztem volna, hogy óriási kérdőjelek maradtak a végére, ami nekem plusz. Kicsit vicces volt, hogy a film eleje szóról szóra ugyanaz, mint ami a trailerben van.

Figyelmeztetés azoknak akik valami újat vagy érdekeset akarnak: ez a film teljes egészében VÓTMÁ. Ha láttál 2-3 legénységes horror sci-fit alienekkel, akkor ez szó szerint shemmi újat nem fog mutatni. Nekem tetszett, mert tkp ez a kedvenc műfajom, de ha újat akarsz vagy nem szereted az ilyen filmeket, akkor messze kerüld el. Igazából nem tudom, miért nem zavart a repetitivitása, mikor a Jake Gyllenhaalos Life-nál NAGYON is zavart. Én élveztem.

 

Jojo Rabbit /Jojo nyuszi (2019)

Én még nem nagyon találkoztam olyan háborús filmmel, ami egyszerre vígjáték is akart lenni, de ez mindkettő volt. Hitler náci Németországában játszódik a sztori, egy kisfiú egy náci ifjúsági szervezetben tanulja mindazokat a fontos dolgokat, amik később tökéletes hazafi katonává tehetik. Jojo képzeletbeli barátja egy sajátos értelmezésű Hitler, így nem nehéz megállapítani a fiúról, hogy nagyon beszippantotta a náci propaganda, és szeretne mindent megtenni, hogy tökéletes kis nácinövendék legyen. Egy napon Jojo egy nála kicsit idősebb zsidó lányt talál a lakásukban, aki a bántalmazások elől bujkál. Ahogy az sejthető, Jojonak le kell győznie az előítéleteit a lánnyal kapcsolatban, aki effektíve beköltözött az ő és az anyukája lakásába. 

Hát... aki szereti a vígjátékokat, annak ez is fog tetszeni, van benne sok humoros jelenet és karakter is, viszont emellett van egy vállaltan sötét vonal is, ami a valóságos történelmi eseményeken alapszik. Van is pár tragikus történés a filmben, szóval amikor a sok heherészés után történik egy ilyen, az azért elég meglepő tud lenni, nekem legalább is az volt. Én igazából se a vígjátékokat, se a háborús filmeket nem élem annyira, szóval még egyszer biztos nem nézném meg. Ettől függetlenül nem rossz, és a maga nemében elég egyedi.

 The Gentlemen /Úriemberek (2020)

Egy Guy Ritchie által rendezett film óriási húzónevekkel. A Hugh Grant által játszott Fletcher nyomozást folytat egy bulvárlapnak, és a munkája során feltérképez egy alvilági drogbárót, aki kapcsolatban áll egy brit nemessel, akinek egy lecsúszott heroinista a lánya.  Ha ez nem volna elég bonyolult, végigkísérjük a drogbáró, a Matthey McConaughey által játszott Mickey Pearson felemelkedését és ügyködéseit, illetve azt is, hogy többen a birodalmára pályáznak. Fletcher a sztorit dramatizálva megírja és zsarolás céljából előadja Pearson jobbkezének, Raynek, remélve, hogy megkapja érte a remélt 20 millió fontos összeget.  Magát a történetet az ő narrációján keresztül kísérjük végig, mintha Fletcher írta volna a forgatókönyvet.

Élvezhető, vicces, érdekes, pörgős mozi volt, abszolút jó karakterekkel, amikből már egy-kettő is elvitte volna a hátán a filmet. Szuper volt a színészek teljesítménye, egytől egyig imádtam a húzóneveket. Egyáltalán nem unatkoztunk, és nagyon sokszor sírva röhögtünk a moziban, a kedvencem a cigányos beszólás volt, ami meglep, ugyanis nem szoktam túl gyakran magyar szinkronos filmet nézni és még élvezni is, de itt a szinkrondramaturgnak jár egy puszi. Tetszett, hogy a főni felesége nem egy insta modell kinézetű járkáló hialuronklinika volt, hanem egy egész átlagos kis nőci. Az egyetlen személyes problémám az, hogy emetofóbiás vagyok, és szélesvásznon nézni ahogy egy ember percekig üríti sugárban a gyomortartalmát, valahogy nem a kedvenc időtöltésem...

Igazából ez az a film, akit tényleg bárkinek tudok ajánlani, aki kicsit bírja az erőszakot, és nagyon bírja a teniszabdaként pattogó vicces beszólásokat. Őszintén meg voltam döbbenve, hogy ennyire élveztem egy gengszteres témájú akció-vígjátékot, de nemcsak a film volt igényes, hanem a magyar szinkron is kifejezetten jó volt.

 

Us/Mi (2019)

A sztori arról szól, hogy egy ébenfekete család elmegy nyaralni meg találkozni a gazdag fehér haverokkal. Az anyának egy gyerekkori emlék miatt averziója van Santa Cruz tengerpartjával kapcsolatban. Miután kimennek oda pihenni, a nyaralónál elkezdenek creepy dolgok történni. Ambivalens érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Tetszett a színészek játéka, szerintem kiemelkedő volt. A hangulatteremtés sem volt rossz. Én nagyon bírtam a gangsta rapet is, sok emléket idézett gyerekkoromból, szóval tetszett a véres jelenetek alatt bevágott retro rap. Viszont a történet olyan sztívönkinges béna zagyvaság volt, mintha az ő valamelyik ergya regényét vitték volna vászonra.

Hogy őszinte legyek, összességében egy meglehetősen erős "meh". Érdemes a film első pár percét feszülten figyelni, mert arra fog alapozódni minden később. [spoiler] A fekete képernyőn ismertetett használatlan alagutak, a Santa Cruz Beach reklám meg a Hands Across America reklám, végül a nyuszómuszók a creepy zenével. Az egész klónos, parallel életet élő árnybirodalmas rész olyan indokolatlan volt, főleg a megszervezett lázadás. Énszerintem sokkal jobb lett volna a sztori, ha paranormális jelenséggel vagy másik dimenzióval magyarázzák a dolgot. A lázadás meg nettó wtf volt. Oké, kimennek, leölik a felszíni párjukat, majd fogják egymás kezét üveges tekintettel?! MIÉRT? Miért nem veszik át a helyüket, épülnek be, takarítják el a hullákat etc...? [spoiler]

Összességében a saját bénaságába bukott bele a sztori nekem, pedig a potenciál megvolt. Meg hát el volt húzva két órára, aminek a nagy része az volt, hogy a család menekül saját maga elől. Nem mondom, hogy unalmas volt, de azért kicsit vontatott. Egyszer meg lehetett nézni, de ennyi.

A vége valahol az M Night Shyamalan-féle szuperbéna plot twist és a low hanging fruit (alacsonyra tett léc) kifejezések között van, elég ciki…

 Leaving Neverland/Neverland elhagyása (2019)

Michael Jackson már életében is ellentmondásos figura volt, és nagyon sokáig a média kereszttüzében állt amiatt, hogy pedofíliával gyanúsították. Sosem került rács mögé, azaz az illetékes nyomozóhivatalok nem találtak annyi és olyan szintű bizonyítékot, hogy bevarrják, vagy csak jó ügyvédjei voltak, és megegyezett peren kívül az állítólagos áldozatokkal. Nehéz erről a témáról bármiféle elfogultság vagy előítélet nélkül beszélni, és hogy őszinte legyek, ez a HBO dokumentumfilm meg sem kísérli ezt, mert csak az állítólagos áldozatokat és az ő állításaikat alátámasztó rokonokat, ismerősöket szólaltatták meg a filmben egy olyan emberről, aki már nem él, és nem tudja elmondani az álláspontját - ezáltal nekem elég nehéz ezt dokumentumfilmnek hívni.

Megnéztem ezt, bár nem a 4 órás verziót, ami a hivatalos, hanem valami vágottat, amit találtam. Wade Robson és James Safechuck mesélik el a történeteiket, amelyekben azt állítják, hogy MJ romantikus és szexuális kapcsolatot folytatott velük évekig. Hogy őszinte legyek, nem tudom. Úgy, mint hatásvadász, érdekes, figyelemkeltő, megdöbbentő és sokkoló film, ami érzelmeket vált ki az emberből, simán megállja a helyét, és még jónak is mondanám.

Csak tények tekintetében nem, ami egy dokumentumfilm lényege. Nem tekintve azt a morális dolgot, hogy halott emberről vádaskodó dokumentumfilmet csinálni, amikor már nyilván nem tudja megvédeni magát, kicsit ízléstelen dolog, azért rengeteg dolog mutat arra, hogy Michael Jackson nem volt pedó. Ha ennyiszer járt nála az FBI és mégsem ítélték el, meg korábban azt állították a srácok, hogy nem bántotta őket Michael, és az egyik még tanúskodott is a védelmében, majd most a szöges ellentétét mondja, akkor lehet sejteni, hogy anyagi megfontolások vannak a háttérben.

Vannak emberek, akik testbeszéd-analízissel foglalkoznak, némelyik a hárombetűs amerikai hírszerzési ügynökségeknek dolgozott/ik, tudják, hogy miről beszélnek. Nem árt rákeresni egy pár ilyen body analysis videóra, és megnézni, ők mit mondanak a srácok testbeszédéről a filmben, és egyéb interjúk során, amikben vádolják Michaelt. Ha mi nem is tudjuk kiszűrni a hazug embereket, ők megmondják, ha valaki furcsán ír le egy szexuális bántalmazást, furán izzad, érdekes helyekre néz beszéd közben, a kezével furán babrál egy ilyen vallomás során. Mindenki maga alkossa meg a véleményét szerintem.

Les traducteurs/Teljes titoktartás (2019)

Azok közé a mozifilmek közé tartozik idén, amelyeket ténylegesen a moziban néztünk meg. Minden mozizás előtt nagy a vacillálás, hogy most melyikre adjunk ki pénzt, megy az ismertetőolvasás, a trailernézegetés, ez azonban egy teljesen random választás volt, ami nagyon jól sült el. Különösen nagyon érdekes ezt az egészet fordítói végzettséggel végignézni, mert ez a francia film egy a történet univerzumában világhírű, nagyon sikeres könyv szimultánfordításáról szól, és krimi-thrillerbe torkollik.

A sztori szerint a nagyon nagy rajongást övező könyvsorozat, a Daedalus új kötetét a kiadó egyszerre szeretné lefordíttatni 9 műfordítóval egy eldugott villa betonbunkerében, internet és a külső világgal való kapcsolat nélkül, korlátozott időtartam alatt. Az akció célja az, hogy nehogy a fordítók a megjelenés előtt kiszivárogtassák a könyvet, és hogy ténylegesen minden nyelven egyszerre tudjon kijönni az alkotás, ne legyen fanfordítás, ésatöbbi. 

Az első pár napban valaki kiszivárogtatja a könyv első 10 oldalát, és elindul a gondolkodás, egymásra mutogatás, valamint az is egyértelművé válik, hogy a kiadó szó szerint bármire képes annak érdekében, hogy megállítsa a szivárgást, még ha ez emberéletekbe is kerül.

Még külső szemlélőként is marha érdekes volt megnézni ezt a filmet, de így, hogy tanultam ezt a szakmát, különösen érdekes volt, és persze ordított, hogy fiktív ez a sztori. Nekem elég nehéz elképzelni, hogy manapság papíralapú könyvek, vagy általánosságban regények iránt akkora rajongás legyen, hogy egy kiadó akár emberéleteket is hajlandó legyen értük feláldozni. Esetleg Észak-Koreában vagy Türkmenisztánban elképzelhető ez. A másik fura pont (többek között) pedig az volt, hogy a fordítóknak szótárakat, és internetkapcsolat nélküli laptopokat kellett igénybe vennie a fordításhoz, mikor mi a fordító mesterszakon azt tanultuk, hogy még a legalapabb-alap kifejezéseket is csekkoljuk le a Google találatkeresőjén és valami internetes korpuszon, hátha van gyakoribb, természetesebb, jobb kifejezés vagy valami nagy hibát vétünk. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy a volt tanáraimnak mi a véleménye erről a filmről... Nekem tetszett, pörgős volt, tele csavarokkal, csak kapkodtam a fejem. Benne van a szokásos francia filmes „az-is-művészfilm-ami-nem-az” vonulat, de ez nem ront rajta, pedig egy ponton elvesztettem a fonalat; a végére kibogozódott. Krimis-thrilleres embereknek ajánlott, volt szaktársaimnak pedig KÖTELEZŐ. :D

Honest Thief/Becsületes tolvaj (2020)

Liam Neeson egy kőgazdag bankrablót játszik, aki szerelembe esik egy nővel, és közös életet szeretnének. Azért, hogy tisztázni tudja a múltját a barátnője előtt, és ne legyen lelkiismeretfurdalása, Tom úgy dönt, feladja magát az FBI-nál, visszaadja a pénzt, cserébe azt kéri, hogy egy közeli börtönben tölthesse le a büntetését, amiben látogatni tudja majd a barátnője. Csakhogy mikor feladja magát, az FBI-ügynökök lenyúlják a pénzét és belerángatják egy gyilkosságba, így kénytelen saját maga tisztázni a nevét.

Egyszer meg lehetett nézni, de semmi különös. Szokásos bűnözős-efbíájos akciófilm Liam Neesonnal, aki jól kiakad valamin és bebizonyítja az igazát, megfűszerezve egy cuki, szintén középkorú női karakterrel, hogy az akciófilm-fan srác elvigye a vetítésre a barátnőjét is. Ez semmilyen szinten nem emelkedett ki a filmes palettából, már kicsit sajnálom, hogy nem a Mulant néztük inkább. Ugyanis ezt is moziban néztük, de ez csak a mozis kaja és üdítő miatt érte meg, a film totálisan felejthető.

The Craft: Legacy/Bűvölet - Az Örökség (2020)

Ez volt 2020 utolsó mozis kalandja számunkra akkor, amikor már hideg volt, de még szabadott moziba járni. Rajtunk kívül egy darab ember ült bent pár sorral hátrébb, szóval nem mondanám túl veszélyesnek ezt az időtöltést, és még jól is sült el. Annyira spontán volt az ötlet, hogy aznap azt se tudtuk, hogy mozizni fogunk, a plázában jutott eszünkbe a Cinemacity előtt. Szerencsére nagyon jól alakult, mert kifejezetten élveztük ezt a filmet, még ha fura alkotás is.

Mert az. David Duchovnyt elég nehéz elképzelni Mulder ügynökön meg a Kaliforgiás csávón kívül más szerepben, de itt simán hozta a színvonalat és ultra creeper volt. A történet szerint van egy különc tinilány, akinek az anyukája összeköltözik az új párjával, akinek van már három fia korábbról, akiket ő nevel. Hannah-nak nagyon új a szituáció, hiszen a kétszemélyes háztartásból hirtelen népes család lesz, ráadásul az új nevelőapja, a David Duchovny által játszott Adam valamiféle redpilled alfa motivációs tréner férfiaknak, akinek elég szigorú nevelési elvei vannak a lány anyjával ellentétben. Hannah a suliban összebarátkozik egy nagyon fura lánytrióval, akik boszorkánysággal foglalkoznak, és hamar rájönnek, hogy az új lány hozzájuk a hiányzó lánccszem. Együtt felfedezik a kölönböző varázslatokat, igéket és szórakoznak, aztán egy adott ponton nagyon balul sülnek el a dolgok, és a sztori cuki fantasy tinifilmből átvált valami sötétebb, thrilleres témába.

Fura műfaji keverék, és nagyon úgy néz ki a film alapján, hogy ez egy regényadaptáció, aminek az írásos változata valószínűeg sokkal finomhangoltabb, kibontottabb, és hát... jobb. Ettől függetlenül tökre élvezhető. Van benne egy adag feminista felhang, meg amerikai sulis háttér, de mégse rossz, mi jól szórakoztunk. Aki nem akad ki a tinis settingen meg a fantasyn, az megpróbálkozhat vele.

Read More

Mignonnes / Cuties / Cukorfalatok (2020)

 

Tudtam, hogy mindenképpen meg fogom nézni ezt a filmet, csak meg akartam várni, míg lecsillapszik körülötte a közbeszéd. Ez a francia ifjúsági film ugyanis óriási port kavart a nyugati médiában, elsősorban Amerikában, ahol rengetegen felháborodtak a filmen, és a filmet közzétevő Netflix bojkottálásért is valósággal tüntettek. Kicsit olyan volt nézni ezt a médiacunamit kívülről, mintha pár évszázaddal korábban lennénk, és egy potenciális boszorkány háza előtt megjelenne a vasvillás-fáklyás csőcselék.

Bár nem kötelező ezt csinálnom, de azért elöljáróban elmondom, hogy semleges nézőpontból fogtam bele a filmbe. Ha az elmúlt két év másra nem is, de arra jó volt, hogy rádöbbenjek, centrista vagyok, és a politikai véleményem kérdéstől függően csapong az egyik pólustól a másikig. Bizonyos kérdésekben abszolút liberális vagyok, más kérdésekben meg ha valóban kimondanám, amit gondolok, az elvakult extrémitásnak számítana. Így igazán nem tudom azt mondani, hogy egyik vagy másik oldalhoz tartozom. Annyi tuti, hogy se kereszténykonzervatív, se újhullámos feminista nem vagyok.

A sztori egy Franciaországban élő szenegáli muszlim család életét követi, azon belül is a 11 éves Amy (Aminita) a főszereplőnk. A nyugati ország ellenére a család konzerválja a gúzsba kötő szenegáli tradíciókat, a vallásosságot, ezáltal az iszlám konzervativizmust. Normálisnak van beállítva, hogy az asszonyok a nagy díszes kendőikbe burkolózva együtt imádkoznak, a nők vigyáznak a gyerekekre, Amy apja pedig valahol máshol kódorog, mert elvett feleségül egy második nőt. Az elvárások szerint az anyjának meg nemhogy jó fejet kell hozzá vágni, hanem még áldást és szerelmet is kell kívánni a férjének és a másik asszonynak. Amyt fojtogatja ez a környezet, és elkezdi még inkább fojtogatni, mikor belép a francia osztályközösségbe, ahol van egy Helyi Menő Csaj-Klikk (innentől HMCSK), akik botrányos viselkedésükkel, kihívóan hiányos öltözködésükkel és alapvető ordenáréságukkal tökéletes poláris ellentétét képezik Amy családjának. Amy nagyon szeretne egyetlenegy dolgot: hogy tartozzon valahová, hogy elfogadja valaki, és azt mondja „jó vagy így”. Ezért szó szerint BÁRMIT képes elkövetni, hogy a HMCSK befogadja őt, még akkor is, ha ez extrém viselkedésre sarkallja. A HMCSK egy táncoscsapat, akik egy helyi táncversenyre próbálják a koreográfiájukat. Csak éppen nem igazán korhoz illő a dolog, sokkal inkább rap videóklipek világát idézi felnőtt táncosokkal, ha értitek, mire gondolok.

A film legmeghatározóbb élménye, érzése számomra egyáltalán nem a felháborodás volt, sőt, úgy őszintén igazából fel sem hördültem, annak ellenére, hogy tízpercenként az arcomba tolták egy prepubertás kislánycsapat seggét, „mellét”, ágyékát, hasát, combját, mindenét. A meghatározó élményem a CRINGE (krindzs) volt, nem is tudom hirtelen, magyarul hogy lehetne aposztrofálni, leginkább egy átható kínosságérzés, ami akkor önt el, ha valami végtelenül ciki és kellemetlen dolgot látsz vagy tapasztalsz. Az az igazi szekunder szégyen, amit például egy hozzám hasonló introvertált, empatikus ember érez, ha vígjátékban valakit beégetnek, vagy valaki szerencsétlenkedik. Mikor ezek az „explicit” jelenetek, ráközelítések, riszálások, tekergések voltak, akkor én ezt a kínosságot éreztem, nem azt, hogy nekem fel kéne háborodni.

Úgy érzem, ez a része nagyon túl lett tolva a filmnek, de nem olyan szempontból, hogy „szegény kislányokat ne használják már ki a vásznon szexuálisan”, mint ahogy fél Amerika gondolja, hanem egyszerűen ugyanezt az üzenetet harmadennyi ilyen jelenettel is át lehetett volna adni, felesleges volt ennyi ilyen jelenetet belerakni. Nyilván a film lényege az volt, hogy valamilyen eszközökkel elgondolkoztassa a nézőt arról, a nőknek milyen sokféle elvárásnak, milyen szerepekben kell megfelelnie. De hogy szükség volt-e ennyi pedofiloknak való eye candyre, azt azért kétségbe vonom. Kicsit olyan volt, mintha egy prepubertás kislányokról szóló szoftpornót időnként megszakítana valami coming of age dráma, pedig amúgy fordítva volt.

Arról a morális kérdésről szólva pedig, hogy oké-e ténylegesen tizenegy évesekkel eljátszatni kevés ruhában ordenáré módon twerkölő tizenegy éveseket, az én nem túl népszerű véleményem az, hogy igen. Ki a f***ommal kéne mégis eljátszatni az általános iskolásokat, húszévesekkel, mint Amerikában? :D Pont ez a film lényege szerintem, hogy gondolkozz el rajta, mennyire sokkoló a tény, hogy ezek ennyire fiatal lányok, és a társadalomba való beilleszkedést, az önértékelést, egészséges szociális életet úgy próbálják elérni, hogy kihívóan öltöznek és viselkednek, és kiposztolják ezt a közösségi médiára. Sajnos nem lehet megakadályozni, hogy egy-egy ilyen alkotást Kaleta Gáborok tízezrei használják recskamuníciónak, de ez akkor is így volna, ha a színészek csak fiatalnak kinéző nagykorúak lennének. Maga a színészválasztás inkább volt indokolt, mint az, hogy hosszú, közeli snitteket kellett néznünk a kislányok forrónacis, haspólós testéről, amint szeduktívan tekeregnek. Utóbbit valamiféle kerülőúton, vagy simán csak 70%-al csökkentett időtartamban is meg lehetett volna oldani szerintem.

Én nem égetném vagy darálnám be ezt a filmet, mint Dúró Dóra a Meseországot, de csak saját felelősségre tessék nézni, ha a szuperkínosságot és a lelkileg megrázóan vászonra vitt coming of age-et már hallomásra is simán elviseled.

 

Read More

Gisaengchung / Parasite / Élősködők (2019)

Már korábban hallottam erről a dél-koreai filmről, de a címéből arra asszociáltam, hogy valami vírusos témájú gucctuccstalan horror lesz, ezért ignoráltam. Aztán mikor tavalyi filmekre kerestünk rá, kiadta a Google, mint vígjáték és thriller műfajú film, amit nem igazán értettem. Aztán amikor máshol kerestünk rá, ott simán drámának lett titulálva... A trailer megtekintése után abban maradtunk, hogy „na jó, legyen”, adunk neki egy esélyt a filmes társammal.

A történet egy szegénynegyedben élő családnál kezdődik, ahol  bár a gyerekek jó képességűek, nincs pénz rendes oktatásra, a szülők pedig munkanélküliek, ilyen-olyan alkalmi melókból próbálják fenntartani a családot. A fiatal srác (Kim Giu? Kimkiu? Kim Kiwoo? Negyed órája gúglizom a filmbéli karaktereket és a színészeket de nem tudok napirendre térni felette hogy nemcsak fogalmam nincs, ki kicsoda, hanem a nevek semmi támpontot sem adnak és ezer plusz egy átírásuk van, KOREAI PLS) haverja, Min (feladtam, nem gúzlizok többet) felajánlja a srácnak, hogy míg elmegy külföldre tanulni, átadja a magántanítványát, akit angolul tanít, és aki mellesleg piszok gazdag családból származik, és csinos is. A srác kapva kap az alkalmon, és karizmatikus személyiségével, valamint a húga által hamisított egyetemi önéletrajzzal megkaparintja a magántanári állást a kőgazdag családnál. Úgy adódik, hogy a gazdag család másik gyermekének, Daszongnak (Taszong?) is épp szüksége van magántanárra, de rajzból. Innentől elindul az óriási fraud-lavina, ugyanis a szegény Kim család szépen lassan csodálatosan ízes hazugságokkal, kitalációkkal eléri, hogy a gazdag család minden egyes alkalmazottját lecseréljék a négyfős Kim család tagjaira, akik ezáltal soha nem látott, nagy összegű fizetésekre tesznek szert, és esélyt kapnak rá, hogy kitörjenek a nyomorból.

A film egyik zsenialitása, hogy egyáltalán nem operál a nyugati ember műfajbesorolásával. Vannak benne mulattató jelenetek, de vígjátéknak nem mondanám. Vannak benne ijesztő, feszültséggel teli részek, de thrillernek vagy horrornak sem nevezném, ha pár ötperces vegytiszta jelenetet leszámítunk. Kétségtelenül drámai, de túl sok benne a vicces jelenet és a pszichológiai feszültség, hogy dráma legyen. Végül is besorolhatatlan, de ez nem probléma.

Minden egyes karakter érdekes, és elég mélyen dimenzionált (a tízéves hiperaktív kisgyereket leszámítva, aki pusztán ennyi). Ezeket az embereket a valóságban is el tudjuk képzelni. Az üresfejű, nulla élettapasztalattal és emiatt rengeteg pozitivitással rendelkező gazdagokat, a poshadt szuterénszagú nyomorgó kalácsképű koreaiakat, akik a csillagot is lehazudnák az égről egy kis pénzért... Jók a karakterek, nem idealizálja egyiket sem a film, azt kapod, amit látsz. Vagy mégsem? A film történetvezetése tekintetében soha nem tudjuk, a következő jelenet mit hoz. Egy újabb karakter? Egy újabb helyszín? Egy olyan csavar, ami a film műfaját eltaszajtja totálisan másik irányba? A film feszültsége nemcsak a thrilleres suspense-ben rejlik, hanem hogy a történet pontosan olyan random módon és hirtelen alakul, mint az élet. Nem számítasz rá, hogy ez lesz a közepe, a vége, a vége utáni vége... És mindezt nem olyan gáz, M Night Shyamalan módon beszúrt bóvli plot twistekkel, hanem csak úgy természetességgel adagolja a film. Nekem nagyon tetszett a Parasite. Óriási pozitív csalódás volt, hogy a vége nem volt olyan elcseszett módon indokolatlan és kérdőjeles, mint pl. a japán filmek többsége, ahol még a karakterek is gyökerebbek. De happy end sem volt, ami megint csak pluszpont számomra, mert nem szeretem a napsütésbe kézenfogva elfutós filmek nagy részét. Ha az ember szórakozni szeretne 2+ órára, az is adott, de ha szeretnél elagyalgatni a koreai társadalmi különbségeken, az ottani életmódon, boncolgatni a vagyon és a morális értékrend közötti összefüggéseket, azt is megcsinálhatod. Nagyon nagy pozitív csalódás volt a film, merem ajánlani unalmas (poszt)karanténos napokra.

Read More